FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.
[Illustration: A josefstadti foglyok lakszobája.]
FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.
IRTA
DEÁK FARKAS.
(Az utánközlés és forditás jogát szerző magának tartja fenn.)
PEST.
Kiadta Heckenast Gusztáv.
1869.
Bánatnak könyve kár, hogy nem regény, De nincsen benne egy szó
költemény.
Pap Endre.
Pest 1869. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.
I. Vázlatok az 1852-diki befogatások történetéhez.
Az 1852-ik év örökre szomoru emlékü lesz Erdély történelmében, mert az
üldöző rendszer ekkor egész gyülölettel dühöngött s teljes erővel űzte
korlátlan uralmát. Százanként fogdosták be a haza polgárait s vádolván
őket hazaárulással és felségsértéssel, csapatonként itélték el 10–20
évre, sőt kötélre is.
E sorok irója is a vádlottak között volt, aztán az _elitéltek_ közé
került 12 esztendővel. Telik az idő, múlik az élet; – s ezért mint
érdekelt fél eljöttnek láttam az időt, hogy mig végső feledékenységbe
mennének a történtek, saját részemről följegyezzem s közhasználatra
adjam, a mit e szomoru, de érdekes és tanuságteljes korszak eseményeiből
részint magam tudok, részint másoktól megtudtam, vagy a mi a vizsgálatok
folyamából kiderült s némi alapossággal megállapitható.
1848–49 után, a forradalmak csak leverve, de elfojtva nem voltak, a
fogékonyság talán még nevekedett a rájok nehezült erőszak által. A
kormányok, nálunk s Európa több országában, magok is tápanyagot adtak a
forradalmi szellemnek, részint túlszigoruk s kegyetlen itéleteik,
részint indokolatlan gyanakodásuk által, mely a legártatlanabb
mozdulatot is forradalmi szellemből eredettnek bélyegezte, s a bokor
rezzenésétől is féltette az erőszakkal visszaszerzett hatalmat. A
levegőben csakugyan még megvolt a forradalmi anyag. Rajongók,
ábrándozók, végsőig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét
minden tavaszra biztosan váró, roszul számitó elmék, igenis hajlandók
voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrácziók is,
fentartva a közlekedést a benmaradtakkal, élesztették a tüzet; némely
részök őszinte rajongó hitből, némely részök pedig önzésből és
számitásból.
Ily elemek: zsarnok üldöző kormány, nyugtalan emigráczió s rajongó
ifjuság, és elkeseredett nemzetek – ki csodálná, hogy a természetes
eredmény összeesküvések, lázadások, melyeket minden gyarlóságuk mellett
is csak azért nem kísért diadal 1851-ben, mert a megfélemlett kormányok
kezökben tarták a hatalmat s egymást minden mozzanatról pontosan
értesitve, kölcsönös segélyére voltak egymásnak.
Bonaparte Lajos Napoleon, még akkor elnök, 1851 őszén, midőn a kamarákat
megnyitotta, egész Európát bevádolta mint összeesküvések és titkos
társaságok aláminázott barlangját; s ez alkalomból indokolta később
hires _coup d’état_-ját, büszkén emlegetvén, hogy a forradalmak hydráját
megtörte s ezáltal Európa békéjének megmentője lőn.
E tények történelmi becslése azonban jelenleg nem feladatom. Annyi
bizonyos, hogy ez időben – az 1851-ik év végén – az osztrák kormány
értesitést kapott, hogy Magyarországon s Erdélyben _nagy mérvü
öszszeesküvés van elterjedve_, mely forradalommal fenyegeti az „osztrák
birodalom“ lételét és Európa nyugalmát.
Ily titkos társaság csakugyan létezett, bár fontosságát és veszélyes
voltát a félelem kétségkivül túl becsülte. De, hogy az összeesküvés
terve mikép jött a kormány tudomására, azt biztosan ma sem tudhatjuk.
Akkortájban különféle hirek szárnyaltak róla.
Egyik hir szerint Párisban fogtak el egy francziát, ki a magyar
emigráczióval szoros összeköttetésben állott (és pedig, egy versio
szerint, az emigráczió kebelében volt kémkedés és feladás folytán fogták
volna el) s nála találták meg az erdélyi és magyarországi főbb
összeesküvők névsorát. – Más hir szerint egy egészen biztosnak tartott
emissárius árulta el a titkot, melybe teljesen be volt avatva, és pedig
oly módon, hogy nehány ezer forintért magát elfogatni s a névsort és
tervezetet magánál megtaláltatni engedte. A harmadik hir szerint
bizonyos Molnár nevü volt honvéd adta volna föl Albrecht főherczegnek az
egészet, – azután megőrült s öngyilkos lett. Ez utóbbi versióval
kapcsolatban azt állitják, hogy a general-kormányzó környezetében, tán
cselédsége között, viszont az összeesküvőknek volt oly kémjök, ki őket
fölfedeztetésükről rögtön értesitette s vigyázatra intette.
De bármikép történt a feladás, annyi bizonyos, hogy a kormánynak már
1851 őszén tudomása volt a dologról s novemberben már szemmel tartották
a gyanus embereket.
Ők azonban, akár az előbb érintett uton, akár máskép, elég jókor
figyelmeztetve, hogy „árulás történvén, egy ideig nyugodni kell“ – oly
ügyesen el tudtak titkolni mindent s oly csöndesen tartották magokat,
hogy a felsőbb helyről az erdélyi katonai parancsnoksághoz jött több
izbeni sürgetésekre és utmutatásokra, sőt a teljes névsor közlésére is,
mindig csak azon választ tudták adni, hogy az országban csönd és béke
uralkodik.
A kormány látva, hogy a katonai és polgári parancsnokság utján semminek
nyomába nem bir jőni: báró Heydtét, ki a forradalomban a székelyek s
jelesen Háromszék ellen harczolt, s azóta is folyvást Erdélyben lakott,
és régóta már ismeretes volt az ottani körökkel, vette föl eszközeül, a
titkos rendőrséget is keze alá adván. Heydtéval az összeesküdtek névsora
közöltetett s ő felhatalmazást nyert a kutatások vezetésére.
A titkos rendőrség sem birván czélt érni, mert az összeesküvés működése
fölfüggesztetvén, semmi mozgalom nem jelentkezett, s egyetlen jelenség
sem árulta el annak létezését: báró Heydte más utat kisértett meg, hogy
bizonyitékokhoz juthasson. Sok embert, ki vagy részvétellel volt
vádolva, vagy azzal, hogy legalább tudója a dolognak, s kikről föltette,
hogy igéretek vagy fenyegetések által vallomásra lesznek birhatók,
titokban, éjjeli órákon, bizonyos megjelölt helyekre magához hivatott s
mindent elkövetett, hogy belőlök szép szerével valamit kivegyen. E
titokteljes összejövetelek egyik helye a fehéregyházi grófi kastély
volt, mely akkor tulajdonosaitól, a gróf Haller testvérektől el volt
kobozva s a b. Heydte rendelkezésére bocsáttatott. Kik voltak a
meghivott és kihallgatott egyének, kikre hatottak a fenyegetések vagy
igéretek annyira, hogy valót vagy valótlant valljanak, – nehéz, tán
lehetetlen volna megmondani. S egyesek megnevezésétől annyival inkább
tartózkodnom kell, mert a kósza hir olyanok nevét is összeköttetésbe
hozta e titkos kihallgatások- és vallomásokkal, kik azokból egészen
tiszták voltak; s félnem kell, nem ismételném-e a hir szájának épen
alaptalan gyanusitásait s nem bélyegeznék e ártatlanokat meg ezáltal.
Ezalatt bekövetkezett a deczember 2-ki államcsiny. Az osztrák kormány,
az európai forradalmi szellem ellenében szilárdabbnak érezvén lába alatt
a földet, eljöttnek látta az időt a határozottabb föllépésre – s
elrendelte a gyanusokul jelölt egyének befogatását.
Egy körülményt lehetetlen itt elmellőznöm. Bár a gyanus egyének közt a
magas aristokraczia tagjai közül is megvoltak jegyezve nehányan: ezekre
nézve nem adatott elfogatási parancs. A kormány úgy akarta feltüntetni a
dolgot a világ előtt, mintha az egész összeesküvés csak holmi tanárok,
prokátorok s más kabátos proletárok müve volna, és a birtokos s főnemes
osztály abban semmi részt nem venne. Ez is a politika akkori áramlatához
tartozott.
Az elfogatásokat nagy elővigyázattal ugy intézték, hogy a birodalom
legkülönbözőbb pontjain egyszerre, egy napon vagy inkább éjen s
lehetőleg egy órában történjenek.
1852. január 24-ike éjjelén, éjféltől reggelig fogattak el a következő
egyének: _Török_ János ref. kollegiumi tanár, _Topler_ Simon és
_Dobolyi_ Sándor volt képviselők, _Andrássy_ Rafael ferenczrendi
guardián, _Albert_ János ref. lelkész és _Demjén_ Lajos
Maros-Vásárhelyt; kebelei _Nagy_ Sámuel és _Bereczky_ László
Maros-Széken: _Gálfi_ Mihály (Török sógora) Martonoson, Udvarhelyszéken;
Csernátoni _Cseh_ Sándor Háromszéken; _Veres_, a csik-somlyói zárda
főnöke Csikban; _Bányai_ Antal ügyvéd, _Dáné_ Károly és _Bereczki_
Sándor Udvarhelyszéken; _Beregszászi_ Imre Küküllőmegyében, Gálfalván;
_Minorich_ Károly és _Lugossy_ József Kolozsvártt; _Magos_ Ernő Pesten;
_Simon_ Elek Bécsben; _Smaglovszky_ gróf Lembergben; _Jubál_, kitünő
műveltségü fiatal lelkész, s tán Kossuth fiainak tanitója, Pesten vagy
Pozsonyban, stb. stb.
Az elfogatások napján, január 24-én délután, az első megdöbbenés és
rémület benyomása alatt, a fiatal, hőslelkü Horváth Károly,
Maros-Vásárhelytt, ki épen Török tanár házánál volt szállva s az ügybe
maga is beavatva, saját veszélyével mitsem gondolva ment föl Schobel
tábornok- s m.-vásárhelyi parancsnokhoz, megkérdeni: miért fogták el
kedves tanárát. E sorok irója a tábornok ajtajáig kisérte Horváthot, de
hasztalan várta, egész estig visszatértét letartóztatták. Horváth Károly
szavait a tábornok csöndesen végig hallgatta, s igy felelt neki:
„Sajnálom önt, fiatal ember; de nemcsak kérdésére nem felelhetek, sőt
magát is le kell tartóztatnom. Nem tudtuk, hogy itt van, s ez éjjel önt
is keresték, otthon, háromszéki birtokán. Itt van elfogatási parancsa.“
Az elfogottakat, valamint a később hasonló sorsra jutottakat is, rendre
mind Szebenbe gyüjtötték, hol a kihallgatásoknak s a felségsértési pör
tárgyalásának kelle történnie; s ott a sz.-ferencziek zárdájába, a
Bruckenthal-féle palotába, a katonai fogházba s a mészáros-utczában, ha
jól emlékszem Segesvárszék házába záratták. – Haditörvényszék elébe
állittatván, megkezdetett ellenök a legszigorubb vizsgálat. A
haditörvényszék elnöke _Bartels_ ezredes volt; auditorok: _Tapferner_
őrnagy és _Wottawa_ százados; tolmács _Herszényi_ százados. Aztán a
szokásos néma személyzet.
A vádlottak elébe, corpus delicti gyanánt két főiratot mutattak föl.
Egyiknek czime: „_Terv-vázlat_“, másiké: „_Évszaki-rendszer_“ volt. A
kisebb rendü corpus delictiket több rendbeli „_Utasitás_“ képezte,
levelek alakjában. Az aláirás többnyire ez volt: „Olyan egészséges
vagyok, mint a _Makk_“ – jelezvén, hogy az iró az emigraczió tagja: Makk
ezredes volt.
Az előbb emlitett két iromány magára az összeesküvés szervezetére fő
világosságot vetvén, azokat meg kell ismertetnem.
A _Tervvázlat_ egy kitörendő forradalom előrajzát foglalta magában. De
az egész mű a rakonczátlan ábrándozás, a gyakorlatiatlan tapintatlanság
s gyermekes alaptalanság bélyegét hordá magán. A külföldi viszonyokról
ugy beszélt, mint a ki biztosan van értesülve. Mazzini, Louis Blanc és
Ledru Rollin csak ugy hemzsegtek benne, – s valósággal egyetlen egy
biztos adattal sem birt. Nagyon számitott az itthoniak könnyen
hivőségére s szándékosan szinezte kedvezőleg az európai nézetet és
viszonyokat, s az egész arra volt számitva, hogy csalhatlanságot
követelve, a kételynek még árnyát se türje: holott az egész alapjában s
következtetéseiben merőben hamis volt.
Ki készitette e körülbelől egy nyomtatott ivre mehető iratot, arról
nekem mai napig sincs tudomásom. Fogságunk hosszu évei alatt
elkeseredésünk szomoru óráiban sokszor az a gondolat is támadt bennünk,
hogy az osztrák agents-provocateurök műve volt az egész.
A második fő-fő corpus delicti azon iromány volt, melynek neve: az
„_Évszaki Rendszer_“. Ez egy titkos társaság előrajza volt; elméletileg
ügyes munka, de ez is teljesen gyakorlatiatlan, a mint olvasóim azonnal
meg fognak győződni róla.
Az egész titkos társaság élén egy _láthatatlan kormány_ állott, melynek
tagjait senki sem ismerte; de a társaság legkisebb tagja is erős esküvel
volt kötve az engedelmességre a láthatatlan kormány iránt. Már maga e
körülmény, tekintve a titkos eljárások iránti nemzeti ellenszenvünket
elég volt arra, hogy dugába döntse az egész szervezetet.
E szervezet további részletei az időszakok és időrészek megnevezéséhez
voltak kötve.
A beosztási időnevek személyt és területet jelentettek. E szerint Szent
István koronájának egész birodalma képezett egy _esztendőt_. Ez alatt
értetett Magyarország s értetett egyszersmind a legfőbb polgári és
katonai parancsnok; – ki volt légyen ez a terv szerint, _Kossuth-e_ vagy
más, nem tudom. Fogolytársaink egyrésze azt mondta, hogy az auditorok
Kossuthot értették; mások Napoleon herczegről beszéltek, különösen a kik
európai rokonszenvekkel szerették magokat és másokat is ámitani.
Az esztendő _12 hónapra_ osztatván, ebből nagy Magyarországra esett
_kilencz hónap_; Erdélyre _három hónap_; az erdélyi három hónap volt
1-ször a Székelyföld, 2-szor a Maroson inneni és 3-szor a Maroson tuli
hónap. E három hónapnak volt három polgári és három katonai főnöke, ha
pedig e két minőség egy személyben volna egyesithető: az utasitások még
czélszerübbnek mondák az egy személyt.
A székelyföldi _hónap_ eloszlott _4 hétre_: 1. Marosszék, 2.
Udvarhelyszék, 3. Háromszék, 4. Csikszék; mindenik _hétnek_ megvolt
saját főnöke. A _hetek_ eloszlottak _napokra_; egy-egy hétben volt 5–6
vagy 7–8 _nap_ a körülmények szerint. A _napoknak_ voltak 10–12 _óráik_.
Az órák körülbelől századosi rangban állottak, ezeknek voltak _perczeik_
50 vagy 60, s a mint aztán a társaság szaporodott _másodperczeik_ is,
ezek lettek volna a közemberek.
A kinevezéseknek ugy kellett történni, hogy az egész hálózat az
_esztendő_ kezében legyen, de a tagok egymást ne ismerjék. Az _esztendő_
kinevezte a hónapokat, ezek a heteket, ezek a napokat, s igy tovább; de
a hónapok egymásról mitsem tudhattak, valamint semmit se tudhattak
egymásról a hetek, napok, órák. Legalább igy volt megirva a tervben.
Az alsóbb rangu saját főnökének tett jelentést, attól vette utasitásait
– de sem a maga, sem főnöke társait és azok fölebbvalóit nem ismerte.
Csak azzal közlekedett, ki őt bizalomra méltónak találta és csak azokkal
lefelé, kiket ő maga talált felszólitásra méltónak.
Három ember együtt soha sem beszélhetett e tárgyról az utasitások
parancsa szerint. A szabályok értelmében ez iratokat és az egész ügyet
csak a hónapok és hetek olvashatták és tudhatták. A percznek és
másodpercznek csak annyit kellett tudni, hogy ekkor és ekkor legyen
készen, lándzsával, karddal, puskával vagy a mi fegyvere van; de néki a
nagy _tervekről, rendszerről_ stb. semmit sem volt szabad tudni.
Szükségesnek tartom fölemliteni a láthatatlan kormány postáit és
postamestereit. Az emissáriusok rendesen nyugat felől jöttek Hamburg,
Bécs, Pest, Kolozsvár, M.-Vásárhely, Brassó vonalán, aztán keleten
húzódtak ki Jászvásárra, Ploestbe, Bukurestbe vagy más oláhországi
városba. A rendezés főmestere a beteges kedélyű, izgatott és fanatikus
_Mack_ Konstantinápolyban és Bukurestben tartózkodott.
A nép 1851 végén azt suttogta, hogy 1852. jan. 1-jén egyszerre fog
kitörni a forradalom Párisban, Bécsben, Pesten, Kolozsvártt, Lembergben,
Berlinben, az olasz városokban, szóval egész Európában; e hireket az
álemissariusok és agents-provocateur-ök széltében-hosszában beszélték, s
utoljára a jámbor székely nép is hitte; s bár, mint fentebb mondám,
szabály szerint senkinek sem lett volna szabad a dologról beszélni, de
azért minden látható ember, asszony, leány, gyermek a „_láthatlan
kormány_“-ról beszélt, mely már hatalmába keritett mindent és csak idő
kérdése, hogy nyiltan és láthatólag is fellépjen.
A hadi törvényszék vádjai szerint: a székely föld polgári hónapja
m.-vásárhelyi ref. tanár _Török János_ volt. A katonai hónapnak
_Földváry Károly_-nak a hires ezredesnek kellett volna lenni, ki akkor
Marosszéken Andrásfalván lakott; de ő a kinevezést soha sem kapta meg,
és az auditorok minden ügyessége sem bizonyithatá be, hogy Földváry
Törökkel valaha összeköttetésbe lépett volna.
Részemről meg vagyok győződve, hogy Földváry nem is lett volna hajlandó
ily regényes szinezetü titkostársaságba lépni, sem Töröktől vagy
társaitól valami megbizást elfogadni. Ő a nyilvános küzdelem és nyilt
harczok embere volt mindig s legkisebb hajlammal sem birt a
cselszövésre.
Udvarhelyszék hete _Gálffy Mihály_ volt, a vádak szerint. Háromszéké:
_Horváth Károly_, s gyanu volt mint katonai hétre Csernátoni Cseh
Sándorra. Csikszék főnökségével pater _Verest_ gyanusitották.
Erdély többi részének kormányáról mindez ideig nem sokat tudok. Annyi
bizonyos, hogy mindkét hónapságra nézve két főrangu hazánkfiát
emlegették; egyik gr. H. L. lett volna, ki nemrég a Siklósy
vizgyógy-intézetében halt meg; a másik egy most is szereplő kitünő
talentomu jeles hazafi; hir szerint mindketten vissza is utasiták a
kinevezést. A törvényszék vádjai szerint az emlitettek teendője volt
összeirni minden olyan bárminemü fegyvert, mely az osztrák rendőrség
figyelmét kikerülve az igaz hazafiak rendelkezése alatt állott; továbbá
össze kellett irni a még létező 1848–49-iki Kossuth bankjegyeket;
ezenkivül fenn kellett tartani a nép reményét, izgalmát s késziteni azt
a tettek órájára.
Hirszerint 1852. februárban a birodalom különböző pontjain történt
elfogatások egy nevezetes minisztertanács tárgyát is képezték – hol nem
tekintve sem az egész Európában helyre állott csöndre, sem az
elfogatások által ujból felizgatott közvéleményre, elhatároztatott a
legkeményebb rendszabályok alkalmazása; mindazáltal a részletekre s épen
az alkalmazásra nézve nagy véleménykülönbség volt a miniszterek közt. A
miniszterelnök Schwarzenberg herczeg mindenkire kötél általi halált
kivánt szabatni, kinek csak tudomása is volt a dologról; mit, midőn
társai különösen Gyulai hadügyminiszter elleneztek volna, heves
kitörésekre engedte magát ragadtatni – végre elájult, s többé
minisztertanácsban – nemsokára bekövetkezett halála miatt – részt sem
vett.
Schwarzenberg Felix herczeg e szigorával éles ellentétet képez
unoka-öcscsének Schwarzenberg Károly herczegnek akkor erdélyi
kormányzónak, az erdélyi nép emlékében ma is kegyeletesen őrzött
eljárása. Mint átalában az ország minden ügyeiben, ugy különösen e
szerencsétlen elfogottak és hozzátartozóik irányában a legnemesebb és
leghumánusabb eljárást követte, s számtalan esetben tette magát szembe
az auditorok- és törvényszéki tagokkal, kik a szenvedést apró
bosszantásokkal is igyekeztek súlyosbitani.
Az akkori idők ugynevezett „igazságszolgáltatása“ azonban csak ment a
maga utján s elvégezte dolgát. A foglyok egyre szaporodtak s a
börtön-helyiségek uj és uj vádlottakkal népesültek meg. A hosszu
vizsgálati fogságnak, titkos kihallgatásoknak stb. végre 1853 végén és
1854 elején egész sereg szigoru itélet és végrehajtás lett a
következése.
Ezeknek részletesebb előadását, vizsgálati s itéleti fogságunk szomoru
krónikáját, adja elő jelen kis müvem.
Ez az egész historia t. olvasó oly hihetetlen fantomszerü, hogy ma
csakugyan semmi valószinüséggel sem látszik birni, s az ember hajlandó
volna valami hóbortos álomnak képzelni, ha a végén ott nem állana egész
meztelenségében a gyászos bitófa és a rideg börtön. És most kezdjünk a
részletes elbeszéléshez.
II. A későbbi elfogatások 1852-ben.
Első közleményemben előadván az általános körvonalok terjedelmét, most
mielőtt a további elfogatásokról szólanék kötelességemnek tartom hiven
és részletesen előadni, hogy én mit és mennyit tudtam az egész ügyről.
Az állitólagos első emissariusok junius és julius hónapokban jöttek
Erdélybe 1851-ben. Én ezekről mit se tudtam, s julius hónapban
Maros-Vásárhelyről Erdővidékére Ürmösre mentem _Maurer Károly_
barátomhoz s nála, illetőleg szüleinél töltém augusztus és szeptember
hónapokat, hol vadászat, halászat s más falusi mulatságokkal töltöttük
az időt; itt ismerkedtem meg egy kitünő derék férfival _Pócsa
Ferenczczel_, a Rauber ezredes fiaival s másokkal is, többek közt egy
kis rőt emberrel bizonyos _Wuskicscsal_ – és emlékszem, hogy kivált
miután egypárszor a közelfekvő Brassóban is megfordultam, némi távoli
hireket hallottam a napokról, órákról, láthatatlan kormányról stb. – ez
a Wuskics pedig nem tudom valami nagyon kiváncsi, vagy spiczli-féle
ember volt, mert mindig erősen kémlelt, sondirozott s a vásárhelyi
dolgokat kérdezte. Sokszor politizáltunk az igaz _Pócsánál_, sőt
Miklósvárt gr. _Kálnoki Dénesnél_ – de positiv dolgot semmit se
hallottam. Szeptember végén haza mentem Marosszékre s drága szüleimet
látogattam meg Jobbágyfalván. Itt az unokatestvérem malmot épittetett a
Nyárádra, és a faragó ácsok a mint munkájokat figyelve néztem igy
szólitottak meg: „_Hát urfi mikor üt már az óra? mikor kezd parancsolni
az a titkos kormány?_“ El voltam bámulva, de másra tereltem a
beszélgetést s aztán hagytam, hogy beszéljék a forradalmi táborozásokat.
Másnap Maros-Vásárhelyre mentem, itt aztán még többet hallottam, de még
mind csak ugy rejtelmesen, bizonytalanul. D. Lajos barátom, ki addig
soha még egy gondolatát se titkolta el előttem, titkolózni kezdett, s
láttam, hogy némi magasult önérzettel hordozza fejét, de nem kérdeztem s
ő nem nyilatkozott.
A szüretre ismét szüléimhez mentem s október második felébe
Sz.-Benedekre lovagoltam, hogy az általam annyira tisztelt és szeretett
_gróf Toldalagi Mihálynál_ töltsek vagy 10 napot. Nagyon szép társaság
volt ott összegyülve, sok ur és urhölgy, kik közül csak a gyönyörü
Kornis Anna grófnét emlitem, ki akkor tizenöt-tizenhat éves lehetett.
Felséges őszi napok voltak, gazdag szüret volt, s a szép parkban az öreg
platánok alatt, vagy a Nyarád partján és a nagy fasorban gyakran
sétálgatva beszélgettünk arról a mi örökké szép, a mi véghetetlen…
szóval a társaság az akkori viszonyokhoz mérve elég derült volt, s a
férfiak keményen politizáltak; ebédekre jöttek vidékiek, jöttek
városiak, a gróf élénk levelezést folytatott, s itt már tisztábban
körvonalozva hallottam, hogy a külföldről beütés, s benn forradalom van
készülőben.
Megvallom, oly természetesnek találtam magát a dolgot, hogy még csak a
legtávolabbi sejtelmemben sem gondoltam bünnek a készülendő eseményeket,
sőt rajongva és örömmel vártam egy _angol-franczia-török_ beütést, a
mint ezt egy ur komolyan, biztosan és teljes meggyőződéssel beszélte
Sz.-Benedeken a kandalló-szobában, hol éjfél után 2 óráig politizáltunk.
Midőn Vásárhelyre bementem, tele voltam hirekkel, reményekkel és fényes
ábrándokkal. Az iskola nov. 11-én gyült ujra be, s én alig vártam, hogy
barátimmal beszélgessek. Barátim pedig voltak _Horváth Gáspár_ volt
honvédhadnagy, kit Régennél 1849 juniusában meg is lőttek volt, _Muzsnai
Pál_ és _Nagy Dani_, mi négyen voltunk az iskolában legbizalmasabban
köztük én voltam a legifjabb; még körünkhöz tartozott _Koos Ferencz_ a
jelenlegi bukuresti pap és _Ferenczi Ferencz_, meg _Szász Károly_.
_Horváth, Muzsnai, Nagy Dani_ és én 1850 végén összebarátkozva bár négy
különböző tanosztályból, elhatároztuk: „hogy a lefolyt forradalom
igazságos volt ugyan, s ujra megtennők kötelességünket, de sok volt
benne a hiba, és alaptalan ábrándozás; továbbá nekünk magyar fiuknak
nagy bajunk a tudatlanság – mondom elhatároztuk – _hogy semmit se
tudunk_, tehát ha valamik akarunk lenni, hogy hazánknak szolgálhassunk,
hogy nemzetünket emeljük s nem akarjuk, hogy a tömegben elvesszünk:
_tanulnunk kell_. E határozatok mind barátságos társalgás közben
születtek részint az én szobámban, részint más gyülhelyeinken a „_vörös
sapkánál_“, vagy mezei tanuló helyeinken. Becsületünkre legyen mondva
tanultunk is keményen; az iskolai tanulmányunkban mi voltunk a
legjobbak, pedig, természettani, történelmi, bölcselmi s theologiai
cursusokat egyszerre hallgattunk; s ezenkivül olvastunk, németül és
francziául tanultunk, no de volt hozzá kedvünk és erőnk, életünk
legszebb korát éltük, a legidősebb sem volt 24 éves én meg 17.
Midőn barátimnak elmondám nyári és őszi élményeimet, Horváth azt mondá:
_jaj ha ugy volna a mint maga mondja – külerővel, akkor jó volna, de
félek, hogy valami roszszabb van készülőben, Muzsnai valami bolond
dolgokat hozott Csapóról, délután oda adjuk olvassa el_.
Muzsnai a szüretet Csapón töltötte az én igen tisztelt bátyám _Réz
Sámuel_ ur házánál, mint nevelő s mikor bejött lemásolva behozta _saját
kezével_ a „_Tervvázlatot_“ az „_Évszaki Rendszert_“ s egy pár utasitó
levelet; ő ott hogy kitől, és hogy kapta bizonyosan nem tudom, de azt
tudom, hogy csak azért másolta, hogy mint _curiosumot_ nekünk a baráti
körnek megmutassa.
Én este későn kaptam kezembe ez irományokat, és a mint végig olvastam
teljesen kiábrándultam, sőt az egész ügy alávaló törpeségben jelent meg
előttem; a Sz.-Benedeken támadott illusioim merőben szétfoszlottak.
Másnap az iratokat visszaadtam Muzsnainak s midőn négyen összejöttünk
elhatároztuk, hogy az egész haszontalan törekvés, sőt még veszedelmes
is, szóval, hogy mi nem adunk rá semmit, többé vele nem foglalkozunk – s
folytatjuk tanulmányainkat.
Nem is emlékszem, hogy mi négyen beszéltünk volna többször erről a
dologról egész jan. 24-ikéig. Csakis november hóban, egy alkalommal
Horváth Gáspárral almát vásároltunk egy ügyes székely menyecskétől, ki a
főiskola közelében gyümölcsöt árult, és mikor kifizettük az aszszony
egyet kacsintva kérdé tőlem; „Igaz-e, hogy ismét jó világ lesz – s
nehány hét mulva az urfiék elkergetik a németeket?“ Mi egymásra néztünk
s fejünket bólingatva, mondám az asszonynak, hogy: ne beszéljen annyi
semmiséget.
Egy deczemberi délután ugy hiszem éppen decz. 2-án volt Demjén Lajoshoz
mentem, kivel nehány hét óta nem valék ép oly bizalmasan, mint azelőtt
egész gyermekségünk idejében, mert tisztán láttam, hogy most titkolózó –
persze ő hitt, és szabályszerüen járt el irányomban, mire valószinüleg
kötelezte is volt magát. Elég az hozzá a nappali szobában csak nővére
volt _Eliza_ (ki azóta férjhezment s még ifjan meg is halt szegény!) és
a mint én beléptem, egy iratot akart hirtelen elrejteni, én a mint kezet
fogtam vele, rápillantottam az iratra, s megismertem a „_Tervvázlatot_“.
– Ó ugyan kérem, hát ezt rejtegeti előttem, hiszen már rég olvastam – s
az egészet haszontalan irka-firkának tartom.
– De hiszen ezt Kossuth küldötte – mondá _Eliza_.
– _Megbocsásson lelkem, de ezt nem hiszem_. E szavamra az oldalház
ajtajában Lajos is megjelent, kezében toll volt, akkor hagyta el az
irást? nagyon komolynak látszott, és ki volt pirulva. Megvallom én
hangosan felkaczagtam; ő minden szavamat hallotta, s én némi
sarcasmussal folytatám: „Ez hát az a nagy dolog a mi téged olyan
fontoskodóvá tett egy idő óta, na barátom ennél jobb ha szivart
csinálsz. Lajos eleinte nem hitte, hogy én az iratokat olvastam, de
csakhamar meggyőződött s rosz neven vette, hogy oly kevés kegyelettel
szólok a dologhoz. Elmondtam neki, hogy Muzsnai hozta Csapóról, s hogy a
mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan
buktatja meg az osztrák birodalmat. Ő azt mondá: _Meg nem foghatja, hogy
kerültek az irományok Csapóra, és a csapói urak kezei közé mikor ott
csak egyszerü postaállomása volt a kormánynak. (?)_
Néha megszoktam volt látogatni feledhetetlen emlékü kedves tanárunkat
_Török Jánost_ is. Ugylátszott legközelebbi odamenetelemkor, hogy már
értesitve volt arról, hogy én mennyit tudok; ott volt Horváth Károly is,
s még egypár vendég ugy hiszem mind beavatottak voltak, mert habár
példálózva mindig a tárgyról beszéltek, és különösen arról, hogy most
csendesen kell magunkat viselni mig uj rendelet nem érkezik. Én el
voltam bámulva, hogy oly komolyan veszik a dolgot, s más alkalommal ki
is fejeztem nézetemet, habár Török előtt mint tanítványa, és még
pelyhetlen fiatal ember nem bátorkodtam oly erősen szólani, mint D.
Lajos előtt.
A fennebb emlitett látogatás alkalmával Török kikisért, és a tornáczon
igy szólt: „_Csak azt akarom mondani Farkas, hogy az efféle dologról, és
azokról az irásokról a kolegyomban az ifjuságnak semmit se kell szólani,
– erre semmi szükség majd ha kell, beszélek – én velök_.
Azt hiszem szegény Töröknek ez volt legtapintatosabb eljárása. Én
mondám, hogy e felől nyugodt lehet, mert mi hetek óta tudjuk, s az
ifjuságnak semmit sem szóltunk, sőt négyünkön kivül mással még jó
ismerősinkkel se közöltük. – Ugy-ugy édes Farkasom, felelé kezét
nyujtva, és mi e tárgyról többé soha se beszéltünk.
A karácsont Koronkában töltöttem gr. Toldalagi Ferencz udvarában – ott
azonban inkább társaséletet folytattunk s keveset politizáltunk, vagy
legfellebb biráltuk a forradalmakat; aztán esténként kártyáztunk, s
zene, és énekszóval kedélyesen telt az idő.
A városba visszatérve januárban már egy-egy házi bált is rendeztünk s
valóban feledni kezdtem az egész szomoru historiát, midőn egy késő este
a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt,
hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok
zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden
voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy
szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? _Ha magadtól ki nem
találod, ugy meg nem_ _mondhatom_. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna
tette: _ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt
soha életre való;_ nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés
eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi
igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor
találkoztunk.
Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe
s dadogva mondá, hogy _Török tanár_ házához valami 40 katona ment és
elfogták.
Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat
vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva
beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a
Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián _Rafiét_. A város
rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz,
Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák
közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam
hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.
Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták,
mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő
gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő
katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este
beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen
tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül.
_Muzsnai_ nagyon zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – _Nagy Dani_
azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a
kormány ellen; _én_ is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok
vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg
létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; _Horváth Gáspár_ azonban az
akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt –
s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én
mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető
okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint
sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a _balsors_ és Horváth Gáspár
jövendölése teljesült egész szigoruságában.
Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig
folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként
feledve a „_Tervvázlat_“ bohóságait, és az első elfogatások által
okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk
tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar
végkép elvonult fejünk fölött.
Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres
ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság?
_hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól
lehet tartani_. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth
Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt köztünk a ki legnehezebben
derült fel buskomor sejtelmeiből.
A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk
ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép
leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá.
Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy
foglalkoztatott erősen: a _tanulás_ és _szerelem_. Tudja isten kétszer,
vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy
ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy,
hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A
kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük
olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.
_Junius 13-án országos vásár ideje volt_, reggel 4 óra előtt hozzám jött
Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe
tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan
§§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami
regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a
kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan
viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.
Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni –
én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva
el-elgondolkodott. Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra
feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek
kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.
– Menjünk haza – mondám – ugy se tudunk tanulni.
– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé
Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.
A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva
jött velünk szembe: „_Miért sirsz?_“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom
katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“
Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü _mentorom_ el volt
sáppadva – kétségkivül én még inkább.
Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy
a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai
őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva,
vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik
egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember
alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és
növekedik.
Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk
mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s
itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve
legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába.
Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor
Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon
meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai
felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles
tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen
készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami
gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és
egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.
– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó
lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el,
kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt
bátorságom.
Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá,
hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára
helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám
kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.
Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s
a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem.
Eleinte a zsandárok _nem akartak_ beereszteni; de mondám, hogy benn
lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba
érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül
7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba tették
magokat s előmbe lépett _Bilz_ rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé,
megmondám; _épen önt vártuk;_ mivel lehetek szolgálatjukra, kérem
kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent
pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal _Kossuth
Lajosnak_ egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem
volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet,
por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák
katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s
azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A
tábornok urhoz?
– _Nem;_ felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – _ön a törvény nevében
fogoly!_
Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen
álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e
rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek,
mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok
sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet
szorithattunk.
Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő
szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem
kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy
éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.
Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk az ekkor még mindig nem
valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat
talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva
szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az
elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század
zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont
talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké
emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A
kolegygmból ez nap fogták el: _Muzsnai Pált_ (contrascriba) _Nagy Danit,
Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt_ (most
kebelei pap) _Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet_ s még nehány más
ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek,
azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele,
a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.
Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán
Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires
ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak
ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár-
és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével
fogok megemlékezni.
III. Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és Szebenbe
hurczoltatásunk.
A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más
szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg
volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s
kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben
vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14
láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka,
kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással
fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik
szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu
vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb
rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt
– a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu,
ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz
bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti
időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül
vettek s mindazon hitben voltak, hogy valami vásári tolvaj vagyok és
adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a
prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim
voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem
összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult
társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu
15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s
mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni
kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a
magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket
hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és
általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s
egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek
látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem
csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a
társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk
ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de
kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.
Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos
észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig
voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a
hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt
alakulva. Elnök: _Brunner_ alezredes és várparancsnok, _Tapferner_
őrnagy auditor, s még egy pár tiszt _Herszényi_ százados tolmács.
_Tapferner_ volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint
fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen.
Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az
időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas
értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei
meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó
sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő
nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus
volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó,
ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt
üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de
szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész,
tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult
ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató,
vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett
valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe
az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai
egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a
becsület nevében!
Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén
született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket
– mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök
feledékenység.
A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek _Tapferner_
urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb.
kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi
foglyokat, ezekután pedig _Rózsafit, Makkot_ s még nehány emigrans, vagy
emissarius nevét.
Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a
mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy _tudom-e miért vagyok itt?_
Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is
_gyanitom-e_. E közben az „_Évszaki-rendszer_“ és „_Tervvázlat_“ egy-egy
példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy
s más részleteire. Erre én igy szóltam: _Ha csak nem ezekért, az
irományokért!_ Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és
székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek
melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt
– több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat
mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog,
önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak
bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért
kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát,
hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel
közölte?“ Ezen szavai a legaljasabb hazugságot, és a behizelgő
kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.
Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes
ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam
a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami
keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt
felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt –
_de nekem elég volt_, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét
édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről
semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a
velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész
hidegséggel mondám: _én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet
nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok_. Erre a szomszéd szobába
küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami
jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én
azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé –
de ne azon gonosztevők közé.
Az elnök és várparancsnok _Brunner_ talpig becsületes ember, kinek
emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem
székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy _biztos_
alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem
többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki
lakban földszint jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam
tovább egy hónapnál.
Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak
Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom,
hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az
iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi
se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap
valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki
valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom
várában.