„_Geschichte der Schöpfung_“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt
megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a
világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab
borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor
magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag
külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor
észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek,
hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak;
bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk,
faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és
ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a
lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén
szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az
őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket.
Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott
sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát,
plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.
Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén
megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.
(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék
házába.)
Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi
valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét
Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári
napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.
1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd
telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon
a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon,
végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt
árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt
megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a
szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a
tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a
deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt
inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom
ki őket; nekem az a parancsom, hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat
felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok
kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e
szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e
mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még
szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása
szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a
födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan
volt a mi fogdánkra vesztegetve, _s minket már veszve hittek sokan_,
mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur
jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a
lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz
csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok
örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine
Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru
czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk
e különös modoru szórakozásnak – _de a humánus öreg ur, herczeg
Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi
fanatikus magyargyülölő barbar ember között_.
Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy _Beregszászi_ bátyám,
miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a
szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy
sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba.
Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy
délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s
Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani,
ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén
obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson
rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam
fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru
pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre
bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen
udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást
megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg?
hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket
sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg
nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot
vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz
is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett
rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja
el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem
akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon
ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen
ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam állana, az urakat
pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg
önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak,
a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta
magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.
– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő
volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az
ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü
szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a
kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy
beszélt:
„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar
nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek?
Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén
gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit
ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a
rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a
szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár
csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán
bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én
neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek
mondtam el. – _Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember;_
tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a karós paszuly levelei
megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki
beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény
ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli
espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember
– puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az
espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit
hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e
tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.
Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel
mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.
V. Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban.
Az utazás mindannyiszor leirhatatlan örömöt okozott nékem, s ugy volt ez
fogolytársaim legnagyobb részénél is. A mindig üditőhatásu természet, az
isten szabad egének szemlélése, a tiszta lég, a változatosság, az
ujvidékek látása mind-mind édes szórakozás a fogolynak, ki évekig
szobája négy falára, s a fogda szomoru tekintetü kis udvarára volt
utalva. Tehát kedvünk telt benne, midőn 1853. szeptemberhó utolsó napjai
egyikén estefelé megmondák, hogy holnap utazni fogunk _Gyulafehérvárra_.
Hajnalban elindultunk valami 14-en, köztük _Horváth Gáspár, Nagy Dani_
kedves barátaim; _Szász-Sebesen_ közösen mind együtt ebédeltünk s igen
vigan voltunk, aztán kettő-három együtt, uj kocsikra ülve estére
megérkeztünk Fehérvárra – hol a déli saroktól északi irányban futó, és
egészen nyugatra fekvő vársánczban, két, egymásmellett levő s egy
bejárással biró nagy kaszamátába szállitottak.
Ez itteni állapotunk valóságos szabadság volt a szebeni fogsághoz képest
– a nagy széles vársánczban zöldgyepen sétálhattunk délelőtt, délután a
mennyit akartunk, ajtónk soha se volt zárva, csak későestétől,
korareggelig. Szabad volt enni, inni a mit akartunk, irószert
tarthattunk, akármennyi könyvet hozathattunk s tanulhattunk. Minthogy
sok irástudó és tanuló ember volt együtt, fogdánk a délelőtti órákban
valóságos muzeumhoz hasonlitott. Egyik francziául, a másik németül
tanult, egyik természettani, a másik történelmi, a harmadik theologiai
munkákat olvasott. Én itt olvastam Shakespeare müveit németül. Valamint
az első franczia könyveket is. A Montesquieu persa leveleit. _Cormenin_
Timonját, Dash grófnétól egy regényt és Madame _Staël_ leveleit.
Ebédeink egyszerüek voltak, de vasárnap nagy ebédeket főzött egyik
fogolytársunk _Molnár József_, ki eminenter tudott főzni; e mellett
szépen fuvolázott, és soha se tudott megtanulni németül; hanem később
annál ügyesebb volt, a selyem-, hárász- és drót-munkában. Látogatók is
jöttek gyakran, kik mindenféle élelmiszerekkel láttak el a patriából, s
három négy vedres hordókkal hozták a jó bort. Esténként bizony gyakran
nagyokat ittunk, mert hiába mi igazán „_bus magyarok voltunk_“. Aztán
beszélgetéseinkben mindig ugy beszéltünk magunkról, mint _magyar_ nevü
harmadik személyről. „Busul a magyar!“ „Rosz napja van a magyarnak!“
mondta Palkó Gyuri mindennap. „Szegény Magyar!“ rikkantá Pap Jankó.
Máskor a magyar szót synonimnak vettük az emberrel, és ez nagyon
szokássá vált volt még Szebenben: „Fene magyar az a vén obester!“ –
jegyzé meg Dané Mózsi. „Hej akasztófára való magyar a mennyi német van
mind“, aztán „ne légy olyan nagy magyar!“ „Na már aztán olyan magyar nem
volt több.“ „Hej magyari, magyari be drága dicsőség a hazafiság!“
Vége-hossza nem volt a disputáknak, persze főtárgy volt a politika,
aztán theologia, volt egypár bigott pap, s _volt atheista is;_ mi
leginkább a filosofiai problemák körül vitatkoztunk, a munkákról,
melyeket olvastunk, az aesthetica, critika mind szóba jöttek s néha sok
mulatságot szereztek – igy telt el az egész ősz. Mi a kettős
kaszamátában voltunk 25–27-en a szomszéd kaszamátában voltak 10 vagy
12-en, fenn a várban volt Törökné szül. _Gálffy Rozália, Hajnal Róza_, a
foglyok közt pedig voltak ügyvédek, papok, földbirtokosok, s mi az öt
tanuló, tanárok, szóval a honoratior osztály. Az a 10 vagy 12-tő minden
komolyabb ok nélkül kissé szorosabban volt őrizve, mint mi – külön
sétáltatták őket, s más efféle, de azért látogattuk egymást, sokszor
együtt ebédeltünk; az asszonyokkal pedig leveleztünk – többek közt én is
élénk levelezést folytattam _Töröknével_.
Karácson felé szomoru esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen
_Csiki Áron_ unitarius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták;
a politikához nem sokat konyitott s legkevesebb volt benne abból a
publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva
akár ambitióját, akár szent meggyőződését követve idejét, tehetségeit,
munkáját a közéletnek szenteli – mondom efféle elem semmi se volt
belőle, s ezért a fogságot nehány hasonló jellemü társával együtt
legnehezebben türte. Harmincz negyven év közti ember volt: erős,
csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt
(okkal-e vagy oknélkül nem tudhatom) hűtlennek tartotta, és ez oly
maniakus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek
rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy a
hány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindeniknél előfordult, s a
legtöbbnél a rögeszmék alapját képezte. (_Csiki, Bereczki, Boncza_
különösen.)
Ez a Csiki különben kevés elméjü s korlátolt eszü ember lehetett, de
boldog volt „_kis felesége_“ (saját szavai) kis vagyona s papsága
körében. És rettenetesen szenvedett a fogság alatt, hogy mindezektől meg
van fosztva, s végre bizonyos mértékben megőrült, és szörnyü komikus
észjárást produkált, nejét, Krisztus urunkat, az auditorokat egyik
fogolytársunkat a jókedvü _Patrubán Marczit_, s egy székely-kereszturi
diákot mindenféle combinatiókba zavarta. Elbeszélte álmait, látásait s
örökös félelmét a rémektől. Isten bocsássa meg büneinket sokszor
mulattunk rajta, mert őrültsége ártatlan természetü volt, csak néha
kereste a magányt, s volt rideg buskomor. Nevelte baját az is, hogy
_vallott_ és nagy itélettől félt; karácsony szombatján, este jól
vacsoráltunk, theáztunk s bár ő sokszor megkisérté, hogy nem evett ez
este is, én magam reá disputáltam egy kis jó vacsorát, és egy kis pohár
jó bort. Éjfél körül feküdtünk le. Az ágyak két hosszusorban álltak
egymásután. A kaszamáta fenekén a jobb soron volt Molnár Józsi – az ő
lábánál volt a Csiki Áron ágya, aztán, jött egy üres ágy aztán
következett a Horváth Gáspáré aztán az enyém.
Karácson első napján (_decz. 25-én 1853_.) reggeli hat órakor Molnár
Józsi elővette fuvoláját s egy szép csendes bus magyar nótát fuvolázott
– valami régi divatu palotást, ugy félálomban s már-már ébredezve
hallgattuk a szép nótát – mikor valami hörgésszerü erős hangok zavarták
meg a hármoniát. Mind felugrottunk, ágyainkból – s egymásra bámulva
álltunk egy pillanatig, mikor észrevettük, hogy a szerencsétlen Csiki
miként vergődik. Gyertyával rohantunk ágyához pokróczaiba volt takarva,
fejét is behuzta, sőt bebonyálta a pokróczba _Molnár_ és _Árkosi_ erővel
vonták el a pokróczot; iszonyu látvány tárult fel előttünk! Ágy leplei,
párnái, inge s egész arcza vérben ázott volt, nyakán egy nagy seb
tátongott, melyből a vér bugyborékolt!
Nem akarta engedni, hogy segitségére legyünk s bekössük nyakát, párnája
alatt egy nyomorult bicskát találtunk, s azzal tette a két vagy három
vágást. Borzasztó erő kellett hozzá, hogy megtegye a vágásokat és ne
kiáltson, sőt ne is moczczanjon tovább félóránál; s végre is nagy kinjai
daczára csak akkor kezdett hörgeni, mikor a gége nyitva lévén, többé nem
volt képes megakadályozni a hörgést. A mint felállitottuk szemei vadul
forogtak, s látszott rajta az őrültség teljes dühe – mely csak akkor
látszott némileg enyhülni midőn _Árkosi_ szemrehányásokat tett, hogy nem
gondol istenre és családjára!
A vége az volt, hogy kórházba vitték és sebeit bevarrták, s ezek be is
hegedtek, és megis gyógyult volna – de januárban a mint észre vette,
hogy gyógyul, többé nem evett, és 1854. január közepefelé meg is halt.
Karácson másodnapján hozzánk bocsáták a helybeli ev. ref. esperes
_Elekes urat_, és a protestansok (reformátusok és unitáriusok)
mindnyájan urvacsorát vettek – _még én is!_
A tél és tavasz gyorsan telt el, tanulás, vitatkozás, s néha
nagyobbszerü evés-ivás között – s mindenesetre sokkal könnyebben mint a
gonoszemlékü szebeni napok.
Márczius első napjaiban pedig csak hire futamodott, hogy nem sokára
publikáltatni fognak az itéletek. Egy napon a profósz egy hajdani
dragónyos – (rettenetesen tudott inni s szerette az ajándékot, különösen
a jó italt –) lejött hozzánk, s Pap Jankónak beszélni kezdi, de ugy hogy
én is minden szavát hallottam, hogy nem sokára kimondatnak az itéletek,
és _hármat önök közűl fel fognak akasztani;_ valjon, kik lehetnek ezek?
kérdé P. J. kissé elkomolyodva – nem tudom – felelt a profósz – de azt
hallottam, hogy az egyik valami pap a másik pedig ifju ember! A szusz
torkomban akadt e szóra. Ez történt korareggel. Egész nap ez ideákkal
tépelődtünk s mondhatom, hogy a magyarnak rosz napja volt, mindenki
magába szállott. Este a profósz ismét nálunk volt, és midőn elbucsuzott
rendbe álltunk, ő midőn mellettem elhaladt egész szánalommal rám
tekintett, arczomat megsimogatta, és siralmas hangon mondá: _Wenn er
nicht so jung wäre!_
Képzelheted jó olvasóm, hogy minő érzéseket támasztott bennem e jó, de
ostoba profósz – s mind a mellett, hogy bár mily egyszerü szavakat
használt, minő drámai hatást gyakorolt rám, ki ezekben halálos
itéletemet hallottam. – Egész életemben igen sok volt bennem azon
elemből mit közönségesen ambitiónak neveznek, de ez a kitüntetés mégis
elrémitett – azt hittem ájultan kell összeroskadnom, de a más
pillanatban összeszedtem magam, és barátim előtt a lehető hidegvérrel,
és jól viseltem magam. Estére theáztam, és sokat beszéltem, de alig
vártam, hogy lefeküdjünk, hogy ágyamban magamra lehessek. Egész éjjel
egy cseppet se aludtam, eszembe jutottak öreg szüleim, ifju reményeim,
az élet szépsége s minden mit bánattal kelle elhagynom, mélyen fenékig
szálltam a keserüségbe – s aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ez az
egész dolog _lehetetlen_, reményem folytonosan növekedett – hogy én nem
vagyok oly nagy bünös, hogy megérdemeljem a halálbüntetést, sem oly
ismeretes, hogy velem másokat elijeszteni akarnának – igy tépelődve
kétség és remény közt hallottam, hogy az ordinánczok már jőnek-mennek, s
azonnal fölkeltem és felöltöztem, s kimentem előszobánkba a katonákhoz –
hová hat órakor egy őrtiszt szokott jőni – a tisztet már ismertem
látásból és jó reggelt kivántam neki s kértem, hogy mondjon valami
ujságot a publikátióról: „_Biz az elég szomoru, a mit mondhatok, mert ma
hármat akasztanak Maros-Vásárhelyt, az ifju Horváth Károlyt, Törököt a
tanárt, és sógorát Gálfit. Önök is_ _mind el vannak itélve
várfogságra_“. Saját sorsomról ez egyszerü hir azonnal megnyugtatott –
de annál fájdalmasabb volt a hir másik része, mely egész
borzasztóságában teljesült. Még az vagy másnap nekünk is publikáltak s
itéleteink általában borzasztók valának.
* * *
Ez itéleteket a tüzérkaszárnya udvarán olvasták fel, – mint ők mondák
szabadég alatt, két vagy három század katonaságot kirukkoltattak, és
négyszögbe állitották; az első emelet folyosói, s az udvar szögletei
tele voltak bámuló városi és vidéki néppel. Az előtért megtölték a
főtisztek, auditorok, a háttérbe állott a foglyok csoportja s mondhatom
bátran, nemesen viselte magát mindenik, alig volt egy-kettő ki némi
levertséget mutatott, de látva a többi férfiasságát, ez is büszkén
emelte fel fejét – a néző tömegből sokan hozzánk tódultak, kezeinket
szorongatták, s biztattak a jó istennel; _a magyarnak akkor nem volt más
pártfogója_ – ott állott mint néző egy osztrák tábornok is, – ki két
évre a várba volt internálva, valami cseh mágnás nevét elfeledtem, de
többször láttam a mint kard nélkül, egy hadnagy vagy őrmester
kiséretében a vársánczain sétálgatott. Mi csinosan felöltözve egyenként
léptünk a középre, és hajdon fővel hallgattuk a zorditéleteket: „_kötél
általi halál!_“ kegyelem utján 10, 12, 15, 20 esztendő; vagy 10–20
esztendő s kegyelem utján 5, 8, 10-re szállitva. Kivétel nélkül mind
vasba. Én vidáman léptem a középre, a karzatról zsebkendőikkel
üdvözöltek a nők; én is köszöntem nekik, és mosolyogva intettem
ismerősimnek még kezemmel is. Megperdültek a dobok, az auditor olvassa:
_12 esztendő!_ még mindig fölnéztem a karzatra az én ismerősim felé; a
tisztekre, auditorokra egy pillantással se néztem. Egyik auditor rám
kiáltott, hogy: megértettem-e, hogy 12 évre vagyok itélve? „_Igen, igen_
– feleltem én is németül – _jól értettem 12 évi várfogság!_“ s ujra
fölnéztem a városi közönségre, akkor forditottak a másik lapra, s
olvasták kegyelem utján: 5 év. (Minthogy a két évi vizsgálati fogság nem
volt betudva, összesen 7 évi fogság lebegett fejem fölött – ebből 5 évet
szerencsésen ki is töltöttem), mikor vége volt, visszamentem társaim
közé; nyakamba borultak, kezem szorongatták, s az az osztrák tábornok
hozzám lépve kezet adott, s igy szólt: „_Derék fiatal ember ön,
kitartást kivánok nehéz sorsában!_“
Vége lévén a szomoru czeremóniának mégis némi könnyebbülést éreztünk a
_bizonyosság_ által; s részint az emberi természet folytán, részint a
magyar optimismus közreműködése következtében egyetlen egy se volt, ki
azt hitte volna, hogy azt az időt a fogságban kitöltjük. Forradalom,
háboru, vagy tartós békéből egyiránt szabadulásunkat combináltuk.
Annyi bizonyos, hogy vigan ebédeltünk, és csak estefelé romlott el
kedvünk, mikor lehozták a sok vasat. Egy karikát az egyik lábra tettek,
a mást a keresztbe álló kézre kellett volna tenni, de elnézés folytán
többnyire balláb és balkézre tették, s a két karikát láncz köté össze 3,
4, 5 fontos volt az egész szerkezet. Ez eleinte borzasztónak tetszett,
mert szabályszerüleg csak két óráig vehettük le reggel egy és este egy
óráig; azaz: öltözés és vetkezés idejére – és vele kellett volna hálni
is – de már Fehérvárt privát kulcsokat szereztünk a lakathoz, s a
következő három év alatt összevéve nem aludtam vasban többször, mint
20–30 éjjel. Aztán később kivált Józsefstadban nappal se igen viseltük.
Erről később.
Az itélet kimondását követő hat hét volt fogságunk legérzékenyebb ideje.
Megengedték, hogy rokokinkat értesitsük itéleteinkről s megengedték,
hogy ők hozzánk jöhessenek bucsuzni. Én szüleimhez a következő levelet
intéztem:
Fehérvár, 1854. márcz. 17-ik. Kedves szüleim!
Megragadom az igen tisztelt előljáróság által engedett alkalmat s irok
önöknek. És már most bizonyosan meg is irom, mi sors vár reám. Az igen
tisztelt törvényszék a katonai törvények nyomán, 12 évi várfogsággal
büntetni elhatározta, de legmagasabb kegyelme Ő Felségének, azt 5 évi
várfogságra szállitotta. Ez elég szomoru ugyan mind magokra, mind
különösen rám nézve – de én oly erőt kivánok magoknak, a milyen nekem
van. Vigasztalnom fiui kötelességem, de el nem titkolhatom a fájdalmat,
mit érzek ha magokra, testvéreimre, gyermek örömeim lefolyt óráira s
ifjuságom könyelmüen eljátszott szép napjaira gondolok!… Nem bucsuzom,
az elválást jelentő szavak fájdalmat okoznak. Legyenek nyugodtak, tegyék
meg a mit lehet, vessék reményöket istenbe s ő cs. k. apostoli felsége
kegyelmességébe, s ha ezek nem segitenek, csak erőt kivánok a
várakozásra, mig én megjövök, hogy mindezt elfeledtessem… Nem sokára
elszállitanak rendeltetésünk helyére, hogy hová még most nem tudom, de
ha szabad lesz, megirom; a német és franczia könyveket várom.
Édesapámnak s édesanyámnak kezeit s testvéreimet ezerszer csókolva
maradok.
Édes szüleimnek
engedelmes fiok.
A többiek is hasonló leveleket irva, Erdély minden részéből megindultak
a szomoru rokonok; a szülők, a nők, testvérek és gyermekek –
Kolozsvárról, Vásárhelyről, a megyékből s különösen a székely székekből,
mind elvándoroltak, hogy a szomoru látogatást megtegyék. Engedték, hogy
három, négy napot a városban töltsenek, s a délelőttet és délutánt
együtt beszélgessék át a profósz lakásán.
Voltak, kik szivszakgató zokogás nélkül a viszontlátást se tudták
elhordozni, annyival kevésbé az elbucsuzást oly hosszu, reménytelen,
nehéz időre.