kedélyét.
George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá
a meleg vizzel, s igen rövid idő mulva jött vissza bögréstül együtt a
konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az ur igy szólt hozzá:
„mi kell Gyurka!“ – „Jövök borotválni, méltóságod.“ – „Nem engem többet
ebben az életben!“ felelt az ur.
A méltóságos ur szakállt akar ereszteni!
… Az ember meggyülöli a multat; meggyülöli még azt a tükröt is, a mely
tegnapi arczát mutatta; és ilyen – nagyon sok van a ‚mi‘ életünkben.
X. Különböző fogadtatások.
Corinna megtudta doctor Grisáktól a Jób hirt, hogy vőlegénye
kiszabadult.
Ez rettenetes csapás!
Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni kell
felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fulánkját.
Corinna azt hivé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté, hogy
valaki, a kinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint az, a
ki kiszabaditotta. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár bizonyosan
otthon van már nagybátyjánál.
Mit gondol ki a furfangos asszonyi ész?
Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet irni –
Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az irásnak! Corinna ezuttal
nyomtatási betükkel irt. Ez arra való, hogy az irásjegyekről ne lehessen
a kézre ismerni, mely azokat irta.
„Kedves barátom Aladár.“
Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem
tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem az, a
kinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kaczér teremtés, a ki minden udvarlót
elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból ötös
fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt se
hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higyj nekem, a ki régi
jó czimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped házassági
szerződésedet s elfelejtkezel a csapodárról, mintha láncz helyett
lánczot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet, barátom;
majd ha feljösz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép tánczosné,
minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg barátom! Ki tudja,
micsoda szerencsét tehetsz még.
Igaz hű czimborád „Ne tudd ki.“
Ezt a levelet azután boritékba zárta s hogy még a pecsétről se
jöhessenek szerzőjének nyomára, egy camaeával nyomta le a spanyolviaszt.
Azzal szinte nyomtatás-betükkel odarajzolta a czimlapra Aladár nevét és
lakását, s rábizta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a postára és
recomandirozza.
Alig két héttel az előtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos
intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet bizni a
postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél hátuljára a
pecsét mellé jobb oldalra keresztben, a mit ha valaki elmulasztott, a
„grimmiger Schalterlöwe“ visszadobta a levelét s jól összeszidta hozzá,
és haza kergette a levélhozót, hogy irja fel otthon, a mit elmulasztott.
Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki küldi a levelet saját
postahivatala által? s a státus épen nem teheti föl, hogy akadhatnak
malitiosus levélirók, kik a saját nevük helyett Cornelius Nepost, vagy
Bar Cochebát irhatják kivül; hiszen megesküdni nem kell rá.
A postai oroszlán megfogja a ketreczébe dobott levelet, megméri,
megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik jobbról
felyül, másik balról a behajtásra? illetékes bélyegek-e lat és
mértföldtáv szerint; „hát a név miért nincs rá irva!“ förmed rá
egyszerre a hozóra.
– Hiszen rajta a név: felel az ártatlanul.
– De a másik név?
– Hiszen kérem, csak egy embernek szól.
– Micsoda? Te szamár! A küldő neve: a ki küldi. Ide kell irni. Marsch
vissza! vissza kell vinni és ráirni.
A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a
levéllel a nagyságos ur, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni,
hiszen irja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az nagy
fáradságba; mig a levélketrecz oroszlánya meghagyja lágyitani kőkemény
szivét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy hiják?
– Nagyságos…
– Mit? Majd én neked még titulust is irok? – Nevét?
– Garanvölgyi Corinna.
– Áron Löwi Khorin?
– Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.
– Oh, ördög bujjék beléd. Majd én még sylabizálok itt neked. Nesze a
toll, ird rá magad.
Az inas aztán marokra fogja a tollat s olyan szépen odakanyaritja
verébfej nagyságu betükkel urnéja nevét az „anonym“ levél hátuljára,
hogy abból egy betü sem marad ki, igy aztán felveszi a posta s
téritvényt is ad róla.
Már most aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonym levele
okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy a ki azt kezéhez veszi, okvetlen
elébb fogja tudni, hogy ki irta a levelet, mint azt, hogy mit irt benne?
Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel ur szájából,
hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem utján meg levén szüntetve,
ezuttal minden komolyabb következések nélkül haza mehet. Ha valami
észrevétele volna, azt mondja meg, majd protocollumba veszik.
Kampós uram köszönte a protocollumot; de nem él vele; majd csak inkább
haza siet már.
Nem is soká késedelmeskedett, hanem kimenvén a hetivásárosokhoz, ott
lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s a mint ez a
libáit eladta, mindjárt utra is kelt.
A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e az
urnak szóló levél? De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé haza.
Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós
uram exiliumából megérkezék.
Nagy zajjal jött a derék ur, mint illik honfimartyrhoz, ki négy hétig
lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a pricsen és evett
porkoláb-kosztot.
Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot e
négy héti fogságban létéről egy lélekzet alatt elmesélni Garanvölgyi
urnak, a mennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig
közrebocsátani.
No de nagyon örült az öreg ur mégis, hogy ismét láthatá hű és kedves
emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes alapu
hazafiui dicsekedéseit.
Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most
végnélkül beszélhet! Milyen könnyü az embereknek „apró örömöket“
szerezni.
– De ni ni! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról.
Corinna ő nagyságától.
– Hogy tudja, hogy tőle jön?
– Rá van irva kivül a boritékra. Most ez az uj rend.
– Szép rend. Mutassa hát.
A mint az öreg ur megnézi a levelet, fejet csóvál.
– Hisz ez Aladárnak van czimezve.
– Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron
jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan. Hisz
akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.
– Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.
– Nem ugy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van ide
irva, hogy „teljes tisztelettel.“ Már pedig ha Aladár urnak irna, akkor
csak azt tenné oda, hogy „szeretettel.“ Nem igaz? Aztán meg az is itt
van nagy betükkel, hogy „sürgős“ három felkiáltó jellel. – No Aladár
urnak csak nem irhatja valaki a levelére, hogy „sürgős,“ mert azzal
ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól ez.
A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte a felől, hogy a menyecskének
csakugyan ő vele van valami sürgős elintézni valója, s ugy siettében
vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát
lássuk mit ir?
Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta;
majd a boritékot nézte, majd megint a levelet kezdte ujra; de nem tudott
belőle kiigazodni.
„Egyik fogságból a másikba?“ – Mit akar ezzel? „Mondjon le a
menyasszonyáról.“ Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tizennégy
esztendeje van várakozni való. „Egyik lánczot a másik után?“ Aztán az
anonym aláirás; kivül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.
Utoljára is az öreg ur vállat vonitott; valaki valami ügyetlen tréfát
akart tán csinálni, csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élcz?
Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fás-kosárba hajitá a
levelet; jó lesz majd reggel alágyujtani vele.
– S már most beszéljen Kampós barátom tovább, hogy mit mondott
Bräuhäusel ur? Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább az
arczképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt s
használhatná borotválkozáshoz.
– Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a „Belég“-ek
felküldettek Bécsbe.
– Ne mondja! Tán épen a londoni műkiállitásra?
– De kérem alásan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd később
lesz eredménye.
– Kiadják tán – mint nevettető olvasmányokat „für die reifere Jugend?“
Aladár agara ez alatt ott feküdt Garanvölgyi ur lábánál a medvebőrön s
uriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartásu fejét,
angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet.
Valami szekér robogott be az udvarra.
Az agár hirtelen felemelte karcsu nyakát s elkezdett kérdőjel alaku
farkával csendesen csóválni.
– Valami ismerős jön. A Cziczke előre érzi. Figyelmezteté Kampós
Garanvölgyit e tüneményre.
– Unja magát a Cziczke ide benn; s azt hiszi: a vadász jön és viszi az
ugarra.
A Cziczke azonban felugrott helyéről, megrázta örvét nyakán, felemelte
magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta s elkezdett azon a
nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, a mivel hasonló lelkes állatok,
miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet, szokták tudtul
adni, hogy ők tudnak valamit, a mit még senki sem tud.
Percz mulva elnyiffantotta magát s Garanvölgyi urra ugrott, két első
lábával oldalba taszitva gyöngéden, aztán másik nyiffantással meg Kampós
urra, de ennek már a nyaka közé s röptében végig nyalta az ábrázatját;
azzal aztán az ajtóhoz szökött s elkezdte azt fél lábával kaparni: s mig
az urak felé visszaforgatta fejét, ugy látszott rajta, mint igyekszik
agárpofájával kifejezni a kaczagást.
– Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? szólt Garanvölgyi szomoruan.
Ki neked olyan jó embered?
Azonban már léptek is hangzottak a folyosón s most már Cziczke teljes
erejéből elkezdett csaholni. Hiába csititotta, hajszolta Kampós; Cziczke
annál jobban adta a hangot.
Aztán kinyilt az ajtó s belépett a vendég.
Az volt – Garanvölgyi Aladár.
Nem a hogy a szinpadon szokták, előbb hátra esni, aztán azt kérdezni:
„te vagy? igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e vagy ébren
vagyok? Tündérek játszanak velem?“ Hanem a mint meglátják egymást,
odarohannak, átölelik egymást, forrón szorosan; nem szólnak semmit, csak
sirva borulnak egymás vállára és ugy maradnak, hosszasan, boldogan. Ki
tudna ilyenkor szólni.
Hanem Kampós uram: az meg van bolondulva. Ugrál, tánczol, kaczag; s
minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja a hol éri, a
vállait, a hátát, a fejét; a hogy az agár példaadása után látja; azután
meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba; hirdetve embernek,
asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: „Megjött! Itthon van!
Haza jött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van! Kiszabadult!
Ugysegéljen itthon van! Uram s én Istenem!“ Öt percz alatt beszaladgálta
az egész falut, s nem nyugodott meg addig, mig visszakerülve a nagy
hiresztelési hevélyből, egy szemközt jövő béresnével nem találkozott; ki
messziről kiabált eléje: „Nagy uram! Kasznár uram! Nem hallotta még?
Megjött az Aladár urfi.“ Igy kerüli meg az embert a tulajdon ujdonsága.
Csak e sokszoros kiüritése után a hirmondás és öröm electricus
batteriáinak volt nyugalma Kampós urnak a kastélyban megint megjelenni;
a hol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s nyugodtan beszélgetve
találta.
– Tudtam én, hogy megjön ma Aladár urfi! szólt ott nagy triumfussal.
Mondtam én a nagyságos urnak. Vagy legalább akartam mondani. Megéreztem.
– A Cziczke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós, szólt tréfálózva az
öreg Garanvölgyi, mig Aladár szivélyesen nyujtá kezét a buzgó férfiunak.
– Lám a nagyságos ur nem akarja megengedni, hogy én hamarább megéreztem
a hazajövetelét, mint a Cziczke. Szólt elszomorodva Kampós ur, az agárra
tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté szép okos fejét
Aladár térdére. Pedig azért is igaz, hogy én éreztem meg elébb! Hát nem
hoztam-e levelet Aladár ur számára?
Az öreg urnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.
– Igaz biz az! neked valami jóakaród már levelet is irt Pestről, keresse
csak össze Kampós, ott lesz a lom között.
– Ki irhatott?
– Majd meglátod. Bizonyosan valaki, a ki előbb megtudta szabadulásodat,
mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem. Olvasd
el csak.
Aladár végig olvasta a levelet, azután – megsimogatta a kutyája fejét.
Cziczke nem ilyen levelet szokott irni.
– Mit szólsz hozzá? – Kérdé Garanvölgyi. Érted?
– Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy eltalálom venni.
Erre aztán mind a négyen nevettek. – Az agár is.
– Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? – kérdé Aladár.
– Hiven meg van.
– Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.
– Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bizd rám. Nagyon
nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged; de
miután saját maga beszél le, igen jól történik. – Ritka eset, hogy egy
asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez neked jutott,
az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik husz évi, másik
életfogytig való „nehéz“ fogságot enged el.
Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi
házánál, másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyát, hogy ő Ankerschmidt
lovagot kivánja meglátogatni.
– Elmehetsz hozzá, az derék ember.
– Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.
– Annyival inkább.
Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott
neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.
Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy az
udvariasság tartozását az sietend leróni; még is erősen meg volt
lepetve, midőn az előleges hirnök kérdezősködött a másik faluvégi
kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag ur?
Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakitani.
Erzsike ez órára szobájába consignáltatik, hogy még csak véletlenül se
láthassák meg egymást.
Helyesen is; mert Aladár, a mióta a szabad levegő csókolgatja arczát,
még szebb fiu, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt
Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorit vele, hogy a
légváltoztatás igen javára szolgált.
– Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy multkori magányomban
meglátogatott.
– Semmi köszönni való rajta; szólt a lovag nyers hangon, – széket
mutatva vendégének. Kiváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Ohajtottam
látni azt a vakmerő ficzkót, a ki negyvenkilenczben éjfélkor az ágyamból
kiugratott s majd elfogott az ezredem közepén.
– Hogyan? Ön lett volna az?
– Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön, majd
elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. – Ebből láthatja
ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.
– Igen hosszu fegyverszünetre.
– Az igaz. Verekednünk nem szabad; hanem egymásra duzzognunk
akármennyit.
– Azt is csak hatósági engedély körén belől. Egyébiránt nem sok
alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én nehány
nap mulva innen odább megyek, s azontul aligha fogok egy helyben
maradni.
Ankerschmidt sötét borusan nézett az ifjura s csendes hangon, melyen a
jóakarat lágysága keresztül érzett, szólt feddőleg.
– Fiatal ember: valami uj bajba ne keverje ön magát. – Kár volna érte.
(„Kiért“e, vagy „miért“?)
– Ah! nem. Szólt nevetve Aladár. – Ne gondolja ön, hogy az egyhelyben
nem maradás alatt azt értem, mintha guerillának mennék a Bükkbe, vagy
járókelő emissariusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után, a miből
megéljek.
– Micsoda?
– Természetes. Fekvő vagyonom confiscálva; kapitalisom soha sem volt, az
meg nem gusztusom, hogy valami uri házhoz beálljak lengyelnek.
– De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti; azt tudom
bizonyosan.
– Épen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram; ha nagybátyám
rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok nagybátyám
körül, hanem örökség hajhászásból?
No ez az én emberem, gondolá magában Ankerschmidt; dölyfös, mint magam.
– Aztán uram, minket nem ugy neveltek, hogy a mikor semmink sincs a
földön, a fára kivánkozzunk. Megélünk a jéghátán is. Ha elvesztettük
nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sirtunk utána; ha
elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki mérnök,
ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a mesterségemhez
ugy, mint sokan nem; itt van a tiszaszabályozó társulat, ott van
számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél elébb
elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben nem igen
maradok, mert biz ott mindig járni kell.
Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét: félni kezdett, hogy nemcsak a
leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe a fiuba szeretni.
– De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.
– Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve; – sem
gazdához.
A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta azt
jól.
– De már most mondja meg ön, szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással;
hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hivó állapot tetszeni majd egy
fiatal menyecskének?
Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.
– Az nekem nincs.
– No de csak nem lett ön maltai lovag? Fiatal harminczéves ember. Aztán
nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal menyasszonya
van; kit személyesen van szerencsém ismerhetni.
– Elmult dolog az már, szólt Aladár könnyü vérrel.
– Csak nem szakadt félbe a viszony?
– Nem szeretek erről beszélni.
– De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én is házasulható ifju
vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült
állomás számomra, egyik másik fiatal hölgy szive épen vacantiában van-e,
vagy nincs?
Aladár mosolyogva fogadta a tréfát.
– Uram. Ön azt mondta, hogy mi régi ellenségek vagyunk. No hát én
legalább bebizonyitom önnek, hogy nem vagyok az. Ne vegyük el mi
egyikünk se az én menyasszonyomat.
– Van önnek oka azt mondani?
– Van.
– Mivel sértette önt meg?
– Ilyesmit férfi, ha egy cseppet hiu magára, nem vall be.
– Rágalmazták ön előtt?
– Óh senki sem.
– Összeveszett ön vele?
– Még nem is láttuk egymást.
– Ugy hát csak levélben történt.
– Igen.
– No, ifju barátom: ez nem elég ok a szakitásra. Az irott betü sokszor
ad félreértésre alkalmat. Egy levél miatt nem kell egy egész életet
elrontani. Menjen ön hozzá és beszéljen vele maga. Én nem szólok önnek
magán ügyeibe; azokba semmi jogom avatkozni; hanem én csak az ön
jogérzetére apellálok; önök magyarok nagyon hiresek a
jogragaszkodásukról; s önnek tudnia kellene, hogy még egy
váltóhamisitótól is megkérdik elébb: te irtad-e ezt? mielőtt elitélnék.
Annál kevésbbé hiszem, hogy gyakorlatban legyen Ó-Magyarországon
valakinek elitélni a menyasszonyát, mielőtt kihallgatta volna.
– Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád. Különben önnek még is igaza van
uram. Nekem el kell hozzá mennem; különben ő lesz a sértett fél – s azt
nem szeretném.
– No ennek örülök. Tehát az első assautnál mégis én győztem meg önt.
– Valóban ön maradt a téren; én kapitulálok és magamat ajánlom.
– Kezet szoritottak s azzal egyik sem mondta a másiknak, hogy
„viszontlátásig.“
Aladár gondolta magában, midőn távozott: ez kellemetlen ember, mert
titkaimat tudja, ide nem jövök többet; Ankerschmidt pedig gondolta
magában: ez kényelmetlenül érezte itt magát, ez nem jön ide többet.
Az pedig igen jól történt, hogy e találkozás végbement, mert Aladár nagy
veszedelemből szabadult ki ez által; a hogy a következés majd igazolni
fogja.
Aladár másnap bement Pestre s minthogy egy nap kétszer nincs délelőtt,
megvárá a másnapi illemlátogatás óráját, akkor kereste fel Corinnát.
A szép özvegy idegeit nagyon meghatotta Aladár látása.
– Ah! ön az? megbocsát: de olyan szivdobogást kaptam egyszerre.
Aladárnak oda kellett hozzá sietni, hogy egy székbe vezesse. A delnő
közel volt az elaléláshoz.
– Ez a meglepetés! Ah, én olyan ideges vagyok. Minden ugy hat rám.
Aladár kérte szépen, hogy csak engedjen magának időt a magához térésre,
s ha van repülő só a háznál, alkalmazza erősitésre.
– Ah, ön nem képzeli, mennyire meg vannak gyengülve idegeim, mióta önt
utoljára láttam.
– Ön sokat aggódott miattam.
– Oh igen sokat: sohajta a delnő, nem értve el az ironiát. Higyje el
Aladár, hogy valahányszor leültem önhöz levelet irni; mindig oly
szivnyomás fogott el, hogy nem birtam azt véghez vinni. Ha elkellett
gondolnom, hogy ön micsoda helyzetbe jutott. Ah! – Itt igen kedélyesen
tudott összeborzadni az asszonyság, a mi neki igen jól illett. Ezt
Rachel sem csinálta jobban.
– Nem volt ám az olyan rosz, mint gondolják: látja ön, meg sem őszültem
bele.
– Ah de mennyit kellett önnek nélkülözni. Ha rá gondolok. Ismét ez a
szivdobogás.
– Semmi nélkülözés. Minden két napra egy prófunt. Nem elég az egy
embernek.
– Ah! kérem. Ne tréfáljon ön. Ez nem szép tréfa. (A delnő válogatni
látszott nevetés és sirás között).
– Épen nem tréfálok. Nagyon jó, hogy igy szoktattak; mert ennek legalább
most hasznát veszem.
– Hogyan? De kérem ne tréfáljon. Az engem nagyon izgat.
– Nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek. Minthogy ujra kell kezdenem az
életet, bizony eleinte alig tudok magamnak egyebet igérni a puszta
kenyérnél. Jószágaimat nem kaptam vissza.
– De talán.
– Nincsen semmi „talán,“ mert én nem kérem; helyembe pedig nem küldik.
– De hát miért nem kéri?
– Mert ellehetek náluk nélkül. Van már hivatalom a miből megélek.
– Hol? Micsoda?
– Nem épen vasuti kalauzság; de nem is sokkal több: egy kis mérnöki
állomás a Tisza-szabályozásnál.
– De hisz az nagyon fáradságos.
– Az biz a. Többnyire halászgunyhókban, meg deszkabódékban kell laknom.
– De hát mért nem marad nagybátyjánál?
– Azért, mert az ember szeret maga ura lenni; arra is kell gondolnom,
hogy valaha megházasodom s a feleségemet mégis csak inkább vihetem a
deszkabódéba a tiszai töltésen, mint a nagybátyám házához.
Erre a szóra, ha Corinnának szive lett volna, nem kellett volna azt
mondania, hogy iszonyu szivdobogása van, hanem azt, hogy „ime barátom, a
mim nekem van, az a tied is; és én magam is az vagyok ráadásképen,
maradj itt, ne menj tovább; élni fogunk boldogan;“ hanem annál
természetesen sokkal jutányosabb a szivdobogásra és ideggyöngeségre
hivatkozni.
Corinna azt várta, hogy most mindjárt elő fogja hozni Aladár azon régi
viszonyukat, mely egyuttal szerződésileg is meg van kötve, erre az
alkalomra tartogatta, hogy egy rögtöni elájulással véget vessen a kérői
merényletnek.
Aladár azonban nem hozta azt elő.
Megkérdezte tőle, hogy jár-e szinházba? micsoda uj operák vannak azóta,
a mik tetszenek? Micsoda uj neveket tanult meg azóta a kedvencz
papagálya? Szokott-e lovagolni, meg van-e még a hóka paripája, s több
eféle hiábavalóságokat.
Mikor aztán már nagyon kezdett Corinna szivdobogásáról panaszkodni,
akkor felkerekedett Aladár; szivélyesen tanácsolta menyasszonyának, hogy
ne engedje erőt venni idegein a bajt; hanem iparkodjék minél előbb
Emmsbe, vagy Ostendebe, s azzal szépen megcsókolta a kezét és
eltávozott.
Ez volt az utolsó kézcsók, a mit Corinna kapott Aladártól.
Aladár megnyugodhatott felőle, hogy biz ennek a szerelemnek, „qua“
szerelemnek, már vége van: s ilyen formán jó lesz azt, „mint“
szerződvényt is in optima forma felbontani.
Azt már tudta, hogy doktor Grisák Corinna ügynöke; tehát egyenesen azt
kereste fel.
Doctor Grisák nagy előzékenységgel fogadta a jelentkezőt, mint szokás
fogadni azt, a kitől az ember fél és a kit nem szeret.
– Igen rövid ideig akarok önnek terhére lenni uram. Szólt Aladár a
jogtudorhoz: nekem egy szerződésem van özvegy Garanvölgyinével, ki önnek
védencze.
– Tudom, ismerem azt a szerződést.
– Annál jobb. Nem kell hosszasan magyaráznom a dolgot. Én nem vagyok
jelenleg abban a helyzetben, hogy egy asszonynak, ki nőmmé lesz, fényes
állást biztosithassak.
(– Ah! Ez a vinculumért jön: gondolá dr. Grisák).
– Beszélt kegyed az asszonysággal?