csakugyan csörömpölve nyiltak egymásután az ajtók s nagy sietséggel
lépett be rajtuk – ezuttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.
– Gyorsan! gyorsan! keljen fel ön uram; – szólt az ágyon fekvőhöz;
odasietve hozzá; s megfogva egyik karját.
Aladár felnézett rá és meg sem mozdult.
– Nem érti ön? keljen föl hamar!
– Uram; szólt Aladár, humoros pedantsággal: nekem meg van tiltva
civilistákkal beszélnem.
– Hát hogyan?
– Ön pedig előttem e perczben civilista, mert nincs kard az oldalán.
– Igen, mert letettem a várkormányzó urnál, s onnan siettem önhöz.
– Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz s kikérek minden
további discursust.
A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy
hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte.
Mikor aztán fel volt kötve kardja: akkor Aladár is leszállt fekhelyéről.
– Parancsára állok.
– Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jőjjön
velem a várkormányzóhoz.
– „Keztyüsen“ kell megjelennem? Kérdé Aladár azokra a bizonyos
karpereczekre mutatva, a mik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.
– Sőt azok nélkül. Porkoláb; nyissa fel a fogoly ur békóit.
Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.
– Menjünk, menjünk. Várnak ránk.
Aladár vállat vonitott. „Elég időnk van, mig itt időzünk.“
– Ki tudja, szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a
várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.
A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kivül Ankerschmidt lovagot
ismeré fel a jelenlévő fényes egyenruhás urak között Aladár.
A várkormányzó eléje ment s megfogta jobbját; katonai nyiltsággal szólva
hozzá.
– Garanvölgyi ur, ön mától fogva megszünik vendégem lenni; büntetésének
hátralevő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a
bucsulakomát költsük ma el együtt. Ezért hivattam s örülök rajta, hogy
ön elfogadta.
Aladár nagy lélekzetet vett; azt még sem tilthatá meg keblének, hogy e
hirhallás után szabadon föl ne lehelljen. Szabadnak lenni ismét!
visszakapni az életet, a világot!
A másik perczben már ismét humoránál volt.
– Várkormányzó ur, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.
– A mennykőbe, ön fődolognak veszi az ebédre hivást! Hát az, hogy
szabadságát visszanyeri?
– Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.
– Bizony uram! szólt közbe mord arczczal Ankerschmidt – ha rajtam állt
volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek
annyit kell adni a büntetésből, a mennyi megjavitja. A ki könnyünek
veszi a lánczot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, a kik
csak játszanak a bünhödéssel, a kiken meg sem látszik a szenvedés, majd
megtudnék én tanitani.
Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz ur valami
nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket
annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.
– Bizony uram – szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek s a
levest kioszták – ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami
titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.
– Nekem? titkos pártfogóm?
– Az, az; valami urhölgy; valami delnő; a ki nem restelte a folyamodást
sajátkezüleg leirni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az
ide hozzám leérkezett okiratok között lehetetlen volt meg nem ismerni a
nőirást és észjárást.
Aladár elgondolkozott; ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát
mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hivebb?
– Nos? Ön kiváncsi ugy-e azt az irást látni? Megmutathatom. Győződjék
meg felőle?
A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s
engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.
A fiatal ember beletekintett az iratba s azután fejet csóvált: ez az
irás nem azé, a kiének ő gondolta; – pedig nőirás; és minő természethű
érzéssel teljes szavak, minő megható könyörgés! Ki irhatta ezt?
– Ejh! nem szabad ezt olvasni az illetőnek! kiálta mogorván
Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot s visszanyujtá a
segédtisztnek. Ezek státus-titkok.
Ez ugyan haragos ember lehet! – gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve
maradt minden betüje annak az irásnak, hogy évek mulva is rá fogna arra
ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.
Még az nap este elhagyta a várat.
* * *
Ankerschmidt elégülten tért haza.
Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár? kétheti távolléte
alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza?
Könnyü kedélylyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a
székvárosban ügyvédéhez s ösztönszerü elégtételt vélt magának szerezni
az által, ha a doctor urat mindjárt első kézszoritásra e kellemes hirrel
lepi meg.
– No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.
Doctor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra: szépen
vagyunk! már most agyiö szép özvegy! ez természetesen, jön vagy a
menyasszonyt, vagy a vinculumot elfoglalni, az lesz a legelső dolga; s
azzal aztán oda a partie! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek
köszönhetni; a ki szeret olyan lében kanál lenni, a mihez neki semmi
köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelküségi hajlamait!
Hanem hiszen, gondolá magában doctor Grisák; ha neked volt az én
számomra meglepő hired, majd lesz nekem is a te számodra, a min
elmulathatsz.
– Nem méltóztatott levelemet kapni, a mit Bécsbe utána küldtem
méltóságodnak?
– Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem
Fehérvárnak. Nos, mi ujság itthon?
– Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól,
ebből alkalmasint megérti az egészet.
– Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a
gyerek?
– Oh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a
levelet.
Ankerschmidt felszakitá a boritékot s folyton növekedő nyugtalansággal
olvasá végig a levél tartalmát.
A mig pedig ő olvasott, az alatt doctor Grisáknak az a nem bolond ötlet
támadt a fejében; hogy hát a mit most ez az öreg ur elrontott, azt ő
vele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabaditá
nagylelküen Corinna vőlegényét s igy elrontotta Grisák ur házasulási
tervét; Ankerschmidt az egyik leányával épen nagyon megjárta, nem
volna-e az egészen szinpadi igazságtétel, ha kiki párjához jutna: ha
Eliz kisasszonyt Grisák ur kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.
Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is
keresztül olvasta.
– Hermin megszökött; – rebegé alig hallhatóan.
– Doctor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket
asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit
rendel, hogy utánuk rohanjon s meglövöldözze a szökevényeket; s mint
csodálkozott, midőn az e helyett bénitó fájdalommal hajtá homlokát
tenyerébe s keserüen ismétlé: „Hermin megszökött.“
Erre az elegiacus hangulatra nem volt készen doctor Grisák; erre nem
tudta, hogy mit replicázzék?
Ankerschmidt szomoruan hajtá össze a levelet s keblébe tevé, csendes
hangon kérdezvén.
– Mondja meg doktor ur őszintén; nagyon keményen bántam én
gyermekeimmel? Szigoru voltam hozzájuk? Féltek tőlem?
– Sőt ellenkezőleg, épen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt
hozzájuk méltóságod.
– Hát hiszen lányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi,
egy katona? de Hermin, épen ő! Hát mit vétettem én neki?
– Méltóságod elüzte a házból azt, a kit ő szeretett.
– Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta
valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? meggyalázni?
Nem tudta azt mondani, a mit huga ir e levélben, hogy ne haragudjam azon
emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember; nem olyan, a
milyennek én hiszem. Kissé tulbuzgó talán; de azért becsületes jellem.
Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett
engemet hagynia? az apját!
Tehát Eliz mentegeti nénjét, meg a csábitót? Ohó! Ennek utjába kell
állni.
– Kétségtelen, hogy a complotba méltóságod háta mögött már rég befolytak
méltóságod legbizalmasabb emberei, a director és a gouvernante.
– Hogyan? Maxenpfutsch és miss Natalie? Igaz; Eliz őket is mentegeti; de
hát mi a patvarért?
– Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch
nőül vette miss Nataliet.
– Nőül vette? Igazán? nőül? Kiálta fel hitetlenül Ankerschmidt: No – az
az ő dolga. Ez is rendes dolog.
– És rögtön eltávozott.
– Ő is elszökött? Miss Nataliét is szöktették? Menydörgős adta! Hát én
tőlem minden fehér cselédet az ablakon visznek ki; nem is kerülnek az
ajtóra érte.
– Ugy hiszem, okuk volt rá.
– Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?
– Attól nem; hanem hogy Hermin kisasszony viszonyáért fogja őket
felelőssé tenni méltóságod.
– No az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni
egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!
– Ugy hiszem, hogy biztositották magukat a kárpótlás felől.
– Mi uton?
– Nálam voltak s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés
után kifizetteték.
– Kifizette ön szó nélkül?
– Tartoztam vele.
– Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd
annyira ment a director évi fizetése.
– Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot,
bizonyosan tudom, Maxenpfutsch ur oly jól hiszi befektetni, hogy abból
huszonötezer legyen. Persze csalódik nagyon.
– Mi az? mit talált fel?
– Egy bolond embert, a kire elköltse a pénzét. – Tudatnom kell
méltóságoddal, miszerint méltóságod veje; (már az, nem tehetünk róla)
kinek igazi neve Straff.
– Straff! Átkozott furcsa név.
– Bizony az.
– Az én leányom! Jól van; mondja tovább.
– Tehát az az ur azóta nálam járt s nekem huszezer forintot ajánlott, ha
bizonyos ügyét felvállalom: de a mit én visszautasitottam. Azóta
megtudtam, hogy Maxenpfutsch ur ajánlkozott ez ügy előleges költségeit
fedezni, ha ama huszezer forintot a per megnyerte esetében, számára
kötelezi Straff ur.
– Ah, tehát igy kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?
– Semmi egyéb, mint Straff ur keresete méltóságod ellen, mely által neje
hozományát kivánja kiadatni az anyai örökségből.
– De hisz akkor Straff nagy bolond s Maxenpfutsch még nagyobb.
– Én is ugy gondolom.
– Mert hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell
neki huszezeret kidobni az ablakon.
– Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon
esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az
örökségből kirekeszteni?
– Ah uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt
leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?
– De ha a végrendelkező akarata igy volt.
– Ah, az csak ijeszgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már
róla. Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?
– Nem; hanem a másik gyermek számára.
– Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; a mi a gyermekeké, az a
gyermekeké. Nekem van tisztességes nyugdijam, a miből megélek. Ők hadd
boldoguljanak.
Doctor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, a kin nem fog a
golyóbis. Ez megsebesithetetlen! Könnyü igy katonának lenni. Hanem még
hátra van az Achilles-sark, s hátra van az utoljára hagyott mérgezett
nyil, a mely bizonyosan találni fog.
– És igy méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábitójával kibékülni?
– Micsoda, „kibékülni?“ pattant fel haragosan Ankersmidt. Az én
állásomban szokás „megbocsátani“, de nem „kibékülni.“
– Tehát méltóztatik „amnestiát adni“ Straff urnak?
– Ejh, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven, mondja ön, hogy
Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?
– Oh ennek nagyon alapos okai vannak.
– Üldözött lett volna?
– Sőt ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? Nem értem.
– E körülmény inkább „megbizás“ folytán származott.
– Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?
– Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel ur egész
állását bizalmasan.
– És megnyugtatólag szólt felőle? – sürgeté ügynökétől a szót
Ankersmidt.
Doctor Grisák huzódott s tartogatta véleményét.
– No, ugy, hát, a hogy vesszük.
– A hogy vesszük! De én nekem érdekemben áll tudni, hogy mint veszszük?
Azt már csak megengedi doctor ur, hogy nekem kötelességem megtudni, mi
az az ember, a ki a leányomat akaratom ellen elvette? mert attól függ,
hogy mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé
ereszszem-e vagy sem?
– Én valóban itt nem tudok tanácsot adni, szólt doktor Grisák s egy pár
török pipát hozott elő, czifra szárral, hogy elbarikádozza magát a
támadás elől.
– Nem tud tanácsot adni? szólt boszusan Ankersmidt. Csak nem
kriminálista az az ember?!
– Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék
rágyujtani.
– Ejh, nem akarok én most; dörgött mérgesen a hadastyán; – hanem azért
elvette a pipát s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett
nagyokat ütögetett vele az asztalra. Feleljen ön egyenesen? Becsüli ön
„maga“ azt az embert, vagy nem?
Doctor Grisáknak épen be volt dugva a szája a csibukkal, mert épen akkor
gyujtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s
csavargatta a fejét jobbra, balra.
– De ugyan az Isten áldja meg; kapok választ!
Doctor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal
meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.
– No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.
– Ez nem felelet.
– Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.
– Micsoda hivatala van?
– Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kutforrás titokban engedé
meritenem s nem jogositott fel annak tovább adására.
– Teringettét! dühönge a lovag ur, a pipaszárat ivvé hajtogatva két keze
közt, szive melegében, micsoda hivatal lehet az, a mit titokban szokás
tartani?
Doctor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s
nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a
szőnyeget.
– Csak nem – hóhér!?
Doctor ur e tragoediába való felkiáltásra elnevette magát.
– Ah, dehogy! Annyira nem vitte.
– Uram. Szólt Ankersmidt; én kérem, kényszeritem önt, hogy mondja meg
nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem
fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem; de nekem azt tudnom
kell!
Ez a „kell“ oly erélyesen volt mondva, s a lovag ur oly sokatigérő módon
fogta marokra a pipaszárat, hogy doctor ur beteltnek hivé az időt,
melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.
Odahajolt tehát a lovag ur füléhez s bizalmas suttogással monda.
– Straff ur, a hogy én tudom; a „cabinet noir“-ban van alkalmazva!
Ankersmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte
volna fel; s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei
kifejezésére; azonközben a pipaszárat ugy összehajtotta, hogy ketté
recscsent, s e „pálczatörés“ szájába adta a szót:
– Istennél a kegyelem! szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra.
Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!
Ah! Ez tehát még is talált.
– Doktor ur, tegye ön, a mit a törvény parancsol! Én kardbojtom
tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét
leányomnak el nem ismerem, hogy jogaimmal a legszigorubban élni fogok,
hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok
nekik adni. Cselekedjék ön ugy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem
egyezkedésre birni. Én önhöz utasitok mindent. Hozzám ne irjanak ők
soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen
nem takarja el ezt. Köszönöm doctor ur, hogy ezt tudatta velem.
Ankersmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta
kalapját a fejére; maga sem vette észre.
Azután tompa hangon mondá még.
– E dolgot ne tudja meg senki. Elég ha mi ketten tudjuk. Az ördögbe,
elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek ezután saját szemem elé? Hogy
nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hirrel. Köszönöm, nagyon
köszönöm.
Azzal eltávozott s bevágta maga után az ajtót.
Két percz mulva megint visszajött.
– Doctor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet! mi annak a
módja? Járjon utána. Nem akarok Ankersmidt lenni tovább! Kukoricza
János, vagy Ludas Matyi, vagy akár mi a sárkánykigyó! de le kell vetnem
a bőrömet!
Doctor ur azt mondta rá, hogy jól van jól, csak most már tessék
hazamenni.
Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét s midőn az irodában
letett felöltönyét egyik szolgálatkész irnok felsegitené rá: azt
kérdezte a jámbor fiutól.
– Hogy forditaná magyarra e nevet „Ankerschmidt?“
Az ifju jogtudós hivatalos készséggel megfelelt.
– „Vasmacskakovácsy.“
Ankerschmidt szomoruan nézett végig rajta s nádpálczáját átvéve kezéből,
visszadörmögé.
– Szamár vagy öcsém; – de annak is én vagyok az oka.
Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett
haza felé.
Már az uton ugy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni,
ki volt az a felkötni való akasztófa czimere a kocsisok közül, a melyik
az urasági lovakkal elszállitotta a szökevényeket? mert azt ő haladék
nélkül főbe lövi.
Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, a ki az ilyen
benevolizálásra azt felelné, hogy „a biz én voltam,“ hanem ha érzi
magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden
szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle
valamit; s mikor aztán a fele uton a csárdánál itatni megállnak,
kerülfordul, a csárda mögé kerül s azzal vesd el magad! neki a széles
világnak; ott hagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként
utaznak tovább?
Tehát Ankerschmidt egészen igy járt. Agyonijeszgetett kocsisa a Megitató
csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszu haszontalan várakozás után
kénytelen volt a kocsmáros kukoriczanadrágos kocsisát ültetni fel a
bakra a czifra vadász mellé s ugy hajtani hazáig.
Ez még magasabbra fokozta dühét.
Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza:
fellármázta a cselédséget hogy „jön az ur!“, két pisztoly van mind a két
kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelébb is a kapust, mért
nem vigyázott jobban az ajtón? meglövi a béreseket, mért nem jártak az
udvaron? meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra? meg a
szakácsot, a miért utravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a
komondorokat, hogy mért nem ugattak?
A házi nép e rémhirre, mintha a tatár jönne Batu Khánnal, nagy riadásnak
esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a
perczben, a midőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se
találjon a házánál; a mi minden bizonynyal meg is történt volna, ha jó
szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki
maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sirva fakadni; s
dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy
ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, a kik fegyverrel
kezükben fogatnak el.
Eliz kisietett a cselédekhez; s iparkodott őket megnyugtatni. Ne
tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről.
Maradjanak szépen az előszobában összegyülve. A papa nem szokott bántani
senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn,
mig ki nem engesztelte.
E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak
az előszobában, hanem azért a szakács inditványára nem tartatott
fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy
a mint az első lövés történik, mely valószinüleg a kisasszonyt fogja
érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az incriminált kocsis
csakugyan fusson.
Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése
jelenté, hogy megérkezett az ur; itt a veszedelem.
Eliz a fedett csarnokig eléje ment, a hol a kocsi megállt, s iparkodott
atyját lesegiteni a leszálláskor.
A lovag ur indulatosan utasitá el leányát magától.
– Vissza! – Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? – Miért nem maradsz
szobádban?
– No, ne haragudjál. Engesztelé őt a lyánka, ellenkezései daczára hozzá
simulva, s gyermeki bizalommal nyulva a kéz után, melynek szabad áldani
és verni; mely büntethet és oltalmazhat, a hogy neki tetszik. Ne légy
oly haragos.
Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potentiára volt emelve minden
kegyetlen indulat.
– Ördög, menykő! kiálta, elrántva kezét leányáéból. Én nem enyelegni
jöttem, hanem megtorolni! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony! hanem
szigoru vizsgálatot tenni, itélni és büntetni! Érti-e?!
Eliz félénken visszahuzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védni
kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja
lángoló arczához emelve, a remegés naiv hangján igy szólt:
– Kérem – szépen – főparancsnok ur, – nem tetszik tudni, – hol maradt –
a papa?
E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly
valódian szinezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy
Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához
ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele,
többé nem talált vissza abba a hangulatba, a melyen itéletet osztani
akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden
epétől megfosztja az embert.
– Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek, suttogá. Látod: elvittem azt, a
mit irtál, oda, a hol használt. Az az ember már szabad.
– Szabad!?
– Ugy-e, te ennek örülsz? Látod, a mig én azután jártam, hogy neked
ilyen örömöt szerezzek, az alatt nekem milyen szomoruságot szereztek
itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. – Ne szólj, ne szólj! –
Láttál az elébb, milyen voltam? Ugy-e nem szeretnél olyannak látni
többet? No hát, ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arczomat lásd, azt
a hangomat halld, a mitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert
soha; mert látod vén katona vagyok; sokszor verekedtem nagyon meleg
csatákban, de soha nem tanitott meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni?
hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert a mint azokat eszembe
juttatják, nem ismerek magamra többé.
Ez alatt felérkeztek a lépcsőkön.
A cselédek, kik az ajtó nyiláson át lesték a dolog kimenetelét, látva,
hogy a lovag szép csendesen jön a karjára füzött kisasszonynyal, uj
bizalmat meritettek az események folyamához s siettek ajtót tárni, – a
midőn is a legbátrabbak legelől, ugymint a kulcsárné és szobaleány,
hátrább a férfi cselédség, eléje somfordálának s kézcsókolva erősiték,
hogy ők épen nem okai semminek.
Ankerschmidt szigoru tekintettel nézett széjjel a remegőkön s menydörgő
hangon kiálta reájuk: „Ördög, menykő! Ti semmirevalók! Azt mondom,
átkozom a lelkit! hogy ez többet meg ne történjék!“
Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába.
Megengedte neki, hogy segitsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki,
hol járt? mi sikerrel? Milyen kegyetlen szivü embert szabaditott ki?
– Most már édes leánykám, igy vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, a
ki te rád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem
akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire
vigyázz? Egyik leányom férjét a kabinet noirból kapta; s ez nekem elég
gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondhatná, hogy a
másik leányom meg egy gazdag ifjut szabaditott meg a börtönből azért, –
hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem ugye?
– Értelek. – Nem fogok vele találkozni soha.
– Parolát rá…
Eliz kezét nyujtá atyjának, a hadastyán megszoritá azt, mint valami
komoly nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, a hol akarsz.
Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arczát mindkétfelől; óh neki soha sem
lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi
szivfájásba kerül.
– Aztán még egyet, leánykám; szólt Ankerschmidt. Engem nagyon keserit a
mult; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, a mi tegnapi
arczomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ha ezután „Erzsikének“
foglak szólitani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a
gazdasszony.
A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.
‚Erzsike!‘ hangzott utána Ankerschmidt szava.
A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.
– Jól van. Szólt tréfálózva Ankerschmidt. Csak azt akartam tudni, hogy
érted-e már?