folytatását.
– És kegyed?
– Én a világért sem veszem neki rosz néven. Nagyon kevés poéta szorult
belém; házassági ügyekben igen tolerans vagyok. Neki teljes joga van
szakitani.
– De már most a szerződések?
– Hiszen épen azért jöttem önhöz; mert ezt egy ideggyönge nővel nem
lehet elvégezni. – Azokat a szerződéseket meg fogjuk semmisiteni.
– S mik önnek a feltételei?
– Az enyémek? – Hát egyszerüen az: hogy adja vissza Garanvölgyiné az én
irásomat, s én visszaadom az övét.
– S ön nem akar semmi igényt támasztani azon jogokból, a miket önnek e
szerződvény nyujt.
– Erőszakkal csak nem kényszeritek egy nőt arra, hogy feleségemmé
legyen?
– De a vagyonra nézve?
– Ah! Hogy jószágot kapjak menyasszony nélkül? Nem, uram, az nem az én
mesterségem.
– Uram! szólt dr. Grisák felkelve székéről s meghajtva magát Aladár
előtt; ön valóban nemes ember.
Aladár vállat vonitott.
– Azért, hogy nem lopok, nem rablok?
– Igy nagyon röviden áteshetünk az egyezkedésen. A kérdéses szerződvény
nálam van. Elhozta kegyed a párját?
– Itt van az is.
– Sziveskedend rá irni, hogy semmi e szerződésből támadható jogokra
igényt nem formál.
– Nem irok biz én semmit, hanem az én irásomat, ha megengedi, elégetem
itt a kandallóban; kegyetek is tegyenek az enyimmel hasonlón, s azzal
legyen belőle hamu.
– De miért nem akarja kegyed ezt ide irni?
– Azért; mert nem akarok Garanvölgyiné asszonyságnak bizonyitványt adni
arról, hogy én ő rá, utolsó találkozásunk óta, egy perczig is gondoltam.
Ha nem tetszik önnek: ügyvédemre bizom s végezzenek együtt.
Dr. Grisák nem bocsáthatá ki körme közül az alkalmat s ismét leülteté
Aladárt, beleegyezve, hogy tehát egyszerüen cseréljék ki a kötvényeket,
s ő vesse a kandallóba a magáét.
Miután a doctor elzárta biztos helyre a visszanyert szerződés példányát,
mit Aladár átadott: nyájasan mosolyogva lépett hozzá s titkolózó
szemhunyoritással sugott neki.
– Uram. Ön ma igen generosus és nagylelkü volt oly ügyben, a hol a
törvény menthetlenül kezébe adta önnek ellenfelét. E tett jutalma nem
fog elmaradni. Emlékezzék meg ön, hogy doktor Grisák, az a pápaszemes
doktor Grisák, a kit Garanvölgyi ur, önnek nagybátyja a birkafejő székre
ültetett le: mondta önnek legelőször, hogy ön, talán hamarább, mint
gondolná, ismét oly gazdag lesz, mint volt; s nem fogja megbánni, hogy
nagylelküen kiadta kezéből azt, a mi a másé.
Aladár nagyot nevetett e beszédnek; s az ragadta meg a figyelmét belőle,
hogy: csakugyan a birkafejőre ültette le a doktor urat az öreg?
– Oda, uram, és azt akarta, hogy oltsam be neki a himlős birkáit, ha
doktor vagyok. Hanem én azért nem haragszom rá, világért sem haragszom.
S hogy bebizonyitsa, mennyire nem haragszik, egész a lépcsőig kikisérte
Aladárt, ki még ott sem birta elfojtani derültségét, hogy a doctort mint
ültették a fejős székre. A többit, a mit mondott, régen elfelejtette
már.
XI. Az a bizonyos szegény asszony.
– Apácskám, nekem mégis bajos igy egyedül lenni a háznál.
Igy szólt egy napon Ankerschmidt leánykája haragos apjához.
– Hát mit gondolsz?
– Kellene valami asszonyfélének lenni körülöttem, a kivel a házi
felügyelést megoszthatnám, s okos dolgokról beszélhetnék vele.
– Igazad van. Valami társalkodóné?
– Az ám. Valami csendes, okos nő, a kinek már megjött az esze.
– No olyan asszonyra én is szeretnék akadni. De hát hol vesszük azt?
– Majd én utána járok.
– Te jársz utána? No hát csak szerezz egyet.
Pár nap mulva Erzsike folytatta a felvett tárgyat.
– Apácskám, találtam már olyan nekünk való asszonyt.
– Már találtál? Hol vetted?
– Egy barátném, a kit Bécsben ismertem, ajánlott egy nagyon jó nőt.
– Jót? Csodálom, hogy Bécsben meg nem tartották.
– Szerencsétlen nő, szegény, apja akarata ellen ment férjhez, aztán az
apja kitagadta.
– Azt – elhiszem.
– A férje pedig semmirekellő volt, a ki csak azért vette el, mert azt
hitte, hogy sok pénzt fog vele kapni.
– Hát’sz ez mindig ugy történik. Hát ujság ez? Hogy ezt minden asszony
csak akkor tudja meg, mikor már megtörtént rajta?
– A férje azután pört inditott az apa ellen neje hozománya végett, hanem
a törvény előtt kiderült, hogy az apának joga volt neki semmit sem adni,
s elvesztette a keresetét.
– Elhiszem azt! Másutt is van az embereknek eszük. Ezt nem akarják hinni
a fiatal gavallérok. Azt gondolják, hogy mihelyt valaki öreg ember, már
a lábaszárába szállt az esze.
– A csunya rosz ember aztán a fölötti dühében elkezdte a feleségét
kinozni, ütötte, verte.
– No de azért csak ne fakadj riva! Hiszen nem téged vert.
– De mikor az olyan czudarság: egy asszonyt megverni!
– Már az igaz. Hanem ha te minden megvert asszonyt el akarsz siratni,
akkor korábban kelj fel, mert nem jösz ki az idővel.
– Igen, de még nem volt elég hogy megverte; az asszony azt eltürte
volna, hanem egyszer hogy részegen jött haza…
– Még az is?
– Igen a korcsmából, a hol a felesége utolsó ékszerét is elkártyázta,
akkor az asszonytól azt a gyürüt kérte, a mit az anyjától kapott, s hogy
ezt nem adta neki, kitaszitotta az ajtón az utczára, s a szegény asszony
ott virradt meg a küszöbön fekve.
– Ejnye, az akasztófáravaló!
– Ugye? A szegénynek aztán nem volt hova lenni. Ismerőihez menni
szégyelt; apja házához visszatérni nem mert; kénytelen volt szolgálatba
állni.
– Látod, ez a jutalma a könnyelmüségnek.
– Az én bécsi barátném nagyon ajánlja nekünk ezt a szegény nőt
társalkodónénak, kit a sors igy megtört, s a ki bizonyosan nagyon
háladatos lesz, ha egy ily nyugalmas házhoz juthat, mint a mienk.
– Igen, de nem valami rosz természetü asszony-e?
– Oh, a legszelidebb a világon, maga a türelem.
– Te már arról is jót mersz állani? Honnan tudod?
– No, ugy következtetem, hogy annak kell lennie, miután annyi bántalmat
szótlanul ki tudott állni.
– Hja, az egészen más, azt te nem érted. Még a ki a férjétől meghagyja
magát verni, lehet valóságos Hárpia.
– No ez nem az, ez nem az. Ugye bele egyezel, hogy ide fogadjuk.
– Jól van, jól; nem bánom. De meglásd, hogy ha tejbe vajba mártod is
itt, mégis visszaszökik a férjéhez.
– Tehát nem bánod? Irhatok dr. Grisáknak, hogy küldjön neki
utiköltséget?
– Irhatsz, irhatsz.
– Nem tekintesz a nőnek a születésére?
– Bánom is én, akárminek született! Csak tisztességes emberek voltak a
szüléi.
– Oh nagyon tiszteletreméltó emberek voltak. Az anyja régen meghalt,
hanem az atyja igen derék, kedves ember.
– Ugy találod? Daczára annak, hogy a leányát kitagadta?
– Hiszen még kiengesztelődhetik iránta.
– Ha én volnék a helyében, alig hinném.
– Tehát megengeded, hogy ide fogadjuk. Köszönöm, ezerszer köszönöm.
Erzsike annyiszor megcsókolta apja kezét, hogy az utoljára kénytelen
volt meggyőződni felőle, hogy az a bizonyos szegény asszony teljes
mértékben megérdemli azt a jó elővéleményt, melylyel őt leánya oly
buzgóan igyekszik behizelegni.
Nehány nap mulva Erzsike levelet kapott Pestről.
Midőn azt magánszobájában elolvasta, sok idő kellett hozzá, mig apjához
kimert jönni, nehogy az észrevegye szemein, hogy sokat sirt. Nehányszor
megindult már, de megint csak vissza kellett térnie, s ujra egy verset
sirni magában, mert nem birta elfojtani.
Hanem mire apja elé ért, mégis oly tökéletességre vitte a tettetést,
hogy az öreg ur azt kérdezte tőle: „nos, miért van olyan jó kedved.“
– Hát az a bizonyos szegény asszony.
– S mi történt azzal a bizonyos szegény asszonynyal?
– Megérkezett már Pestre.
– Hozta isten. Majd érte küldjük a kocsit.
– Ugy-e a fedett kocsit?
– Már minek volna neki fedett kocsi? A biz eljöhet a neuditscheinin is.
– No de engedd hát, hogy a fedett kocsiba fogassunk.
Erzsike oly szépen megczirógatta apja arczát, melyen már akkor az uj
szakáll hüvelyknyi tarlót eresztett, hogy ez kénytelen volt átlátni,
miszerint minden udvariasság és bevett szokás ellen volna egy ujon
érkező társalkodónét nem a fedett hintóval hozatni el. Legyen hát az is.
Kell-e még valami?
– Igenis, kell még. De ne húzd össze ugy a szemöldöködet. Azt irja a
barátném, hogy annak a szegény teremtésnek még csak tisztességes
öltözete sincs, a miben nálunk megjelenhessen.
– Teringettét! Ez hát ugyan könnyü szerrel utazott. Hát pénzt is küldjek
neki ugy-e?
– Nem; minek? Én azt gondoltam, hogy ugy is annyi ruha van itt nálunk, a
mi Herminetől itt maradt, abból küldhetnénk eléje; én ugy sem viselhetem
azokat; itt meg csak elpusztulnak magukban.
– De iszen kedves jószágom, te nem ismered annak a jámbor személynek a
termetét, hát ha valami vaskos persona?
– Oh de hogy az.
– Honnan tudod te?
– A ki annyit szenvedett, az nem lehet kövér; az bizonyosan igen sovány.
– De hátha valami alacsony termetü, tudod, hogy Hermine magas volt.
– Azon majd tud ő segiteni. Ez nők dolga; nem érted te azt apácskám.
– Nem bánom én hát, küldj neki, a mit akarsz.
Erzsike aztán nem is mondatott magának többet, futott, bőröndöt,
kalaptokot keresett, összepakolt mindent, mi egy női öltözék
tökéletességeihez szükséges, Hermine ruhatárából a legapróbb
alkatrészekig; a miknek mulhatlan egybefüggése csupán női szivek előtt
ismeretes titok; aztán befogatott; a kocsisnak sokáig magyarázott
valamit, s végül egy pohár bort is adatott neki, hogy tisztábban
felfoghassa feladatát; s az nap aztán késő estig kimagyarázhatlan jó
kedve volt; mikor nem sirt, akkor mindig nevetett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ankerschmidt egész nap vadászni járt; kezdődött a szalonka-idény. A
vadásza pedig azt jövendölte, hogy e tavaszon nagyon bő szalonkaszüret
lesz, mert nedves esztendő van.
Igen késő este jött haza a cserkészetből, volt is diadala, nem kevesebb,
mint öt darab áldozat ékesité vadásztáskája hurokjait.
Erzsikének meg kellett tudnia minden egyes szalonka esetének történetét,
mit a leányka, nagy figyelmes szemeit le nem véve atyja hevült arczáról,
olyan részvéttel tudott hallgatni, mintha ő értene ahoz legjobban.
– Pedig még egy hatodikat is meglőttem; de csak szárnyazva volt a kópé s
mire felakartam venni, ugy elment a bokrok között, hogy rá nem birtam
találni, pedig mind addig kerestem, mig csak a hold le nem ment. No,
holnap majd megtalálom.
– Holnap is el fogsz menni?
– Hajnalban: még te akkor alszol.
– De ebédre hazajösz?
– Az ebédet viszem a tarisznyában.
– S megint ilyen későn jösz haza este?
– Valamivel még későbben, mert a hold utóbb megy le.
– Ah ne maradj olyan későre.
– De, kedves madaram, – akkor huznak a szalonkák legjobban.
– Igen: de az alatt meg fog érkezni az a szegény asszony.
– Az a „bizonyos szegény asszony.“ Teringettét! azt a szegény asszonyt
itt találom én holnap is, meg egy hónap mulva is, de a szalonka odább
megy, mert az vándor madár. Ugye pedig magad is szereted a szalonkát?
mikor olyan kicsi gyerek voltál, valahányszor a puskát megláttad
vállamon, mindig azt mondtad: papa, aztán lőjj szalonkát!
– Hát tudod mit? A mit nekem szántál, azt hagyd estére, aztán mikor az
én részemre kerül a sor, azt ne lődd meg, azt hagyd ott és gyere haza.
– No már ilyen ceremoniával egy herczeg asszonyt sem vártak még, mint
ezt a te bizonyos szegény asszonyodat. Jól van no; haza jövök kilencz
órára.
– Oh nem, nem; hétre kell hazajönnöd.
– Szent Hubertre mondom! nem jövök haza hamarább fél kilencznél.
– No még azt a kis félórát engedd le.
– De mikor már Szent Hubertnek adtam szavamat.
– Ki tudja hallotta e? Aztán kipótolhatod holnapután.
– No legyen meg, hát hazajövök nyolczra. Ha egy pár perczczel tul
találnék maradni, abból aztán szemrehányás ne legyen. Terringettét!
mennyit kell nekem egy szegény asszonyért szenvednem, a kit soha sem
láttam életemben.
– No látod, milyen jó atyuska vagy te?
Ekként kiérdemelve leánya dicséretét, Ankerschmidt lovag oly módon
iparkodott magának kárpótlást szerezni, hogy másnap reggel egy órával
hamarább kiment a cserjére. Hanem szent Hubert még is boszut állt rajta,
a mért neki adott szavából leengedett alkudni, mert délelőtt nem kapott
puskavégre két szalonkánál többet; azok közül is az egyiket mérgében ugy
szétlőtte, hogy nem volt érdemes a földről felszedni, délután öt óra
tájon pedig olyan zivatart küldött rá, a milyent még a legelvetemültebb
kalendárium csináló sem mer ilyen kora tavaszszal megjövendölni. Csupán
annak köszönheté, hogy szárazan megmenekült előle; mert utban találta
egyik hazatérő szekerét, a mivel különben nem valami sokat törődött
volna. Az ő csontjai nincsenek czukorból, ázott ő eleget.
Épen csak azt várta az eső, hogy ő belépjen a kapuján, a mint rá kezdte
egyszerre önteni szapuló számra a záport, mennydörgéssel, villámlással
vegyest.
Erzsike aggódó arczczal futott eléje.
– No te, rosz leány, szitkozódék mérgesen a lovag; te ugyan a nyakamba
imádkoztad a garabonczás diákot. Valld meg; te boszorkány fajta! hogy
imádkoztál érte, hogy ez a zivatar rám jőjjön, s haza kergessen.
– Oh de hogy, rebegé reszketve a lyánka. Dehogy imádkoztam ezért,
dehogy. Istenem, Istenem. Ő az uton van; mi történik vele ebben az
iszonyu viharban?
– Ő? Kicsoda „ő“?
– Ah, az a szegény asszony.
– Az a „bizonyos szegény asszony?“ Mennykő áldotta; ennek semmi gondja
arra, hogy az apja nem ázik-e meg, mint egy ürge; hanem hogy „az a
szegény asszony“ nem lesz e nyavalyás féltében a fedett hintóban? –
ördög látta kölyke!
A megharagitott vadász iszonyu dühvel vágtatott fel saját szobájába; a
mit mindenki jogosultnak fog találni, ha elgondolja, micsoda válogatott
szerencsétlenség az az életben, mikor az ember ugyanazon a helyen, a hol
tegnap hat szalonkát lőtt, ma csak kettőt kapott, azok közül is az
egyiket ugy szétlőtte, hogy vadász-hachée lett belőle; akkor meg a
zivatar hazakergeti, s itthon a tulajdon gyermeke nem akar bánatot
érezni apja szerencsétlensége fölött. Ilyen szivtelen a világ a vadászok
szenvedései iránt! Ott azután duzzogva járt alá s fel egyedül, haraggal
eltelve szerencsétlensége közvetett és közvetlen okaira; a puskára, mely
nagyon összehord, a szélre, mely elhajtja a vadat, Hubertre, ki oly
bosszuálló, az esőre, a mire semmi szükség; s arra a bizonyos szegény
asszonyra, a kit most hoz a tatár a házhoz. Szép kis beköszöntője lesz!
A vihar még egyre töltötte kedvét, midőn az ablakon át megpillantá
hazaérkező hintaját. No: a szegény asszony hát itt van; de a szegény
lovaim! Annak csak nem történhetett semmi baja; de a lovaimat bizonyosan
agyonhajtotta most az a gazember kocsis. Ha kérdőre fogom, azt fogja
mondani: nem ő, lépésben jöttek idáig; aztán most meg sem jártathatja
ebben az esőben.
Ankerschmidt boszusan vetette magát végig pamlagán s föltette magában,
hogy stoicus lesz; semmivel sem fog törődni; a világot ugy sem lehet
megjavitani.
Egyszer hallja, hogy valaki nyitja az ajtót csendesen. Ez Erzsike lesz.
Persze, hogy az volt.
Félénken dugta be fürtös fejecskéjét a félig nyitott ajtón s apját
kereste szemeivel.
– Haragszol? kérdé gyermeteg siránk hangon.
– Haragszom! szólt mogorván a lovag.
– No hát ne haragudjál; szólt szelid engesztelőleg a leányka, s odament
apjához és tréfásan enyelgésre akarta forditani a dolgot; apja keze után
nyulva.
– Ejh, takarodj! kiálta mérgesen Ankerschmidt, elkapva kezét hevesen;
mire a leányka egyszerre odaomlott melléje, s arczát eltakarva, elkezde
oly keservesen zokogni, hogy apja ijedten ugrott fel: „hát ezt mi lelte?
Hát miért sirsz most olyan nagyon? No látott már valaki ilyen vékony
porczellánt életében, ha erősen rákiáltanak, hát eltörik. Hát
bántottalak én? Hát mivel bántottalak? No ne sirj no. Hiszen nem
haragszom már. Még megszakad a szive az ostoba gyereknek, ugy zokog. No
hát mondom már, hogy nem haragszom, nem is haragudtam, csak tréfáltam.
Kelj fel no. Ülj ide mellém. Hát ilyen érzékenynek kell lenni? Hát te
veled már tréfálni sem lehet? Jól van no, csókolj meg szépen, aztán ne
sirj már többet.“
Erzsike megfogadta a szót, s apja nyakát átfüzte karjaival, aztán meg is
csókolta, hanem a sirást nem olyan könnyü megállitani; ahoz még idő
kellett: utoljára is Ankerschmidtnek tréfás nevettető mondásokat kellet
előhoznia, hogy Erzsikét a rendes életre téritse, a mikor aztán a
mosolygás ugy tört keresztül az utolsó könycseppeken, mint felhőből a
szivárvány.
– No hát most mondd el, hogy mit akartál mondani?
– Itt van már. – Megérkezett.
– Az a bizonyos szegény asszony? No hála a Mindenhatónak! Csakhogy már
egyszer itt van, hogy nem kell rá várni. Hát már most semmi baj sincs?
– Oh dehogy nincs; sohajtá a leányka. A szegény asszony nagyon beteg.
– Hát le kell fektetni; herbatét kell neki főzni; bizonyosan meghütötte
magát az uton.
– De nem haragszol?
– Már hogy haragudnám?
– Megteszed, a mire kérlek? Csak egyet.
– Meg no; ugyan mire kérhetsz?
– Az a szegény asszony elébb szeretne téged látni, mielőtt lefekünnék.
– Kiváncsi rám? ugy a kiváncsiság nagyobb nála, mint a fejfájás, ez jó
jelenség, hát más kabátot vegyek rám ugy-e?
– Oh nem, igy is jó: még jobb.
– Igy is jó? hát nem valami kényeskedő dáma? Hát oda menjek? jó estét
kivánjak neki? Nem fogja magát zsenirozni?
– Épen nem: gyere oda.
– No ha csakugyan az kell a meggyógyulására, hogy engem lásson, hát
Isten neki.
Ankerschmidt rászánta magát, hogy felkeljen a pamlagról. Erzsike
átölelte mindkét kezével karját: ugy vezette őt azon lakrészig, hol az ő
szobája volt.
Az első szoba, az volt Hermine egykori lakása, ott állt a fehér
függönyös ágy még azóta felvetetlen.
Az ágyhoz vezette Ankerschmidt lovagot kisebbik leánya.
Ott félrehuzta a fehér függöny egyik szárnyát, s ott azokon a fehér
vánkosokon látta Ankerschmidt lovag fekünni betegen, eszméletlenül,
beesett szemekkel, viaszsárga arczczal, forrón lihegő ajkkal azt a
„bizonyos szegény asszonyt“ – - tulajdon édes leányát, – a szerencsétlen
Herminet…
… – Kocsis! fogj a hintóba ujra, s vágtass a városba vissza az orvosért.
Hangzott Ankerschmidt szava a tornáczon.
– Azokkal a fáradt lovakkal?
– Igen. Azokkal a fáradt lovakkal!
– Ebben a zivatarban?
– Igen. Ebben a zivatarban!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ankerschmidt házában nagyon hosszuk az éjszakák e nap óta. Beteg van a
háznál; olyan beteg, a ki éjente nem alszik.
Ankerschmidt lovag és kisebb leánya felváltva ott ülnek a beteg ágya
mellett, néha együtt is, egymás kezét szoritva s virasztanak fölötte.
A beteg mindig arról álmodik, hogy ő most menyasszony. Beszél suttogva
titokban imádott kedveséről, a kit szeret, a kitől bálványoztatik.
Elmondja, hogy milyen legyen menyasszonyruhája? milyen legyen a koszoru?
mirtusból, fehér rózsából. Elbeszél a násznépről, mely az oltárhoz
kiséri, ott körüllállja, a pap milyen szépen kérdezi: szereted-e?
szeretem: és te szereted-e? szeretem. Elbeszéli, milyen szép a vőlegény
kis háza, hova menyasszonyát viszi; van körüle kis kert, udvarán
galambok, ablakán téli zöld, odabenn énekelnek a jókedvü cselédek. És
utoljára mindig visszatér ő reá magára, a ki oly délczeg, oly
szeretetreméltó, majd boldog, majd szenved, majd hős, majd üldözött. De
ő mindenütt vele van, vele érez, vele él. Az nem járhat ott, a hol ő ne
látná, nem jelenhet meg ugy, hogy ő ölelve ne tartaná; egyedül ő velük
kettőjükkel van tele a világ.
És ez igy megy egyik éjjel, mint a mással.
Azt tartják az álomjósok, hogy a mely leány halva álmodja magát a
koporsóban, az menyasszony fog lenni nem sokára; hát a ki menyasszonynak
álmodja magát, arról mit mondanak?
És azután mikor fölébred, mint irtózik attól, a mit álmodott, hogy
panaszolja testvérének a kisértetlátó borzadályával, minő szörnyü álmai
voltak! Ismét őt látta, őt szerette!
Szereti álmaiban azt, kit ébren gyülöl, utána megy lelkével, felkeresi,
boldog utána, kitől eszmélve irtózik, kire gondolni fél.
Egy gondolat kinozza különösen. Mikor már amaz ember kinzásaitól
testileg, lelkileg össze volt törve, az egy törvénykönyvet mutatott neki
sok szakaszokkal, s egyet azok közül ujjával megjelölt: „nézd: ha engem
eltalálnál hagyni, s apádhoz visszaszöknél, én ezen törvény hatalmánál
fogva kényszeriteni foglak téged, hogy a te uradnak küszöbéhez
visszatérj! Mert ha én nem akarom, engem soha el nem hagyhatsz: ha én
azt mondom a birónak, hogy én szeretlek, az visszaád birtokomba, mert
nem elég, hogy te azt mondjad; gyülölsz!“
Ez a fenyegetés üldözi egész napon át, a mig ébren van; ezt elbeszélte
százszor atyjának, testvérének, s nem hisz nekik, midőn azok biztatják,
hogy olyan törvény nincs a világon: oh ő látta, olvasta azt! nem lehet
attól menekülni.
És aztán mikor ismét alunni kell menni, hogy fél a bekövetkező
álomlátásoktól!
– Ébreszsz fel sokszor; kéri testvérét; ne engedj mélyen alunnom; a mint
látod, hogy nyugtalan vagyok, szólits meg; attól magamhoz térek: ha
beszélek álmomban, rázz fel, ne engedj álmodnom. Oh az rettenetes, hogy
mindig álmodni kell!
Az orvos, ki gyakran kijárt a városból, azt mondá, hogy mélyen
elhatalmazott idegbaj vett erőt rajta, melyen csak egy kedvező
kedélyváltozás segithetne.
Legtanácsosabb volna, ha férjétől törvényesen elválasztanák, s azután a
világban keresne szórakozást.
Ankerschmidt is gondolt ilyesmire s elhatározá, hogy a válóper
meginditása végett tanácskozni fog dr. Grisákkal.
Egy kiválóan szép tavaszi délután annyira magához tért már Hermine, hogy
szabad volt neki egy órára a kertbe lemenni s Erzsike karján a friss
pázsiton sétálni.
– Ez a meleg napsugár, ezek a zöld füvek meggyógyitanának engem; szólt
Hermine testvére vállára dőlve; csak egy gondolatom ne volna.
– Majd elmulik.
– Nehezen mulik, s mikor az el fog, akkor sárgának látom a füvet, s a
napsugártól fázom.
– Nézd, az ibolyák már nyilnak; szólt Erzsike, hogy testvére eszméinek
más irányt adjon, s azzal lehajolt a fübe s nehányat leszakasztott e
szerény gyermekeiből a tavasznak, s Herminnek nyujtá. Milyen pompás
illatuk van.
Hermine megszagolta a nyujtott ibolyákat s azzal undorodva veté el
magától.
– Pfuj! Épen olyan szaga van, mint azoknak a szivaroknak, a miket ő
szitt.
Erzsike csodálta azt nagyon. Azokat a kedves ibolyácskákat ilyennel még
nem rágalmazta senki. Nem mert aztán többet leszakitani.
Leültek Herminnel egy kerti padra, Hermine folytatá töprengéseit.
– Pedig sokkal jobb volna, ha meg nem gyógyulnék. Most, hogy beteg
vagyok, kiméletből nem tesz senki szemrehányást: de ha semmi bajom sem
volna, atyámnak eszébe jutna, a mit ellene vétettem.
Rég megbocsátott ő neked.
– Tudom, hogy te addig nem nyugodtál, mig azt nem mondta neked, hogy nem
haragszik rám többé: de nem felejthette ő azt; valamint én nem
bocsáthattam meg magamnak soha.
– Nézd, épen itt jő felénk, látod, hogy mosolyog rád most is.
Ankerschmidt épen akkor jött feléjük egy ut kanyarulatnál.
– Épen nem látom, hogy mosolyogna; én azt látom, hogy haragszik.
– Azért látod ugy, mert a nap ellen van fordulva.
Pedig ezuttal csakugyan Herminnek volt igaza; Ankerschmidt arcza nagyon
borult volt.
Olyannak látta azt Eliz is, de nem akarta.
– Gyere csak papa, kiálta elé, csengő vidor csevegéssel; mi itt vitázunk
Herminnel, ő azt állitja, hogy te haragos vagy, én pedig azt, hogy
mosolyogsz.
– Hó? Persze, hogy mosolygok. Szólt Ankerschmidt odalépve hozzájuk; és
megtette, hogy jó kedvet mutatott.
– De csak most kezdte. Sugá Hermine Erzsike fülébe. (Még apjához
egyenesen nem mert szólni, mióta hazajött).
Ankerschmidt meghallá e sugást s sietett őt megnyugtatni.
– Igen, egy kicsit rosz kedvem volt, mert épen valami pörös ügyről
értesitettek; a mi miatt el kell mennem Pestre, s az tett rosz kedvüvé,
hogy itt kell benneteket hagynom.
– Látod hogy nekem volt igazam, suttogá Hermine. A fü is sárga olyankor,
mikor én annak nézem.
– Ne busulj leányom; a mig én Pesten leszek, addig megkérem az orvost,
hogy maradjon ide kinn. Hermine ismét sugva szólt Erzsikéhez.
– Kérd meg atyánkat szépen, ne küldjön ide orvost. Én szeretek beteg
lenni.
– Miért gyermekem? Kérdé aggódva Ankerschmidt, s megsimogatá Hermine
homlokát, miért mondod azt?
Hermine megint csak testvérének küldé a feleletet.
– Azért, mert addig, a mig beteg vagyok, atyám nem haragszik reám.
– Oh édes gyermekem, monda Ankerschmidt, magához karolva elveszett
gyermekét; mit irtózol te apád haragjától? Az apa haragja méz és balzsam
a sors haragjához képest, s te elébb érezted ezt, mint amazt.
Hermine megkapottan tekinte e szókra atyja szemébe, s megragadá két
kezével annak kezét.