rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb sepiába mártva, a megkezdett
képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt
arczkép egészen eltünjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kis madár
és repkény.
Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arczot, a mit álmaink előnkbe
hoztak, papirra lefesteni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Doctor Grisák nagy kedély-nyugalommal szürcsölgeté reggelijét a theás
csészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra; és ő még papucsban és
hálóköntösben. A segédek ezóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a
fő ügyvédi-praxis szaladgálásból áll; a principalis maga csak
audentiákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felirva
ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.
Doctor ur épen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens
névjegyét hozta be ezüst tálczán, a kik consultálni kivánnak.
– Ilyen korán! pöfögött uri dölyffel doctor ur, pompás chronometerét
kirántva oldalzsebéből, még csak 10 óra és 57 percz. Mondjad nekik, hogy
várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?
Az inas odatolta a tálczát.
Doctor Grisák kedélyesen felkaczagott, midőn a két jegyet
megszemüvegezé; pedig nem állt arczához jól a kaczagás, mert igen nagy
és ritka fogai voltak.
– Oh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mond meg nekik, hogy
még csak háló-kabátban vagyok, de azért „őket“ elfogadom. Hisz ez
mulatság lesz a reggeli mellé.
Doctor Grisák arcza még azután is kedélyesen mosolygó maradt s ugy
tetszék neki, mintha a második csésze theának sokkal erősebb aromája
volna.
Szerény kopogtatás hallatszott. „Szabad!“ Ki lép be oly osonva? Director
Maxenpfutsch ur az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a
„legalázatosabb szolgáját“ olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha
félne, hogy különben nem hiszik el.
– Ah, jó reggelt, jó reggelt director ur. Tessék helyet foglalni. Hát a
miss? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.
– Igen is, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben: miután
meghallotta, hogy nagysád még háló-kabátban van. A világ minden
kincsével rá nem birnám venni, hogy egy férfiuval beszéljen; a ki még
háló-kabátban van.
– Ah! ugy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; – neki az
metiérje; tudni, hogy mi illik? mi nem? Egyébiránt hiszen az mindegy,
akár van ő is itt, akár nem. Mi ő felőle is végezhetünk, nála nélkül.
– Hogyan? kérem. Kérdezé bámulva Maxenpfutsch.
– Ah, én már mindent tudok, szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre
fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuseön. Önöknek az egész
bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.
– Straff? szólt bámuló tekintettel Vendelin ur.
– Hja, vagy ugy! önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatal
ember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.
– S az önnek barátja?
– No no no. Kérem, jegyezze ön meg magának, hogy a kiről én azt mondom,
hogy „barátom,“ annak hirtelen nem tudok más czimet adni.
– S hol van most ez a gazember! – kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva,
Vendelin ur; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti
tőle, haza viheti s minden jó lesz.
– Ugy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt
üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonynyal. –
Bizonyosan tudom.
Vendelin, mint a lőtt róka, bocsátá le karjait e rémhirre.
– Itt járt nálam a kópé; – folytatá doctor Grisák, finom törökdohányból
cigarettet göngyölgetve; azt akarta, hogy vállaljam el ügyét
Ankerschmidt ellen.
– Minő ügyét? Tán a becsületsértés?
– Ah, hah! nevetett a doctor, cigarettjét a szeszlángon meggyujtva.
Törődik is ez azzal. A neje hozománya végett.
– Átkozott ember! szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével
Vendelin ur.
– Huszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s
kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.
– Hogyan? Huszezer forintot!
– Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre egyre 250 ezer forintot:
megérdemlené az áldozatot.
– Átkozott ember! – hebegé Maxenpfutsch. Annyi pénzt elrabolni; 250
ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak czimezé véletlenül).
– Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.
– Nem vállalta el?
– Hova gondol ön uram! szólt méltóságteljes tekintettel doctor Grisák.
Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hütlenség volna tőlem, ha kliensem
ellenségétől fogadnék el megbizást. Ah uram; ily mocskot nem tür el az
én becsületem. Maxenpfutsch ur szörnyen csodálkozott azon.
– Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a huszezer forintja nem kell,
vigye az ügyét más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben.
Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is
csunya levest rántott be.
– Tetszik már tudni?
– Hogy ne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábithassa,
elbolonditotta a misst. A miss kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a
kisasszonynál. Végre önt szólitá fel, hogy mint násznagy a misst hija át
lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig
csak arra való volt, hogy mig a miss eltávozik s felügyelés nélkül
hagyja növendékeit; az alatt ugyanazon ajtón át, melynek rábizott
kulcsát a miss maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.
– Átkozott ember! mormogá egyre Maxenpfutsch s már a tarkóját is kezdte
törülgetni zsebkendőjével.
– Ördöngös egy ficzkó! nevetett doctor Grisák. S még hozzá az urasági
lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez genial
ötlet, geniál!
Vendelin ur nem találta olyan mulatságosnak a tréfát.
Grisák ur észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.
– Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.
– Azt hiszi doctor ur?
– Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök ugy fognak feltünni
Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük
van.
– Ugy hiszi doctor ur?
– Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt épen hosszabb időre
eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová? Pedig nálam van egy levele Eliz
kisasszonytól; melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem
tudom, hova küldjem utána? Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.
– Tehát azt hiszi doctor ur, hogy későbben nem fog majd a méltóságos ur
ránk haragudni?
– Azt, hogy szerencse, De azt nem mondtam, hogy hiszem.
– Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon.
– Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna; önt a missel egyetemben
rögtön meglövöldözné; igy pedig addig, a mig haza kerül, önöknek idejük
van előle – „sutty“ odábbállani.
Az a hang, a mivel kiejté, s az a halfarkalaku kézmozdulat, a mivel
kisérte Grisák ur ezt a szót „sutty,“ minden kétséget eloszlatott
Vendelin urnál a felől, hogy mi itt a legközelebbi teendő?
– Tehát azt hiszi doctor ur.
– Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. A hogy én ismerem
Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, a kit előkap, boszuját
tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.
– De hát én ez átkozott ficzkó miatt hivatalomat elveszitsem! kiálta
fel, siránkozó hangon Maxenpfutsch ur.
– Kezdhet kegyed ellene kártéritési pert.
– S fog az nekem használni?
– Kérem: perről és orvosságról soha sem kell azt kérdezni, hogy fog-e
használni? A patiens dolga a bizalom.
– Tehát azt épen nem hiszi doctor ur, hogy a méltóságos urral még ki
lehessen egyenliteni e fatalis helyzetet?
– Sem kegyednek, sem miss Natalienak; mondhatom egész bizonyossággal.
– A miss kétségbe fog esni, ha megtudja.
– Persze: ránézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer
ftja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogyha
férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hütlenül viselné magát a
házhoz, végkép elveszitse.
– Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is
szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.
– És ön miatt. Mert hisz ön hitta el a háztól.
– Valóságos igaz.
– Különben is nagyon compromittálta a szegény teremtést, director ur.
Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!
– Az is igaz.
– Volt-e még valaki jelen?
– Senki sem; hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész
mindjárt jőni fognak.
– No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Soha sem fogja senki elhinni, hogy
Straff csábitotta el Nataliet, a ki ugyanakkor Herminnel állt odább.
– Hát hogy ki!?
– Azt fogják mondani, hogy ön csábitotta el.
– Én? A misst? Kiálta fel, székéből felugorva Maxenpfutsch.
– Én nem hiszem hogy ugy van; szólt nevetve dr. Grisák; de mindenki azt
fogja mondani; s ha a miss akarja…
– Mit ha akar a miss?
– Önön magának elégtételt venni, azt eclatanter teheti.
Director Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen; a hol
mindenből pert csinálnak.
– Az is pert akaszthat a nyakamba?
– Kártalanitási keresettel.
– Borzasztó helyzet!
Doctor Grisák, látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét,
jónak látta beleszurni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a
causeuseről s lekötelező mosolygással lépve a sokképen megtántoritott
férfiuhoz, igy biztatá meg.
– Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de a mit elébb meg
kell érlelnem. Most hagyjon magamra; s jőjjön vissza két óra mulva,
pontban két óra mulva, érti. Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért
tenni.
– Óh ezerszer köszönöm. Doctor ur. Nem leszek háladatlan.
A megijeszgetett férfiu sokáig kereste kalapját, mig rátalált a szék
alatt, a hova leültekor elhelyezte: még bucsuzott, még hajlongott, midőn
a doctor csöngetett, az inas belépett, a doctor frakkját kérte s
parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misst; Maxenpfutsch ur és
miss Natalie épen az ajtóban találkoztak össze.
– Tessék helyet foglalni miss, tessék leülni, szólt doctor Grisák a
pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezuttal kávészin fátyolt viselt arcza
előtt, – a zöldet Hermin vitte el; – s azt fel nem lebbentette volna
onnan egy kincsért.
– Egészen értesülve vagyok a miss fátumáról, szólt doctor Grisák a hölgy
előtt feszesen megállva. A dolog nemcsak azért boszantó kegyedre nézve,
hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia; hanem azért is, mert a
Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hirének rovására
fogja betudni; de kiváltképen még azért, hogy a tudvalevő ötezer
forintot is el lehet kegyednek ez esetnél vesziteni. – Kérem; ne
szakitson félbe. Én jogtudor vagyok, sentimentalis ügyekkel nem
foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet
egyebet tenni, mint kártalanitási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin
ellen, mint a ki kegyednek azt a kárt okozta.
– Lenne szives doctor ur e pert elvállalni?
– Az ön kedveért, miss, igen szivesen.
– Doctor ur, én megnyugszom mindenben, a mit ön mond, szólt miss
Natalie, gravitással állva föl helyéről. Minek sok szót vesztegetnünk?
Én az ön rendelkezése alá adom magamat, a mit ön mond, hogy tegyem,
tenni fogom; a mit elém ád aláirni, aláirom; s ha megnyeri a kérdéses
5000 ftot számomra, abból önnek 500 ft honoráriumot adok.
No ez már értelmes beszéd.
– Helyesen van miss. Bizza reám; én biztositom kegyednek a veszendőben
levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon
otthon, félóra mulva elküldöm az aláirandó okmányokat, s azután legyen
szerencsém délután két órakor.
A miss bucsuzott és ment.
Grisák ur azonnal elkésziteté segédeivel a szükséges okmányokat, a
mikből nem hiányzott a miss által aláirandó kötvény az ügyvédi
honorariumról sem.
Két óra mulva visszajött Maxenpfutsch ur.
– Igen sajnálom önt, – szólt doctor Grisák az érkezőnek; de a mitől
tartottunk, megtörtént. Miss Natalie keresetet fog inditani ön ellen, az
ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbizás
részemre.
Maxenpfutsch ur arczán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával
nézni, a szemeivel pedig beszélni, a mi egy részben sem sikerült.
– Director ur; én csak egy módot látok önre nézve a hinárból
kikapaszkodhatni, csupán csak egyet.
Maxenpfutsch ur nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.
– A mi által ön nemcsak nem veszit ötezer forintot, hanem még ön kap
ötezeret.
Vendelin ur azt hiszi, hogy ez boszorkányság.
Doctor ur megfogta a gallérát az érdemes férfiunak s homlokával csak nem
betörve az orrát, monda.
– Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misst!
S igen jó volt, hogy fogta Vendelin ur gallérját, mert az hanyatt akart
esni e szóra.
– No no, barátom, monda féloldalra forditott fejjel kacsintva Grisák ur.
Gondolja meg a dolgot, ötezer forintot veszteni, vagy ötezeret nyerni,
az tizezer forint különbség. Aztán a missnek státuspapirosai is vannak,
a multkor én hoztam el a couponjait. Legalább ötezer forint.
Maxenpfutsch ur most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot.
Ha jól veszi az ember, a miss egészen az ő idejéhez való feleség.
– Gondolja meg ön gyorsan s határozzon gyorsan; mert a miss sürget.
– De hiszen nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajjon ő akar-e?
– Azt bizza ön rám.
– Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat; szólt resignatióval a balsors
üldözte férfi.
– Tessék irni, itt az én iróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi
meghatalmazást: igy ni. És erre a másik papirra; kérem a bélyegen
keresztül. Ugy hiszem elég lesz ötszáz forint: ügyvédi honorarium.
Vendelin ur megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Igy aztán csak 4500 marad a
hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki!
Veszett fejszének a nyele!
– Igy ni; már most este hat órakor látogasson ön meg ujra; addig végzek.
Maxenpfutsch ur szédelegve támolgott odább.
Két órakor megjelent miss Natalie.
Doctor ur igen fanyar képpel fogadta.
– Kedvesem: a kegyed ügye egészen roszul áll; beszéltem Maxenpfutsch
urral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor,
midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábitsa, okot adott
arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszitse, s igy ő e veszteségért
nem lehet felelős. – Óh ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor.
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.
A miss egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.
– Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő
pénzéhez s a mi több, jó hirneve rehabilitatiójához juthatna. Figyeljen
kérem rám, és ne aléldozzon; – mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más
mód, mint kegyednek Maxenpfutsch ur nejévé lenni.
– Ah uram! kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sürübbre huzva arcza
előtt.
– A baj meg van, hozzá a compromissió. Kegyed miss rosz hirbe jön,
pénzét is elveszti, mig ha nőül megy a directorhoz, pénzét megnyeri,
hire csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg,
olyan állásban, egy jószágdirector!
– Ah uram, – de – de akar-e ő?
Jól vagyunk már.
– Azt csak bizza kegyed rám, miss Natalie. Maxenpfutsch nemes lelkü,
hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni: átlátandja, hogy
egy characteres ember itt nem tehet mást, mint hogy a kit önkénytelenül
elejtett, saját kezével emelje fel. Miss! Bizza kegyed rám, – legjobb
barátjára, – hogy sorsa felől intézkedjem.
A miss térdre esett előtte.
– Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.
Őrangyal ur felemelé a hölgyet s igen szépen kérte, hogy délután hat
órakor legyen ismét szerencséje e helyütt; mit az erősen zokogva meg is
igért.
Doctor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges
dispensatiókat megszerezze védenczei számára; akkorra megiratta a
szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a miss és a
direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik
érkezőnek bizalmasan megsugva, hogy tökéletesen rendben van minden.
Hálás pillantások jutalmazák közlését.
– Miss Natalie, szólt Vendelin ur, ki ezuttal fehér mellényt és
nyakkendőt viselt, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.
– Uram! biztositá őt a miss. Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.
– Igy ni! Kiálta közbe Grisák ur; teljesen értjük egymást. Két nemes
sziv föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek alá irni:
el van intézve minden. A lelkész vár reánk.
– Ilyen sietve, sipegé miss Natalie s igyekezett keztyüs kézzel aláirni
nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin ur
is.
Egy óra mulva férj és feleség voltak.
Egy óra mulva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában
dr. Grisák; s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen
összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfuttschal elvetette a
misst, még az a kis nyereség is járult, hogy igy a miss számára
megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is
juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap
rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója.
Az illető összeget Ankerschmidt soha sem is kezelte.
Csak az az egy látszik különösnek a doctor urnál, hogy ő, ki ilyen
mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot,
mint utasithatá vissza Straffnak huszezer forintos ajánlatát, ha
Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja?
Hanem ezt rögtön értenők, ha ugy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét,
mint doctor ur láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt
rendeli, hogy ha a leányok valamelyike apja ellenére választana férjet;
az minden igényét az örökséghez elveszitse.
Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!
* * *
Tapasztalt férfiak tudósitásai szerint K*stein a státus börtönök
akademiája.
Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti uj épület mind csak gymnasiumok és
elemi tanodák hozzá képest; a ki még csak ezekben végezte a cursust, az
ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.
Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akademiában.
Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés
fényüzéssel van kiállitva, egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az
ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyilik. Ez
fogalmat ad a fal vastagságáról, a hol a középső ajtó nyilhatik a két
másik érintése nélkül.
Egy délelőtt, szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas
záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, a kiket ő nem ismert.
Ez volt Ankerschmidt lovag.
Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arczu, megtört
alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön
penésze, s ki a regényes monomania egyik késő stadiumában teng már; s
mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám kedélyes ifjut lát fölkelni
az asztal mellől, kinek életpiros arczán egy árnyéka nincs a búnak,
homlokán hiányzanak a ránczok felkiáltó jelei és komoly pauzái, szemei
derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek
előtte.
A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.
– Jó napot uram.
Ankerschmidt inte a tömlöcztartónak, hogy hagyja magukra s az
visszahuzódott az ajtók közé.
– Ön Garanvölgyi Aladár? – kérdé Ankerschmidt, katonás nyers hangon a
fogolytól. A lovag ezuttal katonai egyenruhát viselt.
– Ugy hínak, uram.
– Mióta van ön itt?
– Nem tudom, nincs naptáram.
– Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?
– Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.
– Szabad önnek kijárni a szobájából?
– Hetenkint egyszer félórára.
– Nem találja azt kevésnek?
– Sőt ezt sem használom fel soha.
– Miért nem?
– Szeretek ide benn.
– S nem árt az ön egészségének?
– Soha sem szokott bajom lenni.
– Nincs önnek valami kivánsága?
– Semmi sincs. Épen semmi.
– Nem unja magát?
– Nem. Hiszen egyedül vagyok. Nincs a ki untasson.
– S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?
– Gondolataimmal.
– Nem adnak önnek könyveket olvasni?
– Nem tudom, mert nem kértem.
– Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leirni, képecskéket
festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?
– Nem. Mivel az iráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső
szükséges, és azt mind kérni kellene.
– Nos aztán?
– És miután nekem ugy sincs egyéb társaságom, mint saját magam; szeretek
azzal az emberrel, a kivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.
– E szerint ön saját maga neheziti fogságát.
– Igaz uram, hogy sulyos dolog elitélve lenni, de még sulyosabb lenne,
ha én magam is elitélném magamat.
– S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?
– Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.
– Rokonait nem kivánná-e látni?
– Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze utra felfáradnának azért,
hogy fél óráig idegen emberek ellenőrsége mellett idegen nyelven egy pár
nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a
fáradságot.
– Nem volt önnek valakije a kit szeretett?
A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.
– De hogy nem, – uram – minden fiatal embernek volt az. Asszony, agár s
más afféle.
– Ön egy kategoriába sorozza azokat?
– Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem? mindjárt be is
vallom. Ugyan is, midőn nagybátyámtól, a ki egy kissé furcsa ember,
utoljára elbucsuztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog
irni, menyasszonyommal is irassa a levélbe csak ezt a szócskát: „adieu.“
A legelső levelében már ott volt az „addió,“ de rendkivül iromba
betükkel irva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt
az „adieut“ menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani,
a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, azzal
iratta oda; a miből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nem
igen epedez utánam többé, a mit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az
agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben
odamellékeli, aláirva: „Cziczke.“
Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kaczag a fogoly által
elmondott mulatságos adomán, a mit az oly jó izüen tudott előadni; hisz
ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak ő róla ragadt át. Mikor
aztán sokáig nevettek és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek;
azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami köny van.
Olyan mulatságos történet az, arról az agárról, a „ki“ a fogolynak
menyasszonya helyett levelet szokott irni!
Ankerschmidt ismét szigoru arczot öltött; neki nem volt szabad elárulnia
magát.
– Fiatal ember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a
foglyok mint léte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. – Egyet
mondhatok önnek. Azt hogy ön veszedelmes ember.
– Miért uram? Mi vád van ellenem?
– Épen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van
jegyezve kivánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betü sincs; ön soha sem
kér semmit, soha sem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek
veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha én rajtam állna, ön soha sem
szabadulna ki e börtönből.
– Köszönöm, uram!
– Mit?
– E megtisztelő véleményt.
Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.
Aladár vállat vonitott, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult
művészettel népdalokat fütyölni onnan az alföldről; ez volt legfőbb
mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával
viheti az ember.
Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyitá,
hogy az a jó kedvü ur odabenn igen szépen tud fütyülni; néha egész
operákat elfuj.
A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életmüszereit ez a
hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nem igen volt elkényeztetve,
biz a foglyokat nem tartják marczipánnal; hanem azt igen is megszokta
már, hogy pontosan serviroznak! A mint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai
csörömpölnek s jön a porkoláb; hóna alatt egy hosszu zsemlyével,
tenyerében meg egy tállal, a miben valami van, a mit ételnek hínak.
Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig elszokta költeni,
s miután kést, villát nem biztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a
háta mögött, ki a husfélét számára elmetélte: annak rendesen megszokta
köszönni a szolgálatát, s utalványozá borravalóul a napidijából
fennmaradt krajczárokat, a mi a jámbor fiuknak nagy örömet okozott.
Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázszsal. Már egy óra is
elmult délután, a mit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, s az
ebéd még sem jött.
Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz ur szólhatott odakinn valamit s most
megakarják kisérteni, valjon mivel lehetne elrontani jó kedvemet, s nem
adnak ebédet. Az se nagy baj.
Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörüséggel
elköltötte, nagyot huzott utána a vizes korsóból, s mint a ki
megebédelt, végig veté magát az ágyon.