Vendelin ur aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanut
fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi
tisztét végezve, sietett haza az öröm-apai hivatás előkészületeihez
fogni.
Miss Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról
a szobába, ott olyan sirást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az
alig győzte helyrevigasztalni.
Pedig már ez igy szokás.
– Senki sem sejtheti, hogy én mit érezek? Egyedül ön, szeretett Hermine;
lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt
vérzenék szivem, de ugyebár ön nem itélne el engem, azon esetben, ha a
körülmények kényszeritnének, hogy e házat elhagyjam. Ha talán azzal,
kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene
osztanom. Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani
egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata
egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.
– Miss Natalie! – szólt közbe egy profán hang.
Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából, őt a
nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett s ő már kezdte erősen
unni magát.
– Miss Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi,
hogy hány órai zongora-sáncz-munkára van elitélve?
Ugy? Ezt föl kell menteni.
– Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.
Ah, tehát épen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés;
a mellett elült volna napestig; s ha kezébe vehette a rajzónt,
reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok
unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele; hanem engednék a
fejéből alakokat, arczokat, torzképeket előállitani. Ezekért rendesen
szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki
virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat
lemásolni.
Az bizonyos, hogy mikor rajztáblájához engedik ülni, akkor nem kell neki
őr. Oda van lánczolva.
Miss Natalie azután egész nap ráért Herminnel a tervet jól kifőzni.
Hermine gondoskodni fog, hogy a miss észrevétlen kimehessen és
visszajöhessen a vak-ajtón; hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még
az éjjel irni fog atyja után, melyben felvilágositja őt a történtekről,
s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt, kinek ily komoly
szándékai voltak, s ki se nem titkos kém, se nem nőcsábitó, hanem egy
félreismert nemes sziv.
Soha semmi reactio nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd
is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek
meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell
vigyázni, mikor a lovag ur nincsen itthon.
Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól
viselte magát, mehetett korán aludni.
Tiz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is
kialudt, csak az éji lámpáké világitott még a kisasszonyok
lakosztályában.
Két egymásba nyiló szoba volt az; melyek közül a folyosóra szolgáló volt
Herminé és a nevelőnéé, ebből nyilt egy kis szoba, melyben Eliz aludt.
Ennek nem volt külön kijárása.
Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik szoba egyik
ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin urnak, hogy idebenn
rendben van minden.
Viszont Vendelin ur részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy
általa egy kavics fog a világitott ablakra felhajitatni.
A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A miss arra kérte Hermint,
hogy tegye a szive tájára a kezét, mennyire dobog! – a mi csakugyan ugy
is volt.
Azzal shawljába burkolózva, lekisérteté magát Herminnel a csigalépcsőn,
s midőn a vak ajtóhoz értek, átadta neki annak kulcsát, melyet
Ankersmidt különösen a miss gondjaira bizott, s ott mégegyszer megölelve
növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermin a gyertyát is
eltakarta e perczben, hogy fényt ne vessen ki a nyiláson. Azzal ismét
becsukódott az ajtó.
– Itt vagyok miss: susogá Vendelin ur, ki a falhoz lapulva állt, s
karját nyujtá az elrablandó hölgynek.
– Óh, mint félek! sipegé az, finomkodva. Ilyen sötétben.
– Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.
– Ah, nincsenek kigyók a kertben?
– Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.
– Director ur, suttogá a delnő, kisérője karját jól megcsipve; én nem
tudom, nem ájulok-e el, ha „ön barátját“ meglátom.
– No a felől legyen nyugton. Ő most épen távol van.
– Távol?
– De mindjárt haza érkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment lelkészt
elhozni. Félóra mulva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az
állapotot.
Misz Natalie azonban mindamellett visszavonhatlanul megigéré, hogy a
mint Bogumil meg fog érkezni, a mint ő azt meglátja, azonnal el fog
ájulni.
Már disponálva volt hozzá.
Vendelin ur gondja volt addig tartani benne a lelket, mig e katastrófa
bekövetkezik, a mi remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd
falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a
vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi discursussal
director ur.
Azonban az óra elmult, és azután még egy óra elmult, s a vőlegény még
sem érkezett. Miss Natalie el el kezdte a sirást, meg meg abbahagyta.
Maxenpfutsch ur pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet
ásit. Nagyon hatnak az idegekre azok a perczek, a mikben az ember egy
késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha
menyasszony.
Éjfél után járt már az idő, Bogumil még sem érkezett.
Miss Natalienek egy rémgondolatja támadt.
– Uram, ha „ő“ valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék; mit
mondana a világ, hogy én – és ön – itt – együtt – a kastélyon kivül –
egy egész reggelig tartó estét –
Vendelin ur hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatalis helyzet
volna! Még utóbb neki kellene a misst elvenni.
– No de az nem lehet; vigasztalá az aggodalmas hölgyet; az teljes
lehetlenség. Én bizonyos vagyok barátomról. A kit én egyszer barátomnak
nevezek! Ő szilárd jellemü férfiu.
– Óh nem is ugy értem, de hátha utközben valami baja történt? Tán a
szekér árokba dült, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók
támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a
sötétben?
– Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek? Bizonyosan
a papot halálos beteghez hivták gyóntatni s a miatt késik. Mert tudja
kegyed, miss, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégiteni,
mint a házasulandókat.
Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, a ki meg akar
halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, a ki esküvőre
készül.
Jajh, de az alatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő
ur, a mig azok a hosszu órák egymás után lefolytak; elmult egy óra, két
óra, három óra éjfél után, a kocsi még sem jött vissza. Már bizonyosan
rablók fogták el!
De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a
hintó.
– No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a
czethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No miss, most már
bátorság és erő.
– Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom: ah!
Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani; s azt
képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni
valami kellemetlen.
Elmult öt percz, még sem kopog a folyosón senki. No, mi történik
odakünn?
Már csak kénytelen volt Vendelin ur engedelmet kérni Natalietól, hogy
egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol
maradnak az illetők?
Vendelin ur kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani s
messziről üdvözlé:
– Alászolgája tisztelendő ur, tessék, tessék.
Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzá szoktak a
külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hivogatja olyan
szivesen, mely a porolófán függ száradás végett.
Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az
olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.
– No, Anton! Anton!
– Jó reggelt, mordult vissza a vén kocsis.
– Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.
– Én sem, de azért reggeledik.
– No hát mi történik? Mit csináltok?
– Mit csinálunk? Hát én a lovakat jártatom; azok meg velem jönnek.
– Ne bolondulj; hát a többiek?
– A másik két lovat meg a lovászgyerek járatja.
– Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.
– Ugy? Hát hiszen azt, a hova tetszett mondani, oda elvittem.
– Nos. Hát aztán?
– Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a director urat.
– Ott maradt?!
– Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.
– Postakocsit? ’Sz nincs is abban a faluban postaállomás.
– De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.
– Városban? Hát mit mondott?
– Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos ur szives közremunkálását,
mindig meg fog róla emlékezni.
– Közremunkálásomat? De hát a miss? Mit izent a missnek?
– A missnek?
– Igen. Miss Natalienak.
– Hogy mit „izent“ neki? – Gyü, te fakó! – Azzal Anton tovább vezette a
lovakat.
– Megállsz? gazember! – rivalt a távozóra Vendelin ur; hová indulsz?
– Eh! A lovak megfáznak az állásban.
– Mért nem felelsz? ha kérdelek.
– Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missnek?
– No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset
nincs.
– De van.
– Mi van?
– Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, a kit
magával visz?
– Mit visz magával?
– Hát a misst.
– Micsoda misst?
– Csak tudom tán, hogy mi az a miss? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem
fátyolt, a mit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a
pepitarokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elől, meg a sárga virágos
kalapját, aztán meg azt a buzavirágszin selyem mantilláját, csak tudom
talán, hogy milyen az a miss?
– Szent uram Bajorországban! kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin ur; mi
történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?
– Lassan beszéltek előttem és francziául.
– Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények
között?
– Hát a hogy tetszett parancsolni, én ugy tettem. Azt mondá director ur.
„Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki,
kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó uton, ott várj csendesen. Akkor
majd odajön Bogumil ur; az felül, azután majd az megmondja, hogy hova
vidd; azután a kit el kell még vinned, azt is felveszed; ő megmondja
hogy kit?“ Ugy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor
az ifjúur kijött a kertajtón. A miss kapaszkodott a karjába; ő
kinyitotta a hintó ajtaját, s felsegitette a misst; én kérdeztem, hová
parancsolja? ő felelte: be a városba. A városban a postaház előtt
megálltunk: ott az ifju ur kiszállt, relaist parancsolt; a miss ez alatt
ülve maradt a hintóban; mikor aztán eljött a relais, akkor a misst ismét
kisegitette a kocsiból, egy kis utitáska volt vele, a mit nem engedett
másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a miss egy ezüst tallért
nyomott a markomba, a milyen itt nem jár; az ifjúur pedig egy papirosba
tekergetett tántuszt, a milyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte,
azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta
trombitájába fújt, én meg visszafordultam s most itt vagyok.
Vendelin ur e szép történet hallása után csak ugy esett be ajtóstul a
szobába.
A bennülő miss a nagy robaj hallatára hátra hajtá fejét a pamlag
vánkusra s épen en traine volt, hogy Morpheus később született
testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mythologia az istenségek sorából
kifelejtett, illő fentartás mellett, karjaiba dőljön; a mint Vendelin ur
sipkáját előre elhajitva, berohant s képéből kikelve orditá:
– No miss Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a miss
ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt s rettenetes a sejtelmem, hogy
kit?!
IX. A két fogoly.
Eliz az igazak álmát aludta ez alatt.
Azt a tiszta álmot, a mit nem zavar még más, mint egy szótalan idealkép
lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.
A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahivta szemeiről
a szüz álomképet.
Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán.
Eliz felkelt; pongyoláját fölvevé s mielőtt őrei felébrednének, a
rajztáblára feszitett képhez ült s a mit tegnap elkezdett s a mit
álmában tovább gondolt, most folytatá. Egy alacson ablak volt az; nehéz
vasrostélylyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifju arcz; künn a
rostély előtt egy dalosmadárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely
benyulik a vasrudak között: ők ketten vigasztalják azt, a ki belül van.
– Egy dalos madár és egy árva repkényinda.
Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arczra nem szükség ráismerni, a
ki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a
dalos madár és a repkény.
A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis
asztali óra finom piczi csengő hangon már kilenczet üt, s még semmi nesz
a mellék-szobában.
A miss és Hermine ugyan soká alusznak.
A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen
búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi.
Eliz megvan elégedve nagyon a kis madárral; most már ideje, hogy félre
tegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszivü miss és
mondani fogja: „allez! zongora-sánczmunkát végezni!“
Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e?
Eliz sajátságos gyermeteg boszuállást szokott azzal gyakorolni, hogy mig
ő rendesen igen korán felkelt, a misst, ki óriás időkig szeretett
pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; a mi, akárki is tudja
tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, a ki épen jó izün
aluszik; de a miért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden boszusága
daczára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza
van: „itt a reggel,“ sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett
tovább aludni.
„Itt a reggel: I wish you a good morning! miss!“ enyelge, zajosan nyitva
át a szomszéd szobába Henriette; s egy vig couplettet kezde rá, melyet
gyermekeknek tanitanak a hajnal szépségeiről.
De mint bámult el, a mint a szobát egészen üresen találta.
Mind a két ágy használatlan, a hogy este fel voltak bontva; látszott,
hogy senki sem feküdt bennök.
Eliz nem érté, hova lehettek?
Körültekintett. Hermine iró asztalán volt egy lepecsételt levél; azt
fölvevé; a czimlapon ez állt:
„Eliz testvéremnek.“
Eliz szivdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne.
„Kedves jó testvérem!
Ne itélj el azon lépésért, a mit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül
élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; de nem
tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elüzte őt és nem tudta, hogy engemet
is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek irni: ő nem olvasná el
levelemet; megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy; és nekem
senkim sincs, a ki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom; mire
kérjelek? olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és
atyánk közé; a te jó szived kitalálja, hogy mit tégy? Isten áldjon meg;
csókollak szászor, ezerszer. Hermine.
U. i. A miss és a director nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket
atyám előtt H.
Sirass meg.“
Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odairni, mert Eliz, a mint e
levelet végig olvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a köny két piros
orczáján, mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá
s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy
széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és ujra
zokogott és sirt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a
kendőt! ugy hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány
jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség?
Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át;
azt hitte, a miss jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé; ugy
hogy a szobaleány visszarettent, a mint eléje dobbant.
– Hol van a miss? Kiálta rá Eliz, minden izében reszketve a gáttalan
indulattól.
Az bámulva nézett szét és vállait vonogatta.
Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.
– Hol a miss? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta
Hermint?
A szobaleány majd összeesett ijedtében.
– Mi, kérem, nem láttunk senkit, mi felénk nem ment ki senki. Hanem a
hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.
Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét s lassankint magához
kezde térni.
– Megállj! – szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. Ne beszélj
odakinn semmit. – Küld be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be s
hozzátok ide a kulcsát.
A cseléd elsietett s utána nagy hirtelen beállt Gyuszi.
Eliz szemei akkor már nem könyeztek, arcza nem volt lángveres; haja le
volt simitva; kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában.
– Parancsol kisasszonyom? szólt a kis legény, katonásan emelt kézzel.
– Figyelj! – szólt hozzá Eliz, oly parancsoló hangon, mint egy tábornok.
Tudsz lőfegyverrel bánni?
– Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos ur adta.
– Lőttél már vele?
– Óh, akárhány galambot; még vércsét is.
– Jó. Töltsd meg puskádat és gyere vissza.
A kis apróság nehány percz mulva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis
karabint emelve vállán.
– Most ide figyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, mig atyám
haza jön. Éjjel azon az ágyon alszol.
– Jaj. Az a miss fekhelye.
– Csitt! ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt; s
mindenkit, a ki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod hogyan kell?
– Óh igen! igy: – a kis babszemjankó előre lépett egyik lábával, a
puskát szuronyszegezve kapta előre: „Ki vagy? megálj!“
– Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr
vagy. A ki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhivásodra: azt lelövöd;
értetted?
– Igen is értettem.
– Tehát a szerint tégy.
Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája
ajtaját, s leült, atyjának levelet irni.
Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet
bekötözni kisértsen, olyan férfiunál, ki indulatainak nem tanult ura
lenni.
Mennyire ovakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul
essék az az apának, ki Hermint tartá mindig a ház czimerének, az okos,
szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit soha sem kellett
figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen? ki dicsekedése volt
minden nevelőjének, megholt anyjának kegyencze; és a kiért most a
könnyelmü szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyiték alatt tartott
hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat.
No de könnyü annak irni, a kinek szive van! A hideg ész tévedhet
ilyenkor, de a sziv mindig eltalálja az igazi hangot, s megsugja, hogy
másnak mi fáj, mi esik jól?
„Tudod mennyire szerette Hermint édes anyánk? Ne taszitsd őt el.“
Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?
– Ki vagy? megállj! hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.
– Kávét hozok; volt rá a biztos felelet.
– Passirt! mehetsz.
A szobaleány jött a reggelivel.
Eliz inte neki, hogy tegye le és aztán menjen.
És ismét irt tovább.
„Tudod mennyire szeretted őt te is? Hiszen ezután is fogod szeretni.“
– Ki vagy? megállj! hangzott ezuttal a szokottnál mérgesebb
hangnyomattal.
– Jeszszuz Mária! volt rá á sikoltás.
Ez a miss hangja volt.
Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn?
– Vissza! Én strázsa vagyok!
– No no no Gyuszikám, ne tréfálj.
– Én nem vagyok „Gyuszikám;“ én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, a
ki a közelit, meglövöm.
– Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, eltalál sülni magától.
– No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jőjjön közelebb.
– De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?
– Ez a parancs. Ez az ordré.
– Bocsásson a kisasszonyhoz.
– Semmi kisasszony; az fogoly.
– De én nekem be lehet hozzá menni.
– Mi a jelszó? Mondja a jelszót!
– Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.
– Miss! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szurok!
Eliz már erre kinyitotta az ajtót.
A miss meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen
keresztül ostromra rohanni, a mi szerencsésen sikerült is neki; bejutott
sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt és nem
tudta, hogy mit kérdezzen?
Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, a ki rendelkezik.
– Olvassa miss ezt a levelet; szólt odanyujtva neki a Hermin által
irottat.
Az olvasás alatt a miss arczán és homlokán szederjes veres foltok
támadtak; mély harag és ijedtség tanujelei. Egészen ki volt kelve
alakjából minden vonása.
A levél kiesett reszkető kezeiből.
– Ez szörnyüség, ez borzasztó.
– És most olvassa ön e másik levelet, szólt Eliz, azt nyujtva át, a mit
ő irt atyjának.
– Kérem, Eliz, az Istenért, hallgasson meg elébb.
– Semmit sem akarok hallani, miss.
– Meg kell önnek mindent tudnia.
– Mit gondol ön? Nekem egy „kalandot“ akar elmondani, a kinek még eddig
egy regényt sem engedett elolvasni?
A mély elpirulás a szüz arczon tanusitá, mily ösztönszerü tiltakozással
lép fel a hajadoni szemérmesség e kisérlet ellen.
Miss Natalienak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel
olvasá Eliz levelét, melyet atyjához irt.
Feltünt a Missnek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy
atyját a csábitó személye iránt kiengesztelje. A missnek ez nem
tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék,
megsemmisitsék.
– De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábitó az oka. És
kegyed őt menti!
– Mentem. Mert most már Hermin férje.
– De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermint is, ő az oka annak,
hogy kegyed most atyja haragját viseli. Oh az átkozott, most engemet is
semmivé tett!
– Az nagy baj, miss; de önre nézve még nagyobb, ha atyám épen ő iránta
nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki
valamit elmulasztott, a mi rá volt bizva. Hermin azt irja levele végén:
Miss Natalia és a director nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy
önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem
tudom, mit hibáztak? nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom? Csak
annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, a ki hibázott;
annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozditák.
– Ön okos leány: sipegé a miss, megalázottan, nyujtva át Eliznek a
levelet.
– És most megbocsát, miss Natalie; ha tisztelettel felkérem, hogy
szobámat ezentul kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét
lakásul; de azt, a mely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen.
Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, a ki atyám
visszatértekor bizonyságot tegyen a felől, hogy a rám szabott szigort
elviseltem. Ön e tanu nem lehet. Láthatja miss, hogy már választottam is
ajtóm elé őrt; a kinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyü. Isten
önnel.
A miss ugyan a bucsuvétel után is ülve maradt még a diványon, de Eliz a
csöngetyüzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte; s azután az atyjának
szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.
– A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doctor
Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szives miss
Natalie garde de robejait és ágynemüit a hölgy-vendégszobába
átszállitani. A mit parancsol, teljesitsd. Én szobámban fogok étkezni
egyedül, mig atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az
ajtót zárja be maga után s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel,
miss Natalie.
A miss kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyánka magaviselete
által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sirni, kétségbeesni,
élczeket mondani, hideg vérrel beszélni, parancsolni és mindent a
legjobb időben.
Vevé tehát sátorfáit s a szobaleánynak azt az utasitást adta, hogy
holmiait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a
director urhoz szállitsák át.
Képzelhetni Maxenpfutsch urnak az örömét, mikor az ablakon keresztül
meglátta, hogy Misz Natalie böröndöstül, czókmókostul jön visszafelé a
kastélyból s egyenesen az ő ajtajának tart.