mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki
Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi
impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek
örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki
gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan
kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés
szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint
a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével
egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az
értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a
szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt
művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot.
Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele.
– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle.
Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott:
– Meleg ez az agyag – mondta.
És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az
igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott
toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik,
mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes.
Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is.
Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a
mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is
vele, hát szépen haladt.
Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját.
– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt?
– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – még annál is rosszabb. Itató,
kegyelmes uram, egyszerü itató.
– Kolosszális – mondta a miniszter.
És Csüpüt kiküldték Párisba.
Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk
olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott
kivételes eset. És ő is volt egy évig _ongroa_ Párisban, kinlódott az
agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a
fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl
volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét.
Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az
eredményt, ezt mondta:
– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen
hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én
miből csinálta volna… izéből… olyan…
Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna:
– Hóból!
Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy:
– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani.
És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy
férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő
pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő
állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a
törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az
volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy
kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a
dolgok folyásával.
A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a
tarkóját és ezt mondta neki:
– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált!
Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt
a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment.
Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a
Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt.
III.
Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a
modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette
észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a
bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen
tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett
meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket
mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna
félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a
formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába.
Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és
erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak
nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly
rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És
szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott,
nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig
repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott.
De hiába.
És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt,
hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt
és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi
kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn
aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott.
Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az
emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer
fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik,
hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy
kimosolyognak az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből
kisír az elmult redingote.
A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a
régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül.
– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt,
nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már
volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől
szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi
állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és
kezdte magát jól érezni.
– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e
hóember az idén?
Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A
kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak.
Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét
kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen
karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a
ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első
könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje,
megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette
meg, ebben a görcs állapotban.
– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A
többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se
adott snapszra.
A manó és a tündér.
A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a
kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska
röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két
tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott.
– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani.
A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen
voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a
szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a
szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de
ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát
két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag
földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis
szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt
mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak.
A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a
bakon, a szerkesztő ur volt.
Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a
kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a
szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint
valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is,
hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére
nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös
haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet
viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos
kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg
ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen reszkető fénybe villant
egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz,
a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette.
Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig
uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is,
szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a
homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a
réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni,
körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott,
mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt
szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha
külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény
tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus
hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony
izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És
ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas szakáll óráról órára
változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla.
Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak,
összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is
lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz,
a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek
mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák
pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája
szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan.
És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá
szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről
lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a
szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta
az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a
szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a
csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor felkelünk róla. A száját
szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az
orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és
komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely
bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és
kétoldalt elállott a csonttól.
Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a
bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva
sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában
végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról
és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a
világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is
odaállt a többihez.
– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a
bányáról valami szép tárczaczikket.
– Jótollu ember – mondta a másik.
– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta a fehérarczu kis szinésznő és
belekapaszkodott a karjába.
A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte
hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre
fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a
napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és
egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt.
– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok
meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet.
A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták
a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt,
mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten
háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta
meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes
kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik
erre is kiváncsi volt, mint a hogy a vidéki primadonnák mindent
megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban
megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban,
más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai
sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a
Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk
nevezetességeinek ismeretében.
Most a bányán volt a sor.
– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel!
És belépett a tárnába elsőnek.
– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a
szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül
a második tót.
És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a
tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy
sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő.
– Gyönyörü, – mondta a művésznő és erősebben kapaszkodott a szörnyeteg
karjába. Látja, szerkesztőm?
– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját
érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni
magát.
A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a
szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa.
Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be,
a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan
sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a
hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap,
mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a
melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt
világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő
sötétség ránehezedett a lelkekre.
– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy
itt sötét lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez
sötétebb, mint a sötét.
– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában.
Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az
irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag.
Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint
leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy
üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe.
– Mi ez a fülke? – kérdezte.
– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut,
a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint
felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély…
Innen jön ez a fojtó nedvesség.
– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek
a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik csökönyösen, daczosan
kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel.
Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte
könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer
méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk
folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett
kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha
föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát,
erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai
voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén.
Nagy üregbe értek.
– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt.
A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy
erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta
magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete
volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a selyemernyős lámpa,
teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak
konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a
prémgallérba.
– Fázik? – kérdezte a szerkesztő.
– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A
két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A
messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három
mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett.
Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt
hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak.
– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik
pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb
tárna.
Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három
fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába.
– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik.
– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog.
Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez.
És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem
értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem
bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta.
Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán
eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék
nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott
ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy
ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra
néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta:
– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek…
A szerkesztő felállott.
– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom…
És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett az övében és a leány
elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem
neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s
mert ő most e pillanatban tisztán _ember_, meleg, érző lény e közt a sok
szikla közt. S erre a gondolatra felvidult.
A lány ránézett.
Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a
földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot
jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja,
czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az
arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy
csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott
sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy
vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két
komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü,
dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd
hogy a menyezetet nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról
csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a
reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng,
mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a
kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges
volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a
sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való
kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja,
mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha
valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét,
hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes
szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes
jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott,
bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése
betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága,
megcsúfoltsága itt otthonosan hatott és diadalt ült, s itt sokkal
komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen
fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu,
ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá.
– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és
hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan
gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá
és csöndesen, elégedetten röhögött:
– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van?
Megfogta a kezét:
– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze.
Melléje ült és átfogta a derekát.
– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon…
És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta,
érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s
ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a
kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis
vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel
kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az
arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb
volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol
ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja
a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke.
És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény
csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult
hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán
felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy
lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez
mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz,
s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a
sörtés szakáll szúrja az arczát. És ekkor, a hogy átölelve szorosan
fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a
manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni
kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a
manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána
hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás,
szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes
röhejével az erős törpének.
Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg
nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét.
– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a
szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok
irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta
fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez.
Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a
sínek vezettek és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu
törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis
művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna,
egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor
lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna
száját.
Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a
szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány
szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint
kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és
vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly
csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni
rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény
felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu
karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét,
őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész
társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a
bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította
a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta:
– Üljön csak a bakra, kis figurám.
A szobalány.
Egy kis lány levele.
Édes, czukor angyal Joczókám!