úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan
viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy
minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné
néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy
kicsit.
Stern urban elhült a vér.
– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem
azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön
mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint
finom, udvarias és unalmas legyek? Soha!
De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta:
– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és
meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja,
milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról
fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj
képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk
sétálni…
Az ifju a fejéhez kapott:
– Mi? Micsoda?
– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol
frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári
fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó
bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből
elég volt a télen.
Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman
mondta:
– Pardon, hogy tapsoltam.
Szégyenkezve dugta el a fejét.
– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel.
Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd
a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem
azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand
écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak
a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad
az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te
valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg
az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp!
Csöndesen mondta Ribiszke:
– Fenét.
Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan
arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar
fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A
Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s
most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a
bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz,
Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt
a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek.
Stern úr dühében felordított:
– A teremtésit a fejemnek!
– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik.
Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát.
Én most nem vagyok szinésznő.
És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt
elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi,
boldog büszkeséggel tette hozzá:
– Én most privát vagyok.
Diskréczió.
(Személyek: Az _asszony_, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából,
melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi
időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek
nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A _férfi_
korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére
manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.)
_Az asszony:_ A tüzes vasat is elszenvedné?
_A férfi:_ El én.
_Az asszony:_ A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is?
_A férfi:_ Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik
a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét.
_Az asszony:_ És mivel bizonyitja ezt?
_A férfi:_ Egy esettel.
_Az asszony:_ Halljuk.
_A férfi:_ Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy
egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam
volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok.
_Az asszony:_ Ez szép.
(Nézi.)
_A férfi:_ Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a
«diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen
hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió
negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az
pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok
közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve.
Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy
titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin
nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már
gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a
«hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti
kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja,
mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. _Igazán_
hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó
jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot.
_Az asszony:_ Tehát nem lehetséges?
_A férfi_ (zavartan): Elvben.
_Az asszony:_ És a gyakorlatban?
_A férfi:_ Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire
nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban
inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér
csiptetői alatt ordit, de hallgat.
_Az asszony:_ És…
(Kérdezni akar valamit.)
_A férfi:_ Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az
ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt
kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy
lesz, akármi történik.
_Az asszony:_ Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában?
_A férfi:_ Igen.
_Az asszony:_ Álmában se beszél?
_A férfi:_ Nem.
_Az asszony:_ Nem iszik?
_A férfi:_ Nem.
_Az asszony:_ Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja.
_A férfi:_ Nincs.
_Az asszony:_ Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy
valakinek kiöntse a szivét?
_A férfi:_ Soha.
_Az asszony:_ Midás királyról hallott?
_A férfi:_ Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem
a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik.
(Szünet.)
_Az asszony:_ Akkor.
_A férfi:_ Akkor?
(Ujabb szünet.)
_Az asszony:_ Akkor ön nem kell nekem…
(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e
pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen
alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből
kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.)
_Az asszony:_ Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor
itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát,
bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem.
_A férfi:_ Hát…
_Az asszony:_ Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy
diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket
próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról
mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép
a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol
valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a
társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek
összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.»
Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem
azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra,
hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik.
_A férfi:_ Ah…
_Az asszony:_ Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak
kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán
sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen
szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez.
«Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi,
mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy
mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon
keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a
mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a
kártyaasztal mellől. Érti?
_A férfi:_ Kezdem érteni.
_Az asszony:_ A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a
helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi
volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy
senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és
az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert
hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A
diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint
kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A
félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a
mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok
sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos.
_A férfi:_ De…
_Az asszony:_ Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a
szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram,
ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene
maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából
sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a
bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az
egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A
halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért
jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja
magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik?
_A férfi:_ Kezdem belátni, hogy nem volt igazam.
_Az asszony:_ Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket.
De… érdekel.
(Lesüti a szemét.)
_A férfi:_ Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már
konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam
mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség.
_Az asszony:_ Mondta.
_A férfi:_ Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü
asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát.
_Az asszony:_ Ezt már szeretem.
_A férfi:_ Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön
programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem
el, mert a férj gyanut fogott.
_Az asszony:_ (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki
érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben
forgott volna!
_A férfi:_ És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem,
hogy a lelkembe lát és engem ir le.
_Az asszony:_ Igazán?
_A férfi:_ Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet.
_Az asszony:_ No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után
kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri.
_A férfi:_ Pedig…
_Az asszony:_ Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az
volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas
barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig
rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott.
_A férfi:_ (álmélkodva): Megbuktam?
_Az asszony:_ Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről
mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy
talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut?
Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a
«viszony». Oh, édesem.
(Sajnálattal nézi.)
_A férfi:_ Hát…
_Az asszony:_ Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb
tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült
fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek.
Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon
kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit
beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy
kérdést is, a melyen elvérzett.
(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél
hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.)
Lohengrin halála.
Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban
négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra.
Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába,
melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a
czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel
feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt
ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt.
Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti
pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő
napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul
derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte
Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett,
sötét volt mindig.
Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s
úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami
súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy
parádivizes üveg, tele törkölypálinkával.
Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még
finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből
maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá,
hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a
levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában.
– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis
vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta
czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen
kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta
magát és befordult a falba.
Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső
ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán
keményfát, a mennyi csak belefért.
– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz.
Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből.
Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a
bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában,
lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog
volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha
bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban
aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött
Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől.
– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni.
És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros
helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt.
– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon.
És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban.
Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel
nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle.
Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne,
ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh.
A fiu ivott és nevetett:
– Haragszol? Pukkadj meg.
Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt.
Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje:
– Nagyon megtömtelek? Nesze még!
És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most
elhallgatott a kis fekete skatulya.
– Sok, mi? Nem tudod lenyelni?
Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon
furcsán mosolygott. Csöndesen mondta:
– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy.
Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem
vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be
fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak.
Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még
nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a
nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére.
Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte.
– Megharapott a szemtelen – mondta halkan.
De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett
ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de
hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu
beléje gyömöszölt.
– Igyál pajtás! – mondta neki.
A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás,
vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete
kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A
fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete
kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem
tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé.
Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony
lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is
rugta, és tömte bele a szenet.
– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel
ujját.
Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak
izzadt.
– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz.
Legföljebb még jobban berugatlak!
És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a
pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott
szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott.
Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a
fekete kutya most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre
nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött.
– Elég volt! – kiáltott rá.
És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet
elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából.
Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a
kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy
kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a
parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt.
Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott.
– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a
kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy
a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt:
– Mit akarsz tőlem?
Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De
vigyorgott, komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis
hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a
milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket.
Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a
divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan
mondta a kályhának:
– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök…
Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és
végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát.
– Megfojtasz – mondta.
A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most
megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett.
– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem.
Én szegény fiatal életem.
A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő is csak félszemmel nézett a
fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak
sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott
fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura.
Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre
gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete
kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a
fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához
tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete
vaskutya.
Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt.
A hóember.
I.
A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu
bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló
lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az
értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat
lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a
hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot
topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert.
A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen
az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt
azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. A
két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez
simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem
gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A
szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy
is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de
azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.
A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt.
Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit
este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik
őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a
ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A
dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de
Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé
senki se tudta magát inni, mint Csüpü.
Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb
épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel,
de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike
a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten.
Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik
komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte
a hóembert.
– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé
kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku
elragadtatás jele.
Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos
napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint
beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét
reá szegezte.
– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a
hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok benne. Hó-jelleme van.
Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha…
Kihajolt az ajtón:
– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert?
A kocsis leugrott a bakról:
– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü.
Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett.
– Maga a Csüpü?
– Igen, kérem.
– Maga csinálta ezt a hóembert?
– Igen, nagyságos ur.
– Hogy hivják magát?
– Csepeli János.
A szobrász odaadta neki a névjegyét:
– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe.
Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az
Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és
bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért
magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem
értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban
elveszett a talaj.
II.