borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen
olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél
és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó
vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor
azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek,
főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel
részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat,
részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, hogy lássák az
előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember
és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő
drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond,
hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és
konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon
erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan
üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak
való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik
pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán,
hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a
többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy
visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát
bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a
szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány
föláll felelni és akkor a szülők susognak és sisteregnek, vagy azt
mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt
mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy
még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe
jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban
mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit
tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő
bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet,
a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki
félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és
slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre
nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett
belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová
kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon
kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó
vendégeket is be tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés
volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már
egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele
menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett,
nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem
vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa,
Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked,
Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először
észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj
volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili
ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke
haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a
Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor
a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a
Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem a villát, mert olyan
érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü
jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a
gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt
az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de
aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy
sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy
boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán
nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba
ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is
egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél
pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy
szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja
el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik,
ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk,
mint ügyvédék, de azért valóban ugy kell venni, a hogy van,
szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és
szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy
joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség
örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a
papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi,
hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért
képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen,
ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen
jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha
föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa,
mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz
volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy
tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi
volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne
arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod,
én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni,
sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem,
mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez
olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az
tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba
szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez
borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer
kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte
Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem,
mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a
dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb
kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve»,
tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba,
hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes nő, a ki szerelme
tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz
oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő
bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most
már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod,
bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő
besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha
bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong
közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive
bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a
szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam
jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is
tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány
elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül
viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este,
mikor mindenki lefeküdt és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban
susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis
tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal
Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom
ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár
Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó
müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből
kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám
éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán
belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit
szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog,
hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan
takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok
titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél
odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a
szerelmet és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként
tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a
szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik,
hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és
eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit
egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok
tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit,
sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy
boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a
mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem,
bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell
neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen
szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor
angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked,
hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én nem
tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos
vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt
hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass
meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok
téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd
_Olga_.
_U. i._ Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész
levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis
betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal.
_Fenti_.
A gipszöntő és barátai.
Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég
elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a
fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen,
Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem
magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a
rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig.
Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e
pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves
testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult
édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy,
mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a
mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént.
Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és
léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom
nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam
magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit
végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy
fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen
megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is,
vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól,
nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó
históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem.
Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni
ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet
végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a
hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele
lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem.
Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a
gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam.
Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa
házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi
határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház
állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni.
Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A
telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak
még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé
eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi
szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely.
Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak,
kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt,
ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk.
Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát.
Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a
gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett
már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset
beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama
halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban,
gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a
mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott.
Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami
nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem,
figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas
hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én
leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a
mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két
tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett
a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg.
Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa
végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről
annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik
mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem
hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából,
kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről
bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott
szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van,
mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és
megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt
függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett
hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban
kiáltott utánam:
– Antal, ebédelni!
Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett.
Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban
járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban
a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az
volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is
öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon
a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a
háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az
emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére –
és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy
okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét
tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami
más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény
okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s
elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével
szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy
erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk,
parancsolójuk volt.
Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A
kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem
észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor
apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó
előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha
ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem
reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy
valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a
levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a
závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van.
Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom,
gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden
este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom,
és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az
apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig
ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle
regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan
néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét
volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a
kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és
hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem
értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra,
mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött.
Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan
kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám
bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót.
Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek.
Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis
szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy
deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől
be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt.
Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a
konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva
már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon
benéztem a titokzatos kis szobába.
A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák,
takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az
asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen
feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek
napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze
negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki
vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra
néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor
volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb
belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két
héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is
temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény
gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya
világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy
apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is
gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már
csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel.
A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra:
– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé.
Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el.
– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár.
– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el.
Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta:
– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek
adtam. Az megér vagy ezer forintot.
És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a
barnaarczuhoz fordult:
– Ön mit adott neki, főkertész ur?
A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját:
– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt.
Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés
derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben
eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek?
Föltámadtak? Mit keresnek itt?
Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy
árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s
hangosabban beszéltek, értettem meg őket.
– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a
halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét.
Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit
teljesitettünk is?
Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár:
– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy
nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában.
Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s
aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi
valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas
dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel
haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők
programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az
elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra
való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam,
elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok.
És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája
van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet,
hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is
érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg.
De vissza már nem!
A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét
összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna
emberre nézett:
– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés.
De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez.
Megfogta a barna ember pulzusát.
– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit
sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem
megyünk?
– Nem – mondta a főkertész.
Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott
egy korty bort és az apámhoz fordult:
– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még
él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk,
nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg
a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie.
Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon:
– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak…
Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van…
A tanár szigoruan nézett rá:
– Semmi.
Az apám még várt.
– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam,
véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De
vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek
a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már
egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni.
Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a
széken. A tanár maga elé bámult.
Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott
visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott,
a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat.
Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes.