– Kezét csókolom, nagysád.
Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a
rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:
– Minek barátkoztok ezzel?
Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a
jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.
– Udvarol neked, – mondtam.
– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a
hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy
gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…
És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán
elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán
és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra
nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott.
Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott.
– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a
barátja.
– A barátja? Hát van barátja?
– Hogyne! Már egy éve.
– Kicsoda?
– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.
Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik
Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim.
Az elegáns.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz.
II. Sárbogárdtól Dombovárig.
– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a
mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt
a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami
bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar
megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a
költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is
elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a
félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi,
duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a
fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak
sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam
abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a
hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a
levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném
mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel
kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva:
megkomolyodtam.
És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez,
orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom,
selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis
urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan
beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen
megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a
grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták:
– Jómodorú ember. Komoly ember.
Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi
élet… Nyugalmas otthon…
És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú
hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a
grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek,
melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a
finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis
fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés
volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte
daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is
komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint
költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén.
A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan
szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres
embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden
apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.
Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal
fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi
nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most
mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi,
mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél
egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a
versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú,
bizalomgerjesztőbb.»
– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.
Meglepődtem.
– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön
tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a
kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban.
A leány rám nézett:
– Akkor nem ez az.
– Turóczi Endre.
– Igen.
– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.
– Igen.
– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.
– Igen.
– Hát persze, hogy az
Az mondja a leány:
– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember.
Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt
mondta: «csókolom a plombját.»
Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:
– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen,
rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak
azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.»
Csak bámultam.
– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami
más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de
zseniális, érdekes…
– Turóczi?
– Igen.
Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is
szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben
bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor
Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a
mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a
társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta
élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a
csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában
nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja
reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő
pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már
Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt,
a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most
lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint
Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a
vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy
szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban
mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a
minőket akarsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.
Az éjszaka fia.
Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és
belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember
tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az
elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre
halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki
gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor
már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a
liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség
villákban lakik.
Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb
bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes
élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában
megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását,
de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy
nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e,
mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó
szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott,
langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az
általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és
mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.
De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában,
hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor
egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán
tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután
elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt
egyfolytában.
Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre
bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni.
Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt
pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt,
se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.
Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol
állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat
órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte
magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves
leányhoz. A leány egyedül volt otthon.
– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem.
A leány nem szólt semmit, csak nézte.
A fiu folytatta:
– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha
megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az
életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert.
Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd.
Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most
meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű,
halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani
azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni
neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem
az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni,
szabad levegőre vinni reggel…
Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert
könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a
könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe.
– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma
este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap
pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli
után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az
irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a
ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a
lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és
reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud
uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik!
És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és
érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is
látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi
ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő
hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a
melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta…
És el is kezdte.
De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át
csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül
ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák
szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy
némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend
nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend
felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán
megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok
zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben
élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És
nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje
izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé
elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor
felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.
Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi
embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató
érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind,
mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó
szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig
rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.
Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város
végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a
gyárakból.
– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de
unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem
elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás,
hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a
dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg
elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az
emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot.
– Levélpapirom sincs – gondolta.
Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az
egyik kirakatból.
– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.
Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni
kezdett:
– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy
órácskát.
És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a
kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom
a szemére. Elaludt.
Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az
ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház
ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte,
hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez,
lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.
– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt,
ezuttal mélyen.
Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már
büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt.
Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s
mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek
neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden
szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor
köszönt neki.
És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának,
ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét
visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró,
mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai
hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és
mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha
ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű
házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva
lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette
az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes
testét egy pillantás se sértse.
És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni…
Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a
lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a
levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.
Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott
az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a
melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig
gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai
vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor
olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy
bánat nélkül lehet benne élni…
A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról
leköszönt neki a kocsis.
– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu,
az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt
hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki:
– Jó estét, édes jó öreg barátom!
A Ribiszke.
I.
Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását
teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép
nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és
az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer
betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem
hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui
idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót
a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését
pedig nagy mértékben fölkelti.
A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az
orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem
villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira
jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét.
A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán
tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek
és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az
énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt
volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa
ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol
szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női
kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a
hogy vele tartanak.
Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát
essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora
ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a
Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet
piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig
utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány,
parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet
adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a
legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a
szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz
való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a
melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan
eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama
szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a
hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén
mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke
utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette
magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem
lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni
fogunk, mert mi tudjuk.
Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték
fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a
csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel.
Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után
kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy
meghúzhassa a fülét.
Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke
ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött
úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt
öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke
rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy
már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de
tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt
megvárjam az ő beleegyezését is.
– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát
ez a Ribiszke!
– Ez!
A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly
finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani:
«Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt
franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta:
– Jó bőr.
A másik intett:
– Jó.
– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis
leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom.
Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de
most megvan!
Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket
érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak.
Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé
énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj,
menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny.
A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal,
majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit,
a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták:
«akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay
Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván:
– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos
bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és
unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni
ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek,
szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni…
A páholyos asszony diskréten nyitott be:
– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.
II.
Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony
felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték.
– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, –
mert nagyon fuj a szél.
– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak.
Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.
– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.
Ribiszke eltolta magától:
– Pardon. Ne szorítsd az orromat.
– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a
télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.
– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.
– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány
dühbe jött.
– Maradhasson!
– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó.
Ribiszke félrehúzta a száját:
– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint
egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem
veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban
látja?
Az ifju nagyott nézett.
– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni!
Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni!
– Vihánczolni?
– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!
És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar
népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.
A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a
tengert meglátta, ennyit mondott:
– Minden tenger ilyen halszagu?
S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb
tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak.
– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a
viz fölé.
– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha
hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az
emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok.