mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este
tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam,
hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek:
«Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban
azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én
neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott
aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán
a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?
– Tudom, tudom.
Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan
«ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy
megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a
férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen,
figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután
félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy
megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké
éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé
finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének
furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból
összesürüsödött valakit.
– Tudod? – mondta aggódva.
Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot
adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha
Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai
gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha
Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják,
hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha
olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai.
III.
Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az
asszonynyal a Műcsarnokban.
– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is
érdeklődik?
Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide
a képekhez, mert összezördült az urával.
– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt
Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha
megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai
vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» –
«Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most
már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy
megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk,
csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan,
mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a
melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak
éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni.
Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram
dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval,
nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra.
Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a
krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a
hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a
játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy
krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy
semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a
legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a
barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján.
Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De
mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:
– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a
Csókait. Fáj, ha bántja.
Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez
iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha
Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már
nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi
lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem
az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy
egyszerre csak elkezdett élni?
IV.
Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a
történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben
ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.
A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a
dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és
nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett
ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet
megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu
alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán
félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához
hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről
egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt
nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de
a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg
a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a
kis zsirardi szalmakalapot.
Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják.
Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán
a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett
volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott.
– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy
csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli
csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra
valló arczu emberke volt…
S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a
szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító
Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a
forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt
nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott
Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén
kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás,
ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető
is.
Téli reggel.
A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de
odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre.
Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap.
A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény
villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos
fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve
a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé
bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő
nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a
leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami
nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De
sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom
játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt
arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a
külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott
nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett
szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és
a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél
fizeti az utolsó konszommáczióját.
A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is
aludt szegény, állva.
A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a
füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a
vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos
ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi
tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és
mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes
forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán
megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle
mindent, a mi rossz és fájdalmas.
Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a
kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a
boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben.
Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis
elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó
pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A
három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként
üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a
raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a
fuladt melegben.
A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő
bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg
pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a
gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a
sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett.
A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert
a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt
elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban,
mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt
minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok
megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi
szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga
hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak
valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára
közé.
És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve:
hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás
zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami
vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul,
az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak,
csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik
után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha
egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a
verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt
az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már
húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul.
Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek
be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a
medencze szélén, térdig a vizben.
A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült
köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg
vizbe.
És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett.
Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami
mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi
kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a
mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek,
talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló
valami: önmaga fölött.
A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén,
mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a
kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis
szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy
megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit.
– Tessék? – kérdezte tőle ijedten.
A hervadt virág feléje siklott a vizen:
– Jó ez a meleg viz, – mondta.
– Igen.
Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind
nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e
pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna
alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és
nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi
nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény
hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a
gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond
ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a
legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok
sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy,
mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus
emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a
háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a
meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús
kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot,
és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó
emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a
meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán,
a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután
mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére
ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte
minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog
szédülés van a jó, forró vízben.
Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel
berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg
bennünket.
– Tessék? – kérdezte megint a fiu.
A sárga fej kinyult a vizből.
– Nézze… – szólt.
Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában
két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik.
Egy kövér zsidó czuppogott utánuk.
– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a
vizbe.
Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a
vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak.
Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből:
– Mi az?
Ijedt szemmel néztek a zsidóra.
– Valami… – mondta ez – Valaki…
És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a
vizben, de csak nehezen eviczkélt benne.
A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem
jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent.
A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy
volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem
akarta látni az egészet.
A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt.
– Mi az?
Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik
nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele:
– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz.
– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta
a lyukat az ember halántékán.
A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két
masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony,
görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát.
A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga,
fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy
locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak,
locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian.
– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek.
– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember.
És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott,
gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek
egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye
volt.
Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik,
negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj
a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az
éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul
kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy
kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember
gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu
összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó
belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind,
mind.
Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a
falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a
falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az
emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan,
bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben
eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek
megint.
– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember.
Kiment a vizből, gőgös mosolylyal.
Nyilt a vasajtó.
Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint
ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl.
Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban
aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a
fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét.
Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne.
Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt,
részeg, kimerült arczok közt.
Aztán a tuss alá ment.
A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind,
részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen
éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most
kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a
fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások
hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen
jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr!
masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak
ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük.
Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek
vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak,
tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra
mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a
medenczét.
Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik
sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön,
nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak
mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint
valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis
nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága,
szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak
tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet
felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra
város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette
őket.
Édes, jó testvéreim.
Turóczi.
Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem
beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma
megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy
a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami
hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony
szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor
be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor
rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a
háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők
utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben
külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit
hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét,
úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről
beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert
botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik.
Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos
panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet
minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két
részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a
másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még
unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra
negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált.
I. Kelenföldtől Sárbogárdig.
– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te
gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt
olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora
temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A
hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt
hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz
valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.
– Halljuk! – mondta a másik.
– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni.
Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem
valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem
tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba
jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben
leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk,
lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt
a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket
czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy
tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind
rongyosak és piszkosak voltunk.
És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon
átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre
nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam
Emmába.
Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok
volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és
pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja
élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a
czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember
volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir
de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek
fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta.
De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis
érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és
Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen
kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai
közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy
költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába.
– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.
– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem
éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!
Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott
ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a
legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de –
ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett
vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk
kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt
neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A
gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk
Emmának, hogy:
– Szervusz, angyal!
Vagy ezt:
– Jobb erkölcsöket!
Avagy:
– Csókolom a plombját!