ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon
pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél
dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki
bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek
bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső
részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel
felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz
ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy
sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény
ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e
arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy
élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev.
református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy
igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen,
budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő
egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás
álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök
folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny
konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az
utolsó itélet napján.
És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt.
Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az
igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két
cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor
vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral,
semmi egyéb.
Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A
dolog a következőképpen történt.
Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba,
megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját
bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta
el.
– Szép idő van, doktor ur – mondta.
– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon.
Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás
ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában.
– Meleg van, – mondta az öreg nő.
A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta:
– Igen?
Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd
körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő
rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon
szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány
volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott,
szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E
pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb
leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal
nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az
ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki:
– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem
bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam
itt a butik küszöbén.
A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta
az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány
most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a
ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam
van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi
lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is
látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy
merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt
járnak. Sőt tovább megyek: ablakból _fölfelé_ is csak ők néznek, a mi
igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve.
– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás
öreg – de egy olyan jó törkölyt…
Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét.
– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba.
A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt
előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból:
– Szép idő!
Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt
egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a
szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán
helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett:
– Mi?
– Ühüm! – mondta a jelölt.
Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a
jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt
neki.
– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól.
– Félkilencz.
Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki
frissen szaladgált volna.
– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított.
Ezt is lehajtotta, éhgyomorra.
– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte
magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az
éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt,
kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem
jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel
szólt:
– Fatter, adjon még. Ez igazán jó.
És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a
torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült
a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek
az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment
az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az
öreg asszonyt.
– Sári néni – mondta neki.
Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb,
ha nem is kutatjuk a keresztnevét.
– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal.
Az öreg nő csak nézte.
– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott
ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem
alejkum» és kiment.
Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz
lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren,
melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is –
annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak,
daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak,
szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a
doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház
pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott.
– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement
egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta
ki a sodrából.
– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és
nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az
emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor
konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban.
– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És
nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen
motyogta:
– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig…
De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek
feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte,
mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a
ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy
helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések
maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette,
mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei.
– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne
szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a
fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt
önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét,
valahol a liget végén járt.
– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a
levegőbe és lezöttyent a puszta földre.
Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze
duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy
gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros
papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit
foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap.
Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát
egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a
meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott
illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele,
elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a
fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét.
És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta,
hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely
katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha
tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt,
átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a
galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül,
hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj,
oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben
pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még
az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt,
hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg
aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott
körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és
a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek,
könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz.
A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az
egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem
süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az
illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó
lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd
volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér
kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre
felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér
felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a
homlokát.
Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a
gondjára bizott kis leánynyal.
– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons!
És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani.
A jelölt csak bámult utánuk.
– Aludtam? – kérdezte magától.
És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három
tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés
lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja
megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem
fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény
szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» –
avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a
járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt
beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják,
kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert
az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és
napirendre térnének fölötte.
Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra
és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek
érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan
muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve
ezen a ponton be is fejeződött.
Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az
élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék
vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni.
Az aranyóra és a láncz.
_(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az
egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a
lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)_
_A viczéné_
(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét
a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon
tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni.
Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.)
_A cseléd_
(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel):
Hát maga mit keres itt, viczéné?
_A viczéné:_
A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni.
Szép volt?
_A cseléd_ (sirni kezd).
(Nagy szünet.)
_A viczéné:_
Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy
összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál,
hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest.
_A cseléd:_
Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz
mindent.
(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.)
(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)
_Az özvegyasszony fia:_
Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?
_A cseléd_
(szomoru arczczal jár a rokonok közt):
Egy kis kompót…
_Egy hölgy:_
Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?
_A cseléd:_
Van vagy husz üveggel.
_A hölgy:_
Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba
vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye.
(Őszintén sir.)
_A fiu:_
Hagyjatok, hagyjatok.
(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok
ki-bejárnak.)
_Egy másik hölgy_ (sóhajtva):
Haj, haj! Igy van ez.
_Az egyik hölgy:_
Mindenkinek ez a vége.
(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz
ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok,
egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz.
Az egészet az asztalra szórja.)
_A fiu:_
Vigyetek szegénykétől valami emléket.
(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.)
_A fiu:_
Válaszszatok valami kicsiséget.
_Egy hölgy_
(odamegy; turkál a csomóban):
Mi mindene volt szegénykének…
(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)
_Egy másik hölgy:_
Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább
ezt a csattot. (Az órát nézi.)
_Az egyik:_
Na, nem viszed el a csattot?
_A másik:_
Nem.
(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is
annak, hogy az órát megkapja.)
_Az egyik_ (egy kis leányhoz):
Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt.
(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az
értéktelen holmit.)
_A másik:_
Nesze Julis, a gomb is a tied.
_Julis:_
Köszönöm. (Az órát nézi.)
_Az egyik hölgy:_
Kinek kell a madár?
(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való
jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak
fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy
hallgatás.)
_Egy harmadik hölgy:_
Julis, nem kell neked ez a madár?
_Julis_ (az órát nézi):
Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.
(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)
_Az egyik hölgy:_
Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.
(Kiveszi és visszaadja neki.)
Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem
szégyenled magad?
_Julis_
(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi
reménye se lehet):
Hát akkor… akkor kérem a madarat is.
(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van
intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)
_Az egyik hölgy:_
Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)
_Egy másik:_
Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?
_A fiu:_
Én semmit se tartok meg…
(Mindenki az asztalhoz lép.)
_Az egyik hölgy_ (kezébe veszi az órát):
Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis
láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik?
_A másik:_
Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.
(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha
rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen
beleakasztja az óra karikájába a lánczot.)
_Egy hölgy_ (kissé idegesen):
Nagyon szép. Na, most tedd le.
_Az előbbi_ (nem teszi le):
Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen
elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy
hordta, ugy-e?
(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)
_A másik:_
Ilyenformán. Tedd le.
_Az előbbi_
(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):
Ezt a boldogult urától kapta.
_A másik:_
Igen, igen, tedd le.
_Egy harmadik_ (erélyesen):
Tedd már le, ha annyit mondják.
_Egy sovány hölgy:_
Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se
szól.)
_A sovány hölgy:_
Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?
_Néhányan_ (jószivüen):
Vidd el mind a kettőt.
_A sovány hölgy:_
Én sohase voltam Ischlben.
(Visszateszi a brossot.)
Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.
_Egy hölgy:_
Add oda.
_Többen:_
Add oda neki, hadd nézze meg.
(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy
a soványnál nincs veszélyben az óra.)
_Az előbbi hölgy_
(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja):
Duplafedelü.
_A sovány:_
Ereszsze el a lánczot.
_Az előbbi:_
Megnézheti igy is.
(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták
mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán
nagy és komoly harcz folyik az óra körül.)
_A sovány:_
Na, most elszakitotta.
_Az előbbi:_
Maga szakitotta el.
_A sovány:_
Én? Hogy lehet ilyet mondani?
(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében
maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.)
Nem is olyan nagy baj.
_Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:_
Hol van az az ischl-i emlék?
(Ő is odalép az órához.)
_Az előbbi:_
Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)
_Az uj hölgy:_
Hadd nézem meg én is azt az órát.
_Mind_ (a soványhoz):
Adja oda neki.
(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább
outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb
érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.)
_A sovány_ (odaadja):
Duplafedelü.
_Az uj hölgy_ (nyugodtan):
Na hát, én ezt választom.
(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen
egyszerüen is el lehet intézni.)
_Az előbbi hölgy_ (idegesen):
Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.
_Az uj hölgy:_
Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.
(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)
_Egy hölgy:_
Bocsánat, ez nem járja.
_Egy másik:_
Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami
emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.
_Az uj hölgy_ (nyugodtan elteszi az órát):
Hát válaszszanak csecsebecsét.
(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint
mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s
mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé.
Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz
beszélnek.)
_Az egyik:_
Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát.
_Az órás hölgy:_
Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt
is.
_Egy másik:_
Hát legalább a lánczot adja ide.
_Az órás hölgy:_
Hiszen el van szakadva.
(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé
végigsimitja.)
Isten áldjon meg, Elemérkém.
_A fiu:_
Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.
_Tóni néni_ (mert ő az):
Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad
és elmegy.)
(Nagy szünet.)
_Az előbbi hölgy:_
Ez elvitte az órát.
(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.)
_A sovány:_
Hát legalább hol van az ischli emlék?
(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak
csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban
legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.)
_A sovány:_
Hát nekem semmi se marad?
(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát
fölkel és indul.)
_A sovány:_
Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár.
_Julis:_
A madarat odaadom.
_A sovány:_
Az nem kell. Add ide a csattot.
_Julis:_
Hát akkor semmit se adok.
(Indul.)
_A sovány_ (savanyuan):
Jó, hát… hát add ide a madarat.
(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A
többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen
marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A
cseléd meggyujtja a lámpát.)
A titokzatos Csókai.
I.
Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ
legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül
vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában
sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két
tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban
járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és
koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba
ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami
agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú
undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem
magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen
eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben
törekednie kell.
A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér
volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait,
lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot
elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi
izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta.
Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:
– Kiesett a kő a fülbevalómból.
A férj nyugodtan felel:
– Jó.
Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az
asszony pedig ujra megszólalt:
– Nem csináltatod meg?
Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje:
– Majd… ráér.
– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd
odaadom a Csókainak, az megcsináltatja.
A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve.
Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához:
– Nem kisérsz el? A városba megyek.
– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a
ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.
– Jó, majd elkisér a Csókai.
Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést:
– Ki az a Csókai?
– Senki.
– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét.
– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és
unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival.
Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a
tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az
uram, hiányoznak.
– Tehát Csókai az ideális férj.
– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal
bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha
nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a
zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha
tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna.
Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni:
Csókai a szeretőm.
Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán
összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba.
II.
Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.
– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk
egyszer valami Csókairól.
– Emlékszem.
– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni
ezt a Csókait.
– Ugyan, ugyan.
– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól
van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem
megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.»
Tudod?
– Tudom.
– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs
megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni
kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá:
«Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli:
«Csókaitól». Tudod?
– Tudom.