MUZSIKA
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
MOLNÁR FERENCZ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1908
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Muzsika.
Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar,
de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg
nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb,
mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre.
A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a
leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan
hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni
szokott.
Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba.
– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk.
Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a
templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag
ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.
Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap
választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez
próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki
elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti
ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van,
évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur.
A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P.
J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a
hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel
akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki,
milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor
fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre.
Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó
magától ment el este a leányhoz.
– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék
Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak
lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit
még a nyakkendő, vagy más egyéb.
De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő
beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább
sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most
az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy
hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most
máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud
örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő
ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a
«csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már
nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen
csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az
a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó
ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik:
valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a
násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol,
s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől
megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama,
s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává
szabadul.
A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a
falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a
virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó
szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy
sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó.
Leszól:
– Ne olyan közel.
A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.
– Itt jó lesz?
– Jó.
Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte
lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol.
Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a
sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány
szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás
szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó
vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos
keze alig látszik ki a vasból.
– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó
tüzbe jött!
Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a
kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes
dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember
este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek
nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép
Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A
tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani.
Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön?
Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag
édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a
lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most
megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene
bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem
bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a
tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos
tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden
esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.
– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember…
szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?
És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven
beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis
templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt
nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a
muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával?
Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a
templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez
tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez
nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon
át? Mi ez?
Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha
mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő
pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint
rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust
benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél
az orgonán.
Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a
napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög
most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik
együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a
soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros
szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna
szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni,
kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk!
A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának
a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha
Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab
gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti.
A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön
és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a
templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a
kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a
muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp
most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is
szerepelnek ez irásban többé.
Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még
ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte
várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a
finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a
tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány,
az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a
füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép
Lajos kétszáz évig fog élni.
Több semmi nem történik, ez volt az egész.
Altató mese.
(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis
gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt
szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét
élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy
mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.)
I.
A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy
Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott,
sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de
azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége
egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált,
s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte
Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára
piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a
spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a
csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb
cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a
tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele
maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még
tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig
már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé
nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép
kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.
Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó
volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a
többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a
mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és
ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy
nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy
ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a
tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták.
Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen
szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!
Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt
a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie
vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan:
– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette.
És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki
pedig fölemelte az öklét:
– Ne sirj, mert összetörlek!
Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka
keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a
tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani.
Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt
egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról
megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt,
véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára.
Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy
árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már
esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta
róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit,
mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat,
hogy abbahagyja a játékot.
– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból.
– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes
pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább!
A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van,
és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan,
mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban.
Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl
oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni
Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a
munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé
lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a
pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a
pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos
dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.
Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két
könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán
elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez
volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé
forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar
Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a
zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell,
hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller
Julia! Zeller Julia!
II.
Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi
érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete
ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a
fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja
kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten
nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia
bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta
is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm
Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm
Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy
sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a
rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is
lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a
temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy
volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.
Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt
ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden
este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a
rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így
jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a
gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek
mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott
megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a
paradicsomba is megy közülük sok.
Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a
nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a
Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy
szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem
látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment
velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház
felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig
hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak,
majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy
valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen
rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben
forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt
Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki
ezentul semmi.
Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy
hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad
dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy
pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a
hivatalnok elé került.
– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek
rubrikáiba irt.
– Závoczki Endre.
– Hány éves?
– Harminczkettő.
– Születési helye?
Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy
szólt:
– Születési helye? Ismeretlen?
Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:
– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az
életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie,
mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától
hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön.
Feleljen.
És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt:
– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam,
hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez
nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már
köszönöm, itt is maradok.
Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok
szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből
kiállott.
– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a
rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az
uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván:
Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg
zsalu!
Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés
nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.
III.
Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az,
hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős
rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja
az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt
és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle
terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a
gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor
egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől
megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki
szólásra jelentkezett:
– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra
valamiért, a mit ott felejtettem?
– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül
a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék.
Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott
neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott.
Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről
ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép
lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem
ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a
ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult.
A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott
egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött.
Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak
megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az
ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és
kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi
hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az
arcza.
Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy
kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön
megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte:
– Mit akar?
Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a
szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet
vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt
kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy
elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott
dobálózni.
– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok…
És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett.
Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt:
– Menjen innen.
Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja
az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit
elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott
benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a
kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az
ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az
ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a
haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan
nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult
tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a
meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a
halálba.
Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott
már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő
lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni
kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a
markába nyomták a kését. Ráorditottak:
– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról
visszamegy megverni a gyerekét!
Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott
egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották
a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol
az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt
Závoczkival.
A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához:
– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott,
hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a
szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az
ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant.
Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon
szólt:
– És aztán?
– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de
nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges,
durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv.
– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt.
És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig
meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom.
Sirokkó.
I.
Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott.
Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában
nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és
a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit
csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet
a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette
magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban,
melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám:
olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart
szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki
a vad végtelennek.
A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a
május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a
május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles
márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami
furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot,
hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze
kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos
fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával
sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy
a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon
ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután
félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki
mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi
szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros.
A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama
partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A
leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a
csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi
tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll,
hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi
hunyja be előbb a szemét.
A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák
ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt
nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette
körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még
emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a
mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések
hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A
pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát
a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita
viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a
karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a
fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az
első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan.
Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven
sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul,
balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki
annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi.
Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant
meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a
szemét.
II.
A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé
tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.
– Jaj! – mondta a leány a parton.
A fiu félt és a leány sikoltott.
Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és
a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott
és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s
akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év
mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind
a ketten.
– Én evezek – mondta a leány.
– Nem. Majd én.
– Tudsz?
– Hogyne!
– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?
– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja
hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü
könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül
veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett
rendíthetetlen hittel.
És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu
ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt
éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a
konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés
következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal
ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány
arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két
vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek,
a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A
fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték
magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu
hátra-hátranézett, irányért.
– Csak előre, neki! – mondta a leány.
És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve
iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy
evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton
megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol
szállott a völgyekre.
De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt,
mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám
semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy
vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő
birkózott vele.
Meleg volt.
– Mi ez? – mondta szorongva a leány.
A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a
kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott
az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok
folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s
az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott
a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe
ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus
eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit
a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva,
máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos
könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán.
A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát,
mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a
csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De
megtántorodott és hirtelen leült.
– A sirokkó, – mondta.
Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi
legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása:
– Számum!
És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a
sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a
trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a
csónakon és nekilátott a munkának.
– Visszamegyünk!
III.
De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi
méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden
rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem,
titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor
rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az
ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert,
végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális
szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni,
mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a
gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik,
kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában
véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha
nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a
partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti.
Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És
langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat
falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem
mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger
reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed,
mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az
egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat
s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a
fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi
király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás,
csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu
bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét
kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei
ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér
el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s
vársz.
És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy
nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze
meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg
a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején
volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a
hullám, csak vitte.
A leány megijedt.
– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér
leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az
ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta:
– A mig veled vagyok, nem félek.
Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon
örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint
valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy
viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt,
hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan
sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami
nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor
magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely
gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett
vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha
hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze.
– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé
kinyitotta a száját.
A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy
partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább
meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes
frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami
saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány
is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj
lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár
gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ
el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek,
akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta,
igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a
fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával
evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add,
Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már
sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta,
a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők
viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket.
Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött
gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben
két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is
míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue
reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén
nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes
menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg
együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben
öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne
legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a
tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell
néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem
tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy
emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái.
Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések
rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus
ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek,
s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint
a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről
egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.
És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az
örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és
elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és
fájdalmasan orditott bele az éjszakába.
Fernande kisasszony kis fia.
Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna
felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak
a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna,
mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a
vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.
A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a
bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá,
hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan
nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s
a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem
sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy
meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő
reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy
meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán
mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a
magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül
is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz,
hátán a milliónyi ezüst halacskával.
De akkor aztán nagyon megállt.
Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha
igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam
méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan.
A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást
siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé.
És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a
parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén
pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek,
csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul.
Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se
hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se
hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén.
Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi
nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a
szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő
évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így
csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is
válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert
fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes
tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom,
suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem
bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős
hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan
csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát.
Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult.
Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton,
husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S
mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz
fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált.
Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan
ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak
le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.
Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések,
melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem
nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben
szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök,
kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment
Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet
töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom
katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a
svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis
megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó
Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették,
Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében
elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt
volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült
a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis
korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta
a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy
vonaton.
De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott,
hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei
nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen
szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek
sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis
réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol
arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a
honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most
áll, a kis fiával a karján.
És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét
a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már
meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most
már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta
félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.
Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó
kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha
bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye,
a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a
gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly
tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben.
Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok.
Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy
rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára
tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és
megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki
nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s
csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe.
A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket.
Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát
félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a
kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember
ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt.
Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt.
Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte.
Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva
tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem
törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt
mondta:
– Adjon Isten, kisasszony.
A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.
– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok,
kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.
A kisasszony föllélegzett.
– Halász? – mondta.
– Az.
Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel
megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó
jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt:
– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?
A leány nem felelt.
– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor
felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök.
Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig
hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember,
most már még halkabban, mint az imént.
– Én elvállalnám a gyereket, kérem.
A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál,
hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…
– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik
tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg,
hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen.
A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe
akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is
gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint
a császárt.
– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete
semmibe.
– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk
tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél.
Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére
billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a
karima alól, ravaszul.
– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal.
Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:
– Tessen inkább ideadni.
A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a
kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a
gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne.
Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot.
Hátranézett:
– Hát nekem adja?
A leány csak nézte.
– Nekem adja?
Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta:
– Köszönöm szépen.
Aztán gyanakodva nézett a leányra:
– De elviszem!
A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis
kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt.
Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor
csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment
fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a
leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott
jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a
hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a
csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló
jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a
túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a
kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen.
A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a
kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő
lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete
füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta
a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete
csónakot a fehéringujjas emberrel.
Tavaszi részegség.