Miklós a reggelinél ült, de nem nyúlt hozzá. Már most mitevő legyen?…
Rendbeszedte ruházatát s a Romhányiék lakása elé hajtatott. Csak a
házmesterrel akart beszélni. Megtudta tőle, a mit már eddig is sejtett:
Romhányiék is hazautaztak.
Most már nyilvánvalónak tetszett Miklósnak is, hogy a két utazás között
összefüggésnek kell lennie. Hogy tudjon meg valami bizonyosat? Romhányba
utazzék hivatlanul?… Nem, ez ellenkeznék minden tisztes konvenczióval s
azonkívül kínos helyzetbe hozhatná Erzsikét. Biznia kell a
szerelmesében, nem szabad a látszatra adnia, mint eddig: a leányka is
erre kérte levelében… Igen, de mit takarhat a látszat? Miféle titkot,
miféle _tragédiát?!_…
A bizonytalanság kínja kiült a most már mindenben sötétet látó férfi
arczára. Kihajtatott a Városligetbe, hogy megfürössze a csipős levegőben
izzó homlokát. Mire hazaérkezett, tisztába jött magával. Várnia kell.
Erzsike irt neki, irni fog, ha szükségét látja, másodszor is.
S várt Miklós. Várt az Erzsike levelére két napig, háromig, nyolczig.
Nem jött. Aztán megint várt, kérdezősködött Csábrágh felől, közben a
sajtópere iránt is érdeklődött, a melynek a tárgyalási határidejétől már
csak egy hét választotta el és újra csak várt. Megint két napig,
háromig, nyolczig. A levél csak nem jött Erzsikétől, a várvavárt,
megszabadító levél, az esküdtszéki tárgyalás azonban befejeztetett.
Tizenkettő közül tiz újmagyar ült az esküdtszéken, a per politikai per
volt: Miklós elbukott. Nem kapott elégtételt. Bakk Manó és Hunyadi Jákó
urakat felmentette a politikusok igazmondása a rágalmazás vádja alól…
Óriási szenzáczió. A Bary Pali kocsijából kifogta a nép, az istenadta
nép a lovakat. A sajtó üvöltött. Azt üvöltötte, hogy ez az ő diadala…
A sajtóterror ezek után tetszése szerint tombolhatott: szabad polgárok
birótestülete kimondta rá, hogy neki minden szabad Magyarországon,
keresztülgázolhat nemcsak az intézményeken, de élő embereken is.
Hazudhatik, lophat, rabolhat. Czéljaihoz formálhatja az igazságot,
elveheti a becsületes ember becsületét, betörhet a családi és magánélet
legtitkosabb, legszentebb rejtekeibe.
… És a levélke csak nem jött. És Csábrágh nem hallatott magáról. És most
már csakugyan idegen volt Zádor Miklós, a honalapító Tas ivadéka a
lakásában, idegen volt azon a földön, a melyet őse hódított. Egyedül
állott, mint kiáltófa az útszélen, a melyet kifordíthat az anyaföldből
az első vihar. Azaz hogy két támogatója volt mégis. De micsoda
támogatók!… Maga is korhadt fa az egyik, tépett koronájú, meghurczolt
tölgy szilánkja: Bodonyi; a másik árva hajnalka, gyönge folyondár, maga
is támaszra szoruló: Lórika, a kis koldusleány…
… A herczegnő ime megtette a félutat czélja felé; lesujtotta a férfit, a
kit szeretett s a ki nem akarta őt szeretni. Vajjon föltételezhető-e
róla, hogy megállott a fele úton?…
Miklós az esküdtszéki itéletet követő harmadik napon levelet kapott
tőle.
«Cher Nicolas! Bruxellesben lakom az avenue de Paris 73. szám alatt. Ha
valami közölni valója van, ide irjon, vagy még szebb lenne, ha ide
_jönne_. Az ön hű
_Maudja_.»
Miklóst szinte hidegen hagyta a távoli vészmadár megszólalása. Mi
történhetik még vele olyas, a mi veszteséget jelent? Összegyűrte a nagy
intrika levelét s a papirkosárba dobta. Azonban nem hagyta válasz
nélkül.
«Madame!
Kegyednek bevált a jóslata. Ügynöke, Langer Viktor úr mindent
elkövetett, hogy beváljék, bár utolért volna a sorsom nélküle is.
«Madame, kegyed jól számított odáig, hogy engem lehetetlenné lehet tenni
a hazámban, – bár társadalmi állásom nem ingott meg, úgy érzem itt
magamat, mint a kinek keresztet kell a hátán viselnie, – de azontúl
azután, biztosíthatom, hogy hamis a kalkulusa. Hogy gondolhatja ön, hogy
egy olyan férfi, mint én, a kit a kiállott szenvedések csak még
magasabbra emeltek a lelki régiókban, valaha is leszállhasson a szférák
világából oda, a hova kegyed _sülyedt!_
«Madame, megbocsátok önnek s inkább szánalomból, mint indulatból
figyelmeztetem önt, hogy ne számítson reám. Kegyed vesztemre tört, de
azért megérdemli a szánalmat, mert szeretett. Bocsásson meg, hogy
érzelmeit nem tudtam viszonozni. Isten legyen önnel, szivemből kivánom.
_Z. Miklós_.»
… Egy pár napig még eltöprengett Miklós, a nélkül, hogy határozatra
tudott volna jövendő terveit illetőleg vergődni. Kerülte a Kaszinót, az
embereket. Nem haragudott rájuk, csak únta, szánta őket. Hovatovább
azonban mind tűrhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Szégyellte is magát.
Bántotta, hogy megindíttatta a sajtópört politikai hóhérjai ellen. Miért
is nem hallgatott Csábrághra! Ezt a kudarczot legalább kikerülhette
volna. Csizmája sarkával kellett volna a rágalmat agyontaposnia,
Magyarország nem az elvi harczok hazája, itt a nagy csatákat nem a nagy
férfiak, csak a nagy bolondok vívják végig.
Egyszerre valami hirtelen jött kínos nyughatatlanság vett erőt a
megtépett emberen. Egy egész éjjelt álmatlanul töltött. Gondolkozott és
irt. Reggelre tisztába jött magával. Határozott. Mindenekelőtt magához
kérette Bodonyit…
– Kedves barátom, – szólt hozzá ünnepiesen, – egyedüli hűséges emberem,
a ki még megmaradt nekem ezen a földön: én innen elmegyek; nem birom ezt
a levegőt, az emberek idegesse tesznek, csupa földhözragadtság, csupa
sár mindenütt, itt rúttá válik a szép is, bűnné az erény is,
haszontalansággá a hasznos is. Jer velem! Eleget szenvedtél te is, ez a
klima a te torkodat is fojtogatja. Keressünk szebb, boldogabb hazát.
Bárhol megélünk ezen a világon, csak itt a saját hazánkban nincs
helyünk. Ököllel csapnak a fejünkre, mert egy fejjel magasabbak vagyunk,
mint a többiek. Jer velem!…
Bodonyi elképedve hallgatta barátja szavait. Haragvillámok czikkáztak a
szemében.
– Pogány beszéd ez! – fakadt ki.
Eleinte több szót nem talált barátja javaslatának visszaverésére. Leült,
mint a ki igen ki van merülve s rákönyökölvén a térdére, tenyerébe
hajtotta széles turáni fejét.
– Borzasztó az, – folytatta aztán, – hogy olyan emberek, mint te,
ilyesmire még csak gondolhatnak is!… Hát nem érzed ki szándékodból a
bűnt? Magyar anya szült tégedet? A szocziálistákkal tartasz: a hol a
jólét, ott a haza? Ezt tanultad őseidtől?
Megrázta fejét, mint a beteg oroszlán, melléből tagolatlan hang tört ki.
Miklóst – annyira el volt már fásulva, – nem hatotta meg.
– Őseimtől – válaszolt barátjának – azt tanultam, hogy meg kell halni a
hazáért, azt nem, hogy élni kell érte akkor is, ha életemmel nem
használok neki. Én tépett rongy vagyok itt, a szemétdombra dobtak, azt
szaporítom csupán. Holott ember akarok lenni s az is leszek, mert
remélem, egy becsületes országban megtalálom magamat. Bármit beszélsz
is, – végezte szavait, belevágva a levegőbe, – én megyek. A hazának itt
hagyom a földemet, az egy része a hazának, de a boldogítását, miután én
képtelen vagyok rá, másra hagyom.
Bodonyi nem birta tovább az ülést, felállott. Indulatban fogant szavai
fojtogatták a torkát, rekedten beszélt:
– És ha éhen kell halnom, bélpoklos koldus módjára az árok partján – és
ha becsületemtől megfosztottan, kivető gonosztevőként kell
végigkóborolnom az országot, – és ha rámszakad itt az ég boltozata,
holott hét menyországgal kecsegtetnek másutt: én itt maradok. – Neki
dördült a hangja: – Itt maradok egyszerűen azért, mert szent ez a föld
nekem, mert keresztények imájával dicsérem Istenemet, mert magyarnak
születtem s meghalni is magyarnak akarok. A te nénéd, – kiabált rá
barátjára, – a thüringiai bárók nemes ivadéka, külömb magyar volt
náladnál, holott bátyád halála óta egyedül állott a földön, a melyet az
ő szemében az ura teteme szentelt fel, a szavát is alig értették meg itt
– te pedig, a kinek nem egy, de száz véred vére pihen e földben, odébb
akarsz állani, mert nem vagy megelégedve a terméssel, a mely az ősök
hantjain kikelt. Tudod, mi ez? – kiabálta harsányan. – Tudod, ki vagy?
Mi vagy?
– Én egy szerencsétlen czéljavesztett ember vagyok, – mondta az
elgyötört férfi összeesve, – maradj mellettem, _egyelőre_ itt maradok…
A fanatikus proletár lángoló szavával lesujtotta barátját, de végkép nem
győzte meg…
Egy pár nap őrlődött meg az idők garatján: Miklósra nézve ködös, szürke
napok… Egy reggel történt. Miklós theájánál ült. Lórika ott
settenkedett, pratált körülötte. Igen elszomorította a kis leányt az ő
kedves gazdája tartós, szemmel látható bánata. Föltűnt neki, hogy a
méltóságos úr, a ki máskor oly mohón érdeklődött az ujságok iránt, egy
hete egy lapba se nézett bele. Lórika, a maga ártatlan kicsiny eszével
azt találta ki, hogy az ő megmentőjének bizonyára az olvasás hiányzik,
azért oly szomorú. Hát vett neki egy ujságot. Épen a Véreim-et. Egy
ideig dugdosgatta a köténykéje alatt, mert nem merte mindjárt átadni, de
aztán neki durálta magát s elszántan eléje tette a lapot az asztalra.
– Mi az, Lórika?
– Ujság, méltóságos úr.
Miklós félretolta a gyermek ajándékát.
– Nem kell nekem ujság, Lórika.
A kisleánynak megtelt a szive, elpityeredett. Miklós végre is megszánta.
– Ne sirj, Lórika. Igazad lehet, jó lesz, ha ezentúl olvasok.
Gépiesen felütötte az ujságot.
A gyermek lábujjhegyen söndörgött körülötte s loppal a gazdájára nézett,
arczáról leste a hatást… Bár ne leste volna. Oh, nem azt várta Lorika…
Az ő kedves gazdája egyszerre olyan sápadt lett, mint a fal. Aztán
kihullott a lap a kezéből. Meredten bámult maga elé.
– Méltóságos úr! – szólalt meg remegve a gyermek. – Tessék
megbocsájtani, ha rosszat tettem az ujsággal, nem akartam.
Zádor Miklós összeszedte minden erejét.
– Nem haragszom én rád, Lórika, – nyugtatta meg a szepegő leánykát, –
mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy magammal is viszlek messzire,
messzire: olyan országba, a hol a fákon narancs és czitrom terem s az
emberek nem tudnak magyarul. Eljösz-e velem Lórika?
– Én el, – rebegte a talált gyermek szinte átszellemülve, – elmegyek a
méltóságos úrral a világ végére is.
– Akkor is, ha Máli néni nem jön velünk?
– Akkor is. Én ott akarok meghalni, a hol a méltóságos úr.
– Meg lesz az akaratod, Lórika. Hivd be Gábrinét…
A kisleány behivta a jó asszonyt.
– Gábriné, – szólította meg Miklós, – pakkolja be valamennyi bőröndömet
a legszükségesebbel. Én elutazom, – a hangja megcsuklott mégis, –
elutazom, még pedig örökre. És Lórikát is magammal viszem. Magát,
hűséges gondviselőmet tiz éven át, nem is hivom, mert tudom, hogy
szerencsétlennek érezné magát idegenek között. Végkielégítésül 5000
koronát adok magának és megköszönöm lelkiismeretes hű szolgálatát.
Gábrinénak nem volt szava, csak könnye volt. De az aztán bőven. Egész
szétázott az arcza köténye alatt.
– Már rég észrevettem, – zokogta, – hogy valami bántja az én jó
méltóságos uramat. Kivánom, áldja meg az Isten a lábanyomát is, bárhova
megy.
Lórika nagyon meg volt ijedve, annyira, hogy sirni sem tudott.
A nagy cseléd és a kis cseléd magukra hagyták jó urukat és hozzáláttak a
csomagoláshoz.
Miklós iróasztalához ült s búcsúlevelet irt Bodonyinak. Mástól nem
búcsúzott el. Még Csábrághtól sem. Már nem volt hozzá ereje.
Nevezetesen a _Csábrágh és Erzsike eljegyzési hire volt az okozója
annak, hogy Zádor Miklós kiejtette kezéből az ujságot_.