Estére elkészültek Gábriné és Lórika a csomagolással. Maga Miklós is
segített nekik. Könyveinek egy részét egy családi rézpántos ládába
rakosgatta. A többit majd maga után küldeti oda, a hol megtelepedik.
Valamint értékesebb antik bútorait, műtárgyait is. Ezeket megjelölte,
jegyzékbe vette s kellő utasítással átadta a jegyzéket Gábrinénak. Egyéb
butorát odaajándékozta a jó asszonynak…
Semmi akadálya nem volt többé annak, hogy Miklós elutazhassék akár az
első éjjeli vonattal. Abban is megállapodott már, hogy a kék ég, dalos
emberek s műkincsek országában, szép Itáliában keres magának új otthont.
Csak azzal nem volt még tisztában, hogy melyik városban fog
megtelepedni. Alszik rá egyet… Idegei már korán felébresztették, hat
órára elkészült toalettjével is. Némi fontolgatás után elhatározta, hogy
Rómába megy, a kővé vált dicsőségnek, a virtus legendájának, a megváltó
Hit himnuszának a városába. A gondolatnak és eszménynek ezen a földtekén
legmelegebb ágya a kétezer éves kozmopolisz. Alighanem Isten is oda a
legközelebb. Szent szikrája ott szállott legtöbbször az ő képmásai
lelkébe. Mutatják a római emlékek, az apostolok hagyatéka, a renaissance
lángelméinek teremtményei irásban, kőben, festett és faragott képben…
Megreggelizett, aztán kézen fogta Lórikát és kisétált vele a Belváros
felé. Egy elsőrangú gyermekruha-árúházba betért és több rendbeli
öltözéket választott az árva gyermek számára. Aztán czipőcskékről és
kalapról is gondoskodott. Még egy ládát is vett kis védenczének, nagyot,
hogy beleférjen mindene.
Majd betért a városi menetjegy-irodába s megvette a vasuti jegyeket…
Most már semmi sem tarthatja vissza: este elutazik. Szinte nem
akaródzott haza mennie. Gummikerekü kocsiba ült a kis leánynyal s
végigrobogott vele az Andrássy-uton. A gyermek arcza kipirult a soha nem
élvezett gyönyörüségtől, szeme úgy fénylett, mint a szentjánosbogár. Új
máslis ruhácskája, finom nemez kalapkája s ragyogó lakkos topánkája, a
vágtató kocsi ringó puha párnái valósággal megrészegítették.
– Jaj, de jó… jaj de szép minden! – kiáltotta, közben nagyokat kaczagva
s tapsikolva.
Ezüst hangocskájának zenéje belevette magát a szomorú férfi szivébe s
mosolyt csalt annak ajakára…
– Megállj, Lórika, majd kiszállunk egy czukrászdába s tortát és
czukrocskákat veszünk neked.
Lórika kezet csókolt.
– Jaj, de jó lesz!…
– És mondd csak, Lórika, nem félsz velem jönni száz és száz
mértföldnyire, olyan helyre, a hol a szavadat sem értik meg s még a
madarak is másfélék, mint idehaza?
A kisleány Miklósra emelte tágranyilt azurszin szemét. Olyan tiszta volt
a tekintete, mint az olasz ég maga.
– Nem én, – válaszolt hetykén, gyermekes elbizakodottsággal, – mitől
féljek, mikor mindig velem lesz a méltóságos úr?
– No nem egészen mindig, – figyelmeztette Miklós, – nekem sok dolgom
lesz, de azért nem leszel egyedül. Egy nevelőnét kapsz, a ki tanítani
fog s a kinek épúgy kell engedelmeskedned, mint nekem.
– Engedelmeskedni fogok, – mondta a leányka, – szorgalmas leszek, csak
azt engedje meg a méltóságos úr, hogy én vessem meg az ágyát ezentúl is,
mert Gábri néni is mondta, azt senki sem tudja úgy, mint én.
– Igaza van Gábri néninek, te fogod megvetni az ágyamat ezentúl is.
A Lórika bájos hűségén egész elérzékenyedett Miklós. Egy czukrászda
előtt megállíttatta kocsiját s egy ölre való czukorkát és süteményt vett
a gyermeknek. Majd elérkezvén az ebéd ideje, kihajtatott a városligeti
nagyvendéglőbe s megebédelt kettesben Lórikával.
Ez folyton pöntyögött neki: új hazájukról kérdezősködött, különösen,
hogy mifélék lehetnek az odavaló madarak? Van-e köztük strucz is, mert ő
igen szeretne struczczot látni, nem félne tőle, hozzá szaladna, kivenné
a legszebb tollát és rávarrná a kalapjára…
Miklós felvidúlt. Hetek óta most történt vele először, hogy hangosan
elkaczagta magát. Nem állhatta meg, csupa hálából ráhajolt a gyermekre s
megcsókolta a homlokát…
De gondolnia kellett a hazamenetelre is… Miklós elodázta, a míg
lehetett, szinte félt otthonától. Ki tudja, miféle kellemetlenség vár
reá ott megint? Hiszen annyi kiszámíthatatlan csapás érte úgyszólván
mindennap, hogy nem tudhatta, mikor telik meg végre a mértéke.
Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan ujabb váratlan
izgalmak leskődtek reá… Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek
tragikusan, mint hetek óta a többiek.
A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta
Bodonyit, midőn Lórikával kiszállott a kocsiból.
– Te mit keresel itt?
A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan
szakállával egy betörő benyomását tette.
– Egy órája, hogy megkaptam a leveledet.
Miklós összerázkódott. Keserű arczkifejezése nagyon is elárulta, hogy
barátja terhére van. Órájára nézett.
– Két óra mulva utazom, – mondta, – ha tetszik, egy félórám még van a
számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk… elég teher van a szivemen
anélkül is.
Bodonyi bólintott.
– Jó, egy félórára felmegyek, ha megengeded.
Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények
és czukrocskák felszállításában.
Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben
megküldött holmiját.
Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket és
ládákat. Követte barátját a szobájába…
– Csakugyan elmégy?
– Visszavonhatatlanúl…
– Megver az Isten!…
– Még jobban? Az nem lehet.
– Nem történt veled semmise. Nézz reám…
– Neked más lelked van, mint nekem…
– Erősebb. Nekem semmi sem kell.
– Nekem kell. Az én elemem a szabadság, a szép és a jó…
– Nos?
– Azt keresem; itthon nem találtam meg.
– Nem?… Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel?
Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta
nótája nem szép neked?… Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág,
pacsirták nem zengenek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy
négyszögöles földkupacz lesz, a melynek egyedüli termése a demutka, a
halottvirág s én mégis itt maradok ezért a földkupaczért.
Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az
ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában páthosszá szélesedtek
a két férfi taglejtései. A proletár kusza arcza átszellemült az irdatlan
magasságokban, a melyekben a lelke kóválygott, az ősnemes sasképe
megtorpadt, elkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak
egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda fölött. Miklós érezte,
hogy a párharczban ő van alúl, összeszedte minden erejét, hogy fölibe
kerekedjék ellenfelének.
– Mindenekelőtt ember vagyok, – kezdte a támadást, – hitvány lélek az, a
ki ősjogairól lemond…
Ebben a pillanatban nyilt az ajtó. Miklós elhallgatott.
– Távirat érkezett, – jelentette a belépő Gábriné.
– Mi lesz ez már megint? – idegeskedett a házigazda s kiment, hogy
átvegye a táviratot.
Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd
elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.
– Itt maradok, – mondta – megtörve, boldogan.
Bodonyi kivette kezéből a sürgönyt és elolvasta:
«Bizzék bennem. Levél megy.
_Erzsébet_.»
… Másnap megérkezett a bejelentett levél is:
«Kedves Miklós.
Nem tehettem máskép. Csábrágh tudtomon kivül kérte meg a kezemet s
mamáék beleegyezésem nélkül igértek el neki. Küzdöttem, mig adta az
erőm. Hiába. Nem tudja maga, milyen eszközökkel rendelkeznek a szülők
gyermekeikkel szemben. Kénytelen voltam a jegyváltásba beleegyezni. De
az esküvő soha sem fog megtörténni: arra leteszem a maga kezébe a hitet.
Magától hallottam: a legrégibb törvény, olyan régi, mint az emberiség
maga: a kik szeretik egymást, egyesüljenek. Én ehhez tartom magamat… Ne
kérdezze, mi a tervem, nyugodjék meg abban, hogy czélhoz fog bennünket
vezetni. Majd annak idején meg fogom irni, mihez tartsa magát, addig egy
lépest se tegyen. Csak árthatna nekünk. A missz páratlan nő. Nagy nemzet
az angol nemzet… Örökkévaló hűséges jegyese,
_Őszikéje_.»
A többit kitalálhatja az olvasó.
A többit, mint tudva van, elcsinálta Margitka közmegelégedésre. A
majoresko benne maradt a Romhányi familiában s az volt a fő… Mellette
szivesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus»
Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de
tisztességes ember. – mondogatta ismerőseinek.)
De félig-meddig benne maradt a familiában a missz is. Zádorékhoz került
s most egyelőre a Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a
kebelbeli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok
gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát Őszikének egy fia és egy
leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve,
hogy férjhez mentek.
A herczegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt
elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem demona.
Imádkozzunk érte. Asszony volt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Frimm, hülyék intézete.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: