– Semmit sem ejtünk el, – fogadta meg, – csak várunk. Az új támadásra
alkalmas pillanatot várjuk, addig sem henyélünk, előkészítjük a terepet…
Zádor Miklós felajánlotta a lelkes nagyúrnak a lapját, a Véreimet.
Minden ellenérték nélkül.
– Tőled pénzt nem fogadok el, a mit a lapra költöttem, fizesse nekem
vissza, ha módjában lesz, maga a lap.
A Csábrágh-palotából megtépetten, de emelt fővel távozott Miklós a
Bodonyi karján. A két barát hallgatagon rótta a járdát, a jövőbe
kalandoztak gondolataik.
– Csudaország ez, – sohajtotta fel egyszerre Zádor Miklós, – nincs itt
harmónia.
– Mert nincs kultura, – mondta Bodonyi, – a férfiak tudatlanok és
élvvágyók, az asszonyok hazudnak és közönségesek s ravasz munkakerülő a
legújabb nemzedék. Hej pedig – keserűségében belevágott a levegőbe, –
mennyi itt a kincs! Az agyvelők tele gondolattal, a lelkekben isteni tűz
lobog s aczélból vannak az inak. Nincs a világon több ily istenverte s
egybeg istenáldotta nép, mint a magyar.
Zádornak mellére esett a feje.
– De megtagadta Istenét.
– Majd visszatér hozzá, – jósolta a fanatikus proletár, – levezekli a
bűneit s újjá fog születni lelkiekben… Egy ilyen őstehetségű nemzetnek
hivatása van s az isteni rend úgy hozza magával, hogy egy nemzet addig,
valameddig le nem élte az élnivalóját, nem pusztulhat el…
A jóslelkű ember bucsút mondott Miklósnak a legközelebbi utczasarkon…
Igen éhes volt. Egy szatócsboltban kenyeret és húsz fillér ára
sonkahulladékot vett magának vacsorára. Többre nem tellett most már
neki, mert pénzt sem Miklóstól, sem a laptól nem fogadott el többé.
Ilyenforma ember volt…
Miklós hazament. Belevetette magát egy karosszékbe. Az volt a szándéka,
hogy megpihen: teljesen átengedi magát gondolatainak, a melyekből oly
szép légvárakat tudott a képzelete felépíteni. De az egyszer megtagadta
a feje a szolgálatot. Gondolatai össze-vissza kuszálódtak benne, máskor
oly élénk fantáziájának szárnya törött s kínosan vergődött a rögökön. Mi
történt vele az Istenért! Egész életét, testét-lelkét felajánlotta az
embereknek, s az emberek megtagadták őt: Bujj el a sötétségbe, a
fényesség nem a te elemed!… Az emberiséggel szemben mindenesetre
elvesztette pörét. Azt a másik, kisebbik pert meg fogja nyerni, de mi
haszna belőle! Egy pár gazemberen győzedelmeskedni! Mily kicsinyes,
megalázó gondolat! S mégis görcsösen ragaszkodott ehhez a gondolathoz!
Lelke szinte szomjuhozta a megalázkodást. (Talán túlfent kezdte, Isten
büntetése érte, mert megvetette a kis téteket. Jó, hát kezdi előlről. A
szalmacséplésen. Megvédelmezi a becsületét, a mit el sem vesztett, de a
világ kedvéért mégis úgy fog tenni, mint ha elvesztette volna. Jó,
megteszi, de micsoda élet az ilyen! Agyveleje nagy terveket termelt, a
föld meg sülyedni kezdett a talpa alatt!)… Tétova tekintete össze-vissza
barangolt a szobában. Meghitt öreg butorai, a miket még az apjától
örökölt, idegenül meredtek reája, iróasztala gőgösen terpeszkedett a
sarokban, – (Rám ne támaszkodj, nem kellesz nekem) – egy becsületes vén
paraszt képe megelevenedett keretében s gúnyos mosolylyal nézett le rá a
falról… Mi történt vele? Idegen lakásba tévedt… Nem, hisz ott mosolyog
az édes anyja, a meleg, az édes… Ő otthon van, csak nem érzi magát
otthon… Felállott, majd kinézett az ablakon; az olvadó lucskos hóban, az
utczai lámpák szennyes fényében keresztül-kasul emberek futkároztak, nem
tudni miért, hogyan kerültek az utczára, mi czélt hajszolnak? Éhesek
vagy boldogok-e? Az arczkifejezésükből semmit sem lehet megtudni, oly
sajátságos a járásuk, a tekintetük. Idegenek. Csupa idegen! Egy se
rokon, egy se barát, egy se fajbeli… Hogy lehet az?… Hiszen ebből az
országból való ő is, a gyökere mélyen fekszik az anyaföldben, honfoglaló
őse egy tizedrész országot hódított meg nemzetének s mégse lenne otthon?
Nem az utczán járókelők az idegenek ezen a földön, hanem ő? Kiveszett a
fajtája s helyét új elemek foglalták el, a kik nem fogadják be őt, a
kivesző bölényt, maguk közé? Egyedül áll az emberrengetegben?!…
Igen, egyedül áll. Határozottan érezte Miklós, hogy nincs többé senkije…
Romhányi Erzsébet?… Oh, Romhányi Erzsébet talán mégis… Ő szép és nemes
és jó… Vagy ki tudja! Lehet szép, nemes és jó, de nem neki. Mit akar ő?
Ki ő?… Ő a ritka bölény, a kire vadászni kell!… Ki szerethetné őt, az
idegent?… Azaz lehet, hogy mégis szereti _valaki_. Oh, mily boldog
lenne, ha igazán igaz volna…
Miklós az ajtóhoz sietett s megnyomta a villamos csengő gombját.
Gábriné belépett.
– Gábriné, küldje be nekem Lórikát…
A kis leány szaladva jött a szobába s szokása szerint egyenesen nekiment
az urának, hogy kezetcsókolna.
Miklós megsimogatta a talált gyermek üde, hunczutka arczát.
– Lórika, tudod-e, hogy már nagy leány vagy?
– Ej, méltóságos úr.
– De bizony. Ideje, hogy tanulj valamit. Ősszel majd intézetbe küldelek
jó apáczanénikékhez, a kik szeretni fognak téged. Ugy-e örülsz?
Lórika azzal felelt a kérdésre, hogy térdre esett a szőnyegen, átölelte
a méltóságos úr lábát görcsösen és szivettépő zokogásban tört ki.
Miklósnak megdagadt a keble. Régóta nem érzett ilyen tiszta nagy örömet.
Hát mégsem egészen idegen ezen a földön, van a ki szereti, habár csak
egy kis kolduska is. De mit tesz az, hiszen a szeretetnek rangja nincs!…
Magához emelte a zokogó gyermeket.
– No ne sirj, kicsi… Nem fogsz elmenni… Itt maradsz, a meddig csak
akarsz.
– Mindig, mindig, mindig, – hüppögte Lórika könnyein át mosolyogva, – én
nem megyek innen, inkább meghalok.
– Hát szeretsz, Lórika?
– Hogyne szeretném a méltóságos urat, mikor ő Istenke után az első
nekem…
A Miklós szeméből majd hogy ki nem csordult a könny.
– Mehetsz, Lórika, légy mindig ilyen jó és akkor igen-igen boldog
leszel…
A kislány kitipegett, szokása szerint lábújjhegyen (úgy tanulta
Gábrinétól): Miklós magára maradt… A szobája most már nem tetszett neki
olyan kietlennek, mint az imént… Könyvszekrényhez lépett és válogatni
kezdett az ő örök igaz barátjai, az emberiség szellemóriásainak
irásaiban. Oh, azok bizonyára megértenék őt: Shakespeare, Göthe,
Carlyle, Kant, Rousseau. Megvigasztalnák őt, ha feltámadnának,
megmosolyognák, a miért oly tragikusan fogja fel az életet s részt
vennének megszokott bánatában; ők hozzá, hiába, más nemzetek szülötte,
nem lennének idegenek.
Miklós elmosolyodott. Micsoda rémképeket látott az imént. Dehogy is van
ő egyedül, mikor a legnagyobbak az ő barátjai…
Kiválasztotta magának Hermann und Dorothea-t s visszaült karosszékébe,
hogy Göthével társalogna. Az este nem is távozott hazulról, Gábriné
hideg vacsorát tálalt fel neki, Lórika megvetette az ágyát jó puhára,
boldog volt Éjfélig olvasott, aztán lefeküdt.
Reggel arra ébredt fel, hogy Lórika csak igen rángatja a paplanját.
– Mi baj, kisleány?
– Jaj, méltóságos úr!…
– Mi baj?
– Nem mertem volna a méltóságos urat felkölteni, de Máli néni oda van a
csarnokban, a Pityu meg azt mondta, hogy nincs ideje várni, úgy szökött
el, megverik, ha észreveszik.
– Miféle Pityuról beszélsz, Lórika?
– Csak azt mondta, hogy Pityu és hogy a méltóságos úr nagyon meg fog
neki örülni, egy pengő fogja ütni a markát: úgy mondta.
Miklós elnevette magát.
– Hát küldd be a Pityudat. Lórika…
Az emlegetett Pityu belépett a hálószobába s bár kicsi, de művelt férfiú
létére haptákba vágta magát.
– Kezicscsaukulom, méltóságos uram!
S mint régi ösmerősre, bizalmasan rávigyorgott az ágyban fekvő úrra.
Annak valami boldog sejtelem varázsában szinte elállott a szive verése…
Pityu a Romhányi-ház kis inasa volt.
– Mi jót hoztál, Pityu?
– Levelet, istállom.
– A méltóságos úrtól?
– Aligha, – s ravaszúl mosolygott a kis legény, – ugyan nem kötötték az
orromra, hogy ki irta, de a szarkaláb betűiből azt orrontom, hogy az
_ángolna_.
– Ángolna?
– Igen, a missz, a misszt hijjuk ángolnának.
Így már meg lehetett Pityut érteni. De miért nem adta át mindjárt a
levelet?
Hamarosan kisült, hogy nem ment az olyan könnyen. A missz szörnyű
titokban és kötött marsrutával küldte Pityut azzal, hogy el ne veszítse
a levelet s a világon senkinek se szóljon, hová viszi, különben
elkárhozik. Pityu tehát nem akart elkárhozni és biztonság okából a
czipőjébe a talpa alá rejtette az irást. Egyszóval le kellett vetnie a
czipőjét, hogy hozzá férhessen a levélhez.
Miklós úgy el volt fogódva, hogy nevetni sem tudott ezen a bohóságon.
Megérezte, hogy nem a missz irt neki. Remegő kézzel vette át a levelet,
s a küldöncz markába nyomván az általa előirányzott pengő forintot,
kikelt ágyából. Először kiküldte Pityut, miután lelkére kötötte a
titoktartást, aztán magára kapta ruháját. Nem akarta a levelet éjjeli
alsóruhában elolvasni. Így tisztelte meg az iróját. Biztosra vette, hogy
az ő Őszikéje irt neki.
Feltépte a borítékot és elolvasta a levelet.
«Kedves Miklós.
Apa beszédjéből megtudtam, hogy megrágalmazták rosz emberek. Maga alig
szól hozzám a csütörtöki zsurokon, így hát ezen az úton, a jó missz
nehezen kivivott beleegyezésével tudatom magával, hogy bármi csapás érje
is ezen a világon, én együtt érzek magával, _várok_ bármeddig, a
titoktartást nem töröm meg s örökké hű maradok magához.
_Őszikéje_.»
_U. i._ De bízzon ám maga is bennem. S ne adjon a látszatra semmit. És
beszéljen velem csütörtökön a zsuron. Fontos közleni valóm van.
_Őszi_.
_Várok! Bármeddig várok!_…
Miklós kitárta karját, mintha keblére akarta volna ölelni az egész
világot, a melyet úgy megvetett még tegnap s most annyira szeretett.
Tehát hű maradt hozzá az édes, a drága nő. S ő oly nyomorult volt, hogy
a látszat után itélt. Hogy is sérthette meg a nemes teremtést, ha csak
gondolatban is, a gyanakodásával!… Most már nem fog tovább bujkálni,
vagyonos ember, semmi akadálya, hogy a gyászév letelte után (egy évig
akarta gyászolni a nénjét) oltár elé vezesse a párját… Csábrágh?… Igaz
is, mi lesz Csábrághgal? Lemondott a leányról? Megkérte? Kosarat
kapott?… Vagy ragaszkodik hozzá, küzdeni fog érte ezentúl is? Persze
lemondana róla, ha tudná, hogy a leányka őt szereti… Vagy nem?… Hiszen
majd megtudja. Most már nyiltan beszélhet vele. Független ember, a
nyilvánosság nem árthat neki többet, mint a mennyit ártott; a herczegnő
sem. Amaz elérte czélját, lelökte a közszereplés magaslatáról, ez még
nem fejezte be ugyan a művet, de mit tehet neki! Ártalmatlanná van téve
a spadasszinje is. Az csak mégsem lehetséges, hogy a szenvedelmes
asszony az életére törjön. Vagy egy ártatlan leány ellen fordítsa tőre
élét!… Ah, nem ijed meg a fenyegető árnyaktól: megkéri az Erzsike kezét.
Csütörtökön Béltekyéknél bejelenti neki a szándékát, még aznap beszél
Csábrághgal s másnap a leány szüleivel. Így kell cselekednie.
Alig győzte Miklós a döntő napot bevárni. Gyönyörteljes izgalmában
szinte megfeledkezett sajtópöréről is…
A zsúr napján ő volt az első, a ki belépett Béltekyék szalonjába. A
nagyműveltségű s kényes öreg dáma még jobban kitüntette, mint máskor,
mintha tudtára akarta volna adni, hogy a róla táplált véleményében
semmiféle rágalom nem ingathatja meg. Egy szóval sem említette a
paskvillt, de czélzásokat tett reá. (Ah, kedves Zádor, beh gonoszak az
emberek!… Mily kevesen vagyunk, a kik méltók vagyunk egymáshoz, a kik
minden orvtámadásnak felette állunk!)
A nagy dáma kiválasztott vendégei is ép úgy ünnepelték benne a fölényes,
nemes barátot, mint mindig. A paskvill megbuktatta Zádort a politikust,
de Zádorhoz az emberhez hozzá nem férhetett…
Megtelt a szalon, de Romhányiék még mindig nem jöttek. Miklós tűkön ült,
de türelmetlenségét nem árulta el. Elemében volt ebben az előkelő
társaságban, itt tudott uralkodni magán a legszorongatottabb lelki
állapotában is.
Elsőnek jött és utolsónak távozott Miklós a zsúrról, de Romhányi
Erzsébettel nem találkozott. Romhányiék nem jöttek el. A háziasszony
szóvá is tette elmaradásukat. Senki sem tudott róluk semmit. De elmaradt
Csábrágh is, a ki eddig ugyancsak elmaradhatlan látogatója volt a
Bélteky-zsúroknak… A mamák keresni kezdték a két abszenczia közötti
összefüggést. Miklós is elhatározta, hogy a zsúr után azonnal megkeresi
barátját s tisztázza vele szive ügyét…
A Kaszinóban nem találta… Palotájára hajtatott.
– A méltóságos gróf úr Csábrághvárra utazott, – jelentette a medvebundás
portás a kocsiból kiszálló Miklósnak…
Ez erre elbocsájtotta a bérkocsit s visszasétált a Kaszinóba. A metsző
márczius eleji szél átfújt a ruháján, de fölhevült testét nem hűtötte
le. Szinte izzott az agya. Utóbbi időben annyi csapás érte, hogy már nem
is tudott jót remélleni. Valami katasztrófától tartott. A leányka
levélben irta meg neki, hogy fontos közleni valója van vele s nem jött
el a rendezvousra. Ennek csak nagy oka lehetett. Mi vajjon?… És még
Csábrágh is elutazott, hogy ne oszlathassa el a lelkére nehezedő kínos
homályt. Mit volt mit tennie: hazagyalogolt Miklós. Másnap reggel egy
expressz sürgönyt menesztett Csábrághvárra nyitottan. Két óra mulva
megérkezett rá a válasz.
«Gróf úr ismeretlen helyre elutazott.