Bizonyára nem az előadó-titkáron múlt, hogy a reformbizottság második
ünnepies ülése fiaskóval végződőtt. Hiába vette fel Bodonyi a
tárgysorozatba elnöke és a maga lemondását, a konzervativ urak
feszélyezve voltak s nem jöttek el így sem az ülésre. Az iparos,
kereskedő és lateiner elem viszont talán épen az ellenkező okból
tartotta magát távol: kudarcznak vette az elnöki válságot s ebből a
mozgalom életképtelenségére következtetett. Nem bízott annak
komolyságában.
A fiasko ténye tehát hatványozottan igazat adott Miklóssal szemben
Bodonyinak. A rágalom megnyerte első csatáját, ördögmalmában nemcsak az
ellenséget, de megőrölte annak eszméit is. Mert olyan ennek az ország
társadalmának az összetétele: a nemzettest szervezete immár nem képes
kiforrni a kártokozó baczillust, mint az egészséges vérű
emberorganizmus: a nemzettest beteg…
Az ülésen mindössze négyen valának együtt: Csábrághon a házigazdán
kívül: Miklós, Bodonyi és Deréky, a kitünő műasztalos. A kudarcz
legjobban a fanatikusan soviniszta nagyiparost sujtotta le.
– Méltóságos uram, – fakadt ki ez hazafias borongásai folyamán, – azért,
hogy megbuktunk az első lépésnél, ne ejtsük el a szent ügyet. Ha tizszer
levernek, támadjunk tizenegyszer, valameddig nem győzedelmeskedünk. A
tisztességes ipar nemzeti létkérdés, azért nincs vagyonunk és hitelünk a
külföld előtt, mert hűtlen kalandor kezekben van az ipar és
kereskedelem: az újmagyarok csúffá tették a magyar becsületet.