– Napi, ne távozz így tőlem, haraggal… Gyere vissza, Napi.
De a proletár nem hallgatott rá. Féktelen szenvedélye, elvszigora nem
ismert megalkuvást, elrohant.
Miklós mélyen megrendülve nézett utánna. Érezte, hogy egész embert
vesztett el benne, olyan embercsudát, a milyen kevés akad milliók
között…
… Vajjon csakugyan elvesztette-e a barát a barátot?
Nem vesztette el… Csak ezután tűnt ki igazában, hogy egész ember volt
Bodonyi… A Miklós lakásáról egyenesen a Bristolba sietett.
– Itthon találom Langer Viktor urat? – kérdezte a portástól.
– Fennt van, – válaszolt a fényes szolga a kopott úrnak, – II. emelet
26.
Bodonyi beállított Langerhez.
– Jó napot.
A _nemzetközi politikus_ épen azzal foglalatoskodott, hogy kicsipeszelte
fekete szakállából az ősz szálakat. Bodonyi csöppet sem feszélyezte:
folytatta szépítő munkáját, még hátra se fordult neki, úgy is láthatta a
tükörből, a mely előtt ült.
– Ah, te vagy az, barátocskám?… Isten hozott, barátom Bodonyi, foglalj
helyet.
– Köszönöm, majd csak állok.
– A hogy tetszik. Pénz kell, czimbora?
– Nem ártana. Most itt az ideje, csinálhatnánk Zádorral valamit.
A kalandor most már hátrafordult, gyanakodó pillantást vetett
látogatójára.
– Ahá, ahá… Miért mondod, hogy itt az ideje? Történt vele valami? –
kérdezte ravaszúl.
Bodonyi adta az intelligens czinkost.
– Ne affektálj, kérlek. Te ne tudnád, mi történt vele, mikor (nem tudom,
mi okból) minden egyes lépését megvigyázod?
A kalandor észrevette magát. Mi szüksége sem volt a tettetésre. Azzal
legfeljebb csak gyanút kelthetett.
– Ja, a paskvillt érted? Olvastam.
Bodonyi vállat vont.
– Akkor miért kérdezel? Magadtól is sejtheted, hogy itt az alkalmas
pillanat, hogy hozzá férkőzzél. A gyengék könnyebben megközelíthetők,
mint az erősek.
– Ahá, ahá…
A kalandor letette a szőrcsipeszt s felállott. Vendége felé nyújtotta
szivartárczáját.
– Nem gyújtasz rá, barátom?
– Tudod, hogy nem szoktam szivarozni.
– Ahá, ahá…
Bodonyi tudta, hogy a gazember töri a fejét valamin: azért mókázik vele,
hogy időt nyerjen a gondolkozásra.
– Mit szólsz a paskvillhoz? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
– A paskvillhoz?… Ahá, én igazán nem tudom, – kertelt a kalandor. – Én
azt hiszem, a paskvill nem igen ártott meg neki, túlbecsülöd a hatását,
barátom, túlbecsülöd.
Bodonyi megcsóválta fejét.
– Megint affektálsz! – mondta szemrehányó hangon. – Mi szükséged reá?
Nem akarod nekem elárulni, hogy mi terved van Zádorral?… Hát kérdeztem
én tőled?
A ravasz szélhámos tágranyitotta szemét s átható, szúrós tekintetét
egypárszor végigsétáltatta vendégén.
– Különös vagy te most, Bodonyi. A beszédedből azt veszem ki, hogy te
engem a Zádor ellenségének vagy roszakarójának tartasz.
Bodonyi állta a fürkésző tekintetet.
– Hát nem?
– Nem.
– Nem akarsz hasznot belőle?
A kalandor elkaczagta magát.
– Phü, hasznot!… De csak olyan hasznot, a mi neki is az.
– Hm, hm…
Bodonyi felállott most, s mint valami lusta jaguár, kinyujtóztatta
gerinczet, égő szemét a szélhámoséról egy pillanatra sem véve le.
– Mondd csak meg nekem, – kérdezte kimérten, – miért fizetsz te engem: a
spionodat?
Langer nem felelt. Jónak látta taktikát változtatni, úgy tett, mintha
gondolkoznék.
– Miért nem felelsz? – támadt rá Bodonyi.
– Tudod mit, – szólalt meg az iparlovag végre, – meggondoltam a dolgot:
csakugyan nincs értelme, hogy titkolódzam előtted. Igenis bevallom, ki
akartam Zádort használni a magam magasabb czéljaira, de időközben
rájöttem, hogy erre ő egy csöppet sem alkalmas médium. Föladtam a vele
való tervemet, nincs többé szükségem reá.
Bodonyi úgy állott a kalandor előtt, mint egy szobor.
– Akkor természetesen rám se? – kérdezte gúnyosan.
– Valóban…
– Csak ezt akartam tudni, – mondta Bodonyi, eleresztve hatalmas karjait.
Arcza félelmetes volt, ijesztőn kidülledt a szeme. A szélhámos
hátralépett tőle.
– Mit tudtál meg?
– Azt, hogy elérted a czélodat Zádorral szemben, hogy az ő romlása volt
a czélod s talán részed is volt a megrontásában.
– Tagadom…
– Mindegy, – folytatta Bodonyi sivár hangon, – én azt nem kutatom;
megengedem azt is, hogy nem volt benne a kezed az ellene elkövetett
merényletben, de kapóra jött neked. Tehát a vesztét akartad. – A
kalandor vállára csapott és rárivallt: – Mered tagadni?
– Nem is akarom, – daczolt most már Langer a nyilt támadással. – Lásd,
mi hasznod van belőle, hogy ezt tudod?
Bodonyi nem eresztette el a gazember vállát.
– Majd megválik. Hanem először azt tudjam még meg, mi hasznod van
_neked_ a Zádor bukásából? Ki uszított reá? Ki bérelt fel ellene?
Ismernem kell az ellenségét, hogy agyonüthessem, különben téged ütlek
agyon.
– Eressz el…
– Nem addig, míg meg nem mondod…
– Megmondom, ha eleresztesz.
A puha gerinczű kalandor sápadt volt, mint a halál, igen megijesztette a
vasmarok nyomása, de azért persze nem mondott igazat. Azt a meset
tálalta fel szorongatojának, a mit valóságnak hittek róla a Kilenczek.
– Kérlek én politikai ügynök vagyok.
Ám Bodonyi legott rajtakapta a hazugságon.
– Hazudsz. Már akkor kezdtél rá leskelődni, mikor még nem politizált.
S most már mindkét kezével megmarkolta a minden izében remegő embert.
– Bocsáss meg… megvallom: asszony van a dologban…
– A nevét!
– Azt meg nem mondhatom.
A nevét!
A Goliáth erejű ember egyet kanyarított a két kezével s a másik
pillanatban ott ténfergett a kalandor a lábainál, mint valami rongy.
– Beszélj, vagy megfojtalak…
– Egy német herczegnő, – dadogta a lesujtott ember.
– A nevét!
– Babenberg herczegnő…
Bodonyi lélekzetet vett.
– Kelj föl, – mondta aztán a szélhámosnak, – mert még beszédem lesz
veled.
Az ónszinű iparlovag feltápászkodott.
– Ne bánts.
– Nem bántlak – nyugtatta meg Bodonyi – ha teljesíted parancsomat. Ülj
le és irjál.
Egy nyilatkozatot vett a kalandortól, melyben az elismeri, hogy a
herczegnő megbizásából a Zádor becsületére tört. Maga sem tudta mi
hasznát fogja venni ennek az irásnak, inkább ösztönből cselekedett, mint
számításból.
Hanem azt, a mit ezután mondott a kalandornak, már okkal mondta:
– Azonnal pakkolsz és takarodsz ebből az országból, külömben vagy
elcsukatlak vagy végzek veled magam. Értetted?
– Értettem.
– Ha megcsalsz, vagy ha hazudtál, lelőlek, mint egy veszett ebet.
– Nem hazudtam és az esteli vonattal utazom…
… Bodonyi otthagyta a gyáva szélhámost és meg sem állott a Zádor Miklós
lakásáig. Otthon találta a gazdát. Zsebébe nyult a Langer
nyilatkozatáért. Az asztalra dobta csudálkozó barátja elé.
– Ezzel még tartoztam neked s régi barátságunknak, – mondta, – használd
fel tetszésed szerint. Egyebekben még csak az a mondanivalóm, hogy
Langert, legfőbb ellenségedet, sikerült a fővárosból eltávolítanom. Ma
éjszaka már nem hál itten…
Zádor Miklós csak nézte egy darabig a visszatért barátot, csak nézte,
míg meg nem fájdult a szeme, aztán nem tudott magán tovább uralkodni,
felugrott és tárt karokkal Napi felé sietett.
A zord proletár sem volt erősebb mint ő, az ő szeme is megfájdult, az ő
karja is ölelésre tárult… Összeölelkezett a két barát s görcsösen
zokogott az egymás kebelén…