Zádor Miklós immár negyedik napja, hogy nem látta Bodonyit. Az igazat
megvallva, nem is igen vágyott a sötét pesszimista erőemésztő
prédikáczióira. Minden erejére szüksége volt, mindent került, a mi lelki
állapotával s életfelfogásával ellenkezett. Feljárt a szerkesztőségbe
csaknem mindennap s ott maradt a lap zártáig.
A szerkesztőség képén mit sem változtatott a lap megbuktatása czéljából
kieszelt paskvill s a három megrágalmazott munkatárs időleges távolléte.
Annál serényebben és lelkesebben dolgoztak a többiek. Bodonyi jól
összeválogatta őket: kemény, viharedzett férfiak voltak valamennyien,
egy-egy vereségtől még nem ijedtek meg egykönnyen, hiszen csupa
vereségből állott a legtöbbjük élete. A Véreim nivója sem sülyedt a
paskvill óta, inkább emelkedett. Zádor megbántott lelkének minden erejet
belevitte czikkelyeibe. A paskvillal egy sorban sem foglalkozott a lap,
csak bejelentette, hogy irója ellen sajtópört fog indítani, s hogy három
megrágalmazott munkatársa annak eldöltéig önkényt megvált a laptól.
Másképen, sokkal szomorúbban állott a dolog a kiadóhivatalban. A napi
elárusítás az első héten felényire csökkent s a havi előfizetők
legnagyobb része nem ujította meg az előfizetést. Zádor hidegen fogadta
az igazgató idevágó jelentéseit.
– El voltam rá készülve, annál több előfizetőnk lesz a sajtópör után.
A sajtópör előkészítését s anyagának feldolgozását egy lelkes és
nagytudású ügyvédre bizta Zádor, maga alig foglalkozott vele. Teljesen
megbizott emberében. De nem is lett volna rá ideje…
Közeledvén a reform-bizottság második ülésének a határnapja, mégis
elhatározta Miklós, hogy magához kéreti Bodonyit. Az előadóval csak meg
kell beszélnie a tárgysorozatot s az elnöki jelentés anyagát.
A pesszimista proletár azonnal megjelent nála a hivására.
– Itt vagyok. Mi szükséged lehet még reám?
Zádor szárazon válaszolt.
– Szét kell küldenünk a meghivó leveleket.
– Miféle meghivó leveleket?
– A reform-bizottság második ülésének a tárgysorozatát.
– Ja vagy úgy!… Ahhoz nekem – jelentette ki Bodonyi, – most már semmi
közöm.
Miklóst ingerelte a makacs ember czinizmusa.
– Előadói tisztedről – figyelmeztette őt – csak az ülésen mondhatsz le,
addig teljesítsd kötelességedet.
– _Azt_ teljesítem… Rühös vagyok, – fakadt ki a proletár, – tehát
félreállok.
Miklós az asztalba csapott.
– Mint elnököd ragaszkodom hozzá, hogy várj az ülésig. Parancsolom.
– Hm. – A csökönyös ember keresztbefonta karját s farkasszemet nézett
rátámadójával. – Tudod-e, hogy miféle ember vagyok én? Hogy miért
maradtam koldusnak, holott emberi értékemnél fogva miniszternek kellene
lennem? Mert soha senki akaratának meg nem hódoltam s meghódolni nem is
fogok soha. Mert nekem csak egy úr parancsol ezen a világon, a saját
lelkiismeretem.
Hátat fordított Miklósnak, hogy távozzék, de az ajtóban egyebet gondolt.
Visszafordult s megállt.
– Külömben megnyugtathatlak, – jósolta, karját a megdöbbent házigazda
felé kinyújtva, – nyugodt lehetsz, hogy nem fogod az előadót nélkülözni
az ülésen, egyszerűen azért, mert – _nem lesz ülés_.
Mondván, felrántotta az ajtót s köszönés nélkül távozott.