Hárman valának együtt a hosszúhajúak és bajusztalanok. Finomak és
túlemberek mindhárman, de szájjal mégis legjobban győzte Bary Pali, a
hétszilvafás ősmagyar, a ki azonban lemondott a rangjáról, megjárta
Párist, hektikus volt, abszintot ivott, mert kokett ifjú volt (a
halállal kaczérkodott) és fekete körmöt viselt. Bary Pali rég
megállapította magáról, hogy zseni, a kinek iskolát kell csinálni, mert
minden zseni iskolát csinált.
A másik bajusztalan túlembert Hunyadi Jákónak hivták. Nem volt igazi
Hunyady: az erkölcsi tőkét, a mit a Hunyadiak egy pár csatában
összegyűjtöttek, hogy a nevük jóhangzású legyen, Jákó modern ember
létére minden nagyobb erőlködés nélkül egy koronán vásárolta meg. Bolond
lett volna érte többet fizetni, mikor ennyi az ára egész komolyan.
A harmadik lángelme Koplathy Friczi volt, a legpiszkosabb ember
Magyarországon, nem kivéve a tótokat. Ennek homály fedte a származását;
ő nem dicsekedett vele, más meg nem tudta kitalálni, mert bár öt nyelven
beszélt, egyet sem értett tökéletesen, a mi igen hasznára vált, mert
okkultista, szimbolista és neoimpresszionista vala egy személyben s az
volt a trükkje, hogy olyan verseket irjon, a miken csak csudálkozni
lehetett, de a miket megérteni nem volt szabad…
A zsenik persze kozmopoliták voltak mindhárman, mert Magyarország igen
kicsiny volt nekik. Nem fértek bele. A királyságot különben is komisz
hivatalnak tartották, inkább köztársasági elnökök szerettek volna lenni.
Bary Pali, lehet, azt sem vállalta volna, mert manapság már ahhoz is
türelem kell, holott ő _nyugodtan_ csak Istennel volt képes beszélgetni,
az emberi nemnek kívüle eső kontingensével csak paczkázni tudott. Hanem
azért megitta a művüket, az abszintot.
A másik két zseni inkább enni szeretett. A pulykát jobban kedvelték,
mint a rövid gulyást, de azért rövid gulyást ettek. Meg szafaládét
eczetben-olajban. Néha kirándultak és akkor körített liptóit ettek.
De _vesézni_ még jobban szerettek a zsenik, mint enni. Az
asztaltársaságnak, a melynek tagjai voltak, az volt a főtörvénye, hogy
távollevőkről jót mondani nem szabad. De kiszedték a veséjét a jelenlevő
_tehetségteleneknek_ is. Sőt egymást, a tehetségeseket sem kimélték,
csak Bary Palit nem merte senki sem bántani, mert ő iskolát csinált. Az
alanyi költők mind az ő methodusát követték a versirásban, hektikusak
voltak, mint ő, de nem haltak bele, mint ő sem, mert halhatatlanok
voltak, mint ő is. Csak abszintot nem ittak, mint ő, mert nem volt egy
szilvafájuk sem, mint neki, csupán szilvaszeszt ittak, mert az olcsóbb
vala.
A Chicago-kávéház hosszú asztalánál (ott ült a három hosszúhajú) épen
Hunyadi Jákó vitte a szót. Egy irót kritizált _tárgyilagosan_. Oltott
baromnak s búban fogantatott bakkecskének nevezte a szerencsétlent, mert
regénye hősével diadalra vitette a nemzeti eszmét, a helyett, hogy
megorgyilkoltatta volna szegényt. Még vitézkötéses bornyúnak s pitykés
aprómarhának is elmondta Jákó a szerencsétlen regényembert…
Ezenközben újabb három «vesetag» érkezett az asztalhoz. Alsóbbrendű
tagok (mert dolgoztak is, nemcsak költöttek), épen a szerkesztőségből
jöttek. Pór Muki, Keve Mór és Ősi Ignácz volt a nevük. Másutt
szemtelenek voltak, de itt, kezdetben legalább, nem igen mertek mukkanni
sem, Bary Pali igen lefújta őket, kezet sem fogott velük, csak ásított
nekik…
A Jákó kritikáját ennek a háromnak kellett magasztalnia (a jó blatt
végett), mert Bary Pali felette állott az elismerés konvencziójának,
Koplathy Friczi meg épen parizert evett, a mit fontosabbnak tartott egy
idegen regénynél.
Kezdé Muki:
– Már az igaz, hogy náladnál élesebb szemű esztheta egy sincs közöttünk,
irók között.
Bary Pali megráspolyozta a torkát, Ignácz folytatá:
– A katedrákba Frimmbe[1] való hülyéket ültetnek bele, a kiknek Aranyban
kulminál az irodalom s te… s te még _nemzeti_ ajándékot sem kaptál az
államtól.
Végezé Mór:
– Fuj, micsoda rongy nemzet, a mely így becsüli meg nagyjait!
Nem nagyított, mert Jákó igen nagy volt csakugyan, megütötte az ölet,
bárha nem tetézte is. De az iskolacsináló Bary azért megharagudott
Mórra.
– Micsoda nagy? Ki itt a nagy? Igazi nagyság csak egy van közöttünk s az
én vagyok.
Az ötök kibékítették a haragos világpolgárt. Azt mondták neki, hogy
sohase számítsa magát, midőn emberről van szó, mert ő több annál.
Szent lett a béke s valahonnan távoleső fülkék homályából ismét hárman
járultanak az asztalhoz: Kócs Zsiga, a hősszerelmes, Veterán Náthán, a
bohém háztulajdonos és Bakk Manó, Budapest legtiszteltebb és
legzseniálisabb riportere, a kinek semmi sem volt lehetetlen. Ha
tetszik, lop is a riport érdekében, sőt már egypár betöréssel is
szaporította a dicsőségét. Csak egy hibája volt Bakk Manónak, a
tiszteletreméltó és zseniális riporternek, de az aztán ordas.
Agyonbeszélt egy egész regimentet, neki az semmi sem volt. Most is teli
szájjal jött a veseasztalhoz, már húsz lépésnyiről okádta a szót.
– Ide figyeljetek, gyerekek, és bámuljatok, mert ilyet még sohasem
hallottatok. És a mi előkelő úri kontenansz találtatik bennetek, azt
mind szedjétek össze, hogy meg ne pukkadjatok. Akár a méregtől, akár a
nevetéstől. Olyan kirohanásról fogok nektek beszélni, a mihez képest
csupa bolhatáncz volt a thermopilei. Az arrogancziának, megalomániának,
reakcziónak, ultramontanizmusnak, mezmerizmusnak, darvinizmusnak,
atavizmusnak…
– Elég az izmusból, mert ütök, – recscsentett bele a szapora beszédbe
Jákó, az öles.
– Nekem beszélhetsz, – tiltakozott Manó az erőszakos megrövidítési
kisérlet ellen, azután így folytatta: – Nepotizmusnak, bizantinizmusnak
és egyéb isztikus velleitásoknak ilymérvű elfajulásával még nem
találkozott az emberiség. Dühöngnék rajta, ha nem volna nevetséges, s
nevetnék rajta, ha nem volnék dühös… Találjátok ki, miről van szó, –
pukkantotta ki végül Manó a nagy hólyagot.
– Marha! – tisztelte meg egy tekintélyesebb tag, alighanem Koplathy, a
feladott találós kérdésért.
– Hüle, – mondá Bary Pali is s ez ellen fellebbezni nem lehetett.
Mór kénytelen volt kirukkolni a hirrel. Most már meg túlságosan rövidre
fogta a lényeget, csak ennyit mondott:
– Egy új ujságot csinálnak.
– ? ? ?
Úgy kellett belőle kipiszkálni a többit.
– Miféle ujságot? Kik? Mikor? Mennyi pénzük van? Adnak-e előleget? –
kérdezték össze-vissza a jeles kilenczek.
Manó most már csak azért sem eresztette könnyen a szót, csak egyet
kotlott ki egyszerre.
– Konzervativet?
– Klerikálist? Reakczionáriust? Antiszemitát? – kérdezték a kilenczek
türelmetlenül.
Erre megint egy szó következett feleletnek.
– Mágnáslapot.
Mágnáslap! Hü, hát ebben a szóban aztán csakugyan benne van a világ
minden feketesége a középkortól az ázsiaiig. A hir óriási konsternácziót
és szenzácziót keltett, a szaporaszavú Manónak egyszeribe megnőtt a
becse. A kilenczek egyhangúlag rimánkodtak neki, ne tagadja meg a
természetét, mondjon el mindent, a mit tud a lapról, egyszerre tiz szót
is mondhat egy helyett.
Az egy ideig élvezte rehabilitácziója gyönyöreit.
– Nna, ki a marha? Ki a hüle?
Aztán újra nekibodorodott a beszédnek. Először azonban megnézte az
óráját.
– Három óra, – konstatálta, – a lapok le vannak zárva, a riportomat
senki sem lophatja el, ergo beszélhetek. Hallottátok-e Zádor Miklósnak a
hirét? Kiféle, miféle ember ez? Honnan jött? Miből él? Volt-e papája?
Honnan vette a laphoz a baksist? Fiú-e, leány-e, vagy csak úgy mutatja?
Először Koplathy felelt a kérdésekre.
– Spiller. Kaszinótag. Egyszóval egy obskurus fiú, egy intellektuális
Nimand.
Veterán Náthán is tudott Zádorról valamit; ő titokban nemes akart lenni,
ismerte a családfákat, de miután ő még nem volt az, gyűlölte a
nemeseket.
– A Zádor, – mondta összevontan, – egy ezeréves koldus, az utolsó a
familiájából, a mi Árpáddal jött be országot hódítani.
A kilenczek így összevontan is megértették a háziúr szavát s a Zádor
rovására irták föltálalt adatait, körülbelül ilyenféle szavakkal: Rohadt
elem, hyperrafinált idiota… majmok atyjafia.
Előadó Manónak ennyi teljesen elég volt ahhoz, hogy az előkelő
társaságnak Zádor Miklóst terhelő közvéleményét röviden megfogalmazza.
– Egyszóval kimondhatom, hogy egy agylágyulásos kéjencz? – kérdezte.
– Bátran, – biztatták a keményagyú aszkéták.
– Akkor – folytatta a riporter, – azt is kimondhatom, hogy ez az ember
az, a ki a lapot kiugratta; ez meg egy bizonyos Bodonyi nevezetű, a kit
ismerek is hirből, arról nevezetes, hogy nyers buzán él, mint a csirkék,
mert nincs hivatala, miután semmit se tud.
A szalámizó és parizerező tudós társaság kinevette a buzarágó tudatlan
embert, bár senki sem hitte el a riporternek, hogy igazat mond, még
Bary, a főzseni sem.
Az általános derültség lezajlása után beszédjét a riporter imigyen
folytatá:
Zádor és Bodonyi ugratták ki a lapot, de nem ők szerkesztik, hanem
Lombos Keresztély, az ismert vegetariano-nazarenus, jelenleg szabó,
Decsy Franczi, a tömegproduczens, Belky János, a korcsmáros.
Munkatársak: a rimini fölszentelt püspök, a rimanóczi remetepolitikus,
három akademikus, egy herczeg, két gróf, három báró, egy urasági ispány,
egy hölgytyukász, egy importált dsiudziczu és egy akrobata. (Zajos
derültség.) Tehát – konkludált Manó, – czéhbeli csak kettő van közöttük,
ezért tudták a mozgalmukat titokban tartani, bár ötezer előfizetőt
gyűjtöttek a vidéken a sötétebb helyeken, a papok, agrárok és mágnások
között.
Úgy rukkolnak ki, – dühösködött a riporter, – mint valami összeesküvők a
pinczéből, egyszerre csak itt vannak és mellünknek szegzik a tőrt:
Szabadgondolkozók, szocziálista betörők, nemzetiségi banditák, zsidók,
hazátlan bitangok, adjátok meg magatokat, mert mienk a haza, mi
építettük fel, mi védtük meg kilenczszázegynehány évig, ti a korrupt
hatalmaskodó kisebbség csak pióczái vagytok az élő organizmusnak,
csaltok, loptok, gyujtogattok, gyilkoltok, diszkreditáljátok a magyar
faji karaktert és ősi becsületet!
– Nnnná, – jegyezte meg Veterán Náthán humorosan, de csudálatosképen
senki sem nevetett neki, a czinizmus röheje az ajkakon fagyott s
gyűlöletté fajult, midőn fölengedett.
Ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy történik valami az országban:
emberek támadnak fel, a kik eddig lethargiás álmot aludtak,
tetszhalottak kélnek ki a sírból új életet követelőn, nekitámadva az
örökükön megosztozkodott tömegeknek, hogy visszaragadják tőlük ősi
jussukat.
Az általános megdöbbenés fakó csöndjébe ismét belesivított a riporter:
– Kóstolóba felolvasom nektek az első szám vezérczikkét az agylágyulásos
Zádortól, a mit a lap programmjával együtt saját életem koczkáztatásával
tudtam csak megszerezni, úgy, hogy éjnek idején kifúrattam a kasszát egy
nyugalomba vonult professzionista betörővel, de én is segítettem neki.
– Bravó! Ez megint mestermű volt tőled, – zúgták a kilenczek lelkesen.
A dilettans betörő folytatta beszédjét, intentique ora tenébant a hálás
hallgatók.
– Először a vezérczikkből olvasok nektek szemelvényeket, aztán ha
tetszik, jöhet a programm. – S olvasni kezdett egy kefelevonatból, a mit
a belső zsebéből húzott ki: