Csak ennyi.
Miklós elrejtette a levelet (szinte gépiesen) kabátja belső zsebébe,
mert épen akkor toppant be a mindennapos Bodonyi.
– Holnapután megindul a lap… Kérem a vezérczikkelyt.
– Megbeszéljük kettesben, – mondta Miklós felvillanyozódva.
De egyelőre nem beszélhették meg a vezérczikkelyt, nagyfontos képpel
minden bejelentés nélkül beviharzott Csábrágh.
– Elment! – jelentette kitörő örömmel már az ajtóból, abban a hitben,
hogy egyedül találja barátját.
Megtorpant, midőn meglássa Bodonyit.
Miklós mindenekelőtt bemutatta barátjait egymásnak.
– Bodonyi Géza, barátom és titkárom, – gróf Csábrágh Ödön.
Majd a grófhoz fordult:
– Tudom, hogy elment… Majd beszélünk róla még.
Csábrágh helyeslőleg intett.
– Igen fontos közlendőim vannak róla, mindent tudok, – mondta, – olyat
is, a mire nem voltam kiváncsi. Főképen azért jöttem, hogy kimentsem
magamat… Pardon, – fordult Bodonyi felé, – valami asszonydolog,
bizonyára nem érdekli a titkár urat.
A titkár urat csakugyan nem érdekelte az asszonydolog. Felállott.
– Tárgyalják le a méltóságos urak, én addig diszkréten félreállok a
másik szobába.
Úgy lőn. Csábrágh a következőkben adott számot Miklósnak a herczegnőről
szerzett adatairól:
– Kedves barátom, a te regényed itt nálunk sem teljesen ismeretlen,
magam is hallottam rebesgetni róla, mindössze a hősnő nevét fedte
homály, a mely körülmény a te úri diskrécziódat dicséri. De másképen áll
a dolog ott, a hol a herczegnő diskrécziójára lett volna szükség, hogy
nevestül ki ne pattanjon a titok. A német birodalmi főúri körökben
mindenki tudja s nyiltan emlegeti a nevedet a herczegnőével együtt. Úgy
látszik, az asszony nem csinált titkot a szerelméből s abból a
szándékából, hogy elvétesse magát véled. A családi tanács nyomására
minden gondolkodás nélkül lemondott rangjáról, sőt ötven millió márkányi
vagyonának egy harmadát is feláldozta, hogy fenséges rokonai békét
hagyjanak neki.
Miklós nagyot nézett.
– Honnan tudtad meg mindezt ily rövid idő alatt?
– Egy detektivet bíztam meg a kutatással, – válaszolt Csábrágh
egyszerűen, – olyan volt a megbízásod, hogy annak ilyen segítség nélkül
nem tehettem volna eleget.
– Igen, de arra nem kértelek, – idegeskedett Miklós, – hogy a herczegnő
külföldön viselt dolgait kutasd ki, engem csak az érdekel, hogy milyen
úton-módon s mily eszközökkel tör ellenem itt. Ki a végrehajtó közege, a
spionja s mik az utasításai?
– Türelem barátom, – csillapította a gróf Miklóst, – majd arra is
rákerül a sor. És ne vedd rosz néven a detektivnek, hogy a herczegnő
egyéb személyes ügyeiről is tájékozódni akart; el kell neki hinned, hogy
a nélkül nem végezhetett volna alapos munkát; hogy kiderítse a
tényállást, a mire szükséged van, föl kellett gombolyítani a legmesszebb
vezető szálakat is. Én nem említettem neki a nevedet sem, ő maga tudta
meg Berlinből telefonon egy vele összeköttetésben álló tudakozódó
vállalattól. Onnan kapta a herczegnőre vonatkozó értesítéseit.
– Hogy tudta meg a nevét?
– Ő csak X. Y. herczegnőről tudakozódott, az ő nevét is a berlini
detektiv tudatta vele. Elvégre nem is valami boszorkányság, Németország
nagy, de aligha akad benne sok olyan fejedelemasszony, a kinek magyar
úrral van viszonya.
Ez elég nyilvánvaló volt. Miklós még nyugtalanabb lett.
– Mit tudtál meg abból, a mit megtudni érdekemben áll _nekem is?_
A szemrehányást zokon vette Csábrágh.
– Miklós, ne légy igazságtalan, elvégre is annyira bizhatsz bennem, hogy
ki nem kürtölöm a titkodat. Nem is ejtem ki a herczegnő nevét még
előtted sem.
Zádor észrevette magát.
– Bocsáss meg, hálátlan vagyok, de izgat a homály, mert még semmivel sem
tudok többet, mint eddig. A herczegnő elutazott; kit hagyott itt maga
helyett? S milyen utasítással? Csak az én személyemre pályázik-e, avagy
fölvette-e programmjába a menyasszonyomat is?
– Részletes feleletet ezekre a kérdésekre nem adhatok, – válaszolt
Csábrágh, – egyelőre csak annyit sikerült megtudnunk, hogy csakugyan van
itt egy titkos megbizottja, egy magyar származású kalandor, a kinek
alighanem – de ez már a detektiv kombinácziója, – alighanem az a
feladata, hogy belegabalyítson téged valami zavaros, kompromittáló
ügybe, a melyből csak magasabb segítséggel lesz lehetséges menekülnöd.
Ah, a politika! Az lesz az a zavaros ügy, a melybe a veszedelmes asszony
az ő érintetlen reputáczióját bele szándékozik fojtani.
Miklós szemében mindjobban kiéleződtek a szenvedélyes nő taktikájának
körvonalai.
– Folytasd kérlek, – unszolta barátját türelmetlenül, bár majdnem
biztosra vette, hogy több újat nem fog tőle hallani. Mert azt rögtön
kitalálta, hogy a herczegnő spadasszinja csak Langer Viktor lehet.
– Ezekután – folytatta Csábrágh, – most nincs veled egyéb közlendőm,
mint a herczegnő kirendelt végrehajtójának a neve, de még egy
arczképvázlatot is adok róla, hogy ráismerhess, ha netalán álnevet
találna fölvenni.
Zsebébe nyúlt s egy vázlatot adott át Miklósnak. Ez legott ráismert
benne emberére, még ha nem is lett volna a neve a kép alá irva így: báró
Langer Viktor, alias Haselbeck Curt, vagy vicomte De Launay. Miklós nem
szólt Csábrághnak arról, hogy a detektiv eme fölfödözése már nem volt
ujság neki, örült, hogy nem csalt a sejtelme s hogy az ellenség a
Bodonyi ügyességéből már félig-meddig az ő harczvonalába tévedt, a mi
igen meg fogja könnyíteni a védekezését.
Megköszönte a Csábrágh szivességét s fölmentette őt a további
fáradozástól.
Egyébre kérte őt; mindenekelőtt beszólította a szomszéd szobában
gurnyasztó Bodonyit…
– Kedves barátom, nekem most az a szándékom, hogy fölkérjem a nemes
grófot: álljon be a mi hadseregünkbe bontott zászlóval, hogy nagy
erkölcsi presztizsével, fényes történelmi nevével erősítse a nemzeti
ügyet. Mit szólasz hozzá, barátom Napi?
– Csatlakozom a kérésedhez s még meg is toldom azzal, hogy legyen
vezérünk s alakítsa meg táborkarát.
Csábrágh tudatában volt annak, mekkora erkölcsi tőkét képvisel az
országban az ő neve. Egy pillanatig sem farizeuskodott.
– Az önöké vagyok, – mondta egyszerűen. – Csak azzal nem vagyok
tisztában, hogy kapok-e elég alkalmas embert a vezérkarba. Mert az az
érzésem, hogy a mozgalom élére az ügy érdekében a legmagasabb társadalmi
állásban levő urakat kellene állítanunk, holott _a mi arisztokrácziánk a
quieta non movere elvi álláspontján áll: lusta és fukar_.
– A lapvezér mindenesetre te légy, – kérte Miklós, – engedd meg, hogy
ezen minőségedben a lap élére nyomassuk a nevedet.
– Köszönöm a bizalmat, talán méltó leszek reá.
Csábrágh ezt a mondását ünnepies, halk hangon ejtette ki. Meglátszott
rajta, hogy fogadalmat tett magában. További beszédje is arra vallott.
– Irni és beszélni, sajnos, nem tudok, de cselekedni és áldozni fogok.
Egyelőre 200,000 koronát adok _lapunk_ czéljaira.