Aligha csalódunk, midőn azt állítjuk, hogy a magyar nemzettest ezeréves
léte után most került bele a megpróbáltatás legválságosabb időszakába. A
kórtünetek legalább arra vallanak.
A hajdanta hires magyar faji erő, önbizalom, politikai bölcseség,
erkölcsök és hazaszeretet, a mely kvalitások a legintenzivebb nemzetközi
veszedelmekből is mindenha kirántották a magyar fajt – (nemhogy, de azok
erejével Európa államainak egyensúlyozási munkáját is ellátták a
dicsőség epocháiban) – skartba téve. Emez erőtényezők helyét a haladás
jegyébe iktatott, de valójában a felforgató tendencziák posványából
kikelt hamis jelszavak és irányzatok, megtévesztő bolygótüzek: a
nemzetközi szoczializmus, utilitarizmus, szabadgondolkodás,
felekezetnélküliség, sőt istentagadás foglalták el Újmagyarországban. Az
eszközök az újmagyarok kezén: a régi dicsőségnek, hagyományoknak,
keresztény szellemnek, történelmi osztálynak, mindennek, a mi szent volt
és nagyot alkotott, kigúnyolása, megbuktatása; a tulajdon szentségének
lerombolása a szekularizáczió sürgetése által, a keresztény szellem
meghamisítása s helyettesítése az ingatag értékű, úgynevezett szabad
népjóléti és erkölcsi törvényekkel.
A tendenczia egyszóval: megsemmisítése mindennek, a mi dicsőségesen
bevált egy évezreden át… A modern szellem megteremtői némi dialektikával
kivághatják a tétellel szemben az adút: csak egy szuperióris kisebbség
lehetett képes ama hires, fitogtatott nemzeti szellemnek, a
hagyományoknak ilyetén felforgatására s mint ilyennek, joga volt hozzá.
Hát tagadjuk. Mert – itt a bökkenő – az a kisebbség, a mely a
felfordulást, a nemzet degenerácziójának munkáját végzi, nem fölényes
egyének társasága, még nem is a nemzet igazi kisebbségét képviseli
(szinte kivül áll rajta, nagy részük szivós faji jellegüknél fogva
sohase volt és lesz asszimilálható), ez a minoritás ügyes, erőszakos
kalandorok tábora, a mely a maga hasznát és poziczióját a romokból
reméli, s az új épületet, a melyben uralkodni fog, azokból szándékozik
felépíteni.
S valamint a prehisztórikus korban sikerült a gyengéknek megteremteni s
elfogadtatni a jog fogalmát, korlátokat állítani a maguk védelmére az
erősek uralma ellen, úgy sikerült most Újmagyarországban egy inferioris
kisebbségnek a hatalmas többség nyakára lépnie. A két siker ethikája
különböző, de a titka egy. A prehisztórikus erőember magában állott s a
másik erővel való folytonos surlódása következtében csak gyengülhetett –
a gyengék ellenben ösztönszerűleg tömörültek s erősítették magukat az
összetartás és szervezet dinamikájával.
A magyar ember erőszakos egyéniség, szervezetbe nehezen törhető, mert
bízik a maga erejében s másnak köszönni mitsem akar. Előkelő, gőgös,
erejét az egymással való erőmérkőzésre pocsékolja el, a helyett, hogy
összetartással meghatványozná. A kisebbség ebből a faji karakterből
dedukálta a maga kilátásait s vonta ki a hasznot. Szerveződött, egy
testté tömörült, a melynek egy feje s ezer karja van, mint a polypnak, s
mind az ezer karja annak az egy fejnek engedelmeskedik. Azok a titkos,
vagy álczégér alatt működő társaságok és intézmények, a melyek
pátensüket erkölcseinkre, kulturánkra máris rásütötték, sikerüket csakis
szervezetüknek köszönhetik.
Ez így van. Ezen vitatkozni nem is lehet. Az összefogózkodás jelenségei
nagyon is szembeötlők, sikerei visszataszítóan rikítók. Az irót s egyéb
művészt: képfestőt, képfaragót, zenészt, ha az általa inaugurált
szellemet kolportálja, az egekig emeli a klikk a kritika szárnyain, a
neoimpresszionizmus rémképeit és gonosz czinizmusát klasszikus nagy
tetté minősíti az újmagyarság hamis mérlege, – hujjahózik az
abszintmarta agyvelő, a moral insanity kóros aberráczióinak, a
költőknek, a kik _megbeszéléseket_ folytatnak Istennel s karikaturákat
rajzolnak a nemzeti s emberi erények kigúnyolására. A minden erkölcstől,
fennálló esztétikától elrugaszkodott dialektikai kötéltánczosokat nagy
emberekké fújják fel, holott legtöbbjük magyarul sem tud, ellenben
nekivágnak Aranynak, Vörösmartynak, hogy lerántsák arról a talapzatról,
a melyre Isten kegyelméből emelkedtek fel, mert jól tudják, hogy a mai
vérbeli magyar irógárdának roszhiszemű diszkreditálása teljesen csak
elődjeik, a nagy klasszikusok műromjain át sikerülhet; nem ránthatják le
az Arany nyelvén beszélőt s az ő lelkével érzőt a sárga földig,
valameddig le nem rántották legalább a földszintig Aranyt magát…
A társaság szörnyet prüsszente rá s vitéz Mór felolvasását eképen
folytatá:
«S ha belenézünk a közélet, a politikai üzelmek perspektiváiba, hasonló
jelenségekkel találkozunk. Megtévesztő, szuggeráló eszközeikkel,
érdekhálózatuk titkosan vezetett szálaival be tudják az újmagyarok
hálózni, véleményüknek meghódítani, esetleg terrorizálni a hatalmat: a
testületeket, törvényhatóságokat s egyéb faktorokat, a kiktől a nemzeti
közmunkák sorsa függ. Az állami szubvencziókat ők kapják; a kormány s
pénzintézetek diszkrét költségeit (a hallgatás-díjakat) ők kapkodják el.
S a szabadelvűségnek (mint nemzeti tradicziónak) hamis értelmezésével
inaugurált s telített közszellemet oly türelmetlenséggel s fenyegető
brutalitással igazgatják, hogy, teszem, egy-egy gyengébb vagy hiúbb
miniszter, a ki fél az ujságokba irott betűtől, vagy emelkedni akar a
közvélemény szárnyán, egy-egy állás betöltésénél legjobb meggyőződése
ellenére is az ő emberüket hendikepeli a legkedvezőbben s az állam
gépezetébe annak czinikus koptatóját illeszti bele keréknek, elejtvén a
hűséges, kipróbált, megbizható energiát.
Így rongyosodnak, kallódnak el nagy értékeink s helyettesíttetnek apró,
hamis pénzzel. Mindennek oka pedig, hogy az újmagyarok karmai között van
a mozgató, az anyagot kikészítő erő, a nagy erjesztő energiák exponense,
a haladás diadalmas csatahajója, a _sajtó_, a mi áldást és dicsőséget
hozhat egy nemzetnek, ha hivatása magaslatán s erkölcsi alapon áll, de
megrágja a lét gyökereit, ha önczélokat hajszol, hizeleg, hazudik és
blaszfemál, – mint a mienk…
Manó művészi pauzát tartott, bár a nélkül is elhallgattatta volna a
bugyborékoló indulatok egyszeribe kitört riadása. (A Sajtót becsmérlik,
a hatodik nagyhatalmat, a szent és sérthetetlen Bálványt, a melynek
kultuszából százezer ember él, a nemzet szine-java. A dicsőséges fáklyát
oltogatják, az isteni szövétneket, melynek világossága behatolván a
közélet legsötétebb zugaiba és kipusztítja az ott vonagló férgeket, a
maradiság rohadt hulladékain rágódó úgynevezett történelmi osztályt: a
papokat, arisztokratákat s egyéb unlakokat!)
Hajrá! Miként a czorka nyügéből fölszabadított falka a nádasból
kipattanó rókára: úgy úszúlt rá a fékevesztett asztaltársaság a
_czikkmonstrum!_ szerzőjére. Villogtak a szemek, rángatództak az öklök,
csattogtak az agyarak. Csak indulatszavakat lehetett hallani, a józan
kritikát megfojtotta a düh.
– Gyáva gazember! Aulikus tányérnyaló! Hülye majom! Patkány! Vakand!…
– Hátha még a programmjukat tudnátok! – rikoltozott karjaival hadonászva
s féktelen temperamentumát az asztal körüli ugrándozással csillapítani
igyekező riporter, a Manó.
A zürzavaros lárma közepette felállott az asztalfőn székelő főzseni,
Bary Pali s abszintos poharát a szódásüveghez koczogatva, így kiáltott
fel:
– Csend!
A Neptun hármas villája nem tett olyan hatást a háborgó tengerre, mint a
díszes társaságra ez az egy szó a Bary Pál ajkáról. Meglőn a csend.
– Uraim, – rendelkezett az iskolacsináló poéta s úgy kimeresztette a
szemét, mintha annak fényéből dicskoszorút akart volna a homlokára
fonni, – uraim, ne szenvedélyeskedjünk, midőn a földgolyó habár
csekélyke s szellemi kulturára alkalmatlan parczellája tulajdon- és
birtoklási jogának megvédelmezéséről van szó. Nem azért _fegyelmezek_ –
folytatta, gyűrűs kezével egy merész hyperbolát rajzolva a levegőbe, –
mert imminensnek tartom _fölperesek_ perpatvarkodását, veszélyről ott, a
hol maga az Isten az alperes, s mi, a világosság terjesztői vagyunk a
prókátorok, szó nem lehet. A «Nagy Pénztáros» úgy szerkeszti meg a maga
számadási mérlegét, hogy abba belekapaszkodni nem igen lehet… Nem arról
van szó, hogy pervesztesek lehetünk, hanem a _gesztusról_. Az óbégatás
nem méltó hozzánk, a kik _fennt_ vagyunk. Ez az ország a mienk.
Kiragadtuk a sötétségből, meghódítottuk másodszor mi a Nagy Hadvezér
kondottierjei, a nélkül, hogy munkánkért felvettük volna a bennünket
megillető zsoldot. Hét napig teremtettünk, hogy a khaoszból szerves
életet hozzunk létre: a földi igazságnak felettünk nincs hatalma, a mi
agyvelőnk abszorbeálja a jogot. Hidegvérre – folytatta a zseni – csupán
csak azért intelek benneteket, mert felesleges a nagy ágyúkat ott
elsütögetni, a hol megteszi a szemöldök összevonása is. A puskapor
egyébre kell. Még nem robbantottuk fel a nagy _átokhegyeket_, a melyek a
mellünkre nehezednek. Takarékoskodjunk.
Síri csend. Egy pisszenés sem volt hallható. Bary extázisba jött és nem
tudni miért, a márványasztalhoz vágta abszintos poharát, hogy ezer
darabra tört. Aztán fújt egy nagyot s eképen folytatá:
– Tekintve, hogy mégis aktivitásba kell lépnünk, mert megbolygatták
teremtő nyugalmunkat, teendőink anyagának felosztása czéljából kimondom,
hogy zárt üléssé alakulunk. Fölhivom előadót, ismertesse rövidesen a
lázadók programmpontjait.
Az elnöki beszéd óriási hatást keltett. A ki nem elégített zsoldosok
vezérükhöz siettek s megrángatták a kezét. Pénzért sem lehetett volna
köztük olyan embert találni, a ki félt. Mindenki úgy érezte, hogy
megkötötték Istennel a trösztöt, csak fújniok kell, hogy tönkretegyék az
ellenséget.
Manó különösen meg volt hatva, mert rája kivételes szerepet diktált a
vezér. Megköszörülte meghatottságtól megbicsaklott torkát, hogy
megismertesse a társasággal a _mágnáslap_ programmpontjait. Gőgösen,
lapidarisan beszélt.
– _Első programmpont:_ Szervezkedés, tömörülés. _A második:_ A
keresztény szellem ápolása, a krisztusi erkölcsök diadalra juttatása
minden vonalon. _A harmadik:_ Intenziv asszonykultusz politikai
jogokkal, az anyák kivételes tisztelete. _A negyedik:_ A büntetőjog
reviziója, az esküdtszéki intézmény megszorítása. _Az ötödik:_ A közjogi
kérdések levétele az állam napirendjéről, jóléti, közgazdasági
intézmények létesítése. _A hatodik:_ A parasztság megvédése. A
homestead. _A hetedik:_ Nemzeti művelődési prémiumok kiosztása. _A
nyolczadik:_ A fiatal generáczió testi és szellemi nevelésének reformja.
A felsőbb oktatás deczentralizácziója. _A kilenczedik:_ A közszabadsági
jogok, az élethez, becsülethez való jog kiterjesztése s hatékonyabb
védelme. _A tizedik:_ A sajtótörvény reviziója, a sajtóvisszaélések
szigorú retorziója a keretek között… Punktum, – végezte előadó szavait s
helyet foglalván, egy kortyintásra lenyelte rumspriczczes feketéjét.
Minden szem Bary Palira tapadt. Mit szól mindehhez az iskola? Az iskola
azonban hallgatott egyelőre. Rákönyökölt a márványra, megvetőleg
mosolygott, de nem tanított. Elsőbben tanítványai véleményét akarta
meghallgatni, nagykegyesen előre bocsátotta őket a sikátoron: Passez,
messieurs! Intett Koplathy Friczinek, hogy szóljon ő.
S szólt Koplathy Frici; fölényes humorral pedig, mert ki volt adva az
ordré: vigyázni kell a gesztusra, miután pervesztésről szó nem lehet.
– Fiúk, ki mondja meg nekem, mit kell érteni sajtóvisszaélés alatt?
Jobban mondva: mivel élhetne vissza a sajtó, mikor neki minden szabad,
mert ha nem szabad, akkor eo ipso nem sajtó többé?
A szellemes paradoxont megtapsolták a fiúk, Hunyadi Jákót kivéve, a
kinek volt a begyében valami, a mi jobban tetszett neki, mint a Friczi
szellemessége. Azt tálalta ki.
– Hallottatok valamit a lex Zanardelliről?
Ezzel a kérdéssel kezdte, de miután senki sem tudott semmit a lex
Zanardelliről, állító mondatokban folytatta:
– A lex Zanardelli, – humorizált, – szegény Olaszországban _kapott
lábra_ s abból áll, hogy vaskeztyűt és szájkosarat tartozik viselni
minden élő, a ki lapba ir, külömben becsukják. Hogy megértsétek a
szájkosarat, – folytatta általános derültség között, – mesélek nektek
egy konkrét esetet. Svengali vagy Senegalli vagy kicsoda, könyvet irt a
párbajról. A könyvet elküldte egy kritikushoz. A kritikus elolvasta a
könyvet és úgy találta, hogy plagium. Mérgében megfeledkezett a
szájkosárról, nem kötötte az orrára, a nélkül irta meg a kritikáját:
Senegalli hülye, Senegalli tolvaj, Senegalli betörő s a könyve lopott
jószág… Ez az ő legszentebb joga volt, ugy-e? – kérdezte hallgatóitól, a
kik nevettek a naiv kérdésen, a nélkül, hogy feleltek volna reá. –
Legszentebb joga volt, – felelt helyettük Jákó. – S mégis mit gondoltok,
mit kapott érte? A vivómester, a könyv irója beperelte rágalmazásért, a
biróság meg elitélte kétezer líra büntetéspénzre s egy évi börtönre
azzal az indokolással, hogy egy párbaj-codex nem lehet egy másikkal
homlokegyenest ellenkező, valamit lopni kell bele a többiből.
– Hahaha… A kilenczek teli szájjal erőlködve nevettek, mert borsódzott a
hátuk egy kicsit. (Istenem, ha ez így lenne nálunk is, akadna-e valami a
világon, a mit meg lehetne irni!)
Bary Palinak elég volt Hunyadyból és a nevetésből, Ősi Ignácznak intett.
– Nekem, – kezdte ez levegő után kapkodva, mert rosz torka volt, sipolt,
– legjobban tetszik az egész programmban az asszonykultusz: ezt alá is
irom.
– Puff, – s elröhintette magát Keve Mór, – te aláirhatod, mert nem
kellesz nekik, de mit csináljak én, a ki torkig vagyok velük.
Bary Palinak megsúgta a zsenije, hogy a zárt ülésnek igen sülyed a
nivója, a rosz élczek elposványosítják a szőnyegen levő tétel lényegét:
Bary Pali felállott s kimondta a határozatot:
– Fiúk, a lapot meg kell buktatni. Patkányokról lévén szó, oly
férgekről, a melyek a mi hajónkon akarják a ragályt terjeszteni, nem
fogunk az eszközökben válogatni. (Bravó! Helyes! Éljen a vezér!) Ki
fogjuk füstölni a fenevadakat. Megmutatjuk nekik, hogy innen e mellől az
asztal mellől kormányozzák Magyarországot a magasabb intelligenczia
jogán s hogy szerzett jogunkról, igényeinkről senki javára le nem
mondunk. Követeljük az elmaradt hasznot, isteni észtőkénk be nem folyt
kamatjait visszamenőleg, a heréknek semmit sem ajándékozunk. (Úgy van!
Ez a beszéd! Vivat!) Mi eddig elnézők voltunk a buta milliókkal szemben,
eltűrtük nekik, hogy föl nem építették a mi palotáinkat, de ezentúl
nincs pardon. Ám lássák, mit vetettek! Székely támad, székely bánja! –
végezte szavait, Isten tudja miért, de kirúgva maga alól a széket, a mi
a Maxi pinczér lába közé gurult…
Ezzel aztán vége is lett a zárt ülésnek, Bary, miután hegyesebbre úgy se
tudott volna kulminálni, tanítványai éljenzése s engedelmességi votumok
között hazaballagott…
Hárman még ott maradtak az asztalnál, a mely mellől Magyarországot
kormányozzák és vajaskenyeret kértek Maxitól.
*
Ilyen fogadtatásban részesült Magyarország feltámadt népe hadüzenetének
már a szele is az újmagyarok táborában, a melynek Bary Pál, a vérét
megtagadott aposztata volt a vezére s csupa hosszúhajú és bajusztalan a
tisztikara.
… Hajnalodott. Zádor Miklós gyalogosan rótta az utczákat, megfürösztve a
fagyos levegőben izzó homlokát. A szerkesztőségben töltötte az éjet, de
csöppet sem volt fáradt, kezében egy ujságot lobogtatott. Lapjának, a
«Véreim»-nek első száma volt.
A jeges járda ropogott a talpa alatt. Szilárd, dübörgő léptei
megállították az arramenőt.
Máli néni, a gazdasszonya már ébren volt, konyhabirodalmában
pratálgatott, midőn hazaérkezett. Lórika el se tudott aludni, ébren
várta őt.
– Szegény pelécske, – referált róla Máli néni az urának, – be sem húnyta
egész éjjel a szemét, folyton sirdogált, hogy nem jött haza a méltóságos
úr, hiába eszeltem, azt hitte, hogy valami baja esett.
A nagyúr szó nélkül bement a cselédszobába, megcsókolta s elaltatta az
utczáról felszedett koldusgyermeket.