A nap izgalmai akkora erővel markoltak bele az athléta Zádor Miklós
idegeibe, hogy reszketett a lába midőn hazaért. Arcza ki volt gyulva az
önmagával megvivott harcz tüzétől. Győzött, de kimerítette a győzelem. S
nem fogadta a Máli néni köszöntését sem, midőn a jó asszony ajtót
nyitott neki. Csak rendelkezett vele:
– Nincs szükségem semmire, lefekszem, lefekhetnek maguk is.
S a szobájába támolygott… És csakugyan lefeküdt azonnal, jóllehet csak
kilencz óra volt. De nem tudott elaludni, a lelkét szaggató kétségek
árnyaitól, nyilván megárthatott neki kivételesen a téli hideg is;
megbolygatta vas szervezetét. Erős fájás szaggatta fejét és mellét.
Félórai hánykolódás után kiugrott ágyából, ruhát vett magára és
csengetett.
Egy pillanat mulva benyitott a gazdasszonya.
– Gábriné, kérem, készítsen nekem mégis egy csésze forró theát
czitrommal.
Alig tiz percz mulva megkapta a theáját.
– Köszönöm, Gábriné, elmehet.
De a jó asszony csak nem távozott.
– Orvost hivatok, mert beteg a méltóságos úr; még sohasem láttam
ilyennek.
Ez valami új volt a kemény embernek. Mit láthat rajta az egyszerű
asszony? Miből kombinálja, hogy beteg, mikor minden erejét összeszedte,
hogy uralkodjék magán.
– Honnan tudja, hogy beteg vagyok? – kérdezte szinte ingerülten. – Nem
vagyok az, – jelentette ki, – az ilyesmihez se kedvem, se időm.
– Mégis beteg – makacskodott a hű teremtés, – és én nem nyugszom addig,
míg nem segítek a méltóságos uron.
– Mit akar?
– Átfázott, a szeme lázas, tifuszt kaphat… Abban halt meg boldogult uram
is… nem, nem engedem…
Miklós elérzékenyedett.
– Mit nem enged maga Gábriné? – És hogy akar rajtam segíteni?
– Priszniczet rakok a méltóságos úr mellére s a fejére borogatást…
voltam én már betegápoló is, értek hozzá.
Miklós nem hítte a baját komolynak, de vágyott az alvásra, lábai olyan
nehezek voltak, mint az ón.
– Hát készítse a priszniczet, Gábriné…
Kiitta theáját s engedte a gazdasszonynak, hogy bebugyolálja a mellét.
Aztán újra lefeküdt. Gábriné egy karosszéket tolt az ágyához s leült
bele.
– Mit akar még, Gábriné?
– Itt virrasztok, míg el nem mult a láza, borogatni fogom a fejét.
Ebben a pillanatban valami meghatározhatatlan nesz hallatszott az
ajtóban, mint mikor egy kiskutya szükölve kapar.
Az ám, a kis Lórikát kint felejtette Máli néni. Mit csináljon a
gyerekkel? Be csak nem hivhatja. Kiszólt neki az ajtón:
– Mit keresel itt? Eredj aludni, te kis liba.
A kis liba sirvafakadt.
– Mi baja van a méltóságos úrnak? Istenem, mért nem mondják meg nekem!
– Nincs semmi különösebb bajom – szólalt meg Miklós az ágyból, ne sirj
Lórika, hanem gyere be.
A gyermek azonmód abbahagyta a hüppögést, lábujjhegyen ura ágyához
szaladt kezet csókolni, aztán igen csöndesen és szerényen, hogy észre ne
vegyék, lekuporodott a szőnyegre a Máli néni széke mögött…
Hála a hidegviz gyógyító erejének a forróság hamarosan kiállott a
meghült férfi fejéből, megszüntek a mellszaggatások is. Az álom erőt
vett a testileg-lelkileg elgyötört szervezeten, egy órai ápolás után
elaludt a Lórika megmentője.
Gábriné (abban a hitben, hogy a kislány is elaludt) hátranyult, hogy
fölébressze, de nem aludt az egy csöppet se, csak igen csendesen
viselkedett. Egész élénken kérdezte:
– Tessék, Máli néni?
– Mehetünk lefeküdni, – sugta a jó asszony, – már nem lesz semmi baja.
A kis kolduscsemete összetette kezét.
– Én nem megyek.
– Megbolondultál?
– Itt maradok a régi helyemen, Máli néni, ne féljen nem fogok hangosan
lélekzeni.
– De hiszen nincs itt rád szükség.
– Ki tudja, édes, édes nénikém, hátha fölébred és kérni fog valamit.
Gábriné megcsóválta fejét, majd meghatottan végighuzta a leányka arczán
meleg puha tenyerét.
– Nagyon szereted? – kérdezte mosolyogva.
– Oh, hogyne, – válaszolt a kis leány, – hiszen olyan ő… még ha nem is
mentett volna meg… olyan ő, hogy Isten után mindjárt ő következik.
A jó asszony megszánta a rajongó gyermeket, ott hagyta őt a szobában az
ágy lábánál a szőnyegen azzal, hogy csengessen neki, ha csakugyan föl
találna ébredni az ő méltóságos uruk.
Hát nem ébredt az fel, csak reggel hét órakor. Akkor sem csengetett
Lórika Máli néninek. Miklós már félig felöltözködött volt, midőn
észrevette kis ápolóját, a mint karjával átölelve az ágy lábát, a
szőnyegen édesdeden aludt. Felölelte a hű gyermeket, óvatosan, hogy fel
ne ébredjen, kiment vele a konyhába s maga fektette le, azt sem engedve
meg Máli néninek, hogy levetkőztesse.
– Ne bántsa Gábriné, mert ki tudja, nem játszik-e álmában fehér ezüstös
szárnyú angyalokkal… ne zavarja a játékát, Gábriné…
A jó asszony valahogy elkapta és megcsókolta ura kezét.
– Micsoda jó ember maga, méltóságos úr. Csak az a vigasztalásom, van
kire bízzam, ha meg találnék halni. Ez a gyermek itt gondját fogja
viselni és el nem hagyja soha.
– Ne érzelegjünk, Gábriné, – mondta Miklós meghatottan. – Különben
köszönöm, hogy kigyógyított, mert, talán először életemben, csakugyan
roszúl éreztem magamat.
Frissen, ruganyos léptekkel ment a szobájába, hogy befejezze toalettjét.
A két nőnek, a nagy testes asszonynak s a kicsi vézna leánynak a hűsége
csaknem lebillentették szenvedéseinek mérlegserpenyőjét. Boldogította a
tudat, hogy szeretik őt. Hogy végkép megerősítse csüggedő lelkét, sorra
vette életének valamennyi értékét, megbecsülgette azokat s önvigasztaló
igyekezete megtermette gyümölcsét: belátta, hogy nagyobb panaszra nem
lehet oka csak azért, mert a sors nem teljesíti simán minden akaratát. A
nagy czélok felé törekedőnek mindig göröngyös a pályája, a magaslatokhoz
ritkán vezetnek virágos, sima utak…
Midőn Bodonyi, mindennapos reggeli vendége belépett a szobájába, már
nyoma se látszott meg rajta lelke depresszióinak. Pedig egyszeribe
visszanyúlt a bolyba, a mely megmarta s merész kézzel feltúrta tegnapi
kínos élményeinek halmozatát.
– Szervusz Napi. Láttalak tegnap a Keleti kávéházban.
Napi csak mosolygott.
– Tudod, mit csináltam én ott?
– Én csak azt tudom, hogy kivel beszéltél.
– Hohó, hiszen ismered, – jutott eszébe Bodonyinak, – elmondta nekem,
hogy volt nálad.
– Hát mit csináltál? – kérdezte Miklós.
– Betörőt fogtam, a ki épen a mi erkölcsi kasszánkra pályázott.
– Csakhogy észrevetted, hogy mifajta ember! Hogy ismerkedtél meg vele?
Mit akart tőled?
– Úgy ismerkedtem meg vele, – válaszolt Bodonyi, – hogy a nyakamra jött.
Megtudta, hogy bizalmasod vagyok s megkért, pártfogoljam őt nálad.
– S te?
– Mindent megigértem neki.
– Hogy tehetted?
– Pajtás, annak, a ki rókát akar fogni, ismernie kell a rókacsapást.
– Nos?
– Igen naiv volt az atyafi, vagy engem tartott hülyének, túlsokat
fecsegett, meséinek felesleges többletéből aztán rájöttem, hogy a
találmánya puszta ürügy, egész más czéljai lehetnek veled.
Tehát helyes nyomon járt a Miklós gyanúja.
– Megsejtettem. – S érdeklődéssel leste barátja további szavait.
– Azt, hogy mit akar, – folytatta ez, – még nem szedhettem ki belőle, de
miután ugyis benne van a csapdában, nem szükséges sietnem, úgy
kezelhetem az atyafit, a hogy jól esik.
– Azt hiszed, bízik a jóhiszeműségedben?
– Biztosítalak, hogy én sem pipáztam el a vágott dohányomat: a karika az
orrában van. Megvesztegettettem magamat vele. Im itt a Judáspénz, –
mondta, s nadrágzsebéből öt darab gyűrött százkoronás bankjegyet vett
elő.
Miklós megcsóválta fejét.
– A bizalmát ezzel megnyerhetted, – skrupulizált, – de hogy fogod
magadat a megvesztegetés vádja alól tisztázni, ha majd kenyértörésre
kerül köztetek a sor.
– Az csak egyszerű, – világosította fel Napi, – nyugtát adtam neki s
ellennyugtát vettem tőle a pénzről. Így fogok cselekedni ezentúl is.
– Hogy aztán visszaadhasd neki a pénzét?
– Eszembe sincs. Én ezeket a megvesztegetési pénzeket, – így szól a
nyugta, – jótékony czélra kaptam, s arra is fogom fordítani.
Miklós sehogysem volt megelégedve a problema ilyetén megoldásával.
– Veszedelmesnek tartom a játékot, mégis az ő pénze.
– Az övé?! – s nagyot kaczagott Napi. – Nincs annak egy susztákkal sem
több pénze, mint nekem.
Az ám! Az idegen szélhámos nem dolgozhatik a maga szakállára. Különösen,
ha való a Bodonyi állítása, hogy puszta ürügy a találmánya, hogy azzal
férkőzzék a közelébe. Anyagi hasznot nem remélhet tőle a manöveréből,
csak másoktól, esetleg egy titokban működő harmadik személytől; ez a
harmadik személy pedig nem lehet más, mint a – _herczegnő_. Csak neki
állhat érdekében, hogy megrontsa őt és csak ő tudja, hogy Achilles sarka
van. A lapja titokban készül, még nem zaklathatta fel a szenvedélyeket,
pozicziója nem olyan exponált, hogy szemet szúrhasson a kiméletlen
versenynek… Egyszóval Langer csak a herczegnő végrehajtó közege lehet.
Már az is, hogy egy napon tűnt fel vele.
Az ekképen összerótt logikai láncz végkép megerősítette a Miklós
gyanúját, illetve igazat adott Bodonyinak… Már most csak az volt a
kérdés, beleavassa-e Miklós Bodonyit is a titkába, avagy megmaradjon
Csábrághnál.
– Hogy jöttél rá, – kérdezte, – hogy annak az embernek titkos czéljai
vannak velem?
– Úgy, – válaszolta Bodonyi, – hogy egy órai tárgyalás után az én
tanácsomra elejtette a találmánya ügyét. Beleugrott a kis öreg a
kelepczébe. Hogy nem annyira a pénzedre vágyik, mint a bizalmadra, –
mondta, – inkább csak a poziczióját szeretné veled szemben
megerősíttetni. Mármost, kérdem én, mi szüksége van a poziczióra olyan
embernek, a kinek épen az a legfőbb erőssége, hogy semmi pozicziója
nincs.
A paradoxon szellemes volt. Miklós még egy kérdést tett fel barátjának.
– Arra nincs támpontod, kinek a megbizásából cselekszik az az ember?
– Arról fogalmam sincs, – válaszolt Napi, – csak az a bizonyos, hogy ki
akarja kémlelni magánéletedet…
Miklós úgy gondolta, hogy barátja segítségére lehet a kalandorral
szemben, a nélkül is, hogy tudná, kinek a bérencze. A herczegnőt hadd
kisérje figyelemmel a másik barátja, az ő dolga, hogy összeegyeztesse
kettőjük reláczióit s hasznára fordítsa az eredményt, ha az
összeütközésre rákerül a sor.
– Csak vigyázz a szélhámosra, – kérte Bodonyit, – corkán vezesd hozzám,
ha épen úgy gondolod, hogy érdekemben áll iránta bizalmat mutatnom.
– Feltétlenül érdekedben áll…
Ezzel aztán egyelőre le is tárgyalta a két barát a kalandor dolgát.
Bodonyi áttért a lap ügyére. Bejelentette, hogy nyélbeütötte a
szerkesztőséget és kiadóhivatalt, megalkudott a nyomdával, bármely nap
megindíthatja a lapot.
– Mennél hamarabb, – kérte Miklós lelkesen. – Az első vezető czikkely
megirásához még ma hozzáfogok.
– Ha jóváhagyod, a programmot is közölhetjük az első számban, – vélte
Bodonyi.
Miklós elgondolkozott egy pillanatig. Ismerte a barátja programmját.
– Közöld, – szánta el magát hirtelen, – a hitvallásod merész és kemény
vádirat, de nem bánom, dűljünk bele a harczba egész testtel.
– Győzni fogunk, – állította Napoleon, fanatikusan döngetve mellét, –
mellettünk Isten, az igazság és a jog…
A rendíthetlen hitű proletár azonnal távozott, hogy a lap megindítására
megkapta a meghatalmazást. Lelke égett a tettvágytól, egy napot sem
akart elmulasztani…
Alig öt perczre rá csak jelentette Gábriné, hogy egy németül beszélő
nagy szőke dáma akar vele beszélni.
Miklós meg se lepődött, el lehetett rá készülve, hogy a herczegnő egy
napig sem fog neki békét hagyni. Hát nem kerülgeti az elkerülhetetlent:
szembe néz vele.
– Bocsássa be, Gábriné.
– Istenem, még ki sincs takarítva s a nagysága oly finom.
– Ne törődjék vele… Kéretem.
… A herczegnő belépett. Megvesztegető, bár szuverén mosolylyal s
fejbicczentéssel üdvözölte Miklóst.
Ez világfi létére elfogadta a megpendített hamis intonácziót.
Meghajtotta magát czerimóniásan s engedelmet kért látogatójától, hogy
oly rendetlenségben kénytelen őt fogadni.
– Si ça vous ne dedaigne pas, prenez place, madame. (Ha nem röstelli
asszonyom, foglaljon helyet.)
– Pas du tout. (Csöppet sem.)
S egy karosszékbe vetette magát a brilláns asszony s még édesebb lett a
mosolya.
– Minek köszönhetem a kiváló megtiszteltetést?
Száraz volt a házigazda hangja, de udvarias.
– Üljön ide mellém, kérte a herczegnő felelet helyett.
Miklós helyet foglalt, de nem az asszony mellett, szemben vele.
– Úgy is jó, petit Nicolas.
A félreérthetetlen éles gúny, a mivel a herczegnő a petit (kicsiny) szót
kiejtette, kissé kihozta a férfit a sodrából. Gúnnyal felelt a gúnynak.
– Miért _petit_, Madame?
Most már összevillant a négy szem. Megfeszültek az idegek. Az asszony
idegei is.
– Csak azért, – évődött ez, malicziózus ajkát lebigygyesztve, – csupán
csak _azért_…
– Ez nem ok, de elfogadom.
– Nagyon kegyes…
– Meddig szerencsélteti _Fönséged_ magas látogatásával a mi szerény
fővárosunkat?
A férfinek ez a gúnyja már nem sült el, az asszony kikaczagta érte.
– Pompás kis ember! Jól mondtam én, hogy kicsiny.
A sérelemért, a melyet a herczegnő férfiúi önérzetén ejtett, nem vett
Miklós elégtételt s ezzel az önmérsékletével némileg helyrehozta előbbi
ügyetlenségét.
– Szolgálatjára, madame, – mondta szerényen, – kegyeddel szemben valóban
kicsinynek érzem magamat.
– Azt helyesen teszi, mon Nicolas, – mondta az asszony jelentősen,
egyszeribe kikomolyodva a nevetésből, hogy szinte idegbontó volt
kedvének eme hirtelen elváltozása.
Miklós megfeszengett a székén.
– Madame, – kérdezte leverten, – miért jött ide?
Az asszony megint nem felelt a kérdésre.
– Nézze csak, megfúlok ebben a bundában, nem vetkőztetne le?…
A házigazda nem tehetett egyebet: lesegítette a dámáról a prémet.
Ez megszabadulván kényelmetlen terhétől, mint valami karcsú jaguár,
kinyújtóztatta tagjait.
– Ah be jó… Úgy érzem magamat, mint otthon… Maga is, mon bon Nicolas?…
– Én otthon vagyok…
Az asszony ismét átcsapott a nevetésbe.
– Azt maga csak úgy mondja, petit Nicolas.
A férfi végtére is tudatára jött annak, hogy nem méltó hozzá, hogy tűrje
a gunyoros játékot, a melyet az asszony vele, a saját otthonában űz.
Felpattant székéről. Arcza kigyúlt. Erőérzete végigvonaglott idegein s
kifeszítette a testét.
– Madame, a mi azt illeti, könnyen bebizonyíthatnám kegyednek, hogy
otthon vagyok.
A fejedelmi dáma nem haragudott meg reá. Nyilván régi édes emlékek
borúltak az agyára: minden vére arczába szökött, ajka megnedvesedett s
reszkettek az ujjai. Merőn, gyönyörködve nézte a lázadozó férfit.
– Így, igy, Nicolas… Ilyennek szeretem magát… Haragudjon, mon Nicolas,
mon bien aimé!…
Tehát visszafelé sült a türelméből kihozott férfi eme kifakadása is.
Összeszedte minden energiáját, hogy megtalálja a helyes nyomot, a melyen
az asszonyt lerázhatja a nyakáról. De már nem volt képes helyreállítani
megbillent lelke egyensulyát. Hangja türelmetlenséget árult el, a szeme
félelmet. Czélt tévesztettek a szavai is.
– Ne bántsuk egymást, madame, – kérte a nagy dámát szinte alázatosan, –
emberek vagyunk… Mit akar velem? – folytatta. – Régi szerelmünkre kérem,
ne üldözzön, mikor ugyis hiábavaló minden. Családot akarok alapítani s
ettől a szándékomtól egyedül a halál képes eltéríteni…
Miklós maga is észrevette, mily nagyot mondott, mikor tulajdonképen
azzal sem volt még tisztában, számíthat-e, vagy számítson-e
hozzáigérkezett párja hűségi fogadalmára. Úgy beszélt, a hogy érzett, de
nem egészen úgy, a hogy gondolkozott. S ez a körülmény bizonytalanná
tette hangját, a meggyőződés ércze mindenesetre hiányzott belőle.
A herczegnő finom disztingváló elméje legott észrevette a rést, a melyet
a férfi magatartása annak szavain ütött.
– Biztos az, – kérdezte szinte sziszegve, – hogy meg akar házasodni?
Hátha csak engem akar ezzel a hazugsággal a nyakáról lerázni?
A férfi összeharapta az ajkát.
– Akárhogy van is, nekünk le kell egymásról mondanunk, – jelentette ki
határozottan. – Mi haszna lenne belőlem, – folytatta szelidebben,
kérlelő hangon, – egy férfiból, a kinek el van adva a szive s lekötve
minden energiája magasabb érdekek czéljaira? A kegyed számára semmi sem
maradna belőlem; nem olyan nő kegyed, a ki a morzsákkal is beérné,
madame egy kivételes brillans asszony, a ki a férfitől, a kit szeret, a
teljes boldogságot követelheti… Nézze, én nem vagyok méltó magához, míg
azon a talapzaton, a melyre hivatásom helyezett, azt hiszem, méltón
betölthetném férfi tisztemet. Nem vagyok az, a ki voltam, herczegnő, én
egy ezután összetoborzandó nemzeti hadsereg közkatonájául szegődtem el,
nem hogy a másé, de a saját magamé sem lehetek ezentúl…
Elhallgatott, pedig lett volna még több szava is, de elnémította a
herczegnő mohó figyelme, a melylyel a beszédjét leste… Megint
eltévesztette volna a helyes nyomot? A herczegnő kérdése megfelelt emez
aggodalmának…
– Politizálni fog, Nicolas?…
– Igen, olyasmi, – felelte a férfi gyáván; érezte, hogy a kelleténél
többet fecsegett.
Még inkább kiolvashatta ezt a herczegnő megcsillanó szeméből, csak azt
nem volt képes megérteni, miért örül az asszony annak, hogy ő
politizálni fog. Szavai is elárulták ezen való örömét.
– Oh, ha maga politizálni fog, cher Nicolas, akkor még nem veszett el
reám nézve végképen, még akkor sem, ha csakugyan jóhiszeműen állítja,
hogy egy más nővel való családalapítási szándékában csak a halál
akadályozhatja meg. Meg vagyok nyugtatva, mon Nicolas.
Miklós csak bámult. Nem tudott kiokosodni a sfinxasszony rejtélyes
szavaiból.
Pedig nem volt azokban semmi talányszerű. Mindössze, hogy a sfinxszerű
asszony (nem hiába uralkodott valamikor), ismerte a politikai porondot,
annak örvénybevesző sikátorait…
Hátha még ismerte volna Magyarországot is!… Vagy azt is ismerte?
Mindenesetre megnyugodva, a körülményekhez képest szinte derülten
távozott a Miklós lakásáról.
– Egyelőre nem fogom többet becses nyugalmában háborgatni, – mondta
inkább évődő hangon, mint gúnyolódva, midőn búcsúzóul kezet fogott a
házigazdával, – a politikára bizom, hogy megtérítse önt nekem, mert
csudákra képes a politika. Annyira bízom benne, – folytatta, mosolyt
lopva gőgös ajkára, – hogy nem is maradok tovább Budapesten, holnap vagy
holnapután távozom s addig nem fogok visszatérni, míg _maga_ nem érzi a
szükségemet.
Miklós egyik ámulatból a másikba esett. Az asszonyt mulattatta a zavara.
– Biztosítom, hogy első hivására itt fogok teremni magánál, – folytatta,
– hogy a segítségére legyek. És sem fáradtságot, sem _pénzt_ nem fogok
kimélni, hogy kivívjam a háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel
révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz… Minden héten
levélben fogom magát értesíteni, hol találhat, válaszolnia sem kell,
mindaddig, a míg nem látja elérkezettnek az idejét, hogy a segítségemért
folyamodjék… Adieu, cher Nicolas.
Még egyszer megrázta az asszony az ámuló férfi kezét, aztán szó nélkül
távozott.
Miklós azt sem vette észre, mikor csukódott be utána az ajtó; szinte meg
volt kövülve.
Mi volt ez? Jóslás? Fenyegetés? Mind a kettő? Arra számított a
veszedelmes asszony, hogy exponált helyzetében könnyebben lesz
megtámadható, meghódolásra kényszeríthető? A politikai lidércz
segítségére számít, a mi megszivja az emberi szivet, a melynek vére a
hazának lesz felajánlva szent áldozatul?
Miklós érezte, hogy nyomon van. A féltékeny, élvvágyó asszony holmi
diplomácziai kártyakeveréssel s rengeteg vagyona segítségével alighanem
az ő törekvéseit reméli kontrakarrirozni, hogy így megalázván őt,
könnyebben magához emelhesse czéljatévesztett élete romjairól.
A beszédje teljesen erre vallott. De honnan sejthette a csudálatos nő,
hogy oly nagy konczepcziójú politikát szándékozik inaugurálni, a melynek
csak két kimenetele lehet: fényes győzelem vagy megsemmisítő kudarcz.
Honnan tudhatta, hogy a zászlóval, a melyet ki volt tűzendő, együtt kell
élnie, halnia, s hogy annak lobogásába majdan ő is beleszólhat távoli
nemzetek diplomácziai szócsövén? Úgy ismerte, oly nagyratartotta, úgy
imádta a férfit, a kit szeretett?
Miklós újabb aggodalmait, a melyekkel a herczegnő megterhelte a lelkét,
még ellensulyozta az a tudat, hogy _egyelőre_ (mint kifejezte magát)
kitér az útjából a veszedelmes asszony. De ez még korántsem oszlatta el
régebbi kétségeit. Érezte, hogy a szenvedelmes nő nem bízza rá a sorsát
teljesen a politikára, cselekedni fog ellene a távolból is. A távozása
mindössze egy respirium a számára; hiába dugja fejét a homokba, mint a
struccz, ha a szemével nem is, az eszével látnia kell a veszedelmet, ha
annak kútfeje át is lépte a szemhatárt.
Mindent összevéve, mégis nagy könnyebbséget érzett Miklós a herczegné
távozása után. Nyereségnek tartotta a veszélyes asszony kilátásba
helyezett elutazását azzal a kellőleg meg nem mérhető teherrel szemben
is, a melyet rejtelmes szavakba burkolva lelkében hátrahagyott. Legalább
szabadon lélekzhetik egy ideig. S az idő már magában véve fél nyereség.
Csak ki kell használni tudni…
Oly szigorú és pontos volt Miklós számvetéseiben, hogy fölbecsülvén az
idő értékét, eszébe sem jutott, hogy hiszen tárgytalan dolgot mérlegel,
maga a herczegné tette tárgytalanná, midőn megigérte neki, hogy addig
nem fogja magát mutatni, míg ő nem hivja. Tetszése szerint élhet az idő
kedvezményével, tőle függ, hogy a herczegnőt sohase lássa viszont… Azért
mégis jól számított Miklós: a herczegnőt, ha akarja, sohasem fogja
látni, de érezni fogja a műveit. Az ő respiriuma tulajdonképen csak
addig tart, a míg ki nem lépett a politika porondjára. A menyasszonyával
szemben talán addig sem.
Miklós elborult, hogy eszébe jutott a szive eme legbensőbb ügye. De
hamarosan elűzte idevágó gondolatait, elfojtotta érzelmeit. Először a
kötelességének tesz eleget, aztán következik csak vágyainak a
mérlegelése, boldogságának a kérdése… Addig kimélni fogja a lelkierejét.
Majd ha megjelent lapja első száma… Akkor tovább gondolkozik róla… Hogy
mitévő legyen…
Következő napon egy levelet kapott Miklós a herczegnőtől:
«Adieu, Nicolas.