– Kilenczszázezer koronát hoztam magammal…
Bodonyi még a kést sem tette le, a mivel szalonnáját szabdalta:
folytatta a falatozást.
– Ühüm, – dünnyögte, – szép pénz, megér kilenczezret.
– Annyit ér, mint a mennyit mondtam.
– Csak lesd…
– Miért lessem, mikor itt van a szekrényemben.
– Az ám, az aláirási ív.
– Nem aláirási ív. Pénz és értékpapir.
De erre már csakugyan abbahagyta Napi a szalonnázást.
– Készpénzzel fizettek volna? A kaszinó urai? Hihetetlen.
– Nem a kaszinó uraitól hoztam a pénzt.
– Hát kitől?
S nyitva maradt a Napi szája a csodálkozástól.
– A nagynénémtől.
– A német bárónétól?
– Tőle.
Még nagyobbat csodálkozni úgy sem tudott volna Napi, hát egyáltalában
nem csodálkozott többé. Kopott nadrágjába dörgölte a kezét és
belenevetett a levegőbe.
– Ejnye, ejnye…
– Meglep a dolog, ugy-e? – kérdezte Miklós barátja vállára hajolva és ő
is nevetett.
– Ejnye, ejnye…
– Térj magadhoz, Napi.
– Várjál egy kicsit… Olyan váratlanul jött a dolog… S az én szivem úgy
elszokott az örömtől… Várjál egy kicsit…
Napi igen sápadt volt csakugyan. Úgy látszott, dermedt szivének valóban
megártott az öröm láza, mint éhenhalódó gyomrának a zsiros falat.
– Ejnye, ejnye, – hajtogatta egyre; csak negyedszerre tudta befejezni az
ajkán csüggő mondatot. – Ejnye, ejnye, hisz akkor az egy szent a te
nénéd, a te német nénéd…
– Szent, – hagyta helyben mély meggyőződéssel Miklós. – Úgyszólván
semmit sem költött magára az utolsó huszonöt esztendőben, (mióta az ura
meghalt); egy szobában lakott a kastélyban, hogy csaknem egész
jövedelmét félretehesse az ura véreinek…
Most már meg a fejét lóggatta váltig a nagyszivű proletár.
– Csudálatos, csudálatos, – motyogta, – mi most megszentelt pénzből
fogjuk a lapot megindítani!…
– Megindítjuk – jelentette ki Miklós, – minél hamarabb, azonnal, ha
lehet. Gondoskodjál kiadóról, állítsd össze a szerkesztőséget: ez a te
dolgod lesz.
Bodonyi egyszeribe elemébe jött. Szögletes arcza kigömbölyödött,
végtagjai elkezdtek rángatódzni, ugrált, hadonázott gorilla-karjaival,
buzgalmában nem találta helyét.
– Azt rám bízhatod, pajtás. Én ismerem az embereket… Micsoda társaság
lesz itt együtt!… Megállj, kóstolóba felsorolok neked egynehányat.
Főszerkesztőnek Lombos Keresztélyt csipem meg, a nazarénust. Egész
Magyarországon nincs még egy oly tiszteletet parancsoló pofa. Aztán nem
is üres ember: kilencz nyelven ir és beszél, van tanári, mérnöki, orvosi
diplomája, úgy versel, mint a záporeső, pingál, hegedül, egyszóval
mindenhez ért.
– S hol van jelenleg alkalmazva? – kérdezte Miklós kiváncsian.
– Hogy hol? Jelenleg?… Hát jelenleg szabó.
– Szabó!
– Persze hogy persze. Éhen csak nem halhat az ember: a tudománya nem
kellett senkinek, hát a szabómesterségre adta a fejét s mondhatom, ezen
a téren se kontár.
Miklós megcsóválta fejét. Napi folytatta:
– Egyszóval Keresztély koma jó lesz főszerkesztőnek. Szerkesztőnek
ellenben Deéry Ferkét bazsaltam ki magamnak. Ő praktikus ember és
szörnyen munkabiró. Egyidőben egyszerre hét laphoz volt szerződtetve.
Csinált politikát, közgazdaságot, sportot, novellát, regényt, rövid
hirt, talányt és halálozási rovatot.
– Akkor az sokat keres, – vélte Miklós, – drága lesz nekünk.
– Bízd rám, – s jóizűen elkaczagta magát Napi, – száz forintot adunk
neki havonta.
– S ezért az összegért otthagyja mind a hét lapját?
– Azokat ő rég otthagyta, – világosította fel Napi még jobban kaczagva.
– Immár két éve, hogy irnok a rendőrségnél.
– Tréfálsz?
– Nem. Jön a segédszerkesztő. Ez most kifutó a Kiss és Nagy czégnél. De
ne gondold, nem közönséges kifutó, nélküle rég kridát mondott volna Kiss
és Nagy, nem fejtegetem neked bővebben, hogy miért, egyelőre csak annyit
a barátomról, hogy három hetilapot ir, – nem szerkeszt, hanem maga irja
a lapokat az elsőtől az utolsó betűig.
– S nem boldogul? – vágott Miklós a Napi szavába.
– Nem, – válaszolt ez gyermekes egyszerűséggel, – mert nem népszerű
lapokat csinál. A Keresztények Lapjának hetvenöt előfizetője van, Árpád
Népének hatvan, a Magyar Virtusnak pláne csak huszonkilencz… De ne
beszélj közbe, – folytatta az extanár lelkesen. – Jönnek a
főmunkatársak. A politikai rovatot Belki Jancsi fogja vezetni. Annak
ugyan most igen jól megy a dolga, korcsmáros a Külső Váczi-úton, de a
milyen lelkes ember, biztosan bezárja a bótot s testtel-lélekkel felcsap
közénk…
– S ért a politikához? – kérdezte Miklós elhülve, szinte roszkedvűen.
– Valamikor ő irta ebben az országban a legemelkedettebb politikai
vezető czikkelyeket, – mondta Napi a legmélyebb meggyőződés hangján. –
Persze nem a napi politika szalmáját csépelte, az ilyes hülye
pitykézésre nem volt kapható, ő mindig a nagy konczepciók embere volt.
Kezdeményező elme, távolbalátó bölcs, a ki a kis dolgokból nagy
következtetéseket tud levonni, nem mint ezek a mai divatos napszámosok,
a kik úgy széjjel elemzik a legnagyobb államjóléti kérdéseket is, hogy
ember legyen, a ki kikeresi belőlük a lényeget.
– De hiszen ez végtelenül szomorú, – fakadt ki Zádor, – hogy ezek a te
embereid így deplaszirozva vannak.
– Hát nem azért akarjuk mi ezt az országot revizió alá venni, – kérdezte
az extanár naivságot mimelő gúnynyal, – mert az emberek nincsenek benne
a helyükön? Nem azt akarjuk, hogy az erők teljes érvényesülési
lehetősége minden vonalon biztosítva legyen? Hogy parlagon ne heverjen
az ész és munkatőke; ki-ki annyit érjen, mint a mennyi értéket képvisel!
Zádor kissé zavarba jött.
– Jó, – mondta, – de te, azt hiszem, túlzasz.
– Én túlzok? – heveskedett Napoleon. – Én, a két diplomás proletár, a ki
egyszer eszik napjában (nem panaszképen mondom), akkor is csak
szalonnát; a ki mindent megtanultam, a mit megtanulni lehetett; a ki
soha senkit meg nem bántottam, de csekély erőmtől telhetőleg mindenkin
segítettem, a ki hozzam folyamodott… Én túlzok, – folytatta
szenvedelmes, rikácsoló hangon, – a ki a tudásommal, ha alkalom adódnék,
szégyenbe borítanám a legtöbb akadémikust; a ki különbül
eladminisztrálnám akármelyik miniszteriumot, mint a mai nagyfejűek
bármelyike; a ki teljes életemben dolgoztam, küzködtem, égő
szenvedelemmel törtem a magasságokba, mert úgy teremtett meg Isten, hogy
fent legyek!… És hol vagyok? – fejezte be hosszúlélekzetű tirádáját
tragikusan lefokozott tompa hangon. – Járdataposó, létnélküli kétes
egyén vagyok, a rendőrség szemében megfigyelendő veszedelmes proletár,
hulladékon tengődő féreg… S miért? Mert ember akarok lenni elsősorban,
nem tányérnyaló ripők, csúszó-mászó hüllő, mint a siker jegyében működő
élősdiek. Ember vagyok! Az maradok!
Mondván, nyomatékul az asztalba csapott öklével a kopott proletár.
Miklós meg volt győzve… Ennek a sokat szenvedett, viharvert, nyomorban
edzett lelkű férfinek ismernie kell az embereit. A társadalmat is.
Hiszen átfúrta magát annak minden rétegén, mielőtt a legalsóbbig jutott.
Az, a mit ő csak egy bizonyos távlatból láthat, hozzá olyan közel
fekszik, hogy megfoghatja akár puszta kézzel is… Az intézmények, a
közszellem vétkei nemcsak rút látvány az ő szemében, de kínzókerék is, a
mely megropogtatta tagjait… Odanyújtotta jobbját a proletárnak.
– Igazad lehet, barátom, te jobban ismerheted a világot, mint én.
Vezess, követni foglak.
Még át akart neki adni egy pár ezer koronát a lap szerződtetendő
munkatársainak leelőzésére, de a proletár csak ötven koronát fogadott el
tőle egy öltő ruhára, hogy ne szégyelljék magukat, a kikkel a lap
érdekében tárgyalnia kell.
– A pénz irányában, – jelentette ki, – míg nincs kiadónk, hozzád
utasítom a feleket; én pénzt nem kezelek.
S emelt fővel, dagadó kebellel távozott barátja lakásáról, a nagy
igazságok martirja, a fenkölt szellemű úri koldus, a kinek oly végtelen
volt az ambicziója: elsősorban erővel ember akart lenni szegény…
Miklós magára maradt dolgozószobájában, szemlélődő elméjű ember létére
fölidézte, összegyűjtötte utolsó három napja változatos eseményeit,
megdöbbentő benyomásait. Érezte, hogy a picziny időkeretben roppant
meggazdagodott a lelke, de érezte a gazdagodása terhét is. Elméjében új
megfogalmazatlan kötelességek jelentkeztek szigorú erővel, parancsolón:
nem vagy többé a magadé, ezentúl másoknak élj! Egy-egy pillanatra szinte
megijedt a rámeredő felelősségek árnyaitól, de csak leküzdte
gyöngeségét, eszébe jutott egy amerikai dollárkirály mondása: Mennél
több terhet vállalok, annál erősebb vagyok.
Azért mégis, mintha megkönnyebbedett volna a szive, midőn Lórika
többszöri félénk kopogás után belépett a szobájába.
– Méltóságos úr, – kezdte a kis fitosorrú leányka, – a néni leszaladt a
grajzlerhoz vajért, nekem kellett ajtót nyitnom.
– Keres valaki? – kérdezte Miklós mosolyogva.
– Igen, egy bácsi.
– Ismerős bácsi?
– Nem ösmerős, de finom úr azért.
– Hogy tudod, hogy finom? – évődött Miklós a gyerekkel.
– Onnat, hogy lakkos topánka van a lábán, a fején meg pincs.
– Pincs? Czilinderkalap talán?
– Olyan kéményformájú.
– No ha kéményformájú, – nevetett Miklós, – kérd el a névjegyét és hozd
be.
– Már kértem, – jelentette a kislány fontoskodva, – de nem adta ide.
Aszondta, hogy aszongya, ugyis _örülni_ fog neki a méltóságos úr.
– Hát ereszd be.
Egy percz mulva önérzetes magatartású pofaszakállas úr lépett a szobába.
Kurtán levágta fejét, mint a ki fölötte áll a meghajlás konvencziójának.
– Van szerencsém magamat bemutatni: báró Langer Viktor vagyok.
A házigazda felállott s visszonozta az üdvözlést, de kezet nem nyújtott
vendégének. Az igen ki volt pomádézva, monokli ült a balszemében,
hepcziás volt egész magatartása. Miklós ösztönszerűleg fázott az efféle
alakoktól.
– Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
Az idegen úr leült, meghúzogatta nyakát a gallérjában s keresztbecsapta
lábát.
– Mindenekelőtt exkuzálnom kell magamat, hogy a kis cseléd előtt
megtartottam inkognitómat… Én nevezetesen igen exponált ember vagyok.
– Mennyiben? – kérdezte Miklós gépiesen.
– Üldöznek.
– Ah!
– Orosz alattvaló vagyok, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
Miklós úgy vélte, hogy biz az semmit sem magyaráz meg, de nem tett
megjegyzést az ellenszenves úr szavaira.
– Muszka kémek ólálkodnak körülöttem, – folytatta a pofaszakállas, – s
elkeserítik az életemet. S mindez – magyarázta, – egyetlen liberális
politikai czikk miatt. A rendőrség fekete könyvében mint veszedelmes
anarchistát tartanak nyilván.
– Kellemetlen, – jegyezte meg Miklós szárazon.
– Ám mindez – jegyezte meg az idegen, – azt hiszem, kevéssé érdekelheti
Méltóságodat. Nem is azért tettem tiszteletemet, hogy elnyafogjam a
bajaimat. Egy világraszóló találmánynak vagyok a résztulajdonosa.
– Oh, kérem, – tiltakozott a házigazda a további szó ellen, – ha az a
czélja, hogy velem financziroztassa a találmányát, ne is menjünk tovább…
Arra nekem nincs pénzem, punktum.
A pofaszakállas úr markába ejtette monokliját s finom battiszt
kendőjével megdörzsölgette annak nyomát az orra nyergén.
– Ön nem koczkáztat semmit, – mondta, inpertinensül farkasszemet nézve a
házigazdával, – holott milliókat nyerhet.
– Köszönöm.
A jövevény felhúzta az orrát.
– Ön nem őszinte hozzám, uram.
Ennyi szemtelenség már mégis fellázította Miklóst.
– Semmi okom rá, – mondta s a levegőbe nézett vendége feje fölött.
– Önnek van pénze, – állította ez, ügyet sem vetve a Miklós
visszautasító magatartására. – Annak a pénznek a tizedrészével két
hónapon belől megnégyszerezheti a vagyonát.
Miklós most már teljesen tisztában volt vele, hogy szélhámossal van
dolga. Nem sokat teketóriázott, nem tartotta magához méltónak a gyáva
türelmet, a melylyel az eféle tolakodást általában honorálni szokás,
felugrott székéből s a szó szoros értelmében ajtót mutatott a gyanus
embernek.
– Uram, volt szerencsém. Drága az időm.
Szempillája se rezdült meg a tolakodó embernek.
– A hogy parancsolja, – mondta, – majd eljövök másszor, addig is – s egy
nyomtatott füzetet vett ki zsebéből, – itt hagyom ezt az expozét, tessék
áttanulmányozni.
Mondván, meghajtotta magát, még kurtábban, dölyfösebben, mint jöttekor,
s viszontüdvözlést sem várva, távozott.
Miklós elnevette magát, mert nem akart bosszankodni.
– Honnan tudja ez az existenczia, – kérdezte önmagától, – hogy neki
pénze van? Mikor Bodonyit kivéve, senkinek sem szólt a nénjétől kapott
pénzről! S mindössze egy pár órája, hogy Budapestre érkezett!
Nem sokáig törte fejét a csudán, átöltözködött feketébe, czilindert tett
a fejére s kiment az utczára. A legelső virágkereskedésben pár szál
gyöngyvirágot vett a gomblyukába. Aztán gyors, szilárd lépésben elindult
a Nemzeti Kaszinó felé. Csábrághot akarta felkeresni, a ki rendszerint
ott szokott ilyen időtájt villásreggelizni. Ám a sors könyvében úgy volt
megirva, hogy ne jusson el aznap a Kaszinóba. A Baross-utcza és
Mária-utcza sarkán majd elgázolta egy szelesen hajtott automobil.
Folytatni akarta útját, mintha mi sem történt volna, de megállította egy
női hang. A nevén szólították; csak francziául.
– Monsieur de Zadorre!
Zádor arrafelé fordult, a merről a hang a füléhez ütődött.
A veszedelmes automobil ott állott öt lépésnyire tőle oldalt, a
Mária-utcza túlsó sarkán. Épen egy drága prémbe burkolt magas női alak
lépett ki belőle látható sietséggel.
Miklós legott ráismert. Elsápadt. Szinte gyökeret vert a lába a
döbbenettől. Alig ocsudott fel, a dáma már ott állott előtte és fogta a
kezét.
– Ah, Zádor, – mondta francziául, – mily kedves, hogy találkoztunk
egymással.
Szeme mosolygott, buja piros szája negédesen összecsucsorodott, a mint
nézte a sasarczú férfit, szinte műértő kedvvel, mint a hogy egy szép
lovat mustrálni szokás. Annál komorabb volt Miklós. Ő már ismerte ezt a
mosolyt.
– Madame itt Budapesten? Hogy került ide?
A szép asszony most már kaczagott is.
– Miért kérdezi, mikor ugyis tudja. Nicolas? Oh petit Niclas! – tette
hozzá, s egy kaczér mozdulattal melléje termett s a férfi karjába
kapaszkodott.
Miklós érezte, hogy nevetségessé válnék, ha tiltakoznék megfogatása
ellen: jó arczot igyekezett vágni a kelletlen játékhoz.
– Egyedül van, madame? – kérdezte udvariasan.
– Csak a komornám van velem. Kimondhatatlan gyönyörűség az nekem, hogy
végre ismét egyedül lehetek a komornámmal egy nagy városban
ismeretlenül.
Gondolta magában Miklós, bár én sem ismernélek, de persze kifejezést nem
adott a gondolatának.
– S hol van most, Juliette? – kérdezte gépiesen, csak hogy mondjon
valamit.
– Az autóban… Várjon, hazaküldjük, mi meg, ha maga is úgy akarja,
sétálunk egy kicsit. Kettesben, mint régen, tudja, az algeri pálmák
alatt. Oh, que ça sera gentil! (Oh, de szép lesz!) S a szép asszony
teste minden ízében megreszketett.
Az automobil haza száguldott a dáma parancsára a komornával. Miklósnak
minden erejére szüksége volt, hogy rászánja magát az idegen nő feltűnést
keltő magaviseletének brüszkirozására. Elég feltűnő volt már magában
véve a megjelenése is, az ezreket érő hermelin prém, a mely fejedelmi
termetét takarta, érdekes idegenszerű arczának eleven játéka s karjainak
merész mozdulatai.
– Nem sétálhatunk karonfogva, – mondta határozottan s kiméletlenül
leejtette karját, a melyen a dáma keztyűs keze pihent.
Az asszonynak egy szempillantásra sem hagyott alább a jókedve, egy
hunczutka grimaszt vágott s karmantyújába sülyesztette kezét.
– Haragszik rám a petit Niclas?… C’est bien. Jól tudja, hogy én semmiért
sem neheztelek. Ce n’est pas mon affaire, ças. Hát menjünk egymás
mellett, – csevegte, – mint két engedelmes gyermek, a kiknek nevetniök
sem szabad. Ugy-e, ne nevessek?… No, ne legyen olyan medve, szóljon
Nicolas.
Miklós szórakozottan haladt a bizarr nő mellett. Láthatólag ingerült
volt, bár arczára nyugalmat erőltetett.
– De csak nevessen, madame; jobb, ha nevet.
Ám a szeszélyes dáma épen hogy elkomolyodott. Még meg is állott egy
pillanatra, hogy szemébe nézhessen az elfogott férfinak.
– Niclas?
– Parancsol?
– Én feszélyezem magát.
A férfi nem szólt, az asszony folytatta:
– Hallgat, tehát úgy van. Csak az okát szeretném tudni, miért. Talán
_szégyelli_ a társaságomat?
Szuverén gúny árnyékolta be lebiggyedt szája szélét, villogó szeme nem
eresztette a férfiét.
– Menjünk talán, – vélte az, – így megállani az utczán feltünő.
– Addig nem, – makacskodott az asszony, – míg nem válaszol.
– Csak banális választ adhatnék… Ha megelégszik vele.
– Halljuk a banális választ.
– Az a válaszom, hogy úriember létemre vigyáznom kell annak a nőnek a jó
hirere, a kivel együtt vagyok. Ennyi az egész.
– Allons, – mondta a dáma s újra kilépett. – Kénytelen vagyok beérni a
válaszával, – folytatta előbbi évődő modorában, – bár érzem, hogy
becsapott, oh petit polliçon. A gondolatának csak a felét mondta el…
Várjon csak, kitalálom-e a másik felét!… Ide hallgasson, megfogalmazom
szebben, mint a hogy maga tudná. Ime, az ön gondolatának második fele:
Miért jött a nyakamra, miért kompromittál engem, oh herczegné – vagy
kicsi Maud – mikor jól tudja, hogy már nem szeretem magát? Megmentettem
az életét; a vipera mérgét kiszíttam fehér vállából, a melybe egy kis
időre, három esztendőre, úgy belevesztem, hogy azt hittem, soha többé
nem menekülök a bűvköréből – de azt már ne kivánja tőlem, hogy örök
életemre a rabszolgája legyek. Különben is megmondtam magának, midőn
_utóljára_ szakítottunk, hogy nevetséges szerepet játszani nem akarok
maga mellett, egy olyan nő _szolgálatában_, a ki szabad s mégse lehet a
feleségem ostoba házi törvényei miatt… Ugy-e így beszélne a bon Nicolas
volt kedvesével, Babenberg özvegy herczegnőjével, ha volna hozzá szive?…
– Körülbelől, – vágta ki a férfi, minden udvariasságot félretéve,
elszántan.
A fönséges dámának megvonaglott az arcza, mintha kigyó marta volna meg,
de a szava az édes maradt. Annál kínosabban hatott a férfira.
– És ha én most azt mondanám magának, mon Nicolas, hogy nem vagyok többé
Babenberg koronás herczegnője, csak egy egyszerű szerelmes
polgárasszony, a ki asszonyi méltóságát félretéve eljött a férfi után, a
kit imádott, hogy neki újra felkinálja magát, most már feleségül persze,
mert igen szubtilisak az ő ártatlan bolond embere erkölcsi érzései… Mit
szólna ehhez az én Nicolasom?
Az érdekes pár a Calvin-térre ért. Vigyázniok kellett magukra a nagy
kocsiforgalom miatt. Abbahagyták a beszédet, hogy zavartalanul
surranhassanak át a robogó fogatok s villamoskocsik forgatagán. A
Kecskeméti-utcza szögletén megállottak. A férfi sápadt volt, az asszony
arcza ellenkezőleg, vérpiros szint öltött, mint a kicsattant pünkösdi
rózsa. Egy ideig némán, görcsös merevséggel néztek egymásra a régi
szerelmesek. A férfi szólalt meg először.
– Remélem, herczegnő, tréfa volt.
– Ne remélje, – mondta az asszony.
Hangja olyan tompa volt, mint a kalapácsütés.
– Akkor – nyögte ki Miklós kínosan, – én vigasztalan vagyok.
– Azaz nem kellek.
– Herczegnő, alázatosan bocsánatot kérek, de…
– Bátran, mondja csak… Valami libája van, ugy-e? Mert azt, hogy nem
házas, tudom; volt annyi eszem, hogy informáltassam magamat.
– Herczegnő, ez a tonus nem illik magához.
– A herczegnőhöz nem, de nem vagyok az. Egyszerűen Wallheim Magda
vagyok. Lemondtam minden jogomról s összes rangomról.
– Valóban?…
– Valóban… De jó lesz, ha járunk… Úgy látszik, nincs egész magánál, egy
kis mozgás jót fog tenni az idegeinek.
Most már nyers volt a koronás dáma hangja, mint csakugyan egy féltékeny
polgárasszonyé.
A különös pár folytatta sétáját.
– Liba van a játékban, – mondta az asszony inkább magának, mintsem a
férfinak, – különben kezesebb lenne… Szegény liba!
A férfi kijött a sodrából.
– Herczegnő, – fakadt ki emelt hangon, – ne fenyegesse s ne sajnálgassa
az én menyasszonyomat. A maga hatalma nem ér odáig, hogy kárt tehessen
bennünk, még ha az uralkodásról nem is mondott volna le.
– Tehát csakugyan szerelmes, – konstatálta az exherczegnő s egy idétlen
hiszteriás kaczaj fakadt fel a torkából, – a liba él, csak az a kérdés,
kiféle, miféle.
Miklós megelégelte a kínos játékot. Az Egyetem-térre érve intett egy
bérkocsisnak.
– Madame, tessék beszállani.
Ám a dáma nem hagyta magát.
– Après vous, monsieur. (Ön után, uram.)
– Haza kisérem, – súgta a férfi a fülébe, – csak ne csináljon feltünést.
Engedje, hogy besegítsem a kocsiba.
Megfogta az asszony karját szinte erőszakosan. Az végre is engedett a
nyomásnak, felszállott. Miklós utánna ugrott.
– Hol vett szállást?
– Hôtel Bristol…
A bérkocsi elrobogott. Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Újból
kezdte kegyetlen játékait.
– Nicolas, haragos kis Niclas, mondok magának valamit.
– Semmit se mondjon, herczegnő, mindent tudok…
– Nana, hátha nem jól tudja… Mégis megmondom, látja jobb az úgy, ha nem
keverem vizzel a bort. Niclas, én semmiesetre sem mondok le magáról.
– Tudom, – mondta a férfi, merőn farkasszemet nézve a dámával, – de azt
is tudom, hogy nem megy velem semmire.
– Nem jól tudja, drága Nicolas. Még egyet mondok magának, Nicolas, hogy
jobban megértse a helyzetet. Én mindenre kész vagyok, a lehetetlenre is.
S mosolygott az asszony, de az arcza oly merev volt, mint egy
Medusa-fej.
A férfi vállat vont.
– Ha csak el nem pusztít…
– Min-den-re kész vagyok, – ismételte a dáma, tagolva ejtve ki a szót,
hogy nagyobb nyomatéka legyen. – Ne is próbáljon az én kisértésemnek
ellentállni, mert ugyis hiába minden, – folytatta folyékonyan, – mert én
azok közé tartozom, a kiket nem szabad megúnni… Mondja Nicolas, hogy nem
únt meg, mondja hamar.
– Vőlegény vagyok, nincs egyéb szavam.
Az asszony megrázogatta fejét, látszólag minden indulat nélkül.
– Hagyja ott a menyasszonyát, mondjon le róla, Nicolas.
– Soha!
– Akkor, – mondta a dáma, – én igen sajnálom a menyasszonyát, szegény
Nicolas.
A kocsi a Bristol-szálló elé ért. Miklós kiugrott belőle s segített a
herczegnőnek leszállani.
– Au revoir, mon cher ami.
– Madame!…
Elváltak a nélkül, hogy kezet fogtak volna egymással.
Azt mondják, az erős fizikumú emberek nehezebben állják a lelki
katasztrófákat, mint a gyengék. Annyi bizonyos, hogy Miklós magára
maradván az utczán, alig birt a lábán megállani. A szerelmes asszonynyal
lezajlott párbeszéde olyan hatással volt reá, mintha egy egész
világrenddel jött volna összeütközésbe.
Nem kicsinyelhette az asszony burkolt fenyegetődzését, mert ismerte őt.
Határt nem ismerő energiájával három évig tartotta jármában, jóllehet
nem szerette őt igazában épen erőszakos természete miatt. Tizszer
búcsúzott el tőle örökre s az asszony tizszer követelte őt vissza
magának. A válások és visszahódítások persze nem múlhattak el tragikus
jelenetek nélkül. Az asszony mindig beváltotta vele szemben minden
fenyegetését. De nem a félelem erőszakolta vissza a férfit az asszony
karjaiba, inkább a szánalom ejtette meg a szivét. Ám most megfordítva
állott a dolog. A szánalomnak semmi köze sem volt többé ahhoz a
levertséghez, a mely a férfit szinte levette a lábáról. Végkép
meggyűlölte a nőt, a ki az ő szive bálványát megmerte csúfolni, – de
immár félni kezdett tőle, hiszen nemcsak magát kellett a boszújától
féltenie.
– Sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas! – zúgtak fejében az asszony
utolsó titokzatos szavai. Mi volt ez, ha nem a legvakmerőbb fenyegetés?
Délben még az volt a szándéka, hogy meglátogatja délután kicsiny
várakozó párját a maga fészkében (azért öltött redingoteot), most egy
hirtelen támadt sejtelme nyügében lemondott erről a szándékáról. Hátha
detektivekkel leseti a visszautasított asszony lépéseit s látogatása
nyomra vezetné őket… Nem, a herczegnőnek nem szabad sejtenie sem, kit
választott ki örökös párjának. Legalább egyelőre nem. Annak nem
árthatunk, a kit nem ismerünk, – vélte Miklós s elhatározta, hogy
valameddig el nem távolítja a szenvedélyes asszonyt valami úton-módon,
nem fog a menyasszonyával csak indifferens helyen találkozni. Például a
Bélteky grófné szalonjában. Az olyan zárt kör különben is, hogy oda
detektivforma ember be nem furakodhatik…
A mint így tépelődött magában, eszébe jutott, hogy épen aznapra esett a
grófné zsurja. Megnézte óráját. Két óra volt. A feje szédült az
izgalomtól, talán az éhségtől is, a kaszinóig se ment, betért a Hungária
nyilvános éttermébe, hogy összeszedje magát. Megebédelt. A tüzes Chateau
Lafite valahogyan rendbehozta, felbátorította megzavart gondolatait.
Föltette magában, hogy nem fogja kicsinyelni a fenyegető veszedelmet, de
nyugodtan és bátran néz a szemébe. Fegyverei neki is vannak a
herczegnővel szemben, gavallér keze csak addig van megkötve, valameddig
ellene irányul a bosszútőr éle; ártatlan menyasszonyát kötelessége
megvédelmezni a herczegnő kiszolgáltatása árán is. Igen, ha oda
kényszeríti őt az asszony, igénybe fogja ellene venni akár a rendőrség
segítségét is.
Azonban mégis összeborzadt Miklós ettől a gondolattól, jobban mondva a
kínos dilemmától, melybe a sors épen élete emelkedő pontján ily
kiméletlenül beleszorította, mintha csak össze akarná zsugorítani nagy
akarásait, szent terveit s szerelmével együtt egész érzésvilágát: Vissza
a sutba, oh emberfia; ha szép életet akarsz élni, kerüld az embert,
magadnak élj!
Tépelődései most már nem hangolták le a fiatalembert, inkább daczot,
harczvágyat szítottak a lelkében. Hovatovább hozzászoktatta magát ahhoz
a gondolathoz is, hogy ez még csak az eleje, újabb és újabb nehézségek
és veszedelmek fognak a feje felé kerekedni, hogy kerékbetörjék
akaratát. Idáig csak a szive ellen intézett támadást az Élet, a
társadalom elleni harczában talán testi épségét, becsületét is ki fogja
kezdeni. Lehet, kálváriajárás lesz egész élete, a siker gyönyörében nem
lesz soha része, boldogságát is teljesen fölemésztik vállalt
kötelességei… Mindegy, ő nem fog tágítani, végig harczolja a harczot,
leéli élnivalóját, addig meg nem pihen. Et si fractus illabatur orbis…
Mert hiszen ki legyen erős magyarok sorában, ha nem ő, ezeréves hősi
példák vérbeni és szellembeni letéteményese, az akrobata fizikumú, most
már anyagilag is erős vezérivadék!
Megerősítvén magát hitben és akaratban, legközelebbi teendőinek
sorrendjét állapította meg Zádor Miklós. Kidolgozta a programmot. Az
ujság gondját ráhárította egyelőre Bodonyira, de mitevő legyen a
herczegnővel? Nyilt harczra nem szállhatott vele, mert kötve volt a
keze. Megkötötték az úri konvenczió s az erkölcsileg kötelező
kiméletesség, a melylyel titkos mátkástársa fönséges szűziességének
tartozott. Úgy érezte, hogy már idáig is megillette annak épségét, midőn
a herczegnővel nyilvánosan mutatta magát az utczán. Tápot adott holmi
mende-mondának, a mely ha az ártatlan leány füléig talál jutni, mély
sebet fogna ütni annak nemes szivén s kínos kimagyarázásokra
kényszerítené őt. Csak abban bizott, hogy ismerősei közül senki sem
látta őt együtt a bizarr dámával. S föltette magában, hogy ha már
végképen ki nem kerülheti a tolakodását, többé (a nyilvánosság előtt
legalább) sohasem fog vele mutatkozni. Megszökik tőle, brüszkirozni
fogja, ha ezzel nevetségessé is teszi magát… Ámde, ha ezt megteszi is,
hogy kontrakarirozza a dáma egyéb támadásait, esetleges titkos
manövereit? Ő személyesen nem ellenőrizheti a cselekedeteit, a nélkül,
hogy ki ne pattanna a vele való régi viszonyának a titka. S a társaság
nyelvére kerülne a nagy szenzió: Babenberg herczegnője s egy magyar úr
szerelmi regénye… Oh nem, ennek nem szabad megtörténnie. Inkább egy
ember tudja meg, mint egy társadalom. Miklós elhatározta, hogy
valamelyik diszkrét barátja segítségét fogja igénybe venni a
herczegnővel szemben, ha meg is sérti ezzel a köteles úri diszkrécziót.
A vis majorral szemben nem állanak meg a törvények…
Miklós legelőször Bodonyira gondolt, de hamarosan elejtette ezt a
gondolatát. A köz elszánt munkását ilyes személyes ügyek útvesztőjébe
nem hajtja bele. Munkaerejének legkisebb hányadát sem vonja el a
közügyektől; ő mostantól fogva kizárólag a Nemzeté.
Bizalmasa megválasztásának kérdését egyszeribe megoldotta egy kedves,
nem remélt meglepetés. Az étterem ajtajában meglátta Csábrághot, a mint
szemlét tartott a vendégek seregén; nyilván társaságot keresett magának.
Miklósnak intenie se kellett, a jóbarát hamarosan észrevette s egyenesen
feléje tartott. Persze leült az asztalához s igen sajnálkozott, hogy
Miklós már a feketekávénál tart.
– Ha tudtam volna, előbb jövök, hogy együtt ebédelhessünk.
– Megvárlak, – örvendeztette meg Miklós, – egész hatig szabad vagyok.
– S hatkor?
– Megiszom egy csésze theát Bélteky grófnénál.
– Topp, – örvendezett Csábrágh gróf, – akkor el se váljunk egymástól
erre a kis időre: én is oda megyek.
– Kitünő. Veled maradok.
– Iszol egy pohár pezsgőt?
– A kedvedért. Bár már bennem van egy palaczk Lafite.
– Mi az egy ilyen Tuhutumnak.
Csábrágh meghozatta a pezsgőt és töltetett. Igen jó kedvében volt, úgy
örült az életnek, mint egy kálomista káplán.
– Annak egészségére, a kit szeretünk, – s poharat emelvén, kocczintott
Miklóssal.
– A ki a legdrágább nekünk, – tódította meg ez a rövid köszöntőt.
Ha tudta volna a két férfi, hogy egy és ugyanazon leányra gondoltak, de
másképen fejlődött volna köztük a társalgás sora!…
Miklós azonmód megragadta a megpendített húrokat.
– Ideje is volna, hogy megházasodjál Én a te helyedben várat építtetnék
magamnak a gellérthegyi barlang fölött, onnan szemlélném a fellegeket és
csillagokat egy meleg kis feleség oldalán. Persze – tette hozzá, –
beleszólnék a fellegek járásába, nekik szögezném a viharágyút, ha
túlszaporán szórnák villámaikat.
– Poéta! Mindig képletekben beszélsz.
– És te megérted a képletes beszédet.
– Magyar vagyok.
Ismét poharat emelt a két barát.
– Éljen a haza!…
– Én most lapot alapítok, – jelentette Miklós, midőn letette poharát.
Csábrágh feléje nyújtotta kezét.
– Állok rendelkezésedre.
– Köszönöm s annak idején igénybe is fogom venni _erkölcsi_
támogatásodat, – mondta Miklós, megrázva barátja jobbját.
Csábrágh elnevette magát, annyira elemében volt, minden csekélységen
tudott nevetni.
– A bugyellárist is, pajtás. Felcsaptam neked: nem árulok pejló helyett
fakó szamarat.
– Egyelőre nincs szükségem pénzre, – jegyezte meg Miklós szerényen.
– Hogyan? – csodálkozott Csábrágh. – Multkor azt mondtad, hogy szegény
vagy. Vagy mások adták össze a pénzt, mielőtt rám gondoltál volna? Vagy
gyémántmezőre bukkantál a birtokodon? Hogy áll a bál?
– Úgy, hogy pénzt kaptam a nagynénémtől,
– A Frau Baronintól? (Csábrágh ismerte barátja családi viszonyait.) A
csajbókos Tantétól? Nohát, mondhatom, ez a csodapump dicséretedre válik.
Miklós elkomolyodott. Nemes nénjének léha megitélése igen megillette
szivét.
– Azt az asszonyt ne bántsd, Ödön. Nem csajbókos az az asszony, de
szent.
A nagyúr nem tudott kizökkenni frivol hangulatából.
– Pláne szent! – tréfálkozott. – Akkor biztosan rád hagyja a birtokát
is.
– Úgy van, de kérlek, ne űzz belőle tréfát, engem sebzel meg vele.
– Pardon, – mentegette magát Csábrágh. – Különben láthatod, egész bolond
vagyok… Tudod, mikor szoktak az okos emberek megbolondulni? Nem tudod,
mert nem vagy benne, hát majd megmondom én: mikor szerelmesek.
– Komoly szerelem? – kérdezte Miklós felvidulva.
– A legkomolyabb. Elfogadom tőled a felajánlott gellérthegyi várat, a
meleg asszonykának való már megvan hozzá. Tavaszszal megházasodom… Mit
szólsz hozzá?
– Szivből örvendek.
– Hátha még tudnád, kicsoda! Szinte sajnálom, hogy a nevét nem mondhatom
meg neked, legjobb barátomnak sem, de még nem kértem meg a szülőktől a
kezét.
– S vele már tisztában vagy?
– Nna, pajtás, – s boldogan kaczagott a daliás gavallér, – hát hogyne
volnék tisztában. Olyan átlátszó annak a leánynak a lelke, mint a
kristály, bárhonnan nézed, a legmélyére lehet látni, beszél annak a
szeme is, a homloka is, a kis gödröcske is beszél az állában, a ringó
őzjárása is: sohase láttam én olyan tökéletes nyiltságot, mint a milyen
az ő lényéből kisugárzik…
Miklós megragadta poharát, egész ráragadt barátja boldog jókedve.
– Fogadd magas megelégedésemet. Úgy illik az, hogy ha szerelmes az
ember, hát fülig legyen az.
Kocczintottak. Nem is hangosan s a Miklós kezében valahogy mégis
meghasadt a pohár. Mintha valami láthatatlan őrszellem figyelmeztetni
akarta volna, hogy hagyja abba az örvendezést, mert nem tudja, minek
örül.
A szinte megmagyarázhatatlan mozzanatnak nem is maradt el a hatása.
Megbabonázta s egy időre lehangolta a barátok kedvét.
– Rosz omen, – kezdte Miklós, – de csak nekem az, – tette hozzá
tapintatosan, – a te poharad kibirta.
– Bolondság! – mondta Csábrágh, de már nem nevetett hozzá. – Pohár, hát
pohár: az a sorsa, hogy eltörjék.
– Az enyém nem tört el, csak meghasadt, – jegyezte meg Miklós, – az
pedig nagy különbség.
– Ha jósolni akarsz a jelenségekből, mint ama bizonyos vénasszony, a
Kasszandra, – tért vissza Csábrágh a tréfa mezejére, – akkor van
különbség a hasadás és a törés között, de az ivás szempontjából egy a
kávé. Egy másik poharat kell rendelni.
Miklóson valami megmagyarázhatatlan babonás makacsság vett erőt.
– Én megmaradok a hasadt poharam mellett; a kezemből ki nem adom.
Csábrágh nevetett rajta.
– Akkor drótoztasd meg, mert kifolyik belőle a bor.
– Majd jól megmarkolom, összeszorítom a hasadékot, hogy ki ne folyjék.
Csábrágh úgy látta, hogy megvonaglott barátja ajka, midőn elhallgatott.
– Csak nem vagy igazán babonás, Niki?
Miklós hátradőlt a széken s mély lélekzetet vett, mint a ki egy hosszú
beszédbe kezd.
– Barátom, mindenki babonás, a ki hisz, mert a hitnek határa nincs. Az
emberi tudomány végtelenül arrogáns, midőn azt állítja, hogy nincsenek
kisértetek. Honnan tudhatja azt emberfia, midőn gyarló öt érzékével még
azt sem képes felfogni, a minek a létezését megállapította az agyveleje.
Mennyi minden titka lehet a természetnek, a minek fölfedezéséhez száz
érzék kellene. De csak öt van s ebből ugyan nem lehet arra
következtetni, hogy csak olyan dolgok léteznek, a melyek ezzel az öt
érzékkel konstatálhatók.
– Én – folytatta Miklós, – odáig megyek mindenség megitélésében, hogy
hajlandó vagyok azt is elhinni, hogy az ember és Isten között
tökéletességi fokok szerint a nálunknál felsőbb lények egész
hierarchiája áll és uralkodik a szervetlen természeten. Miért volna
lehetetlen, hogy ezek a lények, jó vagy gonosz szellemek, beleszóljanak
az emberek dolgába, föl nem fogható s mégis szuggeráló erejű jelekkel
figyelmeztetvén őket, hogy résen legyenek. Ezt a hitet mi, gőgös férgek,
gúnyosan babonának mondjuk, de nem kaczagtatóbb szatira-e azt hinni,
hogy semmi sincs, csak a mit én, a teremtés koronája meglátok,
meghallok, megszagolok, megtapintok, megizlelek…
Csábrághnak nem izlett a transcendentalis metafizika.
– Ühüm, – dünnyögte, – egyszóval babonás vagy.
Miklós nem akarta barátja jókedvét elrontani, vidámságot erőltetett az
arczára s töltött neki a pezsgőből; magának is.
– Igyuk ki ezt a kis italt, majd aztán mesélek neked egy különös mesét.
– Idejét látta, hogy a herczegnőről beszéljen vele… Kocczintottak,
ittak… Csábrágh megrendelte a kávéját. Miklós hozzáfogott a
mesemondáshoz.
– Volt egyszer egy német herczegnő; nem uralkodott, mert Bismarck
beolvasztotta még az apja koronáját a császáréba, de udvartartását azért
nem oszlatta fel. Egyszóval elvették tőle a hatalmat, csak a nyügöt
hagyták meg neki: a cerimóniát. A herczegnő okos volt, asszony volt.
Azonfelül szép is volt, szeretett élni. Rájött, hogy nagy bolondságot
követ el, midőn fény nélkül vállalja az árnyat, holott vannak az életnek
oly árnyai is, a melyeknek fényességek felelnek meg, oly drágaságok, a
melyeket államférfiak, czezárok el nem vehetnek tőle, hogy gyarapítsák
koronájuk ékességét.
«Kapta magát az okos szép herczegnő, felmondott a főudvarmesternek és
társainak s egyetlen komorna kiséretében otthagyta rezidencziáját, hogy
megtanulná az életnek az alattvalók számára tartogatott örömeit. Először
a kozmopoliszokat vette sorra. A modern Babylonokat. Elvegyült Páris,
London, Róma szédítő forgatagába, mohó vágygyal hajszolta az élvezetet,
de nem találta fel sehol.
«Még nagyobbat gondolt az okos és szép herczegnő: hajóra szállott és
átrándult Afrikába. Hátha megtalálja ott a keresett boldogságot
bronzarczú, fehérburnuszos arabok palotájában, fekete göndör
négertörzsek nádkunyhói közt…
Miklós elhallgatott egy pillanatra: talán szavakat keresett a történet
folytatásához. Csábrágh elégedetten bólintott a fejével.
– Kezd a meséd érdekelni, fölteszem rólad, hogy igaz mese.
– Annyira igaz, hogy én vagyok az egyik hőse.
Mondván, így folytatta az érdekes mesemondó, hallgatójának nem kis
élvezetére.
– Magam is épen Algeriát barangoltam, midőn a herczegnő odaérkezett. A
komornájából, tiz arabus harczosból s ugyanannyi néger szolgából állott
a kisérete. Sohasem felejtem el azt a hatást, a mit reám tett, midőn
először megláttam a fejedelmi, szőke germán asszonyt, sötétbőrű, villogó
szemű, félmeztelen cselédei között. Hosszú fehér lepel fedte junói
testét, a mely egy hordszéken pihent, homloka fölött rubin diadém
csillogott rozsdavörös hajkoronáján. Kaczér volt, tetszeni akart a
sivatagban is. A primitiv lelkekre hatott is a kaczérsága: feketék,
bronzbőrűek imádattal vették körül, a négerek térdenállva, az arabus
harczosok mellükön keresztbefont karral udvarolták s fogadták
parancsait.
Csábrágh nem állotta meg, hogy közbe ne szúrjon egy kérdést.
– Mit kerestél te a Szaharán?
– Nem a Szaharán játszódott le a regény, – folytatta Miklós, – vannak
egyéb sivatagok is. Az, a hol a herczegnőt megláttam, Algir nyugati
részén terült el s tele volt pompásabbnál pompásabb oázissal. Csodásabb
földet én annál nem láttam soha. Franczia tisztek tettek rá figyelmessé
(alighanem a herczegnőt is) s annyi elragadtatással beszéltek róla, hogy
én, a ki tulajdonképen csak egy egész rövid kirándulást terveztem az
exotikus országba, nem állhattam meg: odautaztam egy ezredes barátom
croquis-ja nyomán s ott is maradtam az esős évszak beálltáig, kerek
három hónapig.
– S a herczegnőnek mennyi jutott belőle? – okvetetlenkedett Csábrágh, a
ki természetes, hogy kitalálta a történet elejéből a végét.
– Két és fél, – elégítette ki kiváncsiságát Miklós rövidesen. Majd
folytatta a történetet:
«Tudod, hogy jó amatőr fényképész vagyok, de festek is. Európai fehér
embernek teljesen átlényegül a pszikhéje, ha a megszokott életviszonyok
nyügéből kiszabadul: nem feszélyezi semmi konvenczió; ott, a hol a
természet erőit önző igájába nem hajtotta, akaratának, vágyainak a
természet szabja meg a korlátjait. Engem sem feszélyezett semminemű
tekintet, leszállottam a kopár szikláról, a honnan megláttam a karavánt,
a völgybe s bemutatkoztam a fényes kékszemű, fehér asszonynak: «…
Madame, engedje meg, hogy lefényképezzem önöket.» Megkaptam az
engedélyt: levettem a festői csoportot, aztán együtt ebédeltem a szép
asszonynyal. Ott ragadtam a kiséretében. Lefestettem. Tetszett a
festményem. A szép asszony kinevezett udvari festőjének s fizetést
igért. Azt hittem, tréfál, jót nevettem a bohóságán. De ő komolyan vette
a kinevezésemet, ő úgy látszik, végképen a sivatagban sem tudott
leszokni uralkodói allürjeiről. Megsértődtem. Csupa gőgből hasonlóval
viszonoztam a dáma kegyét. Kineveztem őt leendő feleségem várományos
udvarmesternőjének. Csak akkor tudtam meg valójában, hogy igazi
herczegnővel hozott össze a sors. A komornája rámrippent, dühösen, mint
egy hörcsög, hogy felségsértés volt, a mit elkövettem. A herczegnő
kedélyesebb volt, ő jót nevetett a «szemtelenségemen». Száz szónak egy a
vége: ott maradtam a dáma kiséretében. Tetszett nekem a rozsdaszin haja
izgatott. Észrevettem, hogy ő sem maradt közömbös irányomban… Egyszer
földhöz vertem egy óriási testű négerét, mert nem akart nekem
engedelmeskedni. A szőke nő meghivott a hordszékébe és megtapogatta a
karomat. A szeme ragyogott. Fizikai erőm imponált neki. Hovatovább
folyton vele kellett lennem. Rövid kirándulásokat tettünk kettesben,
minden kiséret nélkül. A csábító szirén a karavántáborban hagyta még a
komornáját is. Egyszer aztán megcsókolt, minden bevezetés nélkül, el sem
fogódott, nyilván egy alsóbbrendű lénynek tekintett magához képest, a
kivel szégyenkezés nélkül elégíttetheti ki szeszélyes vágyait.
– Ez a lekicsinylés vérig sértette férfiúi hiúságomat. «Majd én! –
vágtam a szemébe szenvedelmesen s úgy viszonoztam a kapott csókot, hogy
majd belefojtottam a lelket. A him gőgje kicsapott a véremből oly
erővel, hogy az asszony kénytelen volt magát megadni. Idővel teljesen
alárendelte magát az akaratomnak, parancsoltam vele. S nem fájt neki a
parancsom, elfelejtette a rangját, az urát látta bennem, a kinek nem
emberi intézmények, de a természet rendje szerint engedelmeskednie kell…
Csábrágh módfelett élvezte az exotikus regényt, majd kiugrott a szeme,
úgy figyelt.
– Egyszóval – jegyezte meg, – megtalálta benned a herczegnő a keresett
boldogságot.
– Meg.
S ismét felvette Miklós regénye fonalát:
– De boldog voltam magam is. Véremnek minden cseppje óhajtotta a
rendkívüli asszonyt. Mert az volt. Itéld meg magad… Egy kirándulásunk
alkalmával valahogy rálépett egy mérges kigyóra; a kigyó beleharapott a
bokájába. Szerencse, hogy megláttam, mert ő letagadta volna a
katasztrófát. Mosolyogva, gyönyört lehellve borúlt reám: «Csókolj meg én
egyetlen emberem, mert ki tudja, mit hoz a következő óra.» Egyszóval nem
bánta, ha a kínos halál utóléri, csak a karjaimban múlhasson ki… Én
persze, a helyett hogy teljesítettem volna a vágyát, lerángattam a
harisnyáját és kiszíttam a sebét. Ő még csak nem is igen örült neki,
hogy megmentettem az életét. «Talán jobb lett volna, ha meg hagysz
halni», – mondta s zokogva keblemre vetette magát… Ebből megéreztem,
hogy ennek a szerelemnek rám nézve csak tragikus vége lehet, holott én
viszonyunkat csak egy érdekes kalandnak szerettem volna tekinteni, a
mely kölcsönös megegyezéssel bármikor felbontható… Vérem szerette az
izzó teremtést, de a lelkem sohasem tudott az övével összeforrni, talán
mert idegen volt, azonfelül fejedelemasszony is. Mindegy. Még két
hónapot együtt töltöttem vele a magam kedvéből az afríkai csodaoázison,
aztán – különösen miután megkezdődtek a nagy esőzések – el akartam tőle
bucsúzni… Jól sejtettem. Az asszony nem eresztett. Talán képes lett
volna lehuzatni a négerjeivel, ha szökni merészelek. A behódolt
asszonyból a zsarnokom lett idővel. Görcsösen ragaszkodott hozzám akkor
is, mikor vége szakadt az afrikai idillnek s visszahajóztunk Európába.
Nyomon követett mindenüvé. Négy álló esztendeig üldözött a szerelmével,
tizszer sikerült tőle megmenekülnöm, tizszer kényszerített vissza a
jármába. Az utolsó esztendőben békét hagyott végre, azt hittem, örökre…
Keserű, mély sohaj fakadt fel a mesemondó kebléből, szinte kapkodott a
levegő után, midőn befejezte a történetet.
– Csalódtam. Most itt van újra, mint valami vészes üstökös, megjelent az
egemen, épen mikor virradni kezd reám s visszakövetel magának, nagyobb
energiával, mint valaha.
Csábrághot az utolsó szavakból csak az kapta meg, hogy itt van Ő. A
bűbájos szirén, a regényhős fejedelemasszony. Tehát megláthatja őt.
– Hova szállott? – kérdezte mohón. – Mi a neve?
– Az igazi nevét természetesen nem mondom meg, – csillapította Zádor
barátja lelkesedését, – csak az álnevét, a melyen itt szerepel.
Csábrágh észrevette magát.
– Ne gondold, hogy indiskréczióból kérdeztem… de miután te elmondtad a
történetet, úgy gondoltam…
Miklós a szavába vágott.
– Meg lehetsz róla győződve, hogy az én indiskrécziómnak igen nagy oka
van. Te vagy az első ember, a kivel közöltem ezt a titkomat, veled is
csak azért, mert szükségem van a segítségedre.
– Hohó, hát fenyeget?
– Szót sem szóltam volna, – felelt Miklós, – ha csak engem fenyegetne.
Az ő szempontjából talán joga is van hozzám, de nemcsak engem fenyeget.
– Hohó, hát kit még?
– Egy ártatlan harmadikat, a ki sohasem vétett sem neki, sem senkinek:
azt a nőt, a kit a lelkemmel szeretek.
– Hohó!…
Eme harmadik hohó után már torkán akadt a jó grófnak a további szó.
Mielőtt folytatta volna, csak úgy szárazon beletrombitált a
zsebkendőjébe.
– Nini, hát te is házasodol?
– Igen, – válaszolt Miklós őszintén. – Most már néném kegyéből nincs is
egyéb akadálya a házasságomnak, mint ez a nő.
A gróf lelkesen bólintott.
– Értem. Nekem kell a veszedelmes vetélytárs kirohanásait
kontrakarriroznom. De tudnám, hogy kezdjem, – tette hozzá komikus
grimászt vágva, – ha szerelmes nem volnék.
Miklós megértette barátja czélzását.
– Csalódol, – mondta, – az a nő nem lesz másé soha: nem olyan.
A gróf megvakarta tokáját.
– Hm… Akkor mi lesz tulajdonképen az én teendőm?
– Azt – válaszolt neki Miklós, – a körülmények fogják meghatározni.
Egyelőre csak arra kérlek, tudd meg valahogy, hogy nem leset-e reám?
Nem-e kutattat az én titkos menyasszonyom után?
– Nem tudja a nevét?
– Nem.
– Nekem sem mondhatod meg? Úgy könnyebben menne a proczedura.
Miklós tagadólag rázta fejét.
– Én sem kértem még meg a kezét szüleitől.
– Ah, pardon… Egyremegy különben, mindent megteszek az érdekedben,
egyrészt, mert szeretlek, másrészt meg izgat is a história…
Miklós közölte barátjával a herczegnő inkognito nevét és lakását, aztán
megkoczogtatta a meghasadt poharát, hogy kiegyenlítse a számláját. A
pohár diszharmonikus zenéje eszébe juttatta előbbeni themáját.
– Tudod-e most már, miért nem akartam kicserélni ezt a poharat? –
kérdezte jelentősen barátjától.
Az nem értette, hova czéloz a hasadt pohárral. Miklós felvilágosította.
– Magamra vettem a csudamód meghasadt pohár sorsát, mintha csak az én
életemet jelképezné, s annak ötletéből babonás hitem jósszavára erős
fogadalmat tettem, hogy maradok, a ki vagyok, soha föl nem cserélem
magamat, repeszszék bár be a természet titkos erői, vagy akár a
viszonyok bárdja, csontjaimat. Megmarkolom a lelkemet, hogy el ne
hagyjon, de a míg élek, csak abból fogok meríteni.
Csábrágh egy meleg pillantást vetett barátjára.
– Mégis jó valamire – mondta, – a babona is…
A két jó barát fizetett s karöltve hagyta el az éttermet. Öt óra volt.
Mit csináljanak hatig?… Beültek a Csábrágh automobiljába és kirobogtak a
füstös fővárosból Kerepes felé. A sebesiramú sétakocsizás, a friss
levegő élenye pezsgésbe hozta vérüket s fölemésztette az idegeikben
vibráló izgalmakat. Ám a Miklós helyreállott nyugalma csak nem volt
tartós. Lelkét ismét kibillentette egyensulyából egy meglepő jelenet.
Visszajövet ugyanis a barosstéri Keleti kávéházban megpillantotta
véletlenül Bodonyit, a mint egy ablakfülkébe húzódva, nagy buzgósággal
tárgyalt egy monoklis, pofaszakállas úrral. Langer báró volt, az
állítólag üldözött orosz alattvaló. Magán a tényen alig volt valami
csudálkozni való. A kalandor faiseur, a kit ő oly mereven
visszautasított egyszerüen egyik intim emberére vetette rá magát, hogy
találmánya értékesítése érdekében általa lopja be magát az ő bizalmába.
A tétel egyszerű volt, szinte rikított rajta a valószinüség látszata, de
a Miklós túlcsigázott agyát újabb hyper-kombinácziókra zaklatta a
kalandor látása… Hátha csupa ürügy a találmányhistória a gyanus ember
kezében, arra való, hogy annak révén könnyebben hozzáférhessen s
kivallassa környezetét? Ha pedig így van, – fűzte tovább a logikai
fonalat – akkor csak a herczegnő bérencze lehet. Ki másnak lehetne
érdekében, hogy belehatoljon élete titkos intimitásaiba?… A különös
föltevést nem is ejtette el Miklós. A gyanu megrögződött az agyában s
szórakozottá tette. Alig reflektált a Csábrágh derült megjegyzéseire.
– Miklós, mi bajod megint?
Csak eszembe jutott valami.
– Apropós – mondta a gróf hirtelen – nekem is eszembe jutott valami.
Annak a bizalmas beszélgetésnek a nyomán, a melyet a Hungáriában
folytattunk, alighanem rá fogsz jönni Béltekynénél, hogy kit
választottam páromul. Túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy bujócskát
tudjak játszani veled is. Elég, ha a társaságot félrevezetem annyira a
mennyire. Erre már vigyázok, mert nem kivánom hogy időelőtt szapuljanak
bennünket az irigy mamák…
– Nos? – kérdezte Miklós.
– Az utóbb felhozott szempontból arra kérlek, ne végy tudomást semmiről.
– Az csak természetes, – mosolygott Miklós, – a bizalmaddal nem fogok
visszaélni.
– No, én sem a tieddel, öregem… Ha valahogy megtudnám is, hogy kit
szeretsz…
– Ezen a ponton nincs veszedelem, – jegyezte meg Miklós elkomolyodva.
Mert nekem már csakugyan az az érdekem, hogy lélek se tudja meg az
eljegyzés előtt, hogy kit szemeltem ki magamnak feleségül és én
szigoruan ahhoz tartom magamat, megkértem a menyasszonyomat is, hogy
társaságban ne igen foglalkozzék velem.
– Talán túlzasz, – vélte Csábrágh – miért volna több okod bujócskázni,
mint nekem.
– Elfelejted, hogy szegény ember vagyok s mint ilyen természetszerüleg
provokálom az irigységet, másodszor meg, hogy a herczegnő személyében
ott kereng a lidércz a fejünk felett.
– Talán a te menyasszonyod is ott lesz Béltekynénél? – kérdezte Csábrágh
nem annyira kiváncsiságból, mint hogy mondjon valamit.
– Ott – felelte Miklós egyszerüen – s meglátod, sejteni sem fogod, hogy
ki az; udvarolni különben sem tudok, – tette hozzá, – igen komoly
dolognak tartom a szerelmet, mókázni vele képtelen vagyok…
Ebben a pillanatban fékezett a sofför: az automobil megállott a
Bélteky-palota előtt. Az urak kiszállottak belőle…
… _Negyedóra mulva tisztában volt Miklós, hogy ő és Csábrágh egy leányt
szeretnek._ Senki más a világon nem tudta ezt rajta kivül. Legkevésbbé a
leány. Csábrágh egy szót sem ejtett vele szerelemről, csak mulatott
vele; tréfáiból, kaczagásából hogy tudta volna kihámozni a férfi-pszikhe
titokban tartott rejtelmeit az ártatlan, fehérlelkű leány!
A társaság sem vette komolyan a latifundiumos úr udvarlását, keveselték
neki a szegény grófkisasszonyt. Mulat a bakfissal, mert tetszik neki s
úgy hozza magával nagyuri szeszélye, punktum.
Csábrágh meg épen vak volt. Eszébe sem jutott, hogy más is udvarolhat a
kis Romhányi Erzsikének rajta kivül. Pedig ugyan nem lett volna csuda.
A csuda az volt, a mit Zádor Miklós mívelt a jour-prién. Csupa kedv és
ötlet volt. Úgy sziporkázott a szelleme, mint még soha. A dámák mohón
lesték férfias ajkáról lelke szines röppentyűit, le sem vették róla
fényes szemüket.
Őszike, a kit teljesen lefoglalt magának a grófja, oly elfogulatlanul
gyönyörködött az ő kiváltságos fényestalentumu szerelmesében, midőn
néha-néha füléhez értek a szelleme által felvert kedvhullámok, hogy
Csábrághnak esze ágába sem juthatott, miszerint benne keresse barátja
titkos menyasszonyát…
Csábrágh és Miklós utolsóknak távoztak az estélyről. Miklósnak volt
annyi ereje, hogy végig játssza a komédiát vérző szivével a dermesztő
homályban, a mely megállítja még a gondolatot is. Azt sem tudhatta,
hányadán áll Erzsikével, a fölesküdt párjával. Biznia kellett a
hűségében de a látszat ellene szólt. Láthatólag szivesen fogadta a
nagyúr széptevését, viszont teljesen elfogulatlan volt vele szemben, ha
néha-néha hozzászólt, örömet ragyogott az arcza, mintha semmi változást
nem szenvedett volna a viszonyuk… Nem, nem, a remek leányról nem
tételezhetett fel képmutatást, az ő áttetsző lelkében ilyen salaknak
helye nem lehetett… De akkor meg hova számítsa a Csábrágh önbizalmát?
Azt a biztonságot, a melylyel máris leendő párjának tekintette a
leányt?! Valamiből csak merítenie kellett a hitét. S honnan merítette
volna, ha nem a leány magatartásából?…
Csupa kinos dilemma. De a Miklós rendkivüli akaratereje, ha már
megoldani nem tudta, legyűrte valamennyit. Lelke kinja nem birt erőt
venni magára erőszakolt elfogulatlanságán. Távozásakor mintha mi sem
történt volna, diszkrét megértő mosolylyal bucsúzott Erzsikétől,
visszavágott a Csábrágh tréfáira s lebilincselő kedvességgel köszönte
meg a háziasszonynak az élvezetet, a melyben estelyén részesült.
… Megmarkolta, összefogta a repedt poharat, megsebzett szivét, hogy ki
ne folyjon belőle pezsgő vére – de megtartotta. Maradt a ki volt. A
társaságnak nem volt szabad megtudnia, hogy mi megy véghez a lelkében.
Legkevésbbé Csábrághnak.
Az volt a Miklós érzése, hogy a legkisebb hirtelenkedéssel mindent
egyszeribe széjjelromból a szive körül; reményeit, terveit, egész
jövőjét, az Őszike boldogságát, baráti hitelét, mindent, mindent, a mi
ezen a világon még becses neki. És az volt az elhatározása, hogy küzdeni
fog végfogytig a pálmáért, lépésről-lépésre fogja bevenni a pályáján
keresztbehuzott sánczokat, de ha a győzelem nem megy nagyobb
vérveszteség nélkül: önmagát fogja legyőzni s visszavonul.
Ember akart lenni, mint Bodonyi. Ember volt. Még csak nehezére sem esett
vetélytársával kezet fognia, midőn elvált tőle, miután elkisérte a
legközelebbi utczasarokig. A leányról szót sem szólt hozzá. Czélzást sem
tett reá. Magatartásának szilárdságából csak akkor engedett egy
pillanatra, midőn Csábrágh a válaszuton beszállott autojába. Megragadta
a boldog ember kezét s így szóllott hozzá:
– _Bármi történjék is_, régi barátom, Csábrágh Ödön, mi együtt maradunk…