Miklós belépett az előterembe, a melyben egyetlen kőolajlámpa
világított. A kőkoczkák ismerősen kongtak súlyos léptei alatt. Az öreg
Sándor előtte botrogott a félhomályban, s kitárta neki az ebédlő
ajtaját. Itt is csak egy lámpa pislogott. Az ősök árnyékbavesző fejei
neheztelőleg bólogattak le reá a falról… Nagy okuk volt a szomorúságra
az ősöknek is. Miklós úgy hitte legalább. Kényelmetlenül érezte magát a
gyéren butorozott boltives teremben. Több világosságra vágyott. Mintha
dohszaga lett volna a komoly félhomálynak. Pedig még le is ültette az
öreg inas, a miből megtudta Miklós, hogy nénje nem bocsátja egyhamar
maga elé…
Különös asszony volt a Zádor Ádám özvegye. Beosztotta a napját apróra s
ettől a beosztástól senki kedvéért nem tágított. Ha az állott a
programmján, hogy hattól hétig harisnyát kell foltoznia, stoppolt, ha
úgy kellett is a hozzávaló lyukas harisnyát kölcsönkérnie. S szót sem
szólt senkihez, mialatt foglalatoskodott.
Aránylag elég szerencséje volt Miklósnak, alig ült öt perczig a
barátságtalan, petroleumfüstös teremben, magához kérette a nénje,
született Lilien Paulina bárónő, a thüringiai származású dáma.
A szoba, a melyben öccsét fogadta, már egész más képet mutatott, mint az
ebédlő. Tizenkét vastag gyertya égett két szépmivű fali karos
gyertyatartóban, további kettő az asztalon világított. Valóban volt mit
megvilágítania. Valami ünnepies, szinte merev előkelőség jellemezte a
női szalon egész berendezését, kezdve a cseresznyevörös selyemmel
behúzott, világos keretes Biedermeyer garniturától le egész addig a két
gyöngyvarrottas párnáig, a melyen jobbra és balra az asszony trónusától
két hófehér angoramacska nyújtózkodott. Minden egyes butordarab (kép,
szobrocska és egyéb apróság) a helyén volt, szinte szervesen
illeszkedett bele a dámaszoba stiljébe a legjellegzetesebben maga a
lakója. Finom arczélű, aggkora ellenére karcsú marquise-termetű dáma
volt. Halántékán lógó ezüstszin vuklicskáival s negédes kontyára
bigyesztett kukolájával úgy nézett ki, mint egy megelevenedett ó-szász
porczellán figura. Nagyon szép volt, művésziesen előkelő még most is,
csillogó sötétkék szeme s csudálatosan fekete szemöldöke meghazudtolták
nyolczvan éves korát.
Egy kerekded, minétbevaló kézlejtéssel üdvözölte öccsét, a ki
tiszteletteljes mély meghajlás után egy csókot lehellt újjai hegyére.
– Bonsoir, cher parent. (Jó estét, kedves rokon) – s egy újabb, de egész
másforma gesztussal helyet mutatott neki.
Miklós leült s bocsánatot kért a finom dámától, hogy megháborgatta
klasszikus, (így fejezte ki magát) szépséges nyugalmában.
– Úgy tudom, édes Miklós, – válaszolt a néni mentegetődzésére, – maga az
én egyedüli élő magyar rokonom, de a nélkül is szivesen látnám, mert
erősen emlékeztet az én boldogult uramra.
A fiatalember meghajolt székében.
– Néném mindig nagyon kegyes volt hozzám.
– Akkor kár volt a kegyes nénit annyira elhanyagolni, – jegyezte meg a
galambősz dáma, mutatóújjával kaczér negédességgel fenyegetve meg
öcscsét, – a néni különködő kissé, talán idegenszerű is, «az erős
férfiak nemes hazájában» nem tudott stilszerűen elhelyezkedni, de az
elhanyagolást azért talán nem érdemli meg, mert a szive: az magyar.
– A beszédje is, kedves néném, – jegyezte meg Miklós őszintén, – oly
választékos és zengzetes nyelven ma már nem is igen társalognak az
emberek.
– Hja, én még a Vörösmarty és Kisfaludy könyveiből tanultam meg
magyarul, az ő nyelvük tiszta volt és finom, mint egy sainte vierge
(szent szűz), nem olyan _grácziátlan_ és _meztelen_, mint a melyen az
ujságok s a mai irók szólnak hozzánk…
Az egyik angora macska, a kandúr, megunta a heverést, felült két hátsó
lábára, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait s miután hatalmas ásítással
könnyített a lelkén, merész szökéssel átugrott a Miklós ölébe, annak
keze alá fúrva buksi fejét.
A néni elnevette magát. Üde, szinte dallamos volt a kaczagása, mint egy
fiatal leányé.
– Czirógassa meg… Azt akarja a haszontalan, hogy megczirógassák.
– Ismerem a természetét, – mondta Miklós s megvakargatta a törlészkedő
czicza fületövét, a mire az legott elkezdett fonni, oly hangosan
dorombolt, hogy beillett volna hortyogásnak is…
Hamarosan komolyra fordult a beszéd sora a szép antikveretű nénike s
erőtől duzzadó fiatal öccse között.
– Nemde a birtokot jött megnézni, cher Miklós?
Lecsuklott a fiatalember feje.
– Igen, – mondta, kínosan ejtve ki a szót. – Azaz – javította ki magát,
– nem is annyira _nézni_ jöttem én…
– Mint?
– El akarom adni a birtokomat. El _kell_ adnom…
Egy pillanatra megcsuklott a fegyelmezett nagyúri dáma dereka, mintha
megvonaglottak volna porcellán arczának idegei is. Hátradőlt székében s
behúnyta szemét, ajaka szigorú lett, úgy elkeskenyedett, mint egy
vonalzó. De csakis egy pillanatig tartott örökasszonyi bájosságának eme
hirtelen elkeményedése, a másik pillanatban már ismét mosolygott a
szeme.
– Ah, cher Miklós, el akarja adni?!…
– Ezer koronát igérnek holdjáért, – mondta Miklós száraz torokból – s
négyszáznak is alig hozza meg a kamatját…
– Ne mentegesse magát, Miklós, ne… Önjogú… Mit akar venni a birtoka
árán? Valami ideája van?
Hizelgő akart lenni a dáma hangja, de a tónust sehogysem találta el:
végképen elvesztette melodiáját, úgy hangzott, mint a fakalapács.
– Igen, – válaszolta Miklós gyönge hangon, – egy ideám van. – Majd
leküzdte gyöngeségét s bátran nénje szemébe nézett. – Annak a birtoknak
az árán én egy egész országot akarok venni.
– Ah, – kérdezte a néni édeskés maszkot öltve, de gúnyt lehellve, –
talán egy szigetet bánánfákkal és papagájokkal?
– Nem szigetet papagájokkal, – utasította vissza Miklós a gúnyt
szerényen, de keserűen, – hanem egy kontinentális országot, magukról
megfeledkezett bűnösökkel.
Finom és érzékeny volt az agg dáma elméje: rögtön kitalálta, hová czéloz
az öccse.
– Nem is annyira kontinentális, mint szellemi birodalmat, – gúnyolódott,
most már álarcz nélkül, – az szokott olyan olcsó lenni.
– Olcsó, a kinek olcsó, – mondta Miklós, – nekem igen drága, hisz
mindenemet adom oda érte.
Olyan hangon mondta ezt a fiatalember, hogy egyszeribe elapadt az öreg
dáma szatirája.
– Cher Miklós, – figyelmeztette öcscsét, – látom, hogy elérkezett a maga
ideje is: rájött a Zádorok szent kisértete, hogy a haza nevében azt a
talpalatnyi földet is kirántsa talpa alól, a mely (az általam szivem
vérével őrzött birtokon kívül) még a család kezén maradt. Ez ellen nem
lehet tenni: tudom. A maguk sorsa meg van pecsételve: a Zádoroknak el
kell pusztulniok.
– A Zádorok elpusztulhatnak, de új élet fog kelni hamvaikból… A
pusztulás természeti törvény, a megujhodás föltétele…
Egy pár pillanatra elhallgattak. Az ősz dáma törte meg a merengő
csöndet.
– Mi a terve, Nicolas?
– Egy ujság czéljaira kell a pénz.
– Hm. S kifutja a föld árából?
– Nem, az csak a fele költséget fedezi, a másik felet majd
összekéregetem.
– Mennyit tesz ki az egész?
– Egy millió koronát.
– Épen egy milliót?
– Épen.
– S megegyezett már a vevőjével?
– Körülbelől. A helybeli jegyző régen unszol: adjam oda a birtokot a
parasztoknak, jót teszek velük s magammal is.
– S miért nem adta el eddig?
– Oh, néném, – fakadt fel végre a fiatalember szivének nehezen titkolt
sebe, – a dolog így is emberfeletti fájdalmat okoz nekem. Honfoglaló
ősöm hősi munkájának utolsó földi emlékét pusztítom el, midőn az
ezeréves családi birtokot eladom. Valójában egy megrázó tragédia ez… az
utolsó jelenet…
Szaggatottan beszélt, keble zihált a megindultságtól.
Az öreg dámára ráragadt az izgatottsága.
– Nem az utolsó… az utolsó jelenetet én fogom lejátszani.
– A nagybátyám birtoka már nem Zádor vagyon, – jegyezte meg Miklós, – az
a néném tulajdona.
A fehérhajú agg nő magasra emelte büszke, méltóságos fejét.
– Nagybátyád rám hagyta, – mondta, – de én sohasem tekintettem az én
tulajdonomnak. Egy szent bizomány az az én kezemben… S azt hiszem, hiven
sáfárkodtam vele. Megtartottam az utolsó rögig. Beczéztem, javítottam,
gazdagítottam: ma mégegyszer annyit ér, mint mikor átvettem… a ti
őseitek földje hálával fizetett nekem.
Miklós lehajolt nénje átlátszó kezére s egy áhítatos csókot lehellt reá.
A szó, az a torkán akadt.
– Ám mi hasznom a sáfárkodásból, – folytatta az idegenből magyarba
szakadt nagyasszony, – midőn, látom, ennek is csak az lesz a vége, a mi
a többinek. – Te, – s egész törékeny testében megremegve fölemelkedett,
– te el fogod ezt is adni, chimaerákat fogsz hajszolni az árán.
Erre fölállott a férfi is. A perspektiva, a mely nénje szavai nyomán
megnyilt előtte, megrázta idegeit.
– Én? – kérdezte tájékozatlanul.
– Te, te, te! – erősítette a nagyasszony tragikai erővel. – Mert hiszen
a tied lesz, még pedig sokkal korábban, mintsem gondolod!
– Az enyém?
– Te vagy az utolsó Zádor. Kire hagyhatnám?
Mondván, a nagyasszony kimerülten visszaroskadt a székébe s átható
nézésű szeméből könnyek szivárogtak s hullottak alá az arczára némán,
égető szemrehányással emelve vádat az utolsó Zádor fejére.
– Oh, néném, néném!…
Miklós mélyen meg volt rendülve. Az asszony összeszedte minden erejét.
– Legyen Isten akarata szerint, – szavallta ünnepiesen, – én
mindenesetre megteszem a magamét. A család érdekét a síron túl is védeni
fogom. Én, az idegen asszony, méltó utódja akarok lenni ősanyáitoknak. A
birtokot rád hagyom, de esküdj meg itt nekem, hogy nem fogod
elidegeníteni s megesketed erre, ha lesz, a fiadat is.
Akárcsak a Zádorok valamelyik tizenhatodik századbeli ősanyja
elevenedett volna meg s szállott volna ki az ebédlőház egyik
képkeretéből: úgy állott ott szemben az ükunokával az utolsó Zádorné,
öregmódis fekete empire ruhájából misztikusan kivillanó hófehér
arczczal, előrenyújtott reszkető kezekkel.
Miklós térdreesett a felséges jelenés előtt, úgy esküdött.
– Fogadom becsületszavamra, őseim emlékére… Esküszöm!
Az öreg dáma egy pillanatra elfordította fejét. Zokogott. Majd egy
hirtelen kemény elhatározással beszüntette könnyeit.
– Keljen fel, Miklós.
A férfi nem mozdult. Mintha valami névtelen fájdalom odaszögezte volna a
földhöz.
– Kelj fel Miklós, – ismételte meg kérését a nagyasszony. Gondold meg,
hogy rám nézve már ebben a korban végzetes lehet minden elérzékenykedés.
Holott még dolgunk van egymással; addig nem akarok elmúlni, míg földi
kötelességemnek eleget nem tettem.
A férfi fölemelkedett.
– Parancsol, néném?
Holnap elhivatjuk a közjegyzőt. Addig, míg vele nem végeztünk, ne add el
a birtokodat…
Másnap megjött a közjegyző. A nagyasszony tollba mondta neki
végrendeletét, a melynek erejénél fogva Miklós egy kétezer holdas birtok
várományosa lett.
Azonkívül rögtön a kezéhez kilenczszázezer koronát kapott az utolsó
Zádor készpénzben és értékpapirokban az utolsó Zádornétól, a nemzetség
négy vármegyére szóló szállásbirtoka utolsó parczellájának nagyszivű
sáfárjától, a thüringiai származású nemes dámától, a ki meg akarta
mutatni, hogy méltó utódja nagynevű magyar elődeinek… Méltóbban nem
mutathatta volna meg…
Természetes, hogy Miklós ezek után nem adta el a birtokát. Vagyonos
ember lett egyszeribe. Ha akarja vala, legott elhozhatta volna ősei
fészkébe édes kis szerelmetes madarát. De még nem akarta… A haza
mindenek előtt! Ezt ő így érezte, így tanulta, így örökölte őseitől. S
ment ment az ő nyomdokukon a sötét jövő felé, a múltból fölczikkázó
fénysávok mutatták az útját… Ő látott a sötétségben is.