A gőzös becsikorgott a zádorházi állomásra… egyet-kettőt kaffantott a
masina, aztán végkép elcsendesedett.
Zádor Miklós kiugrott a vonatból. Egy galambősz, sárgaliberiás aggastyán
sietett eléje s erővel kezet akart neki csókolni.
– Nem engedem, Sándor bácsi… Tudja, hogy nem szeretem…
Az alázatos öregecske elszontyolodott. Mondani is akart valamit, de
valahogy megbicsaklott a hangja: tagolatlan nyöszörgéssé nyomorodott a
torkában. Ötven esztendő óta szolgálta a Zádor családot, magasabbrendű
lényt látott minden egyes tagjában s oly érzékenynyé tette a kegyelete,
hogy fogatlan szája mindig sirásra biggyedt, valahányszor Miklós ősei
fészkébe hazajött. Pedig nem őt szolgálta. Immár húsz esztendeje, hogy
atyjától átszegődött a nénjéhez, Zádor Ádám, a nagybátyja özvegyéhez.
Miklós különben sem tartott háztartást, bérbeadta birtokát kastélyostul
s valahányszor Zádorházára jött, nénjénél szállott meg. Az öreg Sándor
annak megbizásából várta őt a vasútnál.
– Hogy vannak otthon? – kérdezte Miklós az öreget, mialatt a reá váró,
sárga posztóval bélelt antidiliuviális csézába lépett.
– Jól, hál’ Istennek, a méltóságos báróné ma is csak olyan fürge, mint
húsz éves korában.
Mondván, egy rengeteg lábzsákba akarta begyűrni a Miklós lábát, a mi
ellen ez kézzel-lábbal tiltakozott.
– Nem fázom, öregem, hagyja…
– Akkor legalább a bundát, instállom, a méltóságos asszony igen lelkemre
kötötte…
– Bunda se kell, azt vegye fel maga.
Az öreg inas úgy velte, hódprémes bundát így még meg nem sértettek,
mióta világ a világ.
– Én-e, kezit csókolom? Inkább itt fagyok meg helyben. Nem métsztatott
megösmerni: hisz ez az öreg Ádám úr bundája vót…
– Akkor – mondta Miklós, – üljön be legalább a kocsiba, megfagy a bakon.
– Nojszen majd adna nekem a méltóságos báróné, – s jóizűen elkaczagta
magát az öreg szolga, mert inkább tréfának vette a kocsiba való
beinvitálását; a bakra ült.
A kocsis csettintett, a két elhizott lovacska beledűlt a hámba s egy
keserves nyögés után elkoczogott.
Épen leszállóban volt a nap, a világítás tisztét a fehér hómező vette
át. Bár feljött a hold, de csak kiflialakban jelentkezett a
csillagszöges égen. Miklós oda fordította tekintetét. A fővárosban
sohasem jutott eszébe, hogy a csillagokat vizsgálja, itt, szülőfaluja
határában, régi ösmerősként üdvözölte az eget; innen tudta az állását
valamennyi csillagnak. (Az ott a kastély tornya irányában a
gönczölszekere a kiskocsissal, a temető felett a fiastyúk húzódik meg
csibéivel; az esthajnalcsillag amott az ég peremén csak olyan fényes,
mint volt hajdanában, a mikor rövid nadrágban hajkurászta a kabóczákat a
páston…) Hej, hiába, az egész életnek sincs akkora értéke, mint a
gyermekkori emlékeknek, a melyeket tündéri távolból hajt fel a képzelet.
Csak az az édes, csak az a drága, a mi utólérhetetlen,
visszahozhatatlan. Isten a megmondhatója, miért olyan szivárványszerűek
az emberek legboldogítóbb lelki kincsei!…
Miklós egész elszomorodott, mire a faluba ért a kocsi. Most különösen
nagy oka volt a szomorúságra… Ám összeszedte magát, mire nénje kastélya
elé ért, már mosolygott, hogy Marcsuskának, öreg dajkájának, a ki szokás
szerint ott söndörgött, leskődött rá (hogy első lehessen, a ki
üdvözölje) a ház sarkában, meg ne essen rajta a szive. Magához
szólította az alázatos töpörödött anyókát, megölelte, megcsókolta az
arczát, nem törődve ránczai közé szűrődő könnyeivel.
– Hogy van, daduska lelkem? Látom, ma is csak olyan menyecske, mint
tavaly.