Pont hét órakor bekopogtatott Gábriné gazdája hálószobájának ajtaján.
Lórika is – nagynehezen kivallotta keresztnevét az utczáról felszedett
koldusleányka, – vele ment a szoknyájába csimpeszkedve. Már négy hete,
hogy a háznál volt, de soha még egy pillanatra sem tágított az ő Máli
nénije mellől, ott söndörgött körülötte takarításkor, vele ment a
piaczra is. Még mindig félt, hogy kiragadják új boldog otthonából. De
hogy kitől félt, azt nem merte megmondani. Ha faggatta Máli néni,
keserves zokogásba tört ki és nem felelt.
Különben nem volt alkalmatlan a kis árva, rendkívül ragaszkodott a
gazdasszonyhoz; megmentőjéből, annak minden egyes szavából, tettéből,
mozdulatából Máli nénivel együtt valóságos kultuszt csinált.
Reggelenként bekérezkedett hozzá kézcsókra s ez alkalomra fehér
köténykét öltött s vizes kefével addig nyalta rakonczátlan kondri haját,
míg sima lett…
Máli néni belépett ura szobájába. Lórika ezalatt szorosan odalapult az
ajtóhoz és várt, míg beszólítják. Csak egy perczig kellett várakoznia.
– Jó reggelt Lórika, – köszöntötte Miklós az ágyból a belépő gyermeket.
Ez hozzá lépett, elhalászta a férfi kezét s egy egészséges puszit
csattantott reá csak aztán felelt.
– Kezitcsókolom, méltóságos úr, igen jól vagyok.
Azzal egyenesen nekiment a méltóságos úr czipőinek, ölébe kapta ruháit
is s ment velük kifelé, a dolgozószobába, ott várta be, míg Máli néni
kijön hozzá. Mert nem kell ám azt hinni, hogy Lórika a jólétben csak úgy
lopta a napot. Ő fényesítette a méltóságos úr czipőit, varrta rá ruháira
a leszakadt vagy meglazult gombot, a lepedőjét is ő gyűrte a derékalj
alá, hogy ránczot ne vessen, a hajkefék és fésűk tisztogatását sem
hagyta volna a világért sem másra, egyszóval egész délig szobaleányka
volt Lórika, de délután sem hevert: akkor tanult. Egyelőre Máli néni
tanította a betűvetésre, olvasásra és imádkozni. A kisbetűket már tudta
is hiba nélkül. Az imádságok közül is hármat. Oly jól pedig, hogy a
reggeli és estvéli fohász szövegébe egész magától bele tudta kombinálni
az ő megmentője nevét…
– Hogy aludt a méltóságos úr? – kérdezte, midőn Máli néni kijött.
– Jól, hál’ Istennek.
– A lepedője nem vetett ránczot?
Gábriné elmosolyodott.
– Nem, fiam.
– A gombja, – dicsekedett a kislány – a mit tegnap felvarrtam a
nadrágjára, – s megránczigálta az illető gombot, – olyan erősen áll,
hogy le se lehet szakítani.
– Ügyes kisleány vagy; jól viseld magad ezentúl is.
A gyermek a kapott dicsérettől meghatva, rengeteg ügybuzgalommal kapta
fel a méltóságos úr ideiglenesen földretett czipőjét s vigan hopkálva
követte Gábrinét a konyhába.
Miklós ezalatt kiugrott ágyából, kicsapta az ablakot s papucsba
bujtatván a lábát, lehányta magáról a hálóinget. Majd benyitott a
szomszédos fürdőszobába s egyenesen a zuhany alá állott. A hőmérő
higanyoszlopa 0 fokot mutatott, de így szokta ő azt tiz fok hidegben is.
Úgy meg volt edzve, hogy a legnagyobb télben sem fázott. Ledörzsölte
magát tetőtől talpig először bolyhos törülközővel, aztán a csupasz
tenyerével. Majd testgyakorlatokat végzett, elővette sulyzóit – egy
kilón kezdte s ötven kilón végezte, – s megemelgette, megcsavargatta a
levegőben a nehéz vasakat. Testét vérvörösre csípte a hideg, de azért
nem öltözött fel mindjárt, a légfürdőnek húsz perczig kellett tartania.
Félórai testápolás után végre magára vette a ruhát; egyszerre
kiöltözködött korrektül, megvetette a papucsban és hálókabátban való
«komotizálást». Úgy ült a reggelihez, a hogy odaülhetett volna a
kaszinóban is. Bőségesen evett. Sonkából, vajból, három lágytojásból,
ugyanannyi csésze angol theából állott a reggelije. Reggeli után
kisétált. Télikabátot nem vett magára. Zérus fok felett egy szál ruhában
szokott kijárni, még ha fújt is a szél, a mi megkétszerezi a hideget.
Sokan különködésnek, sőt póznak tartották ezeket a testedzési
_szertelenségeket_, ő viszont egyenesen műveletlenségnek minősítette azt
a nembánomságot, a melylyel a magyar ember, bízva őserejében, teste
gondját végkép a természetre hagyja. Az volt a hite, hogy a nemzetek
termelési képességét a fizikai erők teljes kiképzése által meg lehet
kétszerezni. Ennélfogva valóságos polgári kötelesség a fizikum
épentartása, annak elhanyagolása viszont ostoba léhaság…
Jó félóráig sétált Zádor Miklós az utczákon, aztán, tiz óra tájban,
hazament. Lórika már ott leste az ajtóban:
– Méltóságos úr, az a tegnapi ember megint itt van, a dolgozóban
szivarozik.
– Tudom Lórika, én kérettem ide.
A dolgozószobában csakugyan ott szivarozott a _tegnapi ember_, bár
lehetett volna mondani mindennapinak is, mert egy hónap óta állandó
délelőtti látogatója volt Miklósnak…
– Szervusz Miklós.
– Isten hozott, Napi.
Napi a Napoleon névnek volt a rövidítése. Még tanulókorában ragasztották
rá czimborái Bodonyi Benczére, a ki akkor még kivételes energiájú,
szinte erőszakos fiú volt; erősebb is társainál, eszesebb is,
jellemesebb is. A fiúk félték és tisztelték, professzorai nagy jövőt
jósoltak neki. Valameddig tanuló volt, be is váltotta a hozzá fűzött
reményeket, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le az egyetemen is.
Utriusque juris doctor lett, de megszerezte a tanári oklevelet is.
Joghallgató korában az olvasókör elnöke volt, de az athletikai klubbnak
is ő volt a büszkesége. Huszonnégy éves korában még egy pályadíjat nyert
az Akadémián, aztán egyszerre letűnt a láthatárról. Két évig egy alföldi
városkában volt eltemetve, mint gimnáziumi tanár, majd egy fővárosi
laphoz került, de nem vált be se itt, se ott. Összeférhetlen természetű
ember, mondták kollegái. De nem az volt az igazság, hanem az, hogy
szellemi fölénye, mondhatni lángelméje, nyomasztó súlylyal nehezedett rá
középszerű környezetére s az ilyen erkölcsi teher mindig kellemetlen,
azt, hacsak lehetséges, lerázza magáról a nyájbeli ember. Tömegösztön
lebunkózni azt, a ki az átlagnál magasabb. Alighanem ennek köszönhette
Napi is, hogy semmire sem vitte az életben, holott napoleoni szerepet
játszott az iskolák padjai között. Miklóssal való ismeretsége, a mi
később igaz barátsággá melegedett, még onnan datálódott s végképen
sohasem szakadt meg, bár Miklósnak nem volt könnyű látszólagosan nyers
természetét s megátalkodott czinizmusát legyőznie.
– Nagyúr vagy, – így honorálta nem egyszer barátja ragaszkodását, – mit
ereszkedel le hozzám, komisz _téntanyalóhoz_, a kaszinóban a helyed a
_talpnyalók_ között!
Összevesztek, de csak kibékültek megint. Zádor Miklós többre tartotta a
kicsapott professzort egy egész tudóstársaságnál.
A két barát viszonya azonban igazában csak az utóbbi időben erősödött
meg. Egy ethikai ponton úgy összetalálkozott a lelkük és szellemük, hogy
szinte elválaszthatatlanok lettek…
– Régen vársz rám, Napi? – kérdezte a házigazda látogatóját, miközben
szembe vele, egy zsöllyébe ült.
– Félórája. Kissé korábban jöttem, mert fáztam az utczán.
– Okosan tetted. Reggeli után vagy?
– De még mennyire. Épen négy órája, hogy reggeliztem.
– Akkor rendelek neked theát.
– Nem kell az az úri lötyök, inkább szalonnát adj nekem.
Miklós csengetett és megrendelte a kért szalonnát.
– Végeztél valamit, Napi?
Napi kihúzott zsebéből egy elég vaskos füzetet és átnyújtotta Miklósnak.
– Tessék, itt a tervrajz.
– Majd megtárgyaljuk, – mondta a házigazda, – de mi eredményre jutottál
Latorczayval?
– Semmire. Az egy gyáva ficzkó, csalódtam benne.
– Mit mondott?
– Hogy ő nem léphet be egy titkos társaságba, mert katonatiszt. Hogy
minden pillanatban kész meghalni a szent ügyért, de egyszerre és nem
_apránként_. Az összeesküvések és forradalmak izgalmait nem állja ki az
idegzete.
– Nem magyaráztad meg neki, hogy nincs itt összeesküvésről szó, csak
jogos önvédelemről; hogy a szövetség szervezete annyira sem lesz titkos,
mint a szabadkőmüveseké.
– Semmit sem magyaráztam meg neki. Elejtettem. Olyan vezéreknek, a kik
az első békában megcsúsznak, midőn sárkányokat kellene legyőzniök,
hasznát nem vehetjük.
– Azt tartom, túlzasz, – vélte Miklós, – nem sárkányokkal állunk mi
szemben, hanem egy erkölcsi posványnyal; nem másokat kell nekünk
legyőznünk, hanem önmagunkat kell megerősítenünk, hogy a szakadékok
áthidalására képesek legyünk…
A szalonnát behozta Gábriné; Bodonyi lekanyarított belőle egy jókora
darabot.
– Hogy képzelsz te el egy társadalmi reformot küzdelem nélkül? –
kérdezte, midőn a gazdasszony betette maga után az ajtót. – Passziv
resisztenczia? Kiket akarsz kikoplalni? Ismered-e az élősdi férgek
természetrajzát?
– Nem értelek.
– Pedig a tétel igen egyszerű, – magyarázta a nagy csontos ember
felágaskodva, hogy szinte egy egész fejjel magasabbnak tűnt fel, mint a
milyennek ülve látszott, – a tétel világos, mint a nap. Az öreg
tölgyfát, a melynek amúgy is meg vannak már az odvai, a viharvert óriást
csak úgy lehet az enyészettől megmenteni, ha kiirtjuk a rajta élősködő
gombákat; a preventiv ápolás, visszametszés, a trágya használhat a
csemetének, de a már teljesen kifejlődött fa nedvkeringését nem mozdítja
elő. Van annak elegendő felszivó gyökere a nélkül is; nem ott a hiba,
hanem ott, hogy az élősdinek még több gyökere van, a mi egy sem a földet
szíjja, hanem a fát.
Miklós megrázta fejét.
– Ez a mi kulturhadjáratunk – mondta elgondolkozva, – mégsem lehet
kimondottan agressziv.
– Különben nem kapunk rá embert, – vágott szavába a kopott Napoleon. –
Igazad van: ettől lehet tartani. De ha így áll a bál, – folytatta
szenvedelemmel, – ha nincs bennünk, a művelődési harcz megindítóiban
annyi szuggeráló erő, hogy megigézzük a lelkeket, fölébresszük a bennük
szunnyadó intellektuális és erkölcsi erőket, úgyis hiába minden: akkor
befalazhatják tőlünk a kripta ajtaját a modern magyarok.
Most Miklós is felállott. Le s fel járkált a szobában.
– Mi módon érvényesítsük a mi szuggeráló erőnket – kérdezte egy pár
percznyi hallgatás után – egy titkos szövetség keretei között?
– A szövetségnek titkosnak kell lennie, – magyarázta Bodonyi, – de az
eszme nyilvános: azt el kell szórni minden zugba, hogy szabadon
terjedhessen, elnyomja idővel a legszivósabb gyomot is.
– El kell szórni az eszme magvát, – tépelődött magában Miklós, – a
nélkül, hogy előkészítettük volna a talaját?!
– A talaj az megvan, – állította Bodonyi, – a talaj az hálás. Sejtelmes
vágyak kelnek-szállnak a levegőben fogantatásra várva, mint a termékeny
állattest a sarjadzás idején. Az undor és kétségbeesés, a czinizmus és
banalitás visszahatásaképen egy tisztább, szebb, becsületesebb jövő után
abajgat a többség, a léttel való egyenlőtlen küzdelemben elkorcsosodott
nemzettest. Áhítjuk az erényt, a tisztességet, új szenteket keresünk, a
kik megtisztítsanak bűneinktől s az új hitben megerősítsenek. Az eszmény
az ott él a tömegek lelkében titkosan, kifejezetlenül, mert senki sincs
vele tisztában, hogy mi a boldogság, mindenki az új Messiásra vár, a ki
forrongó érzések khaoszából kiválasztja, meghatározza, kifejezésre
juttatja azt, a minek ma még nincs neve, a mit a lelkek önmaguktól nem
képesek feldolgozni, csak ösztönszerűen sejtenek: _a jövő boldogságának
törvényeit_. A talaj az megvan, – fejezte be szavait Bodonyi, – azt az
eszméktől vemhes levegő élenye már megporlasztotta, nekünk csak vetni
kell.
– A törvényeket kell megformuláznunk! – jelentette ki Miklós
meggyőzetve, lelkesen. – Megformulázzuk! Kifejezést adunk a néplélek
titkos óhajainak; megfogalmazzuk a jövőnk tervezetét, hogy mindenki
lássa, okulhasson s meríthessen belőle.
– A formula, a fogalmazvány, – mondta Bodonyi hidegen, – a kezedben van.
– Ez a füzet, a melyet átadtál nekem?
– Igen, az az evangelium. De ez még nem elég. Egy napig sem szabad
pihennünk, prédikálnunk kell nap-nap után, hogy a kigyúlt lángok el ne
aludjanak. Az evangeliomot meg kell magyaráznunk, széjjel kell szednünk
elemeire, hogy a hitetlenek is meggyőzettessenek.
– Értelek, – egészítette ki Zádor barátja gondolatát, – egy független
hirlapra van szükségünk pro propaganda fide.
– Úgy van, – hagyta helyben Bodonyi, – valameddig kezünkben nincs a
tőke, a mely egy ilyen lap alapításához szükséges, hiábavaló minden
igyekezetünk.
– S mennyire lenne szükségünk?
– Egy millió koronára.
Miklóst láthatólag megdöbbentette az összeg nagysága.
– Sok… sok… Ennyit honnan vegyünk?
– Honnan? – Keserű elszántság szikrázott a kopott agitátor szeméből. –
Hogy honnan? Háháhá. Hát összekolduljuk. Én a garasokat hozom a
kurtakorcsmákból, te a kaszinóból az ezreseket. Isten kegyelméből
diktátoroknak születtünk, – s az asztalba vágta görcsös öklét, – de
miután nem jár a parancsunk, mert nem vagyunk hitelesítve az emberek
szemében; könyörögni, koldulni fogunk. Mutassuk meg, hogy ehhez is
értünk, s nem szégyelljük a tarisznyát, ha úgy követeli a haza érdeke,
mi íjjas honfoglaló magyarok kevély ivadékai.
Miklós egy darabig szóhoz nem jutott bokrosodó gondolataitól.
– Ne törd a fejedet, – intette a lánglelkű proletár, – vágj bele a
dolgok közepébe: cselekedj.
Miklós megrázta barátja kezét. Valami biztató ötlet czikkázhatott az
agyán keresztül, mert szinte megdicsőült az arcza, midőn végre szóba
kapott.
– Cselekedni fogok. A lehetetlent is meg fogom kisérleni…