– Nos, – kérdezte barátját, – hová lyukadsz ki? Mit kell tennünk?
– Szervezkednünk kell. Össze kell tartanunk. Vegyünk példát azoktól, a
kik megmutatták nekünk, hogy az összetartásban mennyi erő rejlik, hogy a
szervezetben tiz ember száz magabiró széthúzó egyént legyűr.
– Hogy érted? – kérdezte Csábrágh? – A konzervativ elemek
szervezkedjenek?
– Az egész régi tősgyökeres tradicziós magyar nemzet, mind a kiknek
elődei együtt dolgoztak és harczoltak velünk: nemes, polgár, paraszt
egyaránt.
– Nem értem. Milyen formában szervezkedjünk?
– Úgy, a hogy a szabadkőmívesek.
– Ah, – rettent meg Csábrágh. – Titkosan?
– Dobbal verebet fogni nem lehet. A czél nagy, emberfeletti erőt kiván,
úgyszólván egy természetessé lett természetellenes fejlődési folyamatot
van hivatva megállítani és új irányba terelni. A társadalom, az egész
nemzet reformjáról van szó. Mit határoz itt az eszközök ethikája? A
czélt tekintve, minden eszköz jogosultságát annak hatékonysága adja meg.
A két barát a Bajza-utcza sarkáig ért az Andrássy-úton. Csábrágh
láthatólag izgatott volt.
– S te vállalod a szervezés munkáját? – kérdezte, miközben búcsúzóul
kezet nyújtott Miklósnak.
– Vállalom. A tervezete már kész az agyamban, csak ember kell még hozzá…
– Veled tartok, – ajánlta fel magát a hitbizományos úr. – Szólj, ha
szükséged lesz reám.
– Köszönöm és számítok reád. A haza nevében!
– _A haza nevében!_…
A két férfi megrázta egymás kezét, aztán elvált a csikorgó hideg éjben.
Csábrágh visszatért a belváros felé, Miklós befordult a Bajza-utczába.
Arcza égett a dermesztő hidegben lelke lángjától, szinte lekivánkozott
róla az a vékony télikabát is, a mely rajta volt. Aczéllá volt edzve a
teste. De az akarata is…
Alig ment Zádor száz lépést lakása felé, szeme megakadt valamiben. Egy
ház kapuja sarkában meghatározhatatlan szürke tömeget pillantott meg.
Kezdetben azt hitte, hogy valami eldobott ruhadarab. De ki dobhatta el
és miért? Már csak megnézi, mi lehet igazában. Elég világos volt az éj,
de a kapu mélyedése árnyékot vetett eléje. Gyufát gyújtott s az
alaktalan tömeg felé tartotta… Alig hitt a szemének. Egy tiz-tizenegy
éves leányka gunyasztott a kapuban, nagykendőkbe bugyolálva, a melyekből
csak az arcza látszott ki.
– Kisleány!
Semmi válasz.
– Kisleány, mi bajod? Hogy kerültél ide?
S hogy újra nem felelt a gyermek, megfogta Miklós a karját, hogy
fölébreszsze. Azt hitte, hogy aludt… Nemcsak aludt a gyermek, meg volt
dermedve. Ujjai kemények és szárazak voltak, mint az üveg.
Zádor nem sokat okoskodott, felkapta az elhagyott leánykát s elkezdett
vele hazafelé szaladni. Majd megtudja otthon, hullát visz-e az ölében,
vagy van-e még lélek a gyermekben… A harmadik ház kapuján becsengetett.
Ott lakott. A házmesternek, meglátván az előkelő urat szomorú, rongyos
terhével, tágranyílt a szeme.
– Mit visz a méltóságos úr?… Tessék, majd én fölviszem.
Zádor nem adta oda a gyermeket.
– Köszönöm házmester… Hanem ha szivességet akar nekem tenni, szaladjon
előre s költse fel a gazdasszonyomat, aztán szóljon be a harmadik
emeletre, a doktorhoz, azonnal kéretem: egy megfagyott gyermeket hoztam
magammal.
A becsületes háziburkus kettesével vette a lépcsőt, hogy a parancsnak
eleget tegyen. Gábrinét, a gazdasszonyát már a kivilágított előszobában
találta Miklós, midőn a kis koldussal ölében lakásához ért…
– Jesszusom, mit hoz a méltóságos úr?
– Gyújtson tüzet, Gábriné s melegítsen vizet,
Zádor a cselédszobába vitte a megfagyott kis teremtést s letette a
gazdasszony ágyára.
– Gábriné, vetkőztesse le.
– Isten, ki vagy a mennyekben, egy leányka!
Többet nem óbégatott a jó asszony, gyors, bátor kézzel hozzáfogott a
gyermek levetkőztetéséhez. Aztán ösztönszerűleg dörzsölni kezdte annak
merev tagjait, de gazdája beszüntette az igyekezetét.
– Hagyja Gábriné, menjen a konyhába s gyújtson tüzet. Az élesztéshez
jobban ért a doktor.
Lupus in fabula: a doktor megérkezett, a házmester társaságában.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Vizsgálja meg kérem ezt a gyereket: él-e.
Az orvos azonnal munkához látott: az ágyra hajolt s a kis koldus mellére
tapasztotta fülét.
– Él, – mondta egy pillanat mulva. – Szaladjon a házmester a lakásomra s
kérjen a feleségemtől aethert…
Alig tiz percznyi kezelés után fölengedtek a kis leány dermedt tagjai,
szeme kinyilt, ajkai megvonaglottak.
– Meg van mentve, – mondta az orvos, s miután megadta Gábrinének
utasításait, ajánlotta magát.
A jó asszony akkorára már fel is forralta a vizet, majd felgyújtotta a
házat, oly nagy tüzet csinált… Mindenekelőtt megfürdette a gyermeket,
dohszagú, ványadt kis testét megszappanozta, leöblítette langyos vizzel.
Miklós szobájába ment. Világosságot csinált s szokása ellenére
fölcsavarta a villamos kályha gombját is. Öt percz mulva kellemes meleg
áram járta át a hálószobát. Miklós egy bőrzsöllébe vetette magát s merő
szemmel, mozdulatlanul bámult bele a kályha izzó rézdobjába, míg meg nem
zsibbadtak érzékei. Annyira uralkodott magán, hogy ha akarta, be tudta
szüntetni agya működését is. Most is beszüntette. Ez a nirvana-szerű
lethárgia (öntudatos léttelenség) jótékony hatással volt a szellemére.
Friss ötletek, meglepő képzetek támadtak az agyában. De nem adta át
magát a sajátszerű mámornak, csak egy negyedórára. Akkor hirtelen
elhatározással elűzte magától a rózsaszin ködöt, a mely lelkére
szállott. Lecsavarta a kályhát és iróasztalához ült. Először megcsókolta
édesanyja odaállított arczképét, aztán munkához látott. Irt. Olyan
ünnepies volt az arcza, mintha egy nemzetet reprezentált volna milliók
nevében. Viharos sietséggel rótta a sorokat, szinte kényszerítette a
tollát, hogy lépést tartson automatikusan tornyosodó gondolataival…
Egyszerre csak lecsapta a tollat egy sor, egy mondat közepén. Hátradőlt
székében, mintha meglökte volna valaki, vagy valami súlyos életbevágó
mulasztás jutott volna eszébe. Csengetett.
Gábriné belépett.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Hogy van a gyerek?
– Jól, hál’ Istennek. Megfürdettem, adtam neki forró kávét; egy literre
valót bevett szegényke, úgy ki volt éheztetve; aztán megágyaztam neki a
kanapéra…
– Alszik?
– Nem. Nem tud elaludni. Az a bogara szegény pelécskének, hogy elviszik
tőlem s újra kiteszik a fagyba a kapu alá.
– Mit mond? Ki tette oda?
– Nem mondja meg. Faggattam, de fél vallani.
Miklós gondolkozott egy pillanatig, aztán elhatározta magát.
– Gábriné, én bemegyek hozzá. Látni akarom…
A kis lelencz egy szivettépő sikolyt hallatott, midőn meglátta a Gábriné
nyomában belépő férfit.
A gazdasszony hozzá sietett, átkarolta s megnyugtató szavakkal
lecsillapította beteg gyermekidegeit.
– Ne félj, csacsika. Senki se bánt. A méltóságos úr az, a ki megmentett,
ölében hozott ide a kapu alól.
A kislány tágra nyitotta szemét. Az ijedtség kifejezése egyszeribe
eltűnt arczáról s merő, szinte állatias csudálatnak adott helyet.
– A méltóságos úr? – hebegte. – Akkor nem félek. – S szinte pajzán
sietséggel leugrott a kanapéról s úgy a hogy volt, a Gábriné hosszú
ingében, megmentőjéhez szaladt, megragadta annak kezét s egy alázatos
csókot czuppantott reá.
Miklós megsimogatta a gyermek haját, szintelen, durva, vöröses sörényét.
– Jól érzed magad, kislány? Nem fáj semmi?
– Semmi. A néni igen jó, nagyon szeretem. Megkértem, ne adjon oda
senkinek… Ő megigérte, hogy nem – s félénken Miklósra sandított a
szerencsétlen kis teremtés.
– Maradhatsz tőlem is, – válaszolt Zádor a gyermek riadt, esdeklő
tekintetére, – holnap majd bejelentem a hatóságnál, hogy vállalom a
nevelésedet.
A kisleány erre már le is térdelt s így térdenállva ismét megcsókolta a
Miklós kezét. Miklós nem állhatta meg: felkarolta a gyermeket s homlokon
csókolta.
– Légy jó s szeretni fogunk… Szoktál imádkozni?
– Nem.
– Nem? Hát nem tanított meg rá mamád vagy a tanító néni?
– Én nem jártam iskolába, nincs anyám, nekem egész nap kéregetni
kellett…
Zádor visszatért szobájába iróasztala mellé. Ám az egyszer sehogysem
engedelmeskedett akaratának a feje. Gondolatait elmélyítette a
végletekig, oly képzetei támadtak, a melyeknek kifejezésére nem talált
szavakat. Elméje a legáltalánosabb s ennélfogva a legelvontabb, talán
még soha nem érintett emberi problemák körül forgott, züremlett… A
khaoszban egyetlen társadalommá folyt össze az egész emberiség s a
monstre-társadalom minden egyes egyedének egyforma joga és értéke volt.
A határoló, szétválasztó, megkülönböztető distinkcziók megszüntek:
minden szabad volt mindenkinek, a bűn is, a mi ennélfogva nem volt
abszolut bűn, mert jog is volt: az élet kényszerjoga.