A Nemzeti Kaszinó vörös szalonjában kedvesen folyt a pletyka. A
czentrumban (nem a pletyka, de a társaság czentrumában) maga a
miniszterelnök állott, egy kevésbbé tehetséges, de igen őszinte gavallér
úriember. A luxusról folyt a társalgás, különösen a drága női
harisnyákról. Brenday Gekszi gróf azt állította, hogy Tilly kisasszony,
az Opera primaballerinája, százötven koronás harisnyát visel. A tényt
azzal a lelkesedéssel tálalta fel, a melylyel egy nyert csatáról szokás
beszélni.
A thema és a fiatal gróf modora sehogy sem tetszett Sáromberky grófnak,
egy keserű öreg kegyelmesnek. (Senki se tudta, mitől lett kegyelmes.)
– A lábánál fogva kell azt a nőt felakasztani, a ki 150 koronás
harisnyát visel, – mondta, s még föl is emelte hozzá a lábát, mintha meg
akarta volna mutatni, hogy hogyan érti.
Gekszi gróf indignálódva suhintott bele a levegőbe.
– Te azt nem érted, mert nincs finom érzésed.
– Nekem?
– Neked. Az egész kaszinó levegőjét megmérgezed a britannikáddal, holott
százezer forint évi jövedelmedből havannát is szívhatnál a kedvünkért.
– A ti kedvetekért? Hát nektek szivok én, vagy magamnak?
Ezen mindenki nevetett. Heller báró, a kaszinó humoristája újra felvette
a harisnyathéma elejtett fonalát.
– Uraim, ne posványosítsuk el a tételt. Térjünk vissza a harisnyára.
Majd felteszem a kérdést, szóljatok hozzá. Joga van-e egy nőnek 150
koronás harisnyában járni, vagy nincs joga?
A kérdés komoly tárgyalás alá került.
Először Sáromberky ismételte meg a nézetét, csak lapidárisabban, mint az
előbb.
– Disznóság! – ordította dühösen.
– Ha szép a nő, különösen ha kecses lába van, – vélte Klimanóczy, a vén
rué, a kinek legalább egy milliójába kerültek a szép lábak, – megérdemli
a 150 koronás harisnyát.
Marjay Géza általánosságban osztotta előtte szóló véleményét, mindössze
egy kivétellel erősítette meg a szabályt.
– Megérdemlik, de nem a férj kontójára.
Erre még jobban nevetett a társaság, mert mindenki tudta, hogy a jó urat
a felesége igényei tették tönkre.
Herendy Friczi báró azt tartotta, hogy férjes nőnek egyáltalában nem
dukál a _láthatatlan_ luxus, az ott _deplaszirozva_ van, tehát mauvais
genre.
Egy szó mint száz, két pártra oszlott a társaság a luxus-harisnya
kérdése körül. S oly szivósan védelmezte a maga álláspontját mind a
kettő, hogy tömeges párbajozástól lehetett tartani.
Az izgalmas hangulatot a miniszterelnök csöndesítette le a
tekintélyével.
– A kérdést – jelentette ki síri csendben, – legjobb nemzetgazdasági
oldaláról pertraktálni: legjobb és legfidelisebb. Gouldné vagy
Rockfellerné megérdemlik a 150 koronás harisnyát, akár formás a lábuk,
akár bütykös, egyszerűen mert telik nekik; ha pedig telik, – folytatta
merész következtetéssel, – kötelesek is iparfejlesztési szempontból a
legdrágábbat viselni. Persze, ha egy középvagyonú asszony a
milliárdosokat követi ezen a téren s anyagi zavarokba keveri érte magát
vagy a férjét: az léhaság, akármilyen szép legyen is a lába.
A miniszterelnök tulajdonképen semmit sem mondott (mert egy banális
igazság a semminél is kevesebb), de a társaság belenyugodott a semmibe.
Más beszédtárgy került napirendre. Az irodalom. Még pedig specziálisan a
drámairodalom.
A szélsőbaloldalt ezen a téren is a roszmájú Sáromberky képviselte.
– Komiszság, a mit manapság a brettlin művelnek. Múltkor megnéztem egy
darabot (valami franczia zsidógyerek szopta az újjából), hát egy
herczegkisasszonyt csábít el benne holmi fiskális vagy ügyész. Nem
vérlázító butaság!
– Ismerem, – dicsekedett a tudományával Gekszi gróf, – azt a drámát
bizonyos Bernstein irta; de vannak annál butább dolgok is. Teszem «Az
ösztön». Egy orvos megtudja, hogy elcsábították a feleségét. Keresi,
hogy megfojtsa a csábítót. Meg is találja a felesége szobájában
félhalottan; fojtania se kellett, megfult volna magától is. S mit tesz
az orvos? Megoperálja, megmenti a csábítót. Nem hülyeség?
– Nem, – vélte Heller báró, a nagy ugrató, – mert hátha azért mentette
meg az orvos a csábító életét, mert nem akarta, hogy komótosan haljon
meg, az ő előirányzott beavatkozása nélkül! Hátha oly intenziv volt
benne a bosszúvágy, hogy mindenáron fojtani akart!?
– Azt megtehette volna az operáczió előtt is, – védte a maga
álláspontját Gekszi.
– Az nem lett volna viczcz, – jegyezte meg Heller.
– Van benne valami, – mondta Klimanóczy hótt komolysággal. – Miklós, –
fordult Zádor felé, a ki láthatólag unatkozva, félig hátat fordítva a
társaságnak, egy mély zsöllyében elnyúltan, a kandalló tüzét piszkálta,
– Miklós, mi a te véleményed?
– Semmi, – volt a válasz.
– Nem hallgattál ide?
– Nem, de azért mindent hallottam.
Klimanóczy kordiálisan a szűkszavú ember vállára csapott.
– Ne légy savanyú, Niki. Egy pár nap óta nem lehet rádismerni, olyan
unalmas vagy.
– Igazad van, – s fölemelkedett Zádor Miklós, – nem is kellene nekem
most idejárnom.
– Hát hova?
– Valami műhelybe, a hol dolgoznak az emberek.
A társaság egy része a beszélgetők felé fordult. Mindég érdekes volt, a
mit Zádor Miklós mondott.
– Műhelybe? – nevetett Klimanóczy. – Nincs izzasztóbb műhely, mint a
bakk-szoba, az pedig van a kaszinóban is.
– Nem olyan műhelyt értek. Olyat, a hol a dinamitot gyártják, a mely
felrobbantja a bakkszobákat…
Mondván, köszönés nélkül távozott.
Az urak csodálkozva néztek utána.
– Mi lelte ezt? – szólalt meg Pepszi, midőn Zádor betette maga után az
ajtót. – Hiszen ő is szokott néha bakkozni.
– Megbánta bűneit és most vezekel, – gúnyolódott Heller báró. –
Alighanem hazafiúi gondok nyomják a lelkét.
– Az rájön néha, – mondta Belényessy gróf, – azért nem kell őt
kinevetni; ennek az embernek a lelkében egész _forradalmak vajúdnak_.
– Hát ezt az országot nem fogja a forradalmaival sem újjáteremteni, –
jegyezte meg az epés Sáromberky.
Egy páran helyeslőleg bólogattak neki.
– Nem ezt, – tódította Brenday, – ez mán nem a mienk. A nagy köveket mi
hengergettük össze, de a palotában más lakik.
– Kérlek, – idegeskedett a miniszterelnök, – az én jelenlétemben ne
antiszemitáskodjatok… Ez szűkkeblűség, megalázkodás. Elismerése annak,
hogy féltek a kisebbségtől, erősebbnek tartjátok magatoknál… Ha úgy
lenne, szégyellenünk kellene magunkat. Ne jajgassatok, ne simfeljetek,
de dolgozzatok ti is. Krisztus is azt mondta Szent Péternek (a kit
egyszer elkapott az ár, de fülebotját se mozgatta, hogy kimeneküljön a
veszedelemből, csak váltig Isten segítségét kérte): Hisz megsegít az
Isten, de rugdalódz magad is.
Senki sem értette a kormányférfiú kifakadását.
– Ki beszélt itt antiszemitizmusról? – kérdezte Brenday.
A kérdéstől még idegesebb lett a hatalmas úr, belesuhintott a levegőbe
és távozott.
Miután csupa független, illetve politikai szempontból hasznavehetetlen
ember volt a társaságban, általános kaczagás követte az óvatos
államférfi sikerületlen föllépését.
A társaság ezzel oszladozni is kezdett. Tarokkparthiek állottak össze,
néhányan bakkozni mentek, néhányan haza…
Tizenegy óra volt. A szolidabb urak hazamenetelének ideje. Bérkocsik és
automobilok robogtak-búgtak keresztül-kasul a kaszinóépület kapuin.
Kemény február volt.
Zádor Miklós mindazonáltal gyalogosan lépett ki a kaszinó széputczai
kapuján, könnyű rövid télikabátban, bot nélkül, keztyűtelenül. Majd
legázolta egy automobil.
– Hó, Miklós! – kiabált rá a villammotoros edény tulajdonosa szibériai
iltiszbundájából, a melyből a füle se látszott ki, – Miklós, te vagy
az?…
Az utczára érve megállott a masina. A bundás úr kilépett belőle. Zádor
ismergette, de nem tudta kitalálni, kicsoda, csak mikor egészen a
közelébe ért. Legintimebb barátja volt Csábrágh Edmond.
– Edmond! Végrevalahára! Hol csavarogtál ennyi ideig?
A fiatal gróf két kézre fogta, úgy rázta rég nem látott intimusa
jobbját.
– Ülj be az autómba, hazaviszlek.
– Nem lenne jobb, ha te is gyalog jönnél velem?… Elbeszélgetünk…
Csábrágh elbocsátotta a soffőrt.
– Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdezte Zádortól, miközben annak karjába
öltötte a magáét. Így sétáltak tovább.
– Először te referálj, – mondta Miklós. – Haragszom rád, hogy az időd
nagyobb részét külföldön töltöd. Vannak kötelességek is.
– Igazad van. De látod, fiatal vagyok, élvezni szeretem az életet s ez a
mi fővárosunk mit nyújt nekem?
– Semmit, abban egyezek veled. A társaság léha, gyáva és szűk látókörű.
Az embernek szinte nincs kivel beszélnie. A harczos apák, zászlósurak
ivadékai elveszekesznek egy selyemstrimflin, vagy a napi politikai
kérdéseken kérődznek, a mi még roszabb; mert a strimfli-kérdést el lehet
intézni komolyság nélkül is, holott a politikában utálatos minden
kontárság és frivolitás. Én diszkvalifikálnám a könnyelműen politizáló
urakat. A footballban kiállítja a biró a szabálytalan játékost, a
könnyelműen lovagoló jockeynak elveszi kenyerét a steward, a regattán
szinte diffamáló a roszindulatú manőverezés, csak a haza rovására lehet
szabadon és büntetlenül kontárkodni: a közszellem meghamisítása,
elmérgesítése gentleman-like dolog.
– Hm.
– Min csodálkozol?
Csábrágh megállott s barátja szemébe nézett, mintha olvasni akart volna
a lelkében.
– Miklós, tavaly ilyenkor nem voltál te ilyen.
Most Zádor öltötte karját a barátjáéba.
– Ne álljunk meg, majd elmondom, mióta változtam meg így. Mindezideig –
mindössze egy hónapja, hogy magamba szállottam, – ennek az évnek az
elejéig, magamnak és magamért éltem, mert miként te, én is szeretem az
életet élvezni. Ösztönszerűleg távol tartottam magamat a
nyilvánosságtól, mert ez nálunk piszkol. Az exponált ember egy eleven
czégtábla, a mire sárgolyóval dobálóznak: a politikai vetélytárs, a
zsurnaliszta, a zsaroló szélhámos, a stréber. Untam ezt a piszkot, mert
szeretem a tisztaságot és a szépet, holott nincs szebb, mint a gondolat,
a tett többnyire csunya.
– Ekkora pesszimizmus! – kiáltott fel a gróf.
– Azóta változtam meg, – folytatta Zádor, nem reflektálva barátja
megjegyzésére, – mióta kiléptem a porondra, illetve mióta közszereplésem
útját egyengetem.
– Nos?
– Rájöttem, hogy ebben az országban, a melynek legalább egy tizedrészét
az én ősöm hódította meg magyarok számára, nincs helyem. Minden ülő- és
állóhely elfoglalva, olyanok által pedig, a kiknek úgyszólván semmi
közük az államépülethez, a melynek köveit mi, a történelmi nemzet
hordoztunk össze saját költségünkön. Ebben az épületben a mi vérünk az
összetartó malter, őseink verejtéke, altruizmusa, virtusa a vakolat s
mégsem mi lakunk benne, hanem a mi liberalizmusunk kegyeiből fölhizott,
elkapatott elem, a melyre nézve a haza alig jelent többet, mint egy
boldogulási alapot, Operations-bazist.
Csábrágh elszontyolodott. Nem annyira a bemutatott kép sötétségén (annak
az élethűségében nem hitt), mint inkább barátja pesszimizmusán. Nem tett
rá megjegyzést. A két fiatalember egyideig hallgatagon rótta a sikos
járdát, míglen újra megszólalt Zádor.
– Te nem látod a helyzetet, mert gazdag vagy és nem álltál a középen.
Idáig én sem láttam, mert én is félreállottam, pedig szegény vagyok.
Rájöttem, hogy nincs jogom finnyáskodni. A közélet torturáit ki kell
állani, miként őseink kiállottak a harczok zivatarának. A csatamező, a
sárral kevert vér, a halálhörgés is undorító, ha helyszini szemle
alapján itéljük meg, de micsoda érzéseket sarjaztat, mily eszményeket
termel s erényeket nevel az emberi magaslatok perspektiváján át nézve!…
Nekünk nem szabad magunkat kivonnunk a küzdelemből azért, mert
bepiszkoljuk kezünket, különben lassanként minden befolyást és pozicziót
elcsikarnak tőlünk az újmagyarok. Vedd példának – folytatta Miklós
szenvedelemmel – az én nemzetségemet. A XVI. században még százhuszonöt
birtokunk volt, ma hat hitvány parczella van a család kezén. Hová lett a
többi? A fele a Karaffa-törvényszék biráinak, illetve azok utódjainak
tulajdonába ment át (a hóhérkötelet kellett vele megfizetni), egy
negyedrészét németországi honosságú mágnások birják, a többit
széjjelkapkodták potom áron az újmagyarok…
– Nem vigyáztatok, rosszúl gazdálkodtatok, – jegyezte meg Csábrágh
nyugtalankodva.
– Persze nem, – s keserűen felkaczagott Zádor, – de hol van az megirva,
hogy a te utódaid valamennyien vigyázni fognak a te latifundumaidra,
mint okos elődeid?
– Az hitbizomány, – mondta Csábrágh önkéntelenül összerezzenve, – azt az
én utódaim el nem költhetik.
– Gondolod?!…
Csábrágh nagyot nézett.
– Persze hogy gondolom.
– Hát ne gondold. Ujmagyarország a liberalizmus s szabadságjogok nevében
ki fogja vivni a kötött birtok felszabadítását, mert pályázik arra is.
Nem látod a jelenségeket? A holt kézen fekvő vagyont máris megtámadták
elméletben. A sajtó tele van idevágó rabulisztikával, magántudósok,
egyetemi tanárok tudományos könyvekben döntögetik a tulajdon
szentségének dogmáját, érlelik a földfelosztás elméletének talaját.