– Mi van a lóval? – kérdezte a grófné, midőn ura a szalonba lépett.
– A lóval? A lóval? Hát megblisztereztük.
– Nem láttad Margitkát?
– Margitkát? Margitkát? De őt is láttam.
– Mit csinál?
– Hogy mit? Gyógyítja a misszt. A missznek ugyanis migrénje van.
Guidó azért adott ilyen félszeg feleleteket, mert folyton figyelte
Csábrághot. Olvasni akart az arczából. Szaporítani akarta logikai
lánczszemeit. Magában igen mulatott rajta, hogy a családban annak
látható kormányzó feje, a mama az egyedüli, a ki semmit se sejt, holott
a _környülállások_ (ez kedvencz szava volt) csaknem ordítanak. – No, –
jegyezte meg ugyancsak magában, – az eszire nem igen lehet büszke, hiába
van oly nagyra vele…
A vacsoráig még theázni kellett, de azon is túlesett a társaság
szerencsésen. Azaz hogy a grófné szerencsétlennek érezte magát, bár nem
a theától, hanem mert Csábrágh nem foglalkozott eleget a
menyasszonyával. És annak az arczában is talált valami kellemetlenül
nyugodt, elégedett vonást. Valami igen szokatlant. És hiába csikkantott
rá a szemével, intését tudomásul sem vette a menyasszony. Kellemetlen
menyasszony volt a mamára nézve, olyan elfogulatlanul csevegett, mintha
elfelejtette volna családi állapotát. (Nojszen majd eszébe juttatja
alkalomadtán.)
A five-oclock után sétálni kellett a parkban. Általánosan feltűnt, hogy
István, a főkertész, ünneplőben dolgozik. Fején kemény kalap,
mellényében óraláncz. De ünneplőben gyomláltak és öntöztek a bojtárok
is, kettő közülök czigarettázott.
– Mi lelte ezeket? – morfondirozott Guidó gróf. – Hisz nincs vasárnap.
Ezt az újabb különös jelenséget sehogyse tudta kombinácziói lánczába
beleilleszteni, csak sejdítette, hogy ez is egy szemet jelent. Különösen
mikor Jánoson, az igáskocsison is konstatálta az ünneplőt, sőt Matyin,
az udvaroson és Ferkón, a kiskondáson is. Több cseléddel nem
találkozott, de mérget vett volna rá, hogy valamennyien ünneplőben
vannak. Nem állhatta meg, megkérdezte a főkertészt:
– Bál lesz ma, István, vagy mi?
– Nem lesz bál, kezét csókolom, – válaszolt István pirulva.
Többet nem kérdezett Guidó gróf. Megcsóválta a fejét és magyarázni
kezdte Csábrághnak a díszbokrokat…
Telt az idő és Csábrágh a parkban sem mutatkozott menyasszonya iránt
melegebbnek, mint a szobában. A grófnénak ennek folytán igen megártott a
séta. Úgy érezte, hogy az utakon temérdek tű ágaskodik, hegygyel fölfelé
s valamennyi az ő talpába fúródik. Legalább egy minden lépésénél. Most
már az ő fejében is megkezdődött a motoszkálás… (Valami történt a
jegyesek között! De mi, – gyötörte a fejét, – mikor egy szót sem
válthattak egymással négyszem között! Hiszen úgy vigyázott rájuk, mint a
szeme fényire.) Az ő kombinácziója nem terjedt Margitkáig, neki nem
volt, mint férje urának hajdan, érzéke a bakfisekhez, igen kevésre
becsülte a rövidruhás női nemet. Ilyesformán persze nem lyukadhatott ki
sehova se, a feje oly sötét maradt mindvégig, mint az éjszaka.
Az este szerencsére meghozta a világosságot az ő fejének is.
Drasztikusan, de alaposan.
… Egy órával az estebéd ideje előtt a grófné kiadta a komornának a
rendeletet, hogy a kis grófnőt öltöztesse fel rangosan, mert a
vacsoránál okvetlen meg kell jelennie. Tudta, hogy a kis bűnös magától
nem fog a nagyok közé merészkedni a suskus után, melyet elkövetett, azt
meg nem tudta, hogy a grófi vőlegény a leányka kimaradása esetén nem
fogja-e elitélni az ő anyai szigorát. Úgy vélte, kedvezőbb hatást fog
elérni a túlságos engedékenységgel, mint a túlzott keménységgel.
– Mondja meg a leánynak, Náni, hogy tekintettel a vendégre, máskorra
halasztom a számadást. Adja fel rá a rózsaszin ruhát s à la grècque
fésülje a haját. Parfümöt ne merjen venni, se ékszert, selyem szalagot
is csak egyet. Értette?
– Értettem, kezét csókolom.
A komorna útjára ment, a mama visszatért a pipázóba, a hol a férfiak és
Erzsike, az ő ötperczes távollétét felhasználva, a legnagyobb
fesztelenséggel társalogtok. Azaz hogy csak Guidó gróf beszélt s
Csábrágh és Erzsike nevettek neki. A gróf előadásának thémája egy stikli
volt, a melyet előadó therezianista diák korában követett el egy török
herczeggel. A novella egy csöppet sem volt érdekes, de Guido oly tűzzel
adta elő, hogy muszáj volt rajta kaczagni. Nem a novellán, hanem Guido
grófon.
Livia grófné ajkába harapott, a helyett, hogy versenyt nevetett volna a
jámbor mulatozókkal, Leintette férje urát. (Megint nevetségessé teszed
magad, vén bajazzo!) Az megszeppenve a szigorú szemektől, menten
elkuksolt… Csábrágh Margitka után kérdezősködött.
– Épen most küldtem érte, – elégítette ki érdeklődését édeskeserű hangon
a mama. (Megbomlott ez az ember a Margitkájával?… Csupa Margitka az
egész ház, mintha más nem is laknék benne rajta kivül!)
Úgy is volt valahogy, mert újabb galiba kerekedett Margitka körül. A
komornyik bekigyózott és diszkréten megsúgta a grófnénak, hogy a Náni
komornával azt üzenteti a Margitka komtesz, nem jöhet fel, mert nem
hagyhatja a misszt, a kinek is igen fáj a feje.
Nojszen majd ad ő a missz fájós fejének!… A grófné összekapta a fogát és
a sleppjét s leviharzott a renitensekhez…
A missz alig látszott ki egy rengeteg karosszékből, fején hatalmas
turbán ékeskedett bolyhos törülközőből.
– Mi baja, missz?
– Migrénem van, madam.
– S e miatt visszatartja a _gyereket?_… Öltözködj! – parancsolt rá az
erélyes mama a gyerekre, – velünk vacsorázol. Ne halljak kifogást.
A kislány oda volt félelmében.
– Jaj, mama, veres a szemem, – jegyezte meg bátortalanul.
– Mitől veres?
– Sirtam.
– Miért sirtál?
– Féltem.
– Mitől féltél?
– A büntetéstől.
A mama megnyugtatta a szepegő kis lányt, de csak a maga methodusa
szerint.
– Rosz voltál, haszontalan voltál, de az egyszer elengedem a büntetést,
az Erzsike vőlegénye kedvéért. Légy víg, nevess.
Margitka nem tudott nevetni, de megadta magát.
– Felöltözöm mama, vacsorára kész leszek.
– Majd visszaküldöm a Nánit. A la grècque fésülködjél és a rózsaszin
ruhát vedd fel.
– Az rövid, mama, – jegyezte meg félénken a leányka.
– Rövid?! – pattant fel a mama. – Tacskó vagy! Nem illet meg a hosszú
ruha.
– Igen, mama…
A grófné visszaskándált a pipázóba, miután Nánit újból Margitkához
utasította. Legnagyobb boszúságára ismét általános kaczagásra érkezett.
Ki nem állhatta a jókedvű embereket. Pedig most ugyancsak ki kellett
belőlük vennie a részét. Csábrágh beszélt; őt nem csikkanthatta agyon a
szemével, mint az urát. Sőt maga is kénytelen volt nevetni, hogy
honorálja a drága vő szellemességeit…
Végre elérkezett a vacsora ideje. A csengettyű megszólalt az udvaron. A
komornyik kitárta az ebédlőbe vezető szárnyasajtót, hogy helyet
csináljon a páros menetnek. Ám nem a párok használták először a nyitott
ajtót. Előbb még egy magányos csupa rózsaszin hölgyecske lépegetett be
rajta, oly szégyenlősen, szemlesütve, mintha engedelmet készült volna
kérni a _nagyok_ díszes társaságától, hogy egyáltalában létezik.
Arczocskája biborszinben égett, picziny íves ajka remegett.
A gróf gyönyörködve és meghatottan nézte egy pillanatig, aztán eléje
ment s megfogta a kezét.
– Margitka! – susogta. – Én Margitkám, ne féljen; azonnal megkérem a
kezét, ha megengedi.
A kis lány forró kezecskéje görcsösen szorongatta a fiatal grófét, mint
a vizbefúló a megmentőjéét.
– Félek, – mondta alig hallhatóan.
– Bátorság! – biztatta a szerelmes férfi, s a kis leány karját a magáéba
öltve, arczczal a szülők felé fordult.
– Méltóságos grófné asszonyom! Tisztelt atyai barátom, Guido!…
Eme Guido most már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Tehát jól
kombinált. Bevált a bakfis-elmélete. E feletti örömében jóizűen
elkrákogta magát.
De tudott már mindent Őszike is. Kipirult az örömtől és hálától, a miből
bőven juttatott régi vőlegényének is; szülei háta mögött kitárta karját,
majd csókokat hányt kis húga felé, a ki riadtan kapaszkodott meg az erős
férfikarba, a melyre ettől a pillanattól kezdve teljesen rábízta
asszony-sorsát.
Csak a grófné állott tájékozatlanul a kanapé sarkánál, mint valami
megrémült antik szobor, a mit ideiglenesen állítottak oda. Kezét
előretartotta, mint az operatőröknek szokás s mind a tiz újja a levegőbe
meredt. Száját is nyitva felejtette, igen ragyogtak benne az aranyfogak.
Inai végkép meg voltak merevedve, csak az agya kerekei berregtek
össze-vissza, mint valami bomlott óra, a mi egy napot igyekszik lejárni
egy óra alatt. Görbe vonalak s tarka szinsávok kigyóztak a szeme előtt a
Csábrágh gróf további beszéde folyamán:
– Méltóságos grófné! Ez a drága kis lélek itt a karomon egy végzetes
lépéstől tartott vissza engem. Vak voltam és léha; elbizakodottságomban
megkértem az Erzsike grófnő kezét, a nélkül, hogy tisztában lettem volna
irántam való érzéseivel. Margitka kinyitotta a szememet. Megtudtam tőle,
hogy Erzsike nem szeret úgy, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
Ezennel jóvá teszem bűnömet s bocsánatot kérek tőle a lelki
fájdalmakért, a mit neki okoztam. Visszaadom jegygyűrűjét… Egyben
(sietett a beszéddel, mert már igen ingadozott a grófné)… egyben van
szerencsém ünnepiesen megkérni a Margitka kezét, a ki talán úgy fog
engem szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
– Tudtam! – pukkant ki Guido papa szájából a szó. – Tőlem viheted a
kisebbiket is.
A grófné nem nyilatkozott. Csak állt. Kissé ferdén, mint a pizai torony,
de le nem zuhant.
– Beszélj hát, Livia, – biztatta a férje.
Őszike is anyja mellett termett s összetett kézzel bocsánatot kért tőle
a maga számára s áldást az ifjú párra.
Az ifjú pár is közeledett a mamához, de arra se reagált a mama.
Kisült, hogy egyálltóhelyében elvesztette eszméletét. Energiája
fentartotta a lábán, de arra már nem volt elég, hogy megakadályozza agya
bomladozását.
Mire Csábrágh a Margitka megkéréséig jutott, már be volt fagyva mind az
öt érzéke. A megkérésből semmit sem hallott.
Először Guido gróf fedezte fel kedvelt neje csudálatos állapotát.
– Erzsike, a rikzalcot, elájult a mamád, – figyelmezteté nagyobbik
leányát kedélyesen, mert tisztelt neje ájulásának nem tulajdonított
nagyobb fontosságot. Sokkal érdekesebbnek találta a családjában
végbement hölgycserét. Oda lépett a grófnéért aggódó szerelmes párhoz: –
Ej te, – s vigan a vőlegény vállára csapott, – hát mégis jobb lesz a
kicsi? – Majd megpaskolta a _kicsi_ forró arczocskáját. – Na, Manczika,
ezt jól csináltad, ennyit még én sem néztem ki belőled… Bravo kicsike! –
S harsányan felkaczagott. – Addssza egy czvikipuszit.
A czvikipuszira végre föleszmélt a grófné is, hála az angolsónak, a mit
Erzsike folyton az orránál tartott.
– Mi történik itt? – károgta rekedten.
– Megkérték a gyerek kezét, világosította fel Guido papa.
– A _gyermekét?_ Kicsoda?
– Ébredezz, oh Livia, – humorizált a férje, – ki kérhette volna meg más,
mint az, a ki fogja.
– Csábrágh gróf?… És Erzsike?!
– Erzsike visszakapja a jegygyűrűt.
– Aaáh!
Tisztult már a khaosz a grófné fejében, de az esze még nem volt
mérlegképes. Nem értette, hogy lehet feleségül kérni egy _gyereket_.
Aztán meg boszantotta, hogy a háta mögött csinálódott a dolog, a nélkül,
hogy csak sejtelme is lett volna róla; hogy kárbaveszett minden
erőlködése, a melylyel összecsinálta s együtt tartotta a parthiet.
Máskép lesz, mint a hogy ő akarta s az új alakulás létrehozásában neki
semmi érdeme nincs. A gyerek nevetségessé tette őt!…
– Örülj hát, mama, – piszkálta párját a gróf. – Change de dames és
punktum. Add rájuk az áldásodat.
No hiszen az áldást, azt nem tagadta meg a mama a grófnak. Az áldás
készen volt benne, csak nem tudta illő páthosszal leadni. Előbb még
szeretett volna titokban a Margitka karjába belecsípni. Persze nem
csípett bele, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha úgy üt vala ki
a dolog, hogy a majoresko kiereszti Erzsikét, Margitka meg nem hódítja
vissza a család számára. (Mégis csak élelmes teremtés az a gyerek.)
Hirtelen kinyújtotta kezét a csereberés vőlegény felé.
– Vigye Csábrágh gróf, a magáé.
Csábrágh egy kövér csókot czuppantott a mama kezére, kis menyasszonyáéra
meg egy kisebbfajtát lehellt.
Őszike hozzálépett.
– Kedves gróf Csábrágh, – mondta hálától túláradó szivvel, – úgy nem
tudtam szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kötelesség, de úgy, a
hogy egy kedves testvért szeretni kell, szeretni tudom és fogom.
Kezet fogtak. A két leányka összecsókolódzott. A csupaszszájú Ferdinánd
komornyik megjelent az ajtóban.
– Tálalva van.
– Ideje, – motyogta magában Guido gróf, kezeit elégedetten dörzsölve, –
mert szörnyen megéheztem az utolsó jelenettől.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_(Éjfél után két órakor.)_
– Livia!
– Hm?
– Nem alszol?
– Nem.
– Miért nem alszol?
– Felizgatott a szemtelen gyerek!
– Azért te izgulsz? Hát nem mindegy az nekünk, akár Panka, akár Hanka,
csak a családban maradjon az aranyborju.
A grófné, talán először életében, elfogadta férje mondását demokritoszi
bölcseségnek, átfordult a másik oldalára s elaludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_(Másnap délután, közvetlenül a vőlegény elutazása után.)_
– Te Manczi!
– Tessék apa?
– Miért voltak tegnap a cselédek ünneplőben?
– Jaj, észrevette apa?
– Nincs a dolog semmi összefüggésben a vőlegényed megtérítésével?
A kis menyasszony elfordította fejét.
– De igen, – mondta pirulva, szégyenlősen.
– Tudtam, – örvendezett az apa éles szemének, – csak azt nem vagyok
képes kitalálni, mi czélod lehetett a cselédekkel?
– Nem került rá a sor, – világosította fel apját a kis szervező zseni, –
de ha szükség lett volna rájuk, ha Sándor nem tágít az én szavamra
Őszikétől, ők következtek volna. Készek voltak István bácsival az élükön
letérdelni Sándor előtt, kérve őt, ne vigye el az ő drága
grófkisasszonyukat.
– És ezt az összeesküvést te szervezted?
– Én, – válaszolt a kisleány büszkén.
– Hallod-e, – tréfált vele az apja, – a jövő alkalommal majd én
szervezek egy ilyesfajta összeesküvést a te _érdekedben_.
– Jaj, azt ne tegye, apus, – kérte apját a kislány, majd elszégyellve
magát, hogy így beugrott neki, a szobájába szaladt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Varrónők jöttek a házhoz, kieresztették a Margitka ruháit, újakat
varrtak neki, különféle szinűeket, de csupa hosszúkat, a mi helyénvaló
is volt, mert Margitka ugyancsak rászolgált a hosszú ruhára.
A kelengye kérdése egyszerű és rövid megoldást nyert. Kész volt az már,
ha nem is Margitkának készült, csak a monogrammokat kellett újakkal
fölcserélni. Az esküvő napja e miatt nem szenvedett halasztást. Az
Erzsike számára kitűzött határidő a régi maradt, csak épen hogy Erzsike
helyett Margitkának kellett az oltár elé lépnie.
– Mindegy, – mondta Guido papa, tudja Isten hanyadszor, – akár Hanka,
akár Panka, csak meglegyen valahára az esküvő.
S a mama, a Sonderhausen (másodszor életében) igazat adott neki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –