– Rettenetes! Hol késik az a kocsi!… Biztos szerencsétlenség!… Tudom,
látom: elragadták a lovak!… Ah, minek is él az ember!…
A rapszodia a grófnétól származott s a kastély emeleti erkélyéről zúgott
széjjel, a hol is a kétségbeesett dáma, övéitől körülvéve, rengeteg
szivszorongások között a vőlegényes kocsit leste. Az ősflegmájú Guido
gróf nem rapszódiázott, ő felesége parancsára egy messzelátóval
vesződött, a mit sehogyse tudott akkurátosan beigazítani.
– Nem látom, csak az eget, – referált párjának, vesződsége eredményéről.
– Most meg csak a földet… Most meg csupa fát…
Az országutat, a melyen a vőlegénynek jönnie kellett, sehogysem tudta
megcsipni.
– Ügyetlen voltál teljes életedben, – konstatálta a grófnő sipogó
hangon, – Erzsi, – szólt rá Őszikére, a ki szüleitől elhúzódva, réveteg
szemekkel nézte a napsugár-aranyos uszkáló bárányfellegeket az égen. –
Erzsi, vedd át apától a _gépet_ s nézz te bele.
A parancs teljesítve lett. Őszike előrelépett, az apja meg hátra.
Szerepet cseréltek.
Az országút hamarosan kijött a leánykának, de a vőlegényes kocsit már
sehogysem mutatta meg a látócső neki sem.
A mama kezét tördelte. Biztosan megtépte volna a haját is, de az
frizérozva volt.
– Rettenetes! Hány óra van? – hujjantott rá urára olyan hangon, hogy a
kis embernek megcsuklott a térde. Kapdosott az órája után, de oly
ügyetlenül, hogy a földre ejtette. Majd utána esett, midőn fölemelte. –
Háromnegyed hét, drágám, – mondta, s sietve visszadugta az órát
nadrágzsebébe, hogy kedvelt párja ne konstatálhassa rajta, hogy egy
negyedórát svindlizett. A kocsi félórát késett volt a nélkül is…
– Hol van a gyerek? – jutott hirtelen a grófné eszébe, hogy Margitka
után tudakozódjék. Bántotta őt, hogy a gyermek életének eme nehéz
perczeiben nem lebzsel körölötte izgalomlevezető médiumnak, mint férje
és Erzsike.
Nem tudott a _gyermekről_ sem az apja, sem a nénje.
– Hol a missz? – telefonált le az ideges dáma az erkély alatt elvonuló
komornyikra. – Nézzen a szobájába.
Egy percz mulva jelentette a komornyik, hogy nincs otthon a missz, a
komteszka szobájában sincs senki.
– Bezárom a haszontalan gyereket, nem adok neki vacsorát, a misszt meg
elcsapom!
A további létániát nem énekelhette el a grófné, leánya közbekiáltott a
messzelátó mellől:
– Ah, mama, jön a kocsi!
– Végrevalahára! – A mama misszt, Margitkát, mérget felejtve, úgy
felengedett a dicső hirre, mint nap sugarától a májusi fagy. Félrelökte
férjét, a ki az erkélyajtóban bambáskodott s massziv termetétől alig
föltételezhető fürgeséggel leviharzott a hallba, ellenőrzendő, hogy a
drága vőlegény fogadtatására megtétetett-e minden előkészület.
Rendben talált mindent. Ott állott glédában a komornyik, a nagyinas, a
kisinas, ugrásra készen, hogy egy szempillantást se késsenek, ha
előállott a vőlegényes fogat.
A dáma nyugodtan rugtatott vissza az emeleti szalonba, hogy egy-egy
bizonyos székre elhelyezze urát és menyasszony-leányát s megadja nekik
utolsó utasításait. (Úgy szerette, hogy az ő házában minden zsinórra
menjen. Különben nem tudta volna magát feltalálni, mert ki volt számítva
apróra legkisebb kézmozdulata is.)
Apa és leánya ezalatt ott maradtak az erkélyen. Szokva voltak hozzá,
hogy nem mozdultak arról a helyről, a hol utoljára hagyta őket a
rendszerető mama.
A következő párbeszéd folyt le apa és leánya között azalatt a három
percz alatt, míg a grófné a Hallban intézkedett:
– Apám!
– Tessék, édes Őszikém?
– Csábrágh nem ül egyedül a kocsiban.
– Nem? Hát kivel?
– Meg se merem mondani.
– Csak merd. Én nem vagyok ijedős, sem mást nem szoktam megijeszteni.
– Margitka ül mellette.
– Margitka?!
A grófot – annyira furcsállotta az ujságot, – egy pillanatra elhagyta
jellegzetes ősflegmája.
– Az lehetetlen!
– Jól látom, úgy van apám…
S minden ízében reszketett a menyasszony a bizonytalanságtól, a mely
előtt a Margitka komolyan nem vett s mégis megvalósított beavatkozása
folytán állott. (Hát csakugyan beszélt a kislány a vőlegényével… Úgy
erőszakolta ki az alkalmat, hogy megleste s a kocsijába kérezkedett.
Szülei háta mögött! Istenem, mit ért el vele! Mi következik el még
rája!?) Nem reménykedett. Nem volt magával tisztában, haragot vagy hálát
érezzen-e huga iránt. Nagyon oda volt.
Apjába azonban visszatért a családi ősflegma.
– Nojszen, – vélte, – lesz ebből hadd el hadd. Csak legalább annyi esze
lenne a gyereknek, hogy leszálljon a falu végén.
Erzsike igazított a messzelátón és belenézett. Úgy látszik, rögtön
megtalálta a kocsit, mert igy referált apjának:
– Most fordulnak be a faluba… Margitka nem szállott le… Csendesen ülnek
egymás mellett… Mosolyognak egymásra… Mosolyognak, – ismételte, – s
halvány pirosság jegyében gyönyörű arczába szállott az első remény.
(Hiszen ha mosolyog, jól végzett a kisleány!) Persze arról fogalma sem
lehetett, hogy _mennyire_ jól végzett.
Nem is igen gondolkozhatott rajta, mert betoppant a mama.
– Erzsi, aztán kedves légy a vőlegényedhez… ne vágj mindig olyan
elegikus arczokat, mint a fancsali feszület; az ma már nem nagyvilági
divat, mint az én koromban. Ma azt követelik a menyasszonytól, hogy
szeles, bolondos legyen. Naivságot kell mutatni, nem méltóságot. Érted?
– Igen…
– Te meg – fordult férjéhez a nagy rendelkező, – szedd össze magadat. Ne
ropogtasd ki az r-et, mint egy kanász, ne beszélj folyton gyermekkori
éleményeidről, mint egy református pap és ne vedd kezedbe a rákot, hanem
nyomd le a rákkéssel, úgy piszkáld ki a belét.
– Ühüm, – mondta Guido, de gondolt is hozzá valamit. Azt, hogy álljon
csak elő a fogat a vőlegénynyel s Margitkával, be furcsát fognak látni
valamennyien…
Már hallani is lehetett az olajtengely méla búgását… Guido elfordult,
hogy egy torzképet vágjon önmulattatására, Őszike idegesen babrált a
zsebkendőjével, a mama arcza kigyúlt, mint a fáklya.
– Szaladj Guido, fogadd a vőlegényt, – rendelkezett. – A lépcső közepén
_megállsz_, mert mégse fejedelem; bevárod ott és rokonilag megöleled.
Értetted?
– Ühüm. – S ment Guido, hogy a parancsot teljesítené.
– Erzsébet, – s fölvetette a grófné fejét, – mi az erkélyen leszünk.
Ints, ha meglátod vőlegényedet, ints és mosolyogj. Ha nem tudod hogy,
nézz rám s utánozz szóról-szóra, én is inteni és mosolyogni fogok… Ne
félj, légy szeles és sokat nevess…
A kocsi befordult az udvarra. A három lesben álló díszszolga nekiuszult
a Hallból, akárcsak három indiánus, midőn barlangjából a fehér
zsákmányra kitör. A diplomata pofájú Ferdinánd komornyiknak arczizma se
rándult, midőn a gróf oldalán észrevette Margitkát, hozzálátott a kocsi
kiürítéséhez: megfogta a takarót, odadobta Józsefnek, az inasnak, a gróf
necessaire-bőröndjét meg a Pityu markába nyomta. Nevezett Pityu, a
kisinas, még nem volt egészen bedrillirozva: Margitka felé csikkantott a
szemével s egy egészséges fintort vágott ki neki, a mi körülbelül azt
jelentette, hogy: jól csináltad, komteszka, de megiszod a levit.
Az erkélyen ezalatt drámai előjátékot játszott a mama, a melyben néma
partnerként részt vett Erzsike is. Persze Margitka adta hozzá az
inspirácziót.
– Jesszuss Mária, ki az a nő? (Pedig beh ráismert legott!) Hogy került
_melléje_ az a nő? Erzsébet, az angolsót!… Mi történhetett?… Erzsébet,
mondd, hogy ki az, mert elájulok… Letérdepeltetem. Lenyiratom a haját!
Őszike anyja orrához tartotta az angolsavas üvegcsét.
– Vigyázz, mamácska, jönnek.
Az ideges dáma összeszedte minden erejét, a szalonba támolygott az épen
belépő Csábrágh elé, szinte hiszterikusan kaczagva, mert előkelően
mosolyogni nem tudott az izgalom miatt. Örülnie pedig muszáj volt
valahogy.
– Isten hozta, kedves gróf Csábrágh. Oly _nagyot_ késett, hogy már félni
kezdtünk maga miatt… A menyasszonyka egészen oda volt… Aáá…
A nagy úr mérsékelt, megbocsátó mosolylyal fogadta a kedveskedést s a
menyasszonyára vonatkozó hazugságot. Egész tisztában volt a mamával, a
család helyzetével, tehát azzal is, mekkora értéket képvisel itt az ő
házassága. De fegyelmezett ember létére nem árulta el a visszatetszését.
Szive tele volt szerelemmel, de azt sem jelezte az arcza. A szava sem. A
látogatás első czerimóniás óráját nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a
megváltozott helyzetet feltárja a szülőknek. Egy szebb, intimebb
alkalomra várt.
– Kezét csókolom, grófné.
Mélyen meghajtotta magát, de a kézcsók irányában az igéret mellett
maradt. _Régi_ menyasszonyával kezet fogott. Nem szólt hozzá, de
jelentősen bólintott neki. Erzsike nem merte ezt a bólintást jóra
magyarázni s mégis hálát érzett érte a gróf iránt. (Egész rosszat talán
mégsem jelenthetett.) Ő is bólintott. Alig észrevehetőleg,
bizonytalanul, de egy, bár gyönge mosoly is kisérte kecses fejvetését.
– Hol szedte fel Margitkát? – kérdezte, hogy a kérdés nyomán tovább
haladhasson a világosság felé.
Ám a mama útját állotta a világosságnak, nem hagyta szóhoz jutni a
vőlegényt.
– Ne itéljen el, édes gróf a kisebbik leányom miatt. Jószivű gyermek, de
fékezhetetlen. Nem tudom, hogy került maga mellé a kocsiba, bizonyosan
eléje ment és fölkérezkedett, mert a kocsikázás a mindene. Bocsásson meg
neki, hisz még egész gyermek.
– No nem egészen, – vélte Csábrágh s fölragyogott az arcza, nem annyira
a helyzet humorától, mint inkább szive megujuló érzéseitől.
– Ah, – sápítozott a mama, – legalább nem volt-e nagyon alkalmatlan,
kedves gróf? Jól viselte-e magát a kocsiban?
– A kocsiban igen jól viselte magát, – biztosította a gróf az aggódó
mamát, majd egy jelentős pillantást vetve Őszikére, így folytatta: –
Erzsike legalább nagyon meg lesz vele elégedve. Engem meg – tette hozzá,
– valósággal elbájolt, megbabonázott.
– ? ? ?
A hölgyek szeme tele volt kérdéssel. A papa azonban nem feszélyeztette
magát: a szájával kérdezett.
– Ugy-e helyes kis kölyök? Mit csacsogott neked?
– Ha megengeded, – kérte Csábrágh, – erre majd később felelek… Majd ha ő
is itt lesz.
– Ah, bocsánat, – sipogta a mama. – Maga túlságosan elnéző, édes
Csábrágh; a gyermeknek gyermekszobában a helye a missz mellett. Még ha
jól viselte volna magát, tehettünk volna kivételt, mert maga volt a
szószólója, de így!…
– Ismételten biztosíthatom, grófné, – mondta a fiatal gróf s most már
szivből kaczagott a helyzet humorán, – biztosíthatom, hogy az _édes kis_
gyermek igen jól viselte magát. Boldoggá tett engemet.
– ? ? ?
Erzsike közeledett a világossághoz. Az ő szeme már nem is kérdezett,
csak hálát ragyogott.
A papa ellenben ismét megkottyant.
– Boldoggá tett? Téged? Mivel?
– Majd ha itt lesz. – S jókedvében, gyönyörűségében folyton nevetett a
gróf.
– Hivd hát be, Livia, – kérte feleségét Guido papa, – mert igen kiváncsi
vagyok.
– Ah! – intette le urát Livia szinte mérgesen.
Csábrágh gróf ekkor felállott. Abbahagyta a nevetést, inkább ünnepiesen
komolylyá vált az arcza.
– Bocsánatot kérek, grófné, – kezdte a beszédet, – ha olyasmibe
avatkozom, a mi tisztán a szülők hatáskörébe tartozik. Ha úgy látja
jónak, hogy a kis Margit ne jelenjék meg közöttünk, mert a gyermeknek a
missz mellett a helye, ám legyen meg az akarata. De – folytatta
bensőséges hangon, – ahhoz már bátorságot veszek magamnak, hogy arra
kérjem, ne illesse szemrehányással, a miért velem kocsizott. Nagyon fél
szegényke, biztosan elbújt valahova a büntetéstől, pedig én vagyok a
hibás, ha egyáltalában hibáról szó lehet…
A mama olyan zavarba jött, hogy elejtette zsebkendőjét, a mivel
idegességében játszadozott. Csábrágh felkapta és visszaadta neki. Ám
ettől sem lett okosabb a mama. Mit csináljon? Honorálja-e a gróf
protekczióját, avagy udvariassági formának tekintse, a minek nem szokás
jelentőséget tulajdonítani? Mi kell az értékes embernek? Hogy esik
jobban neki? A világért sem akart tetszése ellenére cselekedni, de
beugrani sem akart neki, mint valami liba.
Végre is Guido papa vágta ketté tépelődése gordiusi csomóját.
– Tegyünk úgy, mintha mitsem tudnánk a kalandjáról, – javasolta. – Ha
bekukkan, jó, ha elbújt, úgy is jó, vacsorázni, ha éhes lesz, majd csak
bejön.
E mellett maradtak. De Guido papa nem várt vacsoráig, motoszkálni
kezdett valami az ő férfi eszében (fiatalkorában ő is bomlott a bakfisek
után), meg akart róla győződni, hogy ennek a motosznak van-e annyi
alapja, mint a mennyit az ő megfigyelő és analizáló esze a megfigyelhető
jelenségekből leszűrt. (Miért kaczagott a gróf szokása ellenére annyit?
Miért vette oltalmába oly buzgón a kis bűnöst? Miért mondta, hogy egész
boldoggá tette? És mitől lett az Erzsike arcza oly nyugodt s elégedett?
stb.)
Guido gróf kapta magát s az alatt az ürügy alatt, hogy egy kedvencz
lovának a lábát bliszterezni fogják, távozott a szalonból, hogy
megkeresse Margitkát. Hamarosan ráakadt a missz szobájában. Vizes
borogatásokat rakott az ángolna fejére bűnbánata jeléül, mert hiszen ő
fájdította meg az ángolna fejét.
– Mit csinálsz, Margitka?
– Umslágolok, a szegény jó missz beteg.
– Hogy jutottál Csábrágh mellé a kocsiba?
A kis bűnös fülig pirult.
– Be… bekérezkedtem.
– Nem féltél a mamától? Miért kérezkedtél be?
– Szeretek kocsizni.
– Hm. És mit beszéltetek egymással?… Velem ne komédiázz, én nem harapom
le az orrodat.
– Oh, apám! Édes jó apám…
A kislány kezébe temette az arczát. Roppantul szégyellette magát.
– Beszélj hát, – bátorította a kiváncsi apa, – hozatok neked egy félkiló
Kuglert.
– Ne kérdezzen apám, – könyörgött Margitka pityeregve, – akkor inkább
Csábrágh bácsit kérdezze meg.
A papa orra új szimatot kapott a leányka magatartásától.
– Bácsit? Úgy mondtad neki, hogy bácsi?
– Néha úgy.
– Hát nem akarsz vallani apádnak?
Erre már csakugyan sirva fakadt a kisleány.
– Rosz vagyok, hiszen tudom, hogy rosz vagyok, – zokogta, – bocsáss meg
nekem, apám.
– Az ördögöt vagy te rosz, – vigasztalta az apa, szeretettel simogatva
lánykája puha haját. – Nono, ne bőgj… Nem vallatlak no, ha nem akarod…
Csitulj hát! Ki bánt?
A missz, a ki eddig nem mert résztvenni a párbeszédben, most szintén
megszólalt.
– Sokat hibázik, – mondta gyöngéd szeretettel szorongatva kedvencze
dundi kezét, – de mindig meg kell neki bocsátani… Nincs ebben annyi
roszaság sem, mint egy ma született gyermekben, csak sok a
temperamentuma.
A nevelőnő s tanítványa összeölelkeztek, úgy folytatták az _édes_
keserves zokogást az egymás kebelén. A Margitka búja különösen édes
volt, mert volt benne egy oly elem is, a mi a misszéből teljesen
hiányzott.
Guidó gróf azonban únta a női lelkek ilyetén passziózását, attól is
tartott, hogy ráragad a szentimentalizmus: megráspolyozta a torkát s
dünnyögve távozott. Nem lett sokkal okosabb, de kombináczióinak
továbbfűzésére egy pár fonalat kapott azért.
– A gyerek alighanem szerelmes, – konstatálta visszaskándálva a lépcsőn.
– Már most csak az a kérdés, mi van Csábrághgal s mi lesz Erzsivel?…
Egye kánya, – s belevágott a levegőbe, – akár így lesz, akár úgy lesz,
csak a familiában maradjon a majoresko s senkit se üssön meg a guta.