– Nem segíthetnél te rajtam, Manczikám, még ha mindent elmondanék is
neked, – állította Őszike, szemét törülgetve, – pedig én mindent neked
sem mondhatok el.
Az energikus kis bakfis egyszeribe beszüntette, (szétmorzsolta öklével)
könnyeit s újból elkezdett erélyeskedni.
– Nekem untig elég az, a mit tudok. Nem is kérdem tőled, hogy kibe vagy
szerelmes, – mert az biztos, hogy valakinek örök hűséget kellett
esküdnöd, különben nem lehetnél ilyen boldogtalan, – mondom, nekem
dosztig elég, hogy azt a _csámpás_ Csábrághot ki nem állhatod… Pedig
szép ember, – tette hozzá, hegyes nyelvecskéjével csettintve, – az
igazságot meg kell mondani.
Őszike nagyon elkomolyodott.
– Ha mindent tudnál is, mit érnél vele?
– Mit? – vágta ki Margitka, korához képest túldomború mellét öklével
veregetve. – Hát azt hiszed, magam vagyok a házban a pártodon? Ott van a
dadus, a kertész, a kulcsár bácsi, Mihály, a komornok, az egész
cselédség, még miss Simson is, – minden sértését megbocsátom neki érte,
– az egész világ melletted van, apát s mamát kivéve… hát ezek mind
segíteni fognak nekem.
– Miben? – kérdezte Erzsike fásultan.
A kis leány felszökött ültő helyéből s nénje elé állott, szörnyen
buzogott benne a lelkesedés.
– Ide figyelj, Őszi… Én megmentelek téged, csak azt mondd meg nekem,
hogy mivel puhítottak meg apa és mama. Az valami nagy dolog lehetett,
mert egy egész hónapig ellent tudtál nekik állani, még a mama ájulásai
sem imponáltak neked, oszt egyszerre csak beadod a kulcsot,
összenyikkansz, mint valami gyáva nénike, mintha nem is volnál Romhányi
leány… Mondd, – parancsolta a kis leány a nagynak, – miféle
szörnyűségekkel hathattak reád?…
– Azt neked nem szabad elmondanom…
– Nekem nem? Hát kinek?
– Senkinek.
Margitka belevágott a levegőbe.
– Bolond beszéd! Ha nem kimélnélek, azt mondanám, hogy csacsi vagy… Ki
vele.
Őszike, a helyett, hogy megneheztelt volna reá, önfeledt elragadtatással
nézte kis hugát, a mint előtte állott, erőteljes karcsú bokájú
lábacskáját megvetve, kipirult arczczal, csillogó szemmel, a melyből
egész bátor kis lelke kisugárzott azzal a szeretetkincscsel együtt, a
melyet szilaj, nemes kis szivében az ő számára tartogatott… Egy ideig
némán gyönyörködött a pompás gyerekben, majd végkép elérzékenyedett,
felállott s kitárt karral közeledett feléje. Az keblére vetette magát,
görcsösen átfogta nénje nyakát, de nehogy kizökkenjen a kerékvágásból,
amelybe _beledolgozta_ magát, folyton kárpálta nénjét, tekintélyeskedve
kisanyásan:
– Jaj, te nagy csacsikám, rosz kis testvérkém, ki látott már ilyet!…
Illik az, magát ennyire elhagyni… Hát senkisem szeret téged?…
A végén kirántotta magát nénje ölelő karjából s még kiméletlenebb
hangnemben folytatta a szidást:
– Gyónni fogsz nekem, Őszi. Kiveszem belőled az igazságot, ha addig élek
is. Holnap itt lesz a vőlegényed, addig mindent megtudjak, különben
leveszem rólad a kezemet… Nem szólsz? – folytatta a szenvedelmes kis
bakfis, hallgató nénje vállára téve kezét. – Jó, hát ne beszélj, csak
bólints. Igent vagy nemet. Kitalálok én mindent magamtól is. Csak ne
czáfolj meg, ha a helyes nyomon járok, mert az már majdnem hazugság
lenne, már pedig mi Romhányi leányok vagyunk… Jól van, – végezte
szavait, – ha önként nem teszed meg szeretetből, majd kiszedem én
belőled a titkodat szigorral.
Elhallgatott. Fájt neki a szenvedés, a mely nénje arczáról lerítt s
melyet nyilván az ő erőszakossága okozott. Mindegy, gondolta magában, az
operáczió is fáj s mégis üdvös dolog… Föltette az első kérdést:
– Nem azzal vett le mama a lábadról, hogy meghal, ha nem leszel a
csámpás Csábrághé? Nem mondta, hogy szivbajos s már ugyis csak egy pár
hónapig tart az élete?
Őszike hallgatott.
– Tehát úgy van, – konkludált a kis kínvallató. – Pedig – folytatta –
egy szó sem igaz az egészből, mama olyan egészséges, mint a makk, az,
hogy ájulni tud, mitsem bizonyít, azt, ha jól esik, én is megtanulhatom,
gyakorlat dolga az egész…
Őszike hugára emelte feddő tekintetét.
– Ne bántsd szegény mamát; nem tehet róla, hogy oly nagyravágyó… Ő csak
jót akarhat nekünk.
– Pszt, – hallgattatta el Margitka nénjét, – mondtam, hogy te ne
beszélj. Te csak bólints, Őszim, majd én csevegek.
S tovább csevegett.
– Apa bizonyára azzal gyakorolt rád pressziót, hogy szegények vagyunk;
hogy van egy csomó váltója, a mit nem tud kifizetni, dobra kerül a
kastély birtokostól, ha meg nem erősíted a hitelét ezzel a házassággal.
Nem lesz hozományunk, éhezni fogunk… Jól beszélek?
Erzsike ismét hallgatott.
– Egyszóval ezt is eltaláltam, – mondta Margitka s büszkén, nagyosan
fölvetette fejét. – Elég szomorú, hogy így van, – tette hozzá. – Miért
tartanak apáék ilyen nagy háztartást, ha nem telik? A ki szegény, ne
járjon négylovas hintón, ne tartson Budapesten 3000 forintos lakást, ne
kaszinózzék, ne adjon bálokat a világba… Becsületemre mondom, – hadarta,
– hogy lekivánkozik rólam ez a 300 koronás battisztruha is, mikor neked
kellene megfizetni az árát a szived vérével. Borzasztó csak rágondolni
is.
Őszike mohón szívta magába a kisleány kiméletlen igazságait, de olyan
volt a galambszive, nem tudott vádolni senkit, mindenkit csak
mentegetett. Összetette kezét, úgy kérte kis hugát:
– Ne itéld meg szegény jó apát, hisz annyi gondja van.
– Úgy, – fakadt ki a kislány. – S a te boldogságod árán meneküljön a
gondjaitól! Szép lenne! A gyermekeknek kötelességeik vannak szüleik
irányában, – jelentette ki szavaló hangon, – de a szülőknek is vannak
kötelességeik gyermekeikkel szemben…
– Elég! – vágott Őszike a szavába. – Mit akarsz még?
– Semmit. Most már mindent tudok, a mire szükségem van.
– S mi hasznod belőle?
– Az, – vágta ki a kislány s toppantott a lábával, – hogy beszélni fogok
a csámpás Csábrághoddal. Ha te nem birtál apáékkal, vele majd elbánok
én.
– Mit akarsz?
– Leszidom. A becsületére appellálok, a szivére… elmondom neki, hogy meg
fogsz halni, ha a felesége leszel, egyszóval leszidom… Elvégre –
jegyezte meg csendeskén s kissé pirulva, – nem karaib indiánus ő sem,
hogy ne lehessen a szivéhez férni… Sőt inkább – motyogta szinte
szégyenlősen, – azt hiszem, hogy alapjában véve úgynevezett nemes
férfiú, szépnek mindenesetre igen _csinos_.
Szomorú Őszike végighallgatta csacska hugocskáját, de csak azért, mert a
csudálkozástól szinte megállott az esze. Annyira gyermeknek tartotta
Margitkát a családban mindenki, ő is, hogy képtelen volt annak a
megitélésére, vajjon hiszi-e, a mit mond, vagy csak a levegőbe
csicsereg, mint valami bánatos pintyőke, nem meggyőződésből, hanem mert
épen jól esik neki szomorút csipognia.
– Tréfálsz, Manczika, – mondta félig megszeppenve, félig neheztelőn, –
ne tréfálj velem.
– Tréfál az ördög. Esküszöm neked, hogy miként Zrinyi Miklós,
végrehajtom nagy művemet.
– Oh, Manczi, Manczi!…
– Mit Manczi, – henczegett a kisleány. – Azért hogy én kicsi vagyok, a
mi az akarást és bátorságot illeti, sok naggyal nem cserélek én. Azt
hiszed, imponál nekem Csábrágh a millióival, ha még akkora nagy mafla
is.
Oly határozott volt a kisleány magatartása, hogy nénje önkéntelenül is
hinni kezdett a jóhiszeműségében. Csak annál jobban megijedt a
szándékától, a melynek jó sikerében egy pillanatig sem tudott bizni.
– Nézd, Margitka, kezdte eszelni kis hugát, – sohasem fogom neked
testvéri buzgóságodat elfelejteni. Áldjon meg érte az Isten, a kitől
mindnyájunk sorsa függ, – én is rábiztam a magamét, – de gondold meg,
mit érhetsz el vele, ha vőlegényemmel beszélsz. Kinevet. Mamáékkal
szemben meg csak sulyosbítod a helyzetemet, a magadét is. Aztán meg –
folytatta hevesen megrázva büszke kis fejét, – úgy látom… azt vettem ki
a beszédedből, hogy a cselédséget is bele akarod ebbe a szomorú dologba
ártani… A kertészről beszéltél, meg a Simsonról… Ne alázz meg, kérlek,
ennyire… ne tégy nevetségessé…
A kislány fölényesen mosolygott.
– Ne félj, nem fog a sor a cselédségre rákerülni. Őket én csak
tartaléknak tartogatom, a Csábrágh szivét én fogom megpuhítani magam, a
misszék csak a kegyelemdöfést adják meg neki, azt is csak akkor, ha
okvetetlenül muszáj.
Őszikének módfelett sértette női büszkeségét, hogy kis huga csupa
szeretetből így elposványosítani szándékozik az ő bánatát. Megragadta a
kislány kezét.
– Ha szeretsz, egy lépést sem teszel az érdekemben, mert hiábavaló
minden… Én – folytatta némi önmagával való vivódás után, – magam akarom
a sorsomat intézni… ha már reákényszerítettél, meg mondom neked:
határoztam is. Megesküdtem, hogy nem leszek a Csábrágh felesége.
Csakhogy én egész más módot választottam, hogy megszabaduljak tőle…
mindent előkészítettem, – jelentette ki kínosan vergődve, – hogy
eskümhöz hű maradhassak…
Most a kisleányra került a csudálkozás sora.
– Határoztál, Őszike? Te, Őszike? A ki olyan szelid vagy, mint egy
angyal… Jó, hát mit határoztál? Meg fogsz szökni? Vagy az oltár előtt
egy harsány nemet fogsz kivágni igen helyett, mint az egyszeri
regénybeli menyasszony? Hát mit határoztál: felelj.
Sötét biborszint váltott az Erzsike arcza. És nem tiltakozott a huga
szavai ellen, nem tudott. Lehajtotta fejét és sirt, zokogott keservesen.
Margitka legott megértette könnyeit s maga is sirva fakadt.
– Nem fogsz megszökni, Őszim, édes, – hüppögte. – Az nem neked való…
Olyan szelid angyalkának!… Örök életedre nyomná a szived… Én
megmentelek… Meglátod, hihetetlenül erős vagyok…
Piki megsokallta a nővérek siránkozását, elvakkantotta magát:
– Baff! Ne komédiázzatok, hanem örüljetek az életnek, mint én la,
habobobod, bujujuju, kaff!
Miss Simson, a finishing governess is megjelent a szemhatáron, rengeteg
okkersárga műkontyával s hegyes orrával, a mi mindig tele volt náthával.
– Halloh, huhu! – recscsentett bele a park bokraiba, mert rövidlátó
szemével nem tudta fölfedezni tanítványait. – Elsbeth, Margaret, huhu!