– Megint aludtál, Őszi?
Erzsike felült a függőhálóban s tenyerébe hajtotta fejét.
– Nem tudom, mi van velem? – mondta kis hugának. – Mindjárt elbággyaszt
a meleg.
Margitka megcsóválta fejét s a kezében levő virágcsokorral orroncsapván
Pikit, a ki ott szükölt a lába előtt, leült egy kerti székbe, szemben a
nénjével.
– Nem a hő bággyaszt el téged, hallod-e.
– Mi egyéb?…
– Hogy mi? Hát majd megmondom neked, ha olyan testvér vagy, hogy
titkolódzol előttem: egész éjszakákat nem alszol. Dadus is tudja, a
missz is, a kertészbácsi is, még a kuvikok előtt sem titok a dolog: ott
vicsognak egész éjjel a kivilágított ablakod alatt.
– Nem tehetek róla: kerül az éjjeli álom.
Margitka toppantott a lábával.
– Igen, de miért kerül? Mert nem akarsz a lelkeden könnyíteni. Kevély
vagy: magadba fojtod minden _mérgedet_.
A nagy leány a kicsire emelte bágyadt, lázas szemét.
– Oh, Margitka, nem vagyok én sem kevély, sem mérges… Ne bánts engemet…
– De bántlak, – s egyszeribe csukló zokogás fakadt fel a kis Margitka
melléből, – bántlak, mert nem szeretsz… nem akarod a titkodat rám bízni,
pedig én tudnék rajtad segíteni… Én nem vagyok olyan jámbor, mint te, –
hüppögte, – én kikaparom annak a szemét, a ki neked fájdalmat akar
okozni.
Erre megvonaglott az Őszike íves ajka is.
– Margitka, ülj ide mellém.
A kislány odadobta magát a hálóba nénje mellé s átölelte a nyakát.
– Szeress, Őszim, én oly szerencsétlen vagyok miattad.