Csábrágh gróf márczius 10-ikén jegyezte el Romhányi Erzsébet Mária Anna
Theodora grófnőt, s esküvője napjául junius 20-ikát tűzte ki. Hogy ezen
a napon esküdtek az ő szülei is.
Romhányi Guido grófné, született Sonderhausen Livia Antonia komtessza
még ennek a rövid terminusnak is szivesen elcsikkantotta volna a felét.
Livia Antonia mama a pesszimista dámák közé tartozott, képzelete váltig
rémképeket pingált reményei ködfalára. Jelen esetben volt is oka rá
bőven, mert a menyasszony bizony nem volt kezes, legalább húsz ájulásába
került, míg meghódolt az ő hadseregeken keresztülgázolni képes
akaratának s beleegyezését adta a házassághoz. S mit ér az ilyen
kierőszakolt beleegyezés? Semmiesetre sem lehet őszinte. E leányt
pillanatra sem lehetett vőlegényével magára hagyni, nehogy
visszakérhesse tőle adott szavát. A mamának «hat sárkányt kell
helyettesítenie», hogy végkép nyélbeüsse leánya házasságát, ezt a
_szörnyű szerencsét_, a minél nagyobb soha Romhányi leányt nem ért…
Igazában azonban nem hat, de tizenkét sárkányt helyettesített a mama.
Őszintén szólva, benne laktak a sárkányok; hat közülök a már türelmüket
vesztett házi hitelezőket fékezte meg, ügyvédekkel pertraktált s a
cselédséget szedte ránczba; a másik hat az ősi kastélynak feküdt neki:
újra tapétázta, parkettirozta a szobákat, tükörüvegeket vágatott az
ablakrámákra, új butorokat szerzett be, kályhákat rakatott, vakoltatott,
pingáltatott, vizvezetéket s aczetilénvilágítást vezettetett be a
kastélyba, tánczlépésekre tanította a belső cselédséget, fegyelmezte a
misst, a ki tizszer annyit beszélt, mint a mennyi illett, kordában
tartotta Margitkát, (megtiltotta neki az ugráló járást) s – last, but
not least – őrizte a kincset, a melyből a család friss kölcsönök
kieszközlésére, veszedelmes lékek kitömésére rendelkezési alapokat fog a
maga számára kikerekíteni.
A mama nem volt gonosz, csak hihetetlenül korlátolt és minden
arisztokratikus mókája mellett igen közönséges. Semmi szégyelleni valót
nem látott abban, hogy családja megélhetését édesleánya szűz harmatteste
árán jövendőbeli veje jövedelméből csapolja ki valami előre meg sem
határozható intrikával vagy ezentúl fölfedezendő jogczimen. Szerelmi
magaslatokra sohasem tudott idomított lelke felröppenni: szentül meg
volt róla győződve, hogy leánya vonakodása a brilláns házasságtól ostoba
_bakfisfaxni_, a mit később ő maga fog legjobban röstelleni; az ő
energiája ellenben, a melylyel gyermeke szivét beletörte a családi
közérdek békójába, anyai erény, valóságos hősiesség. Föltétlenül hitt
leánya jövendő boldogságában, mert nem tudta elképzelni a
boldogtalanságot a milliók országában.
Guido gróf?… Hát ő nem számított. Se most, se soha. Guido grófnak két
keze és két lába volt, mint minden rendes embernek, de penzióba voltak
téve eme végtagjai is. Az eszét meg pláne végkép beszüntettette vele
erélyes dámája, a Sonderhausen.
– Hallgass, Guido… Te ahhoz nem értesz, Guido… Az az én dolgom, Guido.
Guido amúgy sem igen volt a tettek akrobatája, mindent ráhagyott
feleségére.
– Igen, édesem… Úgy lesz jól, a hogy te akarod, drágám…
Roszúl lett minden az asszonyi kormány alatt, tönkrepusztult a 6000
holdas uradalom, a jövedelem szétfolyt a gyűrűs német újjak között, de
azért nem mukkant Guido akkor sem, mikor ügyvédje nyiltan megirta neki:
pro primo, hogy nem tud több pénzt szerezni, pro szekundo, hogy egy
évnél tovább nem képes a birtokot tartani, nyakára másztak a hitelezők…
Guido ebben a kritikus pillanatban sem csinált egyebet: átadta az ügyvéd
levelét drága feleségének, mondván:
– Tessék, édesem, csináld.
A korlátolt dáma nemhogy ironiának vette volna férje czinizmusát, de még
meg is dicsérte őt érte.
– Légy nyugodt, Guido, – mondta, – majd rendet csinálok én azok között a
_hiénák_ között.
Még nem tudta, hogyan fog a hiénák között rendet csinálni, de legott
rájött, midőn Csábrágh megkérte leánya kezét… A hiénákat csakugyan
sikerült a fényes házasság kilátásával kuczkóba szorítania. Minden
vonalon megkapta a szükséges moratoriumot, sőt még pénzt is szerzett egy
lókereskedőtől, a ki Csábrágh gróffal üzleti összeköttetésben állott. De
kellett is a baksis. A kelengyét meg lehetett kapni hitelbe is, de a
kastély már csakugyan igen rozoga volt: a mesteremberek meg nem voltak
hajlandók kontót nyitni. Hát a grófné nyitotta ki nekik a bugyellárisát:
tizenhatezer koronát ölt bele a kastélyba a lókupecz pénzéből, nehogy
(szavaival szólván) kitörje lábát a drága vőlegény a hepehupás
padimentumon, vagy czúgot kapjon a rozoga ablakok miatt…
Csábrágh minden héten egy látogatást tett menyasszonyánál, a mely két
napig tartott. Szerencsére sohasem tovább, mert azt már nem birta volna
ki a grófi mama. Így is annyira kimerült a fogadás előkészületeitől, a
cselédek stilszerű bedrillirozásától, a pazar sziveskedéstől s a
lányőrzésben, hogy mire az értékes vendéget szállító kocsi kirobogott a
kastély kapuján, már páhogni is alig tudott, valamint a túltömött kacsa.
Hiába volt nagy dáma, a még nagyobb úrral való együttlét módfelett
feszélyezte, valósággal megizzasztotta, annyival is inkább, hogy neki
kellett reperálni férje _baklövéseit_ is, a miket pedig ugyan szaporán
követett el a jó úr, a csirkeczombot például mindig kézbe vette (hiába
volt ötven milliója) a Csábrágh jelenlétében is…
… A Csábrágh gróf ötödik látogatása a romhányi kastélyban szombati napra
volt bejelentve. Sándor, a parádés kocsis a gummikerekes hintó elé
ragasztotta az új négy lipicait, a melyeket a grófné a vőlegény
tiszteletére vett s megkerülve vagy háromszor a kastélyudvar rondóját,
kihajtott az állomás felé, a mi Romhánytól jó félórai távolságra esett.
Alig fordult ki a kocsi a kapun, Margitka, miként a forgószél
kiviharzott a kastély balszárnyából, a hova miss Simsonnal együtt
internálva volt az egész Csábrágh kampány idejére, mert a mama azt
tartotta, hogy _kamasz_ leányoknak _nagy_ vendégek előtt nem igen illik
mutatkozniok.
Margitkának egy méter átmérőjű habos tüllkalap ékeskedett a fején,
nagyon csecsés volt a ruhája is, igen ki volt a kisleány rittyantva.
Simson guvernantösztönével megérezte, hogy védenczének valami
törvénytelenségben furkál a feje: a mennyire ócska lábai engedték, a
szökevény után vetette magát.
– Margaret! Come back, Margaret! You shall be punished, oh Margaret.
(Margit! Jőjjön vissza, Margit! Meg lesz büntetve, Margit.)
Ám a kislány nem hajtott a szavára, csak szaladt, be a kertbe, egyenesen
István bácsihoz.
– Készen legyenek, kertész bácsi, – kérte az öreg cselédet. – Úgy, a
hogy betanítottam magukat. Vágják magukat ünneplőbe mind a tizenegyen…
Majd ha kell, hivatni fogom magukat.
Azzal, be sem várva öreg István válaszát, tovább szaladt, mert már igen
nyomában volt a missz.
– Margaret! Stop, Margaret! I go with you, little devil. (Álljon meg,
Margit, magával megyek, kis ördög.)
– Have no time (nincs időm), – telefonált vissza futtában Margitka s
átszökdösve az útjába eső virágágyakat, keresztül nyargalt a parkon
toronyirányában, az arra kanyarodó országút felé.
A missz halálmegvetéssel utánna. Persze sohasem érte volna utól a
zergelábú kis szökevényt, ha az meg nem könyörül rajta s meg nem áll.
– Jőjjön hát, missz, magammal viszem.
– Hová? – kérdezte a vén leány elfúlva s bordáit tapogatva, hogy a
szaladástól nem lyukadt-e ki valahol.
– Sétálni, dear missz.
– Az országútra?
– Oda drágám; igen szeretem szivni az országút porát.
– Különös passzió, – jegyezte meg az angolna (Margitka így nevezte a
misszt háta mögött), de nem ellenkezett az akaratos kis teremtéssel,
nyelt egyet és utánna czaflatott. Csak később jutott eszébe, hogy nini,
hiszen tilosba engedi védenczét. A kocsi az országúton fog visszatérni a
gróffal; a gróf meg fogja őket látni, a mint a piszkos úton a
parasztszekerek között bukókálnak s furcsát fog gondolni róluk, az egész
családról. A madamot, értesülvén a kalandról, a guta fogja megütni; a
madamot okvetlenül meg kell mentenie bármi áron is.
– Stop, Margaret, nem engedhetem meg, hogy az országúton sétáljon.
– Nekem arra van _snájdom_, – durczáskodott Margaret s még jobban
kinyújtotta lábát.
– Ne használjon ilyen közönséges kifejezéseket… Hiába van _snájdja_,
befordulunk az akácz-alléba, ott szebb séta esik.
– Papperlapapp.
– Már megint! Maga egy borzasztóan neveletlen leány, sirni szeretnék, ha
arra gondolok, hogy én neveltem magát.
Margitkának felülkerekedett a jó szive.
– Nyugodjék bele, dear missz, más még annyit sem ért volna el velem.
– De miért kapriczirozza magát a piszkos országútra? Nem gondolta meg,
hogy a kocsi erre fog visszajönni a gróffal, s hogy engedelem nélkül nem
szabad a szeme elé kerülnünk?
Margitka hirtelen elkomolyodott. Nem felelt. Csak ment tovább. A missz
könyörögni kezdett:
– Édes kis kedvenczem, tudja mily gyenge vagyok a maga szeszélyeivel
szemben, de az egyszer nem engedhetek. Kínos helyzetbe hoz
mindkettőnket, a mama talán elbocsát, ha megtudja gyengeségemet s akkor
nem látom többé az én kis báránykámat.
Margitkának igen szivére szállott a minden félszegsége mellett is derék,
jólelkű vén leány könyörgése.
– Oh, rosz vagyok, – fakadt ki maga ellen szinte sirva, – nagyon jól
tudom én azt, hogy infámisan rosz vagyok, de az egyszer nem tehetnék
máskép, ha jó lennék se… Bocsásson meg, oh miss, én le nem térek az
országútról semmi kincsért. Legjobb, ha hazamegy.
De ezt a tanácsot már a világért sem fogadta meg a jó missz. Nagyokat
nyögve versenyt szaladt védenczével, nem bánta már, ha belehal is.
– Oh, mi lesz velünk? – jajgatta folyton. – Mit mond a madam!
Egy jó óra hosszat gyalogoltak egymás mellett governess és tanítványa. A
missz még arra kérte a leánykát, bujjanak egy útszéli fa mögé, ha
felbukkan a kocsi a szemhatáron, de az nem biztatta őt semmivel, csak
ment előre elszántan, mindjobban elmerülve gondolataiba.
Egyszerre csak elkiáltotta magát a missz.
– Az Istenért, jön a kocsi! Hamar a fa mögé? – S megragadta a Margitka
karját, hogy magával rántsa.
A felkavart porfellegben csakugyan láthatóvá lett a négy lipiczai
elmosódott körvonala, hovatovább hallható lett a nemes állatok dübörgése
s prüszkölése is. Egy pár pillanatra különös izgatottság fogta el
Margitkát, szinte megreszketett a teste, szeme kigyúlt. A missz
hirtelenében azt hitte, hogy roszúl lett.
– Mi baja az Istenért? – kérdezte ijedten, eleresztve a leány karját.
Az összerázkódott, mint a kit mély álomból riasztottak fel s a következő
pillanatban már a régi volt. Büszkén megrázta szőkelombos kis fejét,
ajkán öntudatos mosoly játszadozott.
– Semmi, – vigasztalta meg a jó angolnát, – egy pillanatra elvesztettem
magamat.
Azzal meghimbálta csinos, telt csipejét, előrehajolt s nekiszaladt az
útároknak. De nem ugrotta át, egy lépésnyire az ároktól összecsikkant a
lába s angol jajkiáltással (vau!) a gyöpös útpadkára tottyant.
– Au, vau! – kiabálta szemeit forgatva. – _Kificzamodott_ a lábam.
A missz melléje ugrott halálsápadtan s átkarolta a leánykát, hogy talpra
állítsa. Az azonban nem hagyta magát.
– Ne fogdosson, missz, úgyis hiába, a _kitört_ lábammal gyalog úgy sem
mozdulhatok innen.
– Kitört! – jajveszékelt a missz. – Oh, Isten, mit vétettem neked!…
Kitört? – kérdezte lihegve, vagy kificzamodott?
– Nem tudom, – óbégatott Margitka, újját harapdálva, – csak tegyenek
kocsiba.
Az ám, a kocsi! Simson kisasszony egész elfelejtette a kocsit a
katasztrófától, pedig olyan közel volt már, hogy majd elgázolta.
Sándor kocsis észrevévén, hogy valami rendetlenség történt a dolgok
folyása körül, ráhujjantott a lovakra.
– Hőhahő!
A fogat megállott. Csábrágh gróf menten kiugrott belőle s a baleset (!)
szinhelyére sietett. Margitkát csak akkor ismerte meg, midőn egészen a
közelébe ért. Arcza őszinte ijedt meglepetést mutatott.
– Oh, kis Margit, maga az?… Mi történt magával? – kérdezte, mialatt
lehajolt a leánykához. – Megütötte magát?
– Igen, a lábam!… Azt hiszem, kificzamodott.
A fiatal gróf azonnal feltalálta magát. Köszöntötte a misszt, a ki
kezeit tördelve, egy kőkupacz előtt sirdogált.
– Felajánlom önöknek a kocsit, én meg, tekintve, hogy csak két ülés van
benne, majd gyalog megyek Romhányig.
No hát ettől az ajánlattól még talán jobban megijedt a jó vénleány, mint
védencze lábficzamától. Hogy miatta, az ő _hibájából_ – oh, biztosan így
fogja mondani a grófné, – gyalogosan kelljen ötven millió urának a
kastélyba beállítania. Nem, soha, inkább mindjárt meghal.
– Nem fogadhatom el, gróf úr, a kegyet, – hápogott, minden szavát egy
pukkedlivel kisérve, – hanem ha a kisleányt magához venni méltóztatik…
A fiatalember kissé zavarba jött. Magához vegye a _kislányt!_ –
morfondirozott magában, Margitkára nézve. – Nem is olyan kicsi… Osztán
meg mit csináljon férfi létére a kificzamodott lábbal, ha Margitka
követelni fogja tőle annak helyrerántását. Biz ő az ilyesmihez nem ért…
De különben is igen elfogult lenne… Imádja a menyasszonyát, de ezek a
finom, karcsú bokák… hát azokra se nézhet bizonyos… bizonyos tisztelet
nélkül.
Azzal azonban rögtön tisztába jött, hogy mi az első kötelessége a
_sebesülttel_ szemben. Bele kell őt a kocsiba segítenie; vagy ölben
viszi őt odáig, vagy… egyszóval nem hagyhatja őt az árok partján.
– Margitka grófnő, – szólalt meg könnyedén elfogódva, – engedje meg,
hogy mindenekelőtt a kocsihoz segítsem.
– Majd én, – vágott a szavába mohón a missz.
Margitka tiltakozott az ajánlkozása ellen.
– Maga nem, missz, maga elejt.
– Shoking! – motyogta magában a szegény ángolna, aztán behunyta szemét,
szakadjon hát reá, ha úgy van a sors könyvében megirva, az ég boltozata.
Csábrágh gróf letérdelt a kisleányhoz s diszkrét gyöngédséggel átkarolta
annak karcsu derekát.
– Ölelje át a vállamat, Margitka s engedje át magát teljesen.
A leányka átkarolta a férfi izmos vállát; elfogulatlanul gyermekes
őszinteséggel, de az átengedése iránti tanácsot már nem fogadta meg. A
helyett a fülébe súgta a grófnak ügyesen, hogy meg ne hallja a missz.
– Komédia az egész, nincs nekem semmi bajom.
Csábrágh gróf meglepetésében egyszeribe eleresztette a leány derekát.
– Ne áruljon el, – folytatta ez a sugdosást, ne eressze el a derekamat.
Beszélni akarok magával, négyszemközt, a mire otthon nincs alkalom…
Emeljen fel, öleljen át.
A fiatalember most már egészen odalett. Mit akar vele ez a kis
ártatlanság, ez a kész asszonytestű gyönyörű gyermek, a ki az ő izmos
férfikeze érintésére annyit sem reagál, mint a kialakult nő szeme egy
pillantására. Mennyi ártatlanság! Mily megható lelki tisztaság! Még maga
kéri, hogy újból karolja át s szemét sem sütötte le előtte, midőn eleget
tett eme kérésének, inkább még nevetett, halkan, hamiskásan kaczagott!
A sokat élt, de testileg-lelkileg épen maradt hitbizományos úrnak bizony
fölpezsdült a vére, midőn fölkarolta az üde, illatos leánytestet.
– Ölben vigyem a kocsiba? – kérdezte a leánykát, lelkiismeretében
megilletődve. (Nem él-e vissza a leány ártatlanságával? Gavallérdolog-e
tőle, hogy meglett férfi létére így összejátszik a gyermekkel?)
– Az nem szükséges, – válaszolt a leányka most már fenhangon (ezt
meghallhatta a missz). – Minek fárasztaná magát! Majd a nyakába
csimpeszkedem s elugrálok a kocsiig az _egészséges_ féllábamon is.
És akaratlanul elkaczagta magát, a mire a missznek végkép fölfordult az
esze. Sehogysem tudta védencze jókedvét kificzamodott lábával okozati
kapcsolatba hozni. Bolondot űzött volna belőle a kis ördög? Csak tetette
a ficzamot? Ürügyet keresett, hogy együtt kocsikázhasson egy férfivel, a
nénje vőlegényével?… Oh nem, – nyugtatta meg magát, – ilyen
gyanusításokkal nem sértheti meg az ő szilaj, de áldott szivű
báránykáját… hiszen előtte nőtt fel, virágzott ki fönséges
ártatlanságban, még a gondolatát is ismeri!… A kocsihoz lépett. Csábrágh
gróf épen akkor emelte volt Margitkát az ülésbe, midőn odaért.
– Dear count! (Édes gróf) – kérte összetett kézzel a még fel nem
szállott fiatalembert, – lassan hajtasson, vigyázzon reá.
Margitka elfordult, mert ismét nevethetnékje kerekedett. (Én is azt
akarom épen, hogy lassan menjünk.) A gróf ellenben épen hogy nagyon is
elkomolyodott.
– Legyen nyugodt, – dear miss, – egy angol gentleman sem vigyázhatna rá
jobban, mint én… Sajnálom – tette hozzá, – hogy kegyednek gyalog kell
mennie, talán…
A miss szavába vágott.
– Semmi esetre sem ülök fel, nem férünk el hárman, gyalog megyek, adieu!
– S már ment is.
Csábrágh udvariasan levette kalapját, aztán beszállott a kocsiba,
baloldalt Margitka mellé.
– Lassan hajtson, Sándor, – szólalt meg ez, mielőtt lovai közé
cserdített volna a kocsis…
A lovak elindultak lassú ügetésben, negédesen czifrázva a tempót, ha már
nem mehettek istenigazában a kedvük szerint. Egy ideig hallgatagon ültek
egymás mellett a koromfekete szakállas férfi s a búzakalász hajú,
kékszemű leány. Ez utóbbi, mintha megfelejtkezett volna a komoly
czélról, melyet kitűzött magának, teljesen átadta magát a kocsikázás
élvezetének, a melyben ritkán részesült; végigdőlt a kocsipárnán
kevélyen, nagyosan, de úgy látszott, maga is mulatott a pózán, mert
útitársának minduntalan a szemébe mosolygott.
Az komolyan viselte magát, a gyermek ártatlansága tökéletesen távol
tartotta attól, hogy holmi léha flirtölésbe bocsátkozzék. Inkább igen
vigyázott a _dekorumra_ s nem viszonozta a leány mosolyát.
– Haragszik? – kérdezte az, félreértve a korrekt férfi komolyságát.
A gróf mohón tiltakozott a föltevés ellen.
– A világért sem, Margitka, ellenkezőleg…
A kislány kételkedve rázogatta fejét a rengeteg virágos kalap alatt.
– Bizony haragszik maga rám, Csábrágh bácsi és ezen én nem is
csudálkozom, mert ugyan illetlen dolog, a mit én most elkövetek. Hanem
azért – kérte szomszédját, esdeklő két szemét karikára nyitva, – azért,
hogy elitél engem magában, fogja a pártomat mamával szemben, a nélkül is
igen ki fogok kapni.
– Nincs miért, Margitka. Maga nem követett el semmiféle helytelenséget.
Biztosítom: szemrehányást nem tehet magának a mama.
Csábrágh meggyőződés nélkül, de szivből beszélt.
Margitka megfeszengett a kocsipárnán, mint egy fészkelő madár.
– Köszönöm a vigasztalást, Csábrágh bácsi, – mondta, kissé felcsúszott
szoknyáját lesimítva.
A férfinak különösnek tetszett, hogy huszonhét éves létére bácsizza őt
egy nagy leány.
– Miért szólít bácsinak, Margit grófnő? Hiszen sógorok leszünk;
szólítson egyszerűen a keresztnevemen.
Margitka szivből elkaczagta magát.
– Nojszen majd adna nekem a mama… Tudja, én még három évig kislány
maradok hivatalosan, de ma még effektive is az vagyok.
– Nem találom, Margitka. Hány éves maga?
– Tizennégy vagyok.
– Tizennégynek nagy, igen nagy; nem is láttam ilyen nagy tizennégy éves
leányt soha.
– Ez a raçe, tudja, a mi raçeunk. Apa legalább úgy mondja.
– Az ám, – hagyta helyben a férfi, le nem véve szemét a bájos
gyermekről, – ez a raçe; apának igaza van.
A kis leány hálásan nézett bele a férfi rátapadó szemébe, a miért az úgy
foglalkozott vele, mint csakugyan egy _nagygyal_. Feljebb húzta lábát,
hogy hosszabbnak tessék a félrövid szoknyája.
Csábrágh észrevette s elértette igyekezetét; önkénytelenül
elmosolyodott.
De a kis leány is elértette a férfi mosolyát. Elszégyellte magát, fülig
pirult.
– Eh, – mondta, ismét kinyújtva lábacskáit, – hosszabb azzal úgyse lesz
ez a szoknya, majd hosszabra szabatom a következőt.
A férfinek kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a kis bakfis bájos
közvetlensége, úgy mulatott rajta, hogy nem tudta jókedvét
visszafojtani, harsányan elkaczagta magát.
– Pompás kis leány maga, Manczi, – s egyre nevetett – kurta szoknyában
is.
A férfi nevetése, úgy látszik, nem volt helyénvaló. A kis leány legalább
annyira zokon vette, hogy csaknem elpityeredett.
– Mi mulatni valót talál rajtam? – kérdezte, vonagló ajkait
összeszorítva. – Annyira gyermek tán mégsem vagyok, hogy kinevessenek.
A gróf szinte megszeppent. Nem számíthatott a leány hangulatának ilyen
váratlan fordulatára. Az imént még csupa gyermek s egy pillanat mulva
már úgyszólván asszonyi méltóságára hivatkozik. Oh, Csábrágh a világért
sem akarta azt távolról sem megilletni. Az őszinte megbánás hangján kért
Margitkától bocsánatot.
– Ne haragudjék, Margit grófnő, megfelejtkeztem magamról, többet ez nem
fog megtörténni.
S szive ösztönét követve, szinte öntudatlanul a kisleány keze után
nyúlt, hogy megsimogassa.
A férfikéz érintésétől lánggá csattant a leányka hajnalszin arcza. Kezét
hevesen kirántotta a férfiéből s mialatt haragtól szikrázó szemét
elfordította tőle, szigorú szavak váltak le elsápadt ajakáról.
– Ne nyúljon hozzám! Vissza ne éljen a helyzetemmel!
Mi volt ez? A női szemérem ébredése? Lehetetlen! Hiszen öt perczczel
előbb még a nyakát ölelte a leány!
Csábrágh elképedt. Az asszonyi lélek ilymérvű szubtilitásáról fogalma se
volt. Érezte, hogy tapintatlan volt s gyöngédtelenségét mindenáron jóvá
kell tennie. Ám annyira el volt fogódva, szinte félt, hogy újabb bakot
fog lőni.
– Margit!…
Tovább nem ment a szóval. Maga elé nézett és elgondolkozott. Szinte
merengővé lett. Mintha szivén érintette volna valami váratlan esemény,
valami tiltott, rejtélyes csuda.
A kisleány ezalatt összekuporodott az ülésen: a mennyire lehetett,
kicsivé tette magát. Arcza aggodalmat és izgatottságot árult el.
Többször előrehajolt s fölemelte fejét, mint a ki valami nagy
elhatározásra készül, de valahányszor mindig visszaesett a kocsipárnára.
Nagysokára mégis elszánta magát. Megszólalt.
– Gróf Csábrágh (most már elhagyta a bácsit)… gróf Csábrágh, eljött az
ideje, hogy okát adjam, mi birt arra, hogy magamat a kocsijába
belesvindlizzem.
– Oh, – jegyezte meg a fiatal gróf szerényen, – akármiért történt is,
nekem csak örömöt okozott vele: kitüntetett.
– Nincs itt kitüntetésről szó, – tiltakozott a leány erélyesen a
bókszerű kifejezés ellen, – egyéb, igen nagy oka van annak, hogy erre a
hozzám nem méltó komédiázásra elszántam magamat…
Margitka keményen s oly folyékonyan beszélt, mintha könyvből olvasott
volna. A férfi némán s csudálkozással hallgatta további szavát.
– Testvéri kötelességemet teljesítettem, – folytatta a kisleány minden
további kertelés nélkül, – az Erzsike érdekében kellett magával
négyszemközt beszélnem s egyéb alkalmam, mint ez a kocsizás, erre nem
kinálkozott…
A leány elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen. A férfi
tűkön ült.
– Beszéljen Margit grófnő, hallgatom.
S folytatta a leány:
– Maga, Csábrágh gróf, egy nagy mulasztást követett el az én jó
testvérkémmel szemben. Megkérte kezét szüleimtől, a nélkül, hogy
meggyőződött volna, akar-e a felesége lenni.
– Csakugyan, – mondta a férfi gépiesen. – Erzsike igen kedves volt
velem, – tette hozzá – azt hittem s hiszem most is, hogy feljogosítva
érezhettem magamat…
A kis grófnő szavába vágott:
– Rosszúl hitte, rosszúl hiszi. Erzsike rokonszenvezik magával, de nem
szereti úgy, _a hogy egy férjet szeretni kell_.
– Ah!…
A férfi végkép elszomorodott; leejtette fejét. Olyan új, oly meglepő
volt az, a mit hallott, hogy minden erélye odalett… Ujjaival babrált,
ajka összeszorult.
A kisleány egyszeribe megszánta. Bánta már, hogy ily kiméletlenül tört a
czélja felé.
– Ne nehezteljen reám, – kérlelte a bátorságát vesztett férfit melegebb
hangon, mint akarta, – de meg kellett ezt magának mondanom, mert a
szüleim mindent elhallgattak maga előtt.
Csábrágh grófnak megcsuklott a torka, midőn nagynehezen kijött rajta a
szó.
– Jól tette, hogy megmondta; köszönöm.
– Én is köszönöm, – mondta Margitka, – hogy nem haragszik.
– Magának nincs mit köszönnie. Hiszen még azt sem tudja, mire határoztam
el magam _ezek után_…
Elhallgattak mind a ketten. A kocsi veszedelmesen közeledett a faluhoz s
a kislány küldetését még nem fejezte be. Ismét odaszólt a kocsisnak:
– Lassabban Sándor, lépésben is mehet… Hát mire határozta el magát? –
kérdezte a gróftól, kezét szorongó mellére tapasztva.
– Arra, a mi a kötelességem.
Margitka még nem tudott bizonyosat, de magatartásából kiérezte a férfi
szándékát. Egész elérzékenyedett, majd hogy ki nem csurrant szeméből a
könny.
– Oh, – mondta hálálkodva, – én mindig sejtettem, hogy magának van
szive…
– Én is azt hiszem…
– Hogy nem fogja egy gyenge nőtől azt kivánni, hogy miatta boldogtalan
legyen.
– Nem, soha…
A leányka majd hogy fel nem ugrott örömében. Megragadta a férfi kezét, s
mielőtt az megakadályozhatta volna, megcsókolta azt.
– Maga derék ember! Maga jó! – hajtogatta szinte önfeledten. – Szeretem
magát!
Csak most vette észre, mily meggondolatlanságot követett el. A
kézcsókkal is. Szavaival is. Eltakarta arczát. Nagyon röstellette
hirtelen szivét.
Még jobban röstellette a férfi a csókot, a mit a leányka a kezén, az ő
férfikezén felejtett. Egy nő. Egy harmatos kicsiny leányka… Szeretem
magát, – nyilallottak szivébe az édes kis teremtés utolsó szavai; s erre
végképen odalett. Megfeledkezett róla, hogy öt perczczel előbb még a
nénje vőlegénye volt (s valójában még most is az), egyáltalában
mindenről a világon megfelejtkezett, csak a kis leányt látta maga
mellett (a mint kezével eltakart arczát szégyenkezve elfordította tőle),
pihegő galambkeblét, szőke selyemhaját a kalaprengeteg alatt s nem is
vágyott többé egyebet látni, egyebet érezni, mint szűz teste illatos
melegét, s egyebet tudni, mint hogy képes lenne-e őt azzal a szerelemmel
szeretni, a melylyel a férjeket _szeretni kell?_… Végkép megrészegedett
a szivéből kikérezkedő érzések árjától, nem látott, nem hallott, csak
odaborult a leányka kezeire s visszaadta neki azt a csókot, a mit tőle
az ő keze kapott, tizszeresen, százszorosan.
– Margitka! Oh, Margitka! – suttogta minden csókja után.
A leányka valósággal megijedt. Kezét leejtette aczáról az ölébe. De a
férfi ott sem hagyott neki békét, megragadta, úgy csókolgatta tovább.
– Margitka! Oh, Margitka!…
Margitka meg se mocczant. A férfi forró lehellete lebűvölte,
elernyesztette idegeit. Ajka megnyilt, levegőt kérve, mint egy
virágkehely; igen zakatolt a szive.
A férfi megérezte, hiszen látta, hogy viszontszerettetik. Kimondta a
döntő szót.
– Margitka, szeretem… Mondja maga is, – könyörgött, – hogy szeret.
A kislány nem felelt. A férfi unszolta:
– Mondja, oh mondja, hogy szeret, én mindenem, egyetlenem!
Margitka alig birta kiejteni:
– Nekem még nem szabad…
Aztán sirva fakadt. Rosznak, igen gonosznak hitte magát, a miért
kisleány létére szeretni merte a nagy szép szakállas férfit. Mit
mondanak, ha megtudják, otthon a szülei, a missz, a cselédek? Bizonyára
mindnyájan meg fogják őt vetni s elmúlik szivükből iránta való
szeretetük.
– Ne sirjon, drágám, gyöngyöcském, – csöndesítette Csábrágh, gyöngéden
simogatva a leányka kezeit, a melyeket egy pillanatra sem eresztett el.
– Ha nehezére esik _az_ a szó, majd másszor; most csak arra adjon nekem
engedelmet, hogy megkérhessem kezét szüleitől.
A leányka erre minden ízében megreszketett. Ijedtében könnyei is
elapadtak. Ő menyasszony! Egy gyerek! Hát lehetséges ez!? Nem, nem
lehetséges, ki fogják nevetni. Vagy szobaáristomot kap a merészségéért…