világnézete már változhatatlanul meg van állapodva. Csaknem negyven éves
volt, mikor költővé lett – néhány korábbi verse inkább csak próbálkozás.
Az író pályája nem akkor kezdődik, amikor első művét írja, vagy első
műve megjelen, hanem akkor, mikor feléje fordul a közfigyelem s meggyőzi
őt hivatottságáról és tehetsége ebben a meleg atmoszférában
kiteljesedik. A fellépés sikere termékenyítő volt Bárd Miklósra;
verseinek zöme az 1897 – fellépése – utáni esztendőkre esik, aztán egyre
csappan a termékenység s az 1910-es évtől fogva évenkint alig több
egy-két versnél. A költő kidanolta, ami legjobban nyomta a szívét, azóta
már csak akkor szólal meg, ha valami erősen szóra készteti.
Fejlődést, változást, külső vagy belső átalakulást nem mutatnak versei,
még a formai nehézségek leküzdésére való ügyesség dolgában sem:
időrendben közölt verseinek egymásutánját bízvást fel lehetne forgatni
anélkül, hogy bárki is észrevenné, – költészetének tartalmi és formai
köre annyira zárt és körülhatárolt, annyira nem vesz fel új élményeket
és új elemeket, hogy minden változás természete ellen való volna. Maga
is érzi az érett kornak ezt a korlátozó hatását; egy szép versében
(Árnyak) vallomást teszt a közeledő öregségről:
A befagyó tónak minden kínját érzem
S elhallgat az ének.
Igazság szerint azonban ez csak a termés mennyiségére vonatkozhatik és a
kifejezés könnyűségére, – nem hisszük, hogy fiatalabb korban szélesebb
körű és több színt magába vevő lett volna a fogékonysága. Talán több
könnyedségre tett volna szert s nem érzenék annyiszor versein a küzködés
a kifejezéssel. Már a belső forma hiányossága, melyre annak idején, Bárd
Miklós első könyve megjelenésekor Riedl Frigyes is rámutatott, inkább
szervi gyöngéje s nyilván tehetségének veleszületett korlátaira
figyelmeztet: mondanivalójának nem tud mindig teste lenni a forma, néha
csak a ruhája, a szó gyakran nem talál bele pontosan a célba, hanem
egy-két vonallal melléje, hézagok vagy fölöslegek mutatkoznak, a kép és
szimbólum néha több, néha kevesebb annál, amit magyaráznia kellene,
egy-két esetben a vers egészen félresiklik s nem tud többet beletalálni
pályájába. Ez az, amin rutin, tudatosság, technikai tapasztalat sohasem
tud segíteni, ezt vagy tudja a költő, vagy nem tudja, – megtanulni nem
lehet. Bárd Miklós néha túlságosan megmagyarázza, amit mondani akar,
néha el-elharapja a szót, ahol fontos volna kimondani. Aránylag gyakran
homályos – nem az a homály ez, amely a hatásnak erős eszköze, a hangulat
felkeltője ott, ahol a hangulatból fakad ki a gondolat, mint Ady
verseiben, hanem az a homály, amely elárulja, hogy vagy a mondanivaló
nincs elég szervesen kialakulva elméjében, hogy magától formába ömöljön
vagy a kifejező képesség nem elég biztos a maga dolgában. Példa erre
„Siratók“ című verse, amely a benne ábrázolt jelenet hasonlóságánál
fogva könnyű összehasonlítás alkalmát kínálja Vajda János híres
versével, „A virrasztók“-kal. Vajda verse is homályos, de itt a homály a
szervezethez tartozik, fölkelti és kifejleszti a hangulatot, amelyet a
költő át akart az olvasóra oltani s végeredményben előbb sejtésképen,
utóbb teljes világossággal megmutatja azt, amit a költő mondani akart.
Bárd Miklós versében – melyben különben a siratók szavai egy-két helyen
szinte a görög tragédia kórusainak erejére emlékeztetnek, – mindvégig
homályban maradunk afelől, mire céloz a költő, mi az, amiből az egész
versben szó van, allegória-e az egész és ha igen, mit allegorizál. Még
nyilvánvalóbban meglátszik a kifejezés biztonságának hiánya ott, ahol a
homály egy-egy versnek csak egyes passzusaira vonatkozik s ezek a
passzusok kirínak a vers többi részének nyílt, egyszerre megérthető
menetéből. Vannak dolgok, amelyek csakis szimbólumokkal, messziről vett,
homályos célzásokkal, távolról vett és merész gondolatkapcsolatokkal,
látszólag laza összetartozású asszociációkkal fejezhetők ki. Ezeknek
lényegéhez tartozik a sejtető, sőt látszólag eltakaró kifejezésmód, a
lényegüket, a bennük élő életet venné el a nyílt kimondás. Bárd Miklós
mondanivalója a teljes megvilágítást kívánja meg s ahol mégis azt
látjuk, hogy a szavak alatt el van takarva a gondolat, vagy hogy a
szavak nem nyitnak elég rést a mondanivaló azonnali megpillantására, ott
nyilvánvalóan alkati bajjal találkozunk.
Van azonban egy-két verse, amelyben a sejtető, szimbolumokban való
beszédmód szorosan a mondanivalóból folyik és tiszta, erős hatást tesz.
Ezekben az elmúlás gondolata szólal meg, – úgylátszik, ennek mégis csak
ez az egyedüli igazi kifejező lehetősége. A „Végzetem“ című vers, amely
az életből való kikészülődést foglalja erőteljes, mély és nagyon
hangulatkeltő képbe s az „A végzet útján“, amely az élet céltalanságát
énekli:
Mi célra, meddig és hova fut?
Hiába kérdem, hallgat az út
S messze kígyózva csillog a napban –
A végzet lova nyargal alattam.
Az előbbi versben kissé zavar a fölöslegesen magyarázó utolsó strófa,
mintha a költő csak azért tartotta volna szükségesnek, mert félt, hogy
nem értik meg – a másik teljesen, tisztán hangzik ki s az egyes képek
szorosan foglalódnak össze a mögöttük lappangó gondolattal. Akik Ady
verseit érthetetlennek bélyegzik, azoknak oda lehetne adni Bárd
Miklósnak ezt a két versét előtanulmányul, – ha ugyan képesek arra a
penetráló, nemcsak logikai, hanem érzelmi és hangulati megértést is
kereső olvasásra, amelyet az ilyen versek kívánnak.
A halálgondolat jóformán csak ebben az itt említett két versben jut
nyomatékos költői kifejezésre Bárd Miklósnál, pedig az elmúlás
melancholiáját sokszor énekli, az őszi természet konvencionálissá vált,
de nála nem egyszer friss, élményszerü színben felmutatott képeivel.
Leginkább az öregedés melancholiája szólal meg nála, őszülő haját
emlegeti búsan, az egykori fiatal vér lassúbb lüktetését, a fiatal izmok
ernyedését, a szürkület hüvös árnyainak suhogó közeledését.
Mit ér, ha a szíved tele késő vágygyal,
Költöző madárként, leeresztett szárnynyal
Sietünk az árnyba.
Ez a melancholia gyakran belejátszik a családi élet derült boldogságát
zengő verseibe is, mikor visszanéz az együtt töltött évekbe, mikor
fiait, mint az öregedő sas a fiókáit, kibocsátja az életbe vagy amikor
átlép az élet bizonyos fordulópontjain. Ez az átsuhanó borulat
megmélyíti azokat a boldog képeket, melyeket családjáról felidéz. Erről
ha beszél, megmelegszik a hangja, ellágyul, mélyen gyengéddé válik –
ilyenkor árulja el leginkább érzése mélységét és tüzét. Nincs a hitvesi
szeretetnek nálánál buzgóbb szavú költője, öregedő korban is kedvesen
udvarló, negédesen gyöngédeskedő szerelemmel veszi körül asszonyát, aki
nyilvánvalóan életének egyetlen nagy szerelme; sejteti, hogy nagy
küzdéssel, nehéz akadályok letörésével tudott vele egyesülni, mélyen
emberi, sok szenvedéssel emlékezetes előzményekre tesz néhány célzást,
rejtőzködve, óvatosan, ahogy behegedt, de néha még felsajgó sebekhez
nyúl az ember. Ebből a harcból végleges lelki összeforrása, egy életre
való harmóniája támadt két emberi életnek. Ha fizetni kellett egyszer
érte vérrel, könnyel, fájdalommal – megérte az árát. Finom, gyöngéd
vonásokkal, szinte akaratlanul, elragadó bájosságú arcképét rajzolta meg
hitvesének, hasonlót azokhoz a művészi silhouette-képekhez, amelyek
egy-egy szép profil karakterét sokszor teljesebben és szebben adják ki,
mint bármily részletesen, pontosan kirajzolt arckép. Sehol sem tárja ki
magát oly teljesen, fentartás nélkül, csak a férfiúi tartózkodás által
korlátozottan, mint családi verseiben. Ezeket sugallta a legmélyebb
szeretet és megértés.
Egészséges érzésű, derék ember, – ez Bárd Miklós lelki alkatának, amint
verseiben tükröződik, a jellemzése. Van benne bizonyos józanság, amely
lehűti érzése közvetlenségét, nem engedi elereszteni az élet fékeit,
hogy megismerje a lélek legnagyobb, végletes elragadtatásait, amelyekből
a nagyszabású, a végtelenségbe szárnyaló költészet származik,
távoltartja azoktól az irrealitásoktól, amelyeken át el lehet jutni a
legfőbb realitásokig, az élet és érzés legrejtettebb titkáig, beéri egy
bizonyos idealizmussal, amely egy átöröklött ideológia légkörébe emeli
az élet mindennapi valóságait, megszépíti vonalaikat, lesimítja színeik
érdességét, összehangolja rikító tarkaságukat. A teljes, józan egészség
sohasem lehet egészen mély és nem foglalhatja magában az életnek
teljességét.
Az emberből is csak a maga fajtáját tudja egészen magába ölelni, a
másfajtához csak a szánalom, a gyöngék iránti részvét ad neki kulcsot.
„Az orosz“ című verse, egyike a legszebbeknek könyvében, érdekes példája
annak az úri részvétnek, amely a krisztusi megértés szellemével telik el
a részeg, nyomortól elbutult rutén paraszt láttára. Ugyanez tör ki, de
már felháborodott haraggal „A hajtó“-ról szóló versben, a rutén fiúról,
akit hajtás közben meglőttek a vadászok s ott hagyták a téli erdőben. A
részvét s a felháborodás izgalmában itt jut el az élet legszélesebb
ívének átkarolásáig s itt már kilép – de csak a nemes felindulás hatása
alatt – a maga szorosabb eszmeköréből, az élet nagy szociális
igazságtalanságát érinti. Csak érinti, – gondolata nem lendül ki a
születése és életkörülményei által megszabott korlátokból, nem érzi meg
a részvétet fölkeltő egyesnek kapcsolatát a tömeggel, a leírt jelenetek
perspektívájának az egyetemesbe való kitágulását. Az a humanizmus ez,
amely az urak jótékonyságát sugallja s ezzel befejezettnek érzi
szerepét.
Kevés mai költőnk van, aki annyira tisztán és kizárólag a magyar élet és
a magyar természet képeiből táplálkozna, mint Bárd Miklós. Képeinek és
szimbolumainak egész készlete a természetből való s mindig rajta van a
magyar táj félreismerhetetlen bélyege. Igaz, hogy e képek nagy részére
előtte járt nagy költőink már ráütötték a magyar bélyeget, de ahol
felismerhetően egyéni szemlélet emlékképeivel dolgozik, ott is mindig
megismerszik a magyar szín. Úgy látszik, nem is ismer más tájat, mint a
magyart, de bizonyára nem hatott rá más. Ilyen magyar vonás – hogy
példával illusztráljam – a lombos erdő kedvelése, – a tölgy, a bükk, a
nyír, az ákác az igazi fa; a fenyő, amely oly nagy szerepet játszik a
német képzeletben és hagyományos metafora-kincsben, a magyar képzeletnek
jóformán idegen, nyilván mert ahol magyarok laknak, ott nem igen van
fenyőerdő. (A székely ebben is különálló fajta.) Ahol nem a
természetből, hanem az emberi dolgokból vett hasonlatok tolulnak
képzeletébe, ezeken is megismerszik a magyar élet sajátságos bélyege. Ez
bizonyos valószínűséget és hitelt szerez szavainak, érezteti, hogy a
költő saját szemléletből vagy élményből dolgozik s még olyan képeinek is
tud frisseséget adni, amelyek nyilvánvalóan a költészet közhasználatra
szánt ősi kelléktárából vannak véve. Jellemző rá a lovaséletből vett
képek gyakorisága, – lovaskatona, aki élete jó részét lovon, lóval
bajlódással, lóban gyönyörködéssel töltötte el s a lóhoz fűződő
számtalan élmény képek alakjában szívódik fel költészetében.
Sajátságos, hogy a magyar nemzet évszázadok óta máig is büszke arra,
hogy lovas nemzet s a ló mégis aránylag mily kevés szerepet játszik
költészetében. Harcos, katonanemzet is volnánk, de a katonaélet, a
katona lelki dispoziciója, amely népdalaink javarészének adja tárgyát,
költőinknél alig van lírailag feldolgozva. Balassi Bálint talán az
egyedüli kivétel. Kisfaludy Sándor is katona volt, de ennek a Himfy
lírájában vajmi kevés a nyoma. Mondhatni, Bárd Miklós Balassi óta az
első magyar költő, aki átéli a magyar katona, a huszártiszt
érzésvilágát. Első verse is, mely még 1887-ből való, a magyar
huszártiszt életkörülményeiből fakadt s azután is többször felcsendül
nála a huszárság dicsérete, büszkélkedő, kényes, daliás strófákban,
visszaemlékező melanchóliával, mikor neki már ki kellett állni a sorból.
Valamikor húsz-huszonöt év előtt nagy divatja volt, Herczeg Ferenc
huszárai nyomán, a magyar novellában, színdarabban a huszárnak, a sok
utánzat hamar elfakította, élettelenné tette, megúnatta, – Herczeg
Ferencnél sem mutatkozik a magyar huszárélet oly jellemzetesen,
élet-elevenen és frissen, mint Bárd Miklós néhány versében. A lelki
közösség, a teljes együttélés adja beléjük az életet… Van szó e
versekben az eljövendő harcról, amelyre a magyar huszár készül – mindig
az északi ellenség elleni harcról. Érdekes bizonysága ez annak, hogy
mennyire benne élt hadseregünk, de az egész magyarság elméjében is az
orosz elleni eljövendő harc kikerülhetetlen szükségszerűségének tudata.
A magyarság sorsával való együttérzés is gyakran megszólal Bárd
verseiben. Hazafias költészete érzése őszinte komolyságával kiválik a
nyolcvanas-kilencvenes évek lármás, pohárköszöntős hazafias
költészetéből, – neki ez az érzés nem frázis, átérzi a régi szabású,
konzervativ magyar urak hazafias gondját, aggodalmát a közélet sok beteg
tünetén, érzi a magyar élet sokféle lenyügözöttségét. A magyar nemesség
ideális hivatásában rendületlenűl hisz, – s ez is a
nyolcvanas-kilencvenes évek liberalizmusához tartozik, – biztatva küldi
Árpád katonáinak utódait, akik alól kiszakadt az ősi telek, menjenek,
hódítsák meg maguknak a modern életet a munka, a tudás fegyverevel,
adják meg a magyar színt a „még kissé kusza, tarka, zagyva“ új
Magyarországnak. A mai apák már kissé óvatosabbak ezzel a búzdítással,
amióta észrevették, hogy fiaik munkakörükkel együtt világnézetet is
cserélnek s olyan eszmékkel telnek el, amelyek nem igen tudnak megférni
az ő tradicionális eszmevilágukkal. Bárd Miklós hazafias líráján a régi
szabadelvűpárti kálvinista magyarok hazafias ideológiája tükröződik.
Higgadt, józan, meggyőződött hazafi, – de ebből a diszpozicióból bágyadt
dalok keletkeznek.
Magyar nemesi konzervatizmus, mindannak, ami a mult század közepén
reform, ujság, előretörekvés, fiatal erő volt, a második generációban
hagyománnyá sűrűsödése – ez az a lényeg, ami Bárd Miklós költészetét
teszi. S ez a lényeg szépen, erősen, pregnánsan fejeződik ki benne, de
megmutatja ennek a hagyományos élettartalomnak térfogatban való
csökkenését is. Ami egykor Vörösmartyban és Aranyban nagyszabású, új,
átalakító nemzeti költészet volt, az itt egy önmagába zárt rétegnek a
lírájává kisszerűsödött, ami az apákban a nemzet egész szellemét
tükrözte, az a fiúban egyetlen osztály költészete lett.
(1915.)
VARGHA GYULA
1871-ből van keltezve Vargha Gyula első verse. Arany János akkor az
Akadémia főtitkári szobájában dolgozgatott, szívében az apai fájdalom
még be nem hegedt sebével, elvágyva a fővárosból az ősi rögre. Eötvös
József a magyar kultúra vezérlő helyén állott. Jókai ereje bőségében
virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A
politikában Deák Ferenc még állott, mint a magyar ész és a magyar jog
szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta
Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a
messzeségből világitott be határainkon.
Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát,
mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelől már életükben
történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor,
amelyben csak oldott sarúval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt
az. Soha olyan példája a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erőnek. A
belépőnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét: a fény, ha
kigyulladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt.
Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az első lépéseket, szerénységre
intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegőjében telt,
mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmult forradalom
vonagló emlékei. Egy tragikus, roppant képben látta maga előtt az erőn
felül való erőfeszítés végzetességét. Ébredése éveiben átélte a jobb
fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy
válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek
körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állott
előtte. A kor levegőjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a
hero-worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint
zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hű megőrzését élete feladatává
tenni – csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a
fogadalomnak a korlátaiba szorult ifjúi erőérzete, ez fékezte életvágyát
s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzerváló
lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány
tiszteletteljes őrzője – semmi sem lehetett tőle távolabb, mint a
forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek
felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása
már akkor, életükben nemzeti kinccsé vált, akiknek érvénye és dicsősége
örök időre megdönthetetlen volt? Ez a generáció csak a fiúk generációja
lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, – epigonok
nemzedéke, amelynek büszkesége az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy
elődöknek.
Vargha Gyula tipikusan ennek a második generációnak a fia.
Egyéniségében, amint pályája és munkája elénk tárja, van valami
tanítványi szerénység, amely örömmel, jószántából hódol meg mindennek,
amit nagyságul ismert fel. Passziv és lágy lélek, eredendő hajlama nem
az energikus cselekvés, az egyéniségnek szabad érvényesítése, hanem az
érzelmes szemlélődés, az elmult dolgokra való visszaemlékezés, az élet
és a lélek harcai elől való aggódó elvonulás. Nincs benne egy szikra sem
a lázadás luciferi szelleméből, könnyen és természetesen bele tud
illeszkedni a számára adott keretekbe, a világ azon rendjébe, amelybe
beleszületett. Lelkében nem támad soha heves ellenmondás azokkal az
intézményekkel, erkölcsi és szellemi berendezésekkel, azzal a társadalmi
renddel szemben, amelyet maga körül talál s erős meggyőződéseket alkot
magának, a világhoz való viszonya alapjául, a fennálló állami és
erkölcsi rend örök érvényességéről. A kétkedés, a kritika, a meghasonlás
kínjait és bús haragját ép oly kevéssé ismeri, mint a korlátokat romboló
szenvedély sívár lázadásait. Egész lelki berendezkedése arra
predesztinálja, hogy beleilleszkedjék a maga generációjának a feladatába
és sorsába, a vagyonszerző apák fiának a helyzetébe, akinek egy
rendeltetése van: az örökölt vagyont összetartani és az utána következő
generációk számára konzerválni.
Vargha Gyula már fiatalon így is helyezkedett el az akkori magyar
világban. Mint költő azzal a körrel keresett és talált érintkezést,
amelynek feje Arany János, éles pengéjű harcosa Gyulai Pál,
legtevékenyebb és legtermékenyebb munkása Szász Károly volt. Politikai
állásfoglalása – bár aktiv politikai szerepet sohasem vállalt s nem is
keresett, egész a legújabb időkig – a Deák Ferenc politikája felé
vonzotta, korán az állam szolgálatába lépett, amelyet Deák csak az imént
vezetett át a foradalom és abszolutizmus zavarain a nyugodt fejlődés
partjára s amelynek hirtelen fejlődő intézményei a fejledező magyar
intelligencia munkaerejének javarészét abszorbeálták. Nyugodt,
harmonikus, nagy ugrások, erőfeszítő küzdelmek, külső-belső
meghasonlások nélküli pályát választott ki önmagának irodalomban és
életben egyaránt. Ez felelt meg szellemi és erkölcsi alkatának s azzal
az elszánással indult pályájára, hogy tehetsége szerint becsülettel fog
szolgálni minden ügyet, amelynek szolgálatába lépett.
Milyen költészet keletkezik ilyen egyéni hajlam s ilyen korbeli
benyomások összeszövődéséből? Vargha Gyula élete költői munkájának
gyűjteményét forgatjuk, e kérdésre választ keresve. A könyv, amelyben e
gyűjtemény megjelent, külsejével is mintegy szimbolizál: a
Kisfaludy-társaság kiadványainak azt a patinássá vált kötését és
címlapját mutatja, amelynek formáját, rajzát és betűt talán még Arany
János és Gyulai Pál válogatták ki a hetvenes évek nyomdai és könyvkötői
divatjának mintáiból. S ennek a letünt kornak az erkölcse, ideáljai és
formái tünnek elénk a könyv tartalmából is, de a költő korának
haladtával mind észrevehetőbb változatokat mutatva fel a régi alapon,
amint mindjobban belejátszanak a fejlődő és megújúló magyar élet
nyugtalanságai, új jelenségei és változásai.
*
Vargha Gyula költészete nagyon élesen és megkülönböztethetően két részre
oszlik: az ifjúkor és az érett férfikor költészetére. Az előbbi csaknem
kizárólag szerelmi líra, a másikban a szerelem alig, legfeljebb egy-egy
pillanatnyilag átfutó emlék formájában jut szóhoz, a líra teljesen a
fiatal szerelemmel leszámolt, érzékeiben megnyugodott férfiember lelki
élményei körében mozog s a nyugodtabb, reflexióba mélyülő hangokat
szólaltatja meg. Sajátságos módon, ahol ezt a két részt
legtermészetesebben elválaszthatjuk, az éppen a közepe a könyvnek, oly
pontosan, mintha ki volna számítva. Csak az időközökben van különbség:
amíg az első tíz év termését adja 1881-ig, a második az innen 1914-ig
terjedő harminchárom év költői virágait foglalja magában. Fiatalon a
költő termékenyebb és könnyebb ihletésű volt, később hosszú időkre
lefoglalták a közpálya gondjai, a komoly és fáradságos férfimunka s az
elmélyedőbb líra nehezebben, hosszabb érlelési időt kívánva tör elő a
lélekből, mint a friss, könnyű, csak a hangulat szárnyán lebegő dal.
A dal, ahogy a német mintákon elinduló régi magyar poétika meghatározta,
Vargha ifjabbkori lírájának jóformán egyedüli formája. Első verseskönyve
Dalok címmel jelent meg 1881-ben, egy kis 184 oldalas, piros kötésű,
aranymetszésű kötetben. S csupa dalok is vannak benne, legtöbb köztük a
két strófás apróság s a többi között is kevés akad három-négy strófánál
hosszabb. Címük sincs, a régi könyvben számokkal vannak jelölve, az
újban rendszerint a kezdősoruk szerepel cím gyanánt.
Azonnal ráismerünk, ez a Heine-féle dal stílusa és formája, amely a mult
század közepe tájától utolsó negyedéig a német költő hatása alatt
általános lett Európa-szerte s különösen nálunk, ahol kész talajt talált
a magyar népdal tradiciójában és a kor ízlésén uralkodó lírikus, Petőfi
költészetében. Heinét éppúgy a népdalkincs inspirálta, mint Petőfit s a
nyomában induló magyar lírikusok csapatát, de mig Petőfi közvetlenebbül
a népdalból merített kifejezési formákat és tartalmat, naivabb maradt, a
néphez közelebb álló, az utána következők s köztük Vargha Gyula is,
kevésbé demokratikus életforma gyermekei, az érzés és kifejezés módjában
kevésbé naiv, finomultabb, urbánusabb szellemben reagáltak a lelkükben
támadó lírai hullámokra. Ebben a tekintetben bizonyos mértékig
visszatérnek Heinéhez.
Hangulati líra, az érzékeny lélek könnyed, de erős elborulásainak és
hullámzásainak megszólaltatása rövid, sóhajtásszerű dalokban, erős belső
muzsikával, amely éppúgy nyílvánul a dalok strukturájában, mint szavaik,
rímeik megválogatásában, a mondanivalónak bizonyos pointera való
kihegyezése, úgy hogy a pointe mint a búcsúzó vendég elmés búcsúszava
vesse végét a versnek, még tovább is egy ideig hatása alatt tartva az
olvasót, – a belső szerkezetben hangulatkeltő intonálás, utána a
közlendő hangulatnak néhány színből álló képpel való szuggesztiv
jelzése, hirtelen lezárás egy kontraszttal, nyelvi fordulattal, élccel
vagy szójátékszerű rímmel, – ez körülbelül a heinei dalnak a lényege. S
ez a formája Vargha Gyula dalainak is. A kapcsolat illusztrálására itt
egy példa:
Mind a mi kéj csak emberszívben élt,
Mind érzeném:
Szívet virító kedves, szép virág
Csak te volnál enyém.
Mind a mi kín csak emberszívben élt,
Mind érzem én:
Másnak virító kedves, szép virág
Hogy nem lehetsz enyém.
Vargha e verse mellé állítjuk Heinének ezt a versét:
Ich bin ein deutscher Dichter,
Bekannt im ganzen Land,
Nennt man die besten Namen,
Wird auch der meine genannt.