elvonatkozott, önmagával játszó art pour l’art művészt akarják
megérteni. Ellenkezőleg: az életérzés benne minden, az életnek semmi
benyomása nem marad idegen tőle. Csakhogy az élet drámája nem kívüle, a
külső világban játszik, hanem belül a lelkében; nem gesztusokkal és
cselekvésekkel éli az életet, hanem belső izgalmakkal s ezért alapjában
véve intenzivebben éli, mint a cselekvők, mert mindennek azt kapja meg,
ami a lényege: a a feszültségét, az izgalmát, a hangulatát. S ahogy így,
mintegy leszürten kapja a benyomásokat, ép úgy szűri át önmagán az
érzést; többnyire nem közvetlenül, a maga primär mivoltában közli, hanem
közvetve, objektiv képek és gondolatok közegén át. Sokszor első
pillantásra úgy tünik a szava, mintha egyszerűen, egész tárgyilagosan
csak konstatálni akarna bizonyos jelenségeket, de a hangjában mindjárt
megérezni az áruló remegést, amely tudtunkra adja, hogy a költőnek
valami nagy köze van a dolgokhoz, amiket elmond. Mint ahogy nyugodt
szavakkal beszélő embernek megérzik a hangján a belső feszültség, amely
fűti. Egy helyen „rejtett kincsnek“ és „takart sebnek“ mondja ő maga a
líráját. Úgy is van; mintha el akarná rejteni objektiv képek mögé,
szimbolumok mögé. Az önérzetesen érzékeny, tartózkodó ember szemérmes
lírája ez, amelyet elfogódottá tesz a teljes nyilvánosság, félszegül
érezné magát benne. Ebben lelki rokon Arany Jánossal, – e rokonságának
tudatában is van, hozzá fordul a sérelemnek órájában, mikor hidegnek,
érzéstelennek mondják. Ellenkezőleg, az érzékenység túlsága van benne;
ami másoknál kitombolja magát a cselekvésben, ő benne az is érzéssé
fojtódik le s azt az érzelmi fölösleget termi, amely szüntelen
nyugtalanságban tartja. Ez a meggyülemlő belső izgalom néha áttör a
magára vont fátyolon s ilyenkor mintha megmámorosodnék a saját
merészségétől, ideges, lelkendező szavakkal, önmagából kikelve mondja el
dithirambusait. Ilyenkor mindenki megláthatja, a belső nyugtalanságnak
milyen lávája kavarog bene; olyan ez nála, mint a vulkanikus kitörés,
mikor a belső tűz egy szempillantás alatt leolvasztja a külső, kihült
fedő réteget s a mélyből jött forróság sustorogva, a kráter szélein
túláradva robbanna ki. Van néhány verse, mely úgy süvít fel, mint egy
önmagába bebörtönzött léleknek sikoltása a szabadulásért. A félénk,
érzékeny ember, amint átvetette magát félénkségén és érzékenységén, a
legnagyobb vakmerőségekre képes. Másfelől azokban a dolgokban, melyek
kívül esnek félénksége körén, szeret játékból is vakmerősködni, – Babits
bizonyos vakmerőségeit a tárgy megválasztása s a kifejezés módja
dolgában ez magyarázza.
Aki a maga érzését megszokta rajta kívül álló dolgokba vetíteni, abban
idők folyamán bizonyos élénk közösség-érzés fejlődik ki minden körülötte
levő dologgal, mindenbe bele tudja önmagát érezni és mindent magába tud
átömleszteni. Innen az intim együttérzés a környezettel, az élettel
szemben passziv tárgyakkal és gondolatokkal. Ruhadarabok, házak, tájak
épp oly benső intimitást nyernek, mint a könyvekből hozzá áradó eszmék,
objektiv szemlélet útján hozzájutott emberi jelenségek. Amihez Babits
hozzányúl, amire szemét ráveti, amit elgondol, az valami különös életet
kap; a költő az önmaga életét leheli bele. Élettelen tárgyak is idegeket
kapnak, izgalmakon mennek át, – a lachrymae rerum nagyon kevés más
költőnél szemlélhető annyira, mint nála. Ebből néha bámulatosan finom
hatásokat tud kiváltani, néha monumentális arányokig tudja sejtésünket
kitágítani. Van benne erős misztikus érzés, amely nem ismer igazán
élettelen dolgot, a maga életének fölöslegével elárasztja az egész külső
világot. Még a szavaknak szokott súlya és értéke is elváltozik, új
értéket, új tartalmat kapnak egy rájuk vetett hangsúly, egy finom, alig
észrevehető moduláció révén. Babits nyelvművészetének legfőbb értéke
éppen abban áll: újra teremti a maga számára a nyelvet, magáévá, egyéni
tulajdonává teszi a szavakat és szó-összerakásokat, – olyan különös
zamatot kapnak, mintha külön az ő számára volnának kitalálva. Amint hogy
minden dolgában nagyon tudatos, erősen tudatos a nyelvhasználata is; nem
csupán a nyelv elméletében, történetében és a különböző nyelvek
összehasonlításában jártas filológus tudatossága ez, – bár ebből a
filológiai szellemből is sok van benne – hanem az ösztönszerű
tudatosság, amely mindig ismerni igyekszik a maga eszközeit és örömét
találja biztos, merész, mindig célbataláló használatukban. A nyelvvel
való bánásnak ez a gyönyörűsége vitte nyilván a műfordításra s tette a
legkiválóbb magyar műfordítók egyikévé. A fordításban, mikor
másvalakinek más nyelven megadott mondanivalóit kell egy más nyelv
formáiba átönteni, a nyelvvel való bánás eszközből öncéllá válik s a
velejáró gyönyörűség kedvére kitombolhatja magát. Babits fordításai
mindig tele vannak e gyönyörűség izgalmával.
Ennyire tudatos és emellett önmagába zárt lélek tulajdonképen mindig
kettős sugártörésü lélek. Az egyik átérzi az élet izgalmait, a másik
pedig figyeli ezt az érzést, hol a rokonszenves figyelő, hol a bíráló
ellenőr módján. Épen ott, ahol Babits leglíraibb, ahol legközvetlenebbül
adja magát, ott érezni ezt a kettősséget legjobban; az érző lélek mintha
a másiknak, az ellenőrzőnek mondaná a maga szenvedéseit és
elragadtatásait. Máskor a gondolatok sora mintegy párbeszéd formájára
láncolódik a két lélek között. Vannak versei, melyekben szinte látom az
előtérben az egyik, a figyelő lelket, amint lejegyzi a másiknak a
jelenségeit. Ez a kettősség az elfogódottságnak, a közvetett
megnyilatkozásra való hajlamnak a forrása: ami az emberben ösztönszerű,
tudattalan, tehát közvetlen, a tudat folytonos ellenőrzése alatt áll, az
ember mintegy tükörben látja mindig magamagát, kihelyezkedik énjének
egyik részével önmagából s ez sokkal tudatosabbá, szándékoltabbá teszi
mozdulatait, semhogy megmaradhatnának teljesen ösztönszerűeknek.
Babitsnak mélyen a lényében gyökerezhetik ez a kettősség s nyilván ez
vitte – akár tudatosan, akár tudat alatti indítékok révén – a kettős
élet fantasztikus képének rajzára a Gólyakalifa regényében.
Többé-kevésbbé mindegyikünk ilyen kettős életet él, csak nem
mindegyikünk és nem mindig tud róla; a bomlasztó és alkotó, a rossz és
jó, tiszta és tisztátalan elemek, amelyekből össze vagyunk téve, nem
alakultak bennük szerves vegyületté, csak össze vannak keverve s
pillanatnyi körülmények dolga, hogy mikor melyik kerül a cselekvés, az
élet előterébe.
Babits költészete kétségkívül az új magyar irodalom legtöbb figyelmet
érdemlő jelenségeinek egyike. Bár bizonyos pontokon Arany Jánoshoz,
itt-ott, sokkal közvetettebben, Vörösmartyhoz csatlakozik, mégis egészen
új jelenség, aminthogy a mi kulturánkban új az az emberi tipus, amely
benne megszólal.
(1914.)
BAKSAY SÁNDOR
Nekem Baksay Sándor szívbeli ügyem: első irodalmi élményem fűződik
hozzá, szemem megnyílása irodalmi dolgok iránt. Talán nyolc éves
lehettem, akkor kezdtem először érdeklődni a betű iránt, egy csomó
bekötött évfolyam Vasárnapi Ujság volt a házunknál. E testes nagy
kötetek egyikében elkezdtem olvasni Baksaynak egyik elbeszélését.
Kimondhatatlanul gyönyörködtem a félig megértett történetben, nem tudtam
betelni vele s azóta lettem szenvedélyes olvasó, a nyomtatott betű
elkárhozottja.
Ettől az emléktől nem tudok szabadúlni, ha Baksay Sándorról van szó.
Akármikor később olvasgattam könyveit, néhányszor ha alkalmam nyílt
személyesen találkozni vele – sajnos, vajmi kevésszer és felületesen –
mindig erőt vett rajtam ez az érzés: kicsit mindig az egykori gyermek
szemével néztem rá. Nem lehet soha szabadulni azoktól, akik az élet első
nagy szenzációival kapcsolatban érintették az ember életét. És nekem
zokon esik, mint valami személyes sérelem, ha azt látom, hogy fiatalabb
társaim már nem ismerik úgy Baksayt, mint az a generáció, amellyel én
felnőttem. Hát elfeledik, ami nekem feledhetetlen? Pedig elfeledik – ezt
látni a nekrológok nagy részéből, amelyekkel most, halálakor, a lapok
elbucsúztatták: az íróik nem igen tudtak mit mondani Baksayról, mert nem
igen ismerték.
Igaz, Baksay már rég nem volt aktív író. Nagyon öreg volt már, a
nyolcvanon túl. Sok gonddal és dologgal is járó egyházi méltóságot
viselt, püspöke volt a dunamelléki református egyházkerületnek, kevés
ereje és ideje maradt az irodalomra. Élete utolsó két évtizedét
úgyszólván teljesen Homérosz-fordításai foglalták el, novellát – pedig
mégis ez munkájának lényege, igazi jogcime az emlékezetre – talán húsz
esztendeje sem írt. Ki is öregedett ebből a mai világból, puritán
kálvinista lénye nem tudta felfogni a mai élet izgalmasságát, patinás
konzervatizmusát bántotta a mindent kiforgató megújulás, elidegenedett
az irodalmi élettől, az új áramlatokra értetlenül nézett, sehol nem
találta többé az ő ideáljait, melyek egy régebbi nemzedék ideáljai
voltak és ezzel együtt eltűntek, hogy újak lépjenek helyükbe. Egyszer
meg is mondta egy körinterview alkalmával, hogy őt a mai irodalom nem
érdekli, különben is hasztalan erőlködés minden, a magyar irodalomnak,
mint a rómainak, egy aranykora volt, ezt elérni úgy sem tudjuk soha
többé. Az ő lelke Arany Jánossal élt együtt, ami azóta történt, az
számára csak időtöltő döngicsélés.
Nemcsak kortársa volt Arany Jánosnak, hanem lélekben és igazságban vele
szolidáris: egy a felfogása a világról és a világnak irodalmi
ábrázolásáról. Járni a világ irodalmának kertjeiben, gyönyörködni minden
virágban – de idehaza a magyar falusi kert virágait ültetni, amelyek a
magyar talajból keltek ki, ehhez hozzá hasonultak, a színük, illatuk,
formájuk a magyar természethez szabott. Gyönyörű az angol-park,
válogatott százados fáival, széles gyepszőnyegeivel; szép, bár régimódi
magyar szemnek kissé furcsa a ravaszul nyírt-nyesett francia kert
kanyargós labirintusaival, szemnek tetsző az olasz kert illatozó
olajfáival, sötét ciprusaival és piniáival, – de azért mégis csak az a
kert az igazi szép, amely egy magyar kálvinista parókia mögött tarkállik
mályváival, georgináival, akácosaival és dúsan termő gyümölcsével.
A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész
szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok,
akikből novellái lettek: megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő
kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó
özvegyasszonyok, rátartós parasztleányok és a kálvinista magyar falunak
sok mindenféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az
ótestamentomból lépett volna ki, – a magyar kálvinizmusban jobban,
elevenebben élnek Mózes és a próféták könyveinek alakjai, talán még mint
magukban a zsidókban is. Valami mély konzervativizmus van ebben a
világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének
az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay
nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a
tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) – a kettő
csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz
év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.
A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentativ írója. Jókai és Arany is
kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmusnak erős bélyege, de
Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin
szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban
fejlődött ki. Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem
szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi
kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervativ, de koncentrált
tudásán épült fel, képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a
magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze. Csaknem minden novellája
egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis
gyüjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén
salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg papig, a diákok, akiknek
kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket,
egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és
amelybe vissza fognak térni. S a többi embereknek, tanítóknak,
kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, – a falusi
kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és
bírálgatni, ha lehet beléjük is ártani magát.
Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete,
megértése a benne-élésen alapszik: neki magának is ez a levegője. Teljes
közösséget érez alakjával és történeteivel, fölöttük áll szellemi
kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de
úgy is beszél róluk, mint az apa a gyermekeiről: kedvét lelve bennük,
meghitt szeretettel, szelid korholással, büszke, tetszelgő
ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással. Minden szavukat, minden
mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és
ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerü lesz ettől a rajza,
az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a
történetből és megelevenednek. Majd minden embere egész valójával
előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a
talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a
láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az
egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi – olyan
erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az
igazi levegőt.
A hang is a falusi ember hangja: szélesen, kényelmesen csergedező,
nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli
beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt
körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik
egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami
közbevetésre, de szivesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és
eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal. Baksay a
legoptimistább író: neki az emberek mind jók, rossz embert ha mégis kell
rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik
forgalmai körén, – az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi
sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai
szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.
Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása a világ képének
csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny
történtei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű,
átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció,
az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos
szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem
fordulnak elő. Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitiven
egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbbé oda is behatoltak –
a Baksay világa hovatovább a multé lesz. De erősen meg van rögzítve:
mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a
magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.
Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar
nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta
megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia,
az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították,
azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is,
amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a
legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció,
megcsinálni csak egyes részeiben sikerült. A Dáma című „történeti
körkép“-nek – ő így nevezte el – vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz
méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen,
komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk
való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá,
mikor már lankadóban volt ereje.
Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején
sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét
transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított
stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti
el. De hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően
oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van
megmagyarosítva, hogy amit ily módon meg lehet menteni Homéroszból, azt
meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem
pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig
egységes, természetes, naiv és emberi, – azt nem lehet tagadni. Még aki
a klasszikai formához és a hexameterhez ragaszkodva, csak
kuriózum-jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani – annak is el kell
ismernie, hogy Baksay Homérosza a maga nemében érdekes poétai mű.
(1915.)
BÁRD MIKLÓS[7]
Egyszerű vidéki ház. Előtte eleven-sövénnyel elkerített kis előkert,
tele rózsatővel, árvácskával, a falon örökzöld fut fel, az ablakban
örökké nyíló muskátli. A kapu barátságosan nyitva áll. A ház mögött öreg
nagy fák látszanak, szép, gondozott, de nem cifra, agyonnyesett kert
lehet ott.
Belépünk. Üdvözlésünkre – vendég, aki érkezett, – nyájasan előlép a
házigazda: dereshajú, jóízű, magyaros képű, még mindig daliás magyar úr,
otthonias huszárruhában, közvetlen, hangos szóval üdvözli a vendéget és
bemutatja kedves, nyugodt, átélt szenvedéseket elrejtő, a derűs
boldogságot szerényen eláruló tekintetű feleségének. Bármily szíves az
invitálás, kissé elfogódva engedünk neki – aggódunk, megismerik rajtunk
a másfajta embert és elhidegülnek, – az utóbbi időben rossz
tapasztalatokat tettünk és sok rossz hírünket költötték, akiknek ez az
érdekük, vagy vesszőparipájuk. De hamar otthon érezzük magunkat a
meghitt, régi bútorok között, a nappali szobában, ahol a falon néhány
kőnyomat: Arany János, Deák Ferenc, Széchenyi arcképe, híres lovak,
híres lovaglások képei és sok fénykép: egy deli huszártiszt, az egyik
régi képen még fiatal hadnagy, másik újabbon már kapitány, a házigazdát
ismerjük fel benne, egy szép barna asszony, hol egyedül, hol
gyermekekkel: egy kis fiúval, majd kettővel, majd hárommal, – egy
vadászhadnagy, két más derék fiatalember és még sok családi kép, –
színes fénykép egy adriai fürdőhelyről. A sarokban egy polcon könyvek:
nem sok, de válogatott, csupa magyar költők: Arany, Tompa, Vörösmarty,
Petőfi, néhány kötet Jókai és íme Vas Gerebentől is egy-két kötet. A
háziasszony pohár borral kínál meleg zengő hangján, a házigazda szivart
tesz elénk egy ládikával, beleülünk a kényelmes öreg bőrkarosszékbe,
elmúlik minden elfogódottságunk, jól érezzük magunkat, nem sokat
szólunk, inkább hallgatjuk a házigazda mély, gordonkahanghoz hasonló
beszédének tiszta magyar ritmusát, mondatainak gyökeres zamatú
fordulatait, erélyes, férfias hangsúlyát, egy kis katonás keménységet
hangjában…
Ezzel a hangulattal telik el az ember, mikor Bárd Miklós verseit
olvassa: tisztán, világosan lerajzolódik belőlük a költő egyéniségének,
fellépésének, szavajárásának, gondolkodásmódjának – egész életének a
képe, környezete, sorsa, azok az arcok, melyek neki a legkedvesebbek, az
életnek az a ritmusa, amely neki életeleme. Mindez annyira nyíltan,
őszintén nyilvánúl a versekben, hogy alig marad ki belőle lényeges,
jellemző vonás és mindez annyira tipus, hogy egy sereg hasonló, saját
szemünkkel látott jut eszünkbe. Első pillanatra látni, itt nemcsak egy
egyéniség, egy magában, párja nélkül álló emberpéldány tárja ki magát
előttünk, hanem egy egész csoportja az embereknek, akik hasonló
előzményekből lettek, hasonló színűek, modorúak, hasonló helyzetekben
hasonlóan viselkednek és az élet alapvető dolgairól hasonlóan
gondolkoznak.
Nincs a ma élők közt magyar költő, akiben olyan tipusosan és
jellemzetesen nyilatkoznék meg egy magyar társadalmi osztály, mint Bárd
Miklósban. Száz meg száz magyar ember képét kapom meg az ő képében:
vidéki városokban lakó nemes urakét, akik már nem élnek az apai rögön,
de még rajtuk van az ősi televény íze; szolgabírák, bírák, ügyvédek,
huszárkapitányok – hivatalból élnek, de „úri“ hivatalból (tanár,
pénzügyi hivatalnok, orvos nem igen akad köztük, mérnök is csak a fiatal
generációban) és maguktartásában, szavukjárásában, ízlésükben és
gondolataikban ma is megvan a régi úri tempó, magától értetődőnek
találnók most is, ha hirtelen ott teremne a négyesfogat és felkapnának
rá. Tartják is a kapcsot a birtokban maradt gentryvel, hisz csak egy
szerencsés fordulat és még visszajuthatnak ők is apáik állapotába. Még
nem vált egészen vérükké, hogy ők más életű emberek, más a munkájuk,
mások az életük feltételei, mások az érdekeik. Ez a végső átváltozás
majd csak a fiaikban vagy csak azoknak a fiaiban fog végbemenni. Eszméik
köre nem bő, de erősek, a hagyományból mélyen beléjük gyökeredzettek,
vérükké váltak az eszméik, amelyek annyira maguktól értetődők, annyira
kétségbevonhatatlanok a számukra, hogy más eszméknek még csak
figyelembevételére is nehezen képesek. Úgy tekintik ezeket az eszméket,
mint az igaz magyarság ezeréves gondolatkincsének esszenciáját, amely
azonos a magyarság szellemével s ezért könnyen rámondják, hogy idegen,
nem-magyar, mindarra, ami túl esik ez eszmék körén, vagy nem foglalható
beléjük. Pedig legnagyobb része ennek a gondolatkészletnek, száz éve
sincs még, épp oly új volt, épp oly idegennek tünt fel apáik előtt, mint
előttük a mai ifjúság eszméi. Műveltségük teljesen magyar forrású,
irodalmiakban inkább Arany az eszméjük, mint Petőfi, Jókait úgy
szeretik, mint egy gyermeket, zenéjük a sírva-vigadó magyar nóta, inkább
a természethez mennek színekért és formákért, mint a festőhöz vagy
szobrászhoz, meglehetős hidegen, a konvencionálisnál alig több
élvezettel állnak meg kép és szobor előtt. Vadászat, szemlélődés a
természetben, egyszerű társas örömök, egy-egy pohár jó magyar bor, amíg
a fiatal vér feszűl bennük, egy-egy módjával duhaj, nótás mulatság,
szolid kártyajáték, egy kis politizálás, régi dolgokra melancholikus
visszagondolás, jóféle anekdota – ezek a szórakozásaik. Családi érzésük
igen erős, asszonnyal, leány-gyermekkel szemben kissé fölényes, de
becéző gyöngédség, a fiúgyermekkel katonás pajtáskodás a bánásmódjuk, de
minden szavuk elárulja az apa büszke szeretetét élete folytatói iránt.
Ezt a képet egy sereg efajta magyar úrról írtam le, akiket ismertem s
teljes pontossággal ráillik arra a képre is, amelyet Bárd Miklós
költeményeiből kap az ember. Ez a kép egy kissé idealizált, nem azért,
mintha a költő akarta volna idealizálni önmagát, hanem mert
szemérmetességből, férfias tartózkodásból csak azt a részét tárja fel az
életének és lelkének, amelyet a világ elé valónak tart, – ahogy a
huszártisztnek csak attilában illik, blúzban nem, a nagy nyilvánosság
előtt megjelenni. A magyar nemes ember keleties ünnepélyessége ez:
megvolt Vörösmartyban és Aranyban, de nem volt meg a par excellence
lírikusokban, mint Balassi, Csokonai, Petőfi.
Bárd Miklós lírája érdekes kereszteződése Vörösmarty és Arany lírájának.
Az utóbbi a túlnyomó, belőle vette egész formakészletét, jóformán
változatlanul, tőle tanulta a szavak költői összerakásának módjait, de
itt már néha Vörösmarty kürtszava is megismerszik. Még jobban
gondolatainak lendületében. Egész konzervativ lénye a magyar tradicióban
gyökerezik s onnan táplálkozik költészete is, ritmusaiban,
mondanivalóiban egyaránt. Témáinak köre is a tradicionális: családi
élet, hazafias érzések, természet, barátság, az ifjúkorra való
visszaemlékezés, a mulandóság melancholiája, a vallás, a magyar élet
néhány képe a kizárólagos témái, – ehhez, mint specifikusan sajátja, a
huszárélet hangulatai járulnak még. Egész gondolkodása a létező alapok
elfogadásán nyugszik, nem ismeri a kételkedés válságait, a régi
értékeket új mérlegre tevő kritikát, a fennálló renddel szembeszálló
lázadást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a mindent önmagához
hasonító szubjektivitást, a nemzedékek által átélt és átöröklődött
eszmék és érzések újraátélésének forradalmi vágyát. Az ő világának
rendje szilárdan, rendíthetetlenül áll a hagyományos erkölcs, a meglévő
társadalmi állapotok, az egyházak tételeiben kifejeződő hit s a tisztes
családi élet pillérein. Lelkének sohasem volt olyan válsága, amelyben
ezek a pillérek meginogtak volna s a magyar életnek az a belső
válságokkal teljes átfordulása, amely a mai fiatalságot kivetette élete
sarkaiból és nyílt szakításba sodorta apáinak nemzedékével, őt nem
érintette, hire ha hozzájutott, csak értetlen álmélkodással és kelletlen
vállvonogatással reagál rá. Életének szűk, de szilárd alapokon épült
köre lényegében ugyanaz maradt, ami az előtte járt nemzedéké volt.