Bekannt im ganzen Land,
Nennt man die schlimmsten Schmerzen,
Wird auch der meine genannt.
A két versnek tartalmában, szavaiban nincs semmi közösség, még kevésbé
lehetne reminiscentiát vagy épen átvételt megállapítani, – még is
szembeszökő, mennyire egyforma mind a kettőnek a struktúrája és
alaprajza, mennyire egyezik a képek és szólamok összeszövésének a módja.
A kettő egyazon poétikai elvből ered.
Talán még inkább heinei karakterű ez a vers (mint sok más is Vargha
könyvében):
Oh hadd hajtsam puha öledbe
Szegény forró fejem!
Hadd legyen ott legalább egyszer
Édes nyugvó helyen.
Ne félj, hogy csintalan leszek tán,
Vagy hogy gonosz vagyok:
Szelíd leszek, miként egy gyermek,
S csöndes, mint egy halott.
Ami Heinénál felettébb gyakori, itt is az első és utolsó sorban van a
vers: az első adja meg a hangot, az utolsó elzendíti egy elboruló
hangulatba s a közbülső sorok csak arra valók, hogy a vers két végét
hangulatilag összekapcsolják. Itt már a mondanivaló minémüségében is van
egyezés: Heinénél is minduntalan elkomorúl, mintegy akaratlanúl, az
epekedő szerelmi tűz s a vágy szorosan asszociálva van a halál
képzetével.
Heine hatása szinte uralkodó volt két magyar generáció költészetében, –
a legerősebb külföldi hatások egyike a magyar lírában s egyúttal a
legtermékenyebb is. Petőfinél is erős nyomai érezhetők, még jobban az
utána jött lírikusokon, mint Gyulai, Szász Károly s a náluk egy
nemzedékkel fiatalabb lírikusok egész sora. Hosszú ideig a magyar líra s
különösen a szerelmi líra fölött csaknem kizárólag Heine szelleme
lebegett, az ő formái, versszerkezetei, hangulat-ábrázoló módjai, – a
lírai vers fogalmának Heine szerint való fogalmazása volt uralkodó.
Ennek a hatásnak olyan költők sem tudtak ellenállani, akik természetre,
karakterre, hangolódó képességre Heinével egészen ellenkező
embertipushoz tartoznak.
Mindabban, ami az emberben fontos és jellemző, alig lehet elképzelni
ellentétesebb lelki alkatot, mint Heine és Vargha Gyula. Csak a fiatal
vér pezsgése és a dallamra való vágy teremt köztük némi kapcsot. Heine
mély, minduntalan elsötétülő tüze, heves érzékisége, mazochista
kínlódása, lobogó szenvedélyessége, gyötrő meghasonlása, diabolikus
fintora, szkeptikus kriticizmusa ép úgy nincs meg a magyar költőben,
mint haragos lázadása, gyilkos rosszmájúsága, önmaga és mások érzésével
csúfolódó cinizmusa és mély psychológiai perspektívái. Ahogy Arany
Jánosban sem volt semmi Byronból s csak a műfaj külső és belső formáit
mintázta le a Don Juanból Bolond Istókja számára, – ugyanígy határozható
meg Vargha Gyula viszonya Heinéhez. S kettejük közt van az a világ,
amely a XIX. század első felének nemzetével s egész környezetével
meghasonlott, zsidó fajtájú német költőjétől elválasztja a forradalom
utáni nemzedék konzervativ hajlamú, kora szelleméhez híven alkalmazkodó
magyar lírikusát.
Vargha Gyula ifjúkori lírája csaknem kizárólag szerelmi líra, egy
szelid, lágylelkű, finom érzésű, temperált vérmérsékletű magyar úri
fiatalember lírája. Egész megjelenésében van valami választékos
egyszerűség; érzésvilága épen nem komplikált, nincsenek benne nagy
ellentétek, nem lobognak emésztő, sötét füstű lángok, a szenvedély
mámoros elragadtatásai és sivár jajszavai ép úgy hiányoznak belőle, mint
a nagy belső válságok sötét rejtelmei s azok a szakadékok, amelyeket a
nagyon mély és nagyon nagy feszítőerejű vágy szaggat föl a lélekben. Egy
szép fiatal leány képe felgyújtja a költő fiatal érzékeit, szíve epedve
lobban fel iránta, de a lány életideáljai mások, mint az övéi,
szereplésre, élvezetekre, pompázásra vágyik. Eltávolodnak egymástól, a
költő sebesült szívvel vonul félre, a halál képzetei futó felhőkként
vonulnak át lelkén (nem kell félteni, egészséges idegrendszerű
fiatalember akkor van legmesszebb a haláltól, mikor szerelmi bánatában
róla képzelődik) – végre egy új szerelem meggyógyítja bánatát. Egyszerű,
illedelmes kis szerelmi regény, egyszerű, meleg, finom, közvetlen kis
dalok fakadnak belőle; megvan a maguk bájos színessége, illata, mint a
mező virágainak, halk ezüst-hangon csilingelnek a rímeik, epedve,
szomorúan, a tiszta fiatalság üde érzése támad fel olvasásukkor. A
képek, melyek emlékünkben felcsillannak, kedvesen idillikusak, tarka kis
virágok nyiladoznak, daloló madárkák röpködnek, derült bárányfelhős
júniusi ég kéklik fölöttünk, melynek felhői, ha összetornyosúlnak is,
tudjuk, nem vihar lesz belőle, csak friss nyári záporeső. Mintha szép,
zöldellő völgyben járnánk, ahol elfeledjük, hogy fenyegető sziklák,
viharoktól látogatott havasok és félelmesen zajló tengerek is vannak a
világon. S mindez őszintén, természetesen ilyen, nincs benne eleve
elszántság, semmi affektáltság, semmi póz és erőlködés, – ez a költő
igazán azt adja, ami benne él, olyannak akar látszani, amilyen.
Közvetlen is, nem abban az értelemben, hogy lelke és élete minden titkát
kiteregetné, de azt, amit el akar mondani, teljesen, kerülgetés nélkül
mondja el. Rendkívüli gyengédség van benne a nővel szemben, nincs iránta
egyetlen tisztátalan gondolata s még mikor érdemetlennek bizonyult is
szerelmére, harag és kemény szó nélkül válik el tőle. S képe olykor
megháborgatja azután is, mikor már új szerelem illette szívét. Egyik
legbájosabb dalában elhagyott kúthoz hasonlítja szívét:
Két bájos lányka képe,
Mint két arany veder,
Merül csendes vízébe
Folyvást: le, fel.
De a második szerelem hamar elhatalmasodik rajta, új vággyal, új
forrósággal tölti el, mindjobban elmélyül, erőteljesebb, néha komorabb,
néha pirosabb lánggal lobban ki – ez a szerelem már nem az a játékszerű
pezsgése az ifjúságnak – ez már komoly élet-ügy. Előbb félénken, alig
merve hinni, közeledik a lányhoz, reménykedik, elveszti hitét, újra
megtalálja s a boldog szerelem hangjai fejezik be a dalok sorát;
újjongásukba csak az élet komolysága visz felhőző hangulatokat.
Csupa olyan szerelmi élményt mondanak el a dalok, amilyenen
keresztülment fiatal korában minden jóravaló s egyenletes, harmonikus
életre induló fiatalember. Nem tudom, mekkora hatást tettek a maguk
idejében Vargha Gyula dalai, de csodálnám, ha nem hatottak volna széles
köreire a fiatal olvasóknak, hiszen ezren és ezren fedezhették fel
bennük önmagukat, az önmaguk szívének ifjúi hullámzásait. S még ma is
azon frissiben hatnak, – a könnyed, suhanó szárnyú dalnak talán ma már
nincs akkora divatja, a mai fiatalság belső élete talán koraérettebb,
komplikáltabb és koncentráltabb, az új költészet más lelki húrokat
pendített meg benne, – de lehetetlen nem élvezni ezeket a játszi, bájos,
meleg dalokat, amelyek újra megkedveltetik és megkívántatják azzal,
akinek volt, üde, ártatlan ifjúságát.
Semmi avultság a félszázad előtt kelt dalokban. Nem egy költő dalai
lettek azóta olyanokká, mint a szárított virág, melynek elfakúlt színe,
halvány illata már csak emlékeztet egykori friss színére, illatára, –
másoké olyan lett, mint a konzervált gyümölcs, az íze, zamata töményebb
lett, de fonnyadtabb és főképen más. Vargha dalaiban csak néhány azóta
divatból kiment vagy értelmi árnyalatában módosult szó emlékeztet egy
régibb korra, – ha mai fiatal ember mint mai műveivel jönne velük,
bízvást el lehetne hinni. Természetes közvetlenségüknek köszönhetik ezt,
annak, hogy keletkezésükkor valóban frissek voltak. S nem utolsó sorban
a formájuknak köszönhetik. Vargha Gyula már fiatalkori verseiben is kész
mestere a magyar verstechnikának ép úgy, mint a forma belső
kiképzésének. Ritmusa mindig tiszta, arra a dallamra szól, amelyre írva
van, pongyolaság nélkül, rímei tiszta csengésűek, frissek, sokszor
meglepőek és ma is újnak hatnak. S a forma nagy konzerváló ereje a
versnek, amelyről legfeljebb az igazi genie mondhat le büntetlenül, de ő
is úgy, hogy új formát alkot. Egy nagy költő félreértett példája nyomán
– erről már írtam nemrég, – a mi költőink nagy része, mint valami
mellékeset, mesterkélt cafrangként elhanyagolhatót vetette el a technika
művészi készségét, vétve az ellen az egészen elemi törvény ellen, hogy
művésznek, amit vállal, meg kell tudni csinálni, ha rímes, bizonyos
mértékre szabott verset vállal, hát azt mennél tökéletesebben kell
csinálni.
*
Vargha Gyula lírája, ott ahol az 1881-ben megjelent kis kötet végződik,
leszámolt a szerelemmel. Még egyszer megszólal a szerelmi húr
hangszerén, Esküvőm előtt című versében, utoljára. Ettől fogva leszámol
az ifjúi buzgással, de ezzel mintha lírai vénája is ellanyhult volna,
mind ritkábban szólal meg s akkor is objektiválódva. Néha megkapja az
élet valami képe, megpendíti lelkében a belső muzsikát, – legtöbbnyire
azonban hazafias érzése szólal meg, ünnepi alkalmakra, vagy a magyar
múlt képeit rajzolgatja rövid históriai énekekben. Hazafias felfogása a
tradició hangulatkörében él, borongva, a hagyományos magyar bánat
szellemében szemléli multunkat és jelenünket s jövőnk komorsága, amely
később oly sötét képeket rajzol elébe, már ekkor elfátyolozza hangját.
Mégis, minduntalan érezzük, hogy a tiszta líra az ő igazi hangja.
Ez a líra öregkori költészetében bukkan föl újra, mint a Karszt meszes
sziklái alól az elbujt patak. A magyar költészet érdekes jelensége az a
nagy szerep, amelyet az öregkor költészete elfoglal benne. Arany
Jánosból is csak hanyatló öregkorában buzgott ki az egészen szubjektiv
líra. Gyulai, Lévay József a késő öregkor nem egy szép dallamával
ajándékoztak meg. Vargha Gyula lírája épen öregkorában ér el
tetőpontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb
művészt. 1900 után írt versei között van néhány, az utolsó másfél
évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar
költészetnek.
Sokban emlékeztet ez az időskori líra az Aranyéra. Hasonló motivumok
pendülnek meg: az elhagyott szülőhely utáni vágyódás, a türelmes, megadó
belenyugvás az életbe, minden igazságtalanságaival, a magába vonuló,
lelki életet élő ember megvető mozdulata, amellyel elutasítja magától a
körülötte zajongó vásári lármát, Budapest néhány képe, utcai jelenetek
keltette hangulatok. Néha a forma is emlékeztet Aranyra: egy-egy
életképnek a saját élete szimbólumává való kiszélesítése, egy zsörtölődő
felsóhajtás epigrammai éllel. S a nyelv is, mintha az Arany János hangja
hallatszanék belőle. Mindez azonban inkább a kor, temperamentum,
életfelfogás hasonlósága. Vargha Gyulát úgy szokták emlegetni, mint az
Arany-iskola egyik tanítványát. Ez csak annyiban áll, hogy technikája
jórészt Arany költészetének tanulságain épült fel s életideálja, a
magyarságról való koncepciója nagyjában azonos az Aranyéval s bizonyára
az ő tudatában is, mint sokunkéban, úgy él Arany János alakja, mint a
magyar ember egyik ideálisan jellemző tipusképe. Költészete azonban
sokkal függetlenebb Aranytól, mint ahogy az említett meghatározás
föltételezi, már csak annál a gyökeres különbségnél fogva is, hogy az
epikus Arannyal szemben ő lényege szerint lírai természet.
Öregkori lírájában érdekes változást vehetünk észre a fiatalkorihoz
képest. Bizonyos melancholikus hangulat, mint minden hullámzó kedélyű
fiatalemberben, már ifjúkorában is volt benne, de az ifjúi pezsgés
mindig visszafojtotta – öregkorában már teljesen átadja magát
melancholiájának. Szín- és képanyaga is, amely egykor csaknem teljesen a
tavasz és a nyár dús, erőteljes színeiből egészült ki, mindinkább az ősz
és tél motivumai felé fordúl. A gyermekkor emlékei is mind gyakrabban
melengetik szívét. Ebben a mélázó hangulatban páratlanúl gyöngéddé tud
lenni, – egy télen a nyaraló tört ablakán beröpülő cinege, az időelőtt
kinyílt ibolya, a télben fázó pacsirta remegően gyöngéd, meghatott
hangokat szólaltat meg szívében. Gyöngédségre nem ismerek e néhány
vershez foghatót a magyar lírában.
A természet képei azelőtt is erősen hatottak képzeletére. Dalai tele
vannak természeti színekkel, de ezek gyakran csak díszek vagy
szimbólumok s inkább a költői hagyományból, mint szemléleti átélésből
erednek. Öregkori versei valami mély, benső szentferenci szolidaritást
éreztetnek, teljes közösségérzést fűvel, virággal, fával, madárral, a
természet színeivel és hangjaival. Minden melanchólia mellett valami
sajátságos életöröm fejeződik ki ebben a kívüle élő világgal való
szolidaritásban, újjongó elragadtatással, hálával telt szívvel örül a
látás és hallás gyönyörének. Úgy érzem: ez az költészetében, ami egészen
az övé; ez tört ki lelke legmélyéből. S egész pályája legszebb virágait
ezekben az öregkori versekben kell keresni.
Másik feltűnő vonás öregkori lírájában hazafias költészetének sötét,
kétségbeesett hangja. Kölcsey óta nem volt költő, aki a magyarság sorsát
oly vigasztalannak tartotta és oly reménytelennek érezte. Úgy látszik,
az utolsó húsz év magyar közéletének erős marakodásai, a politikai
fegyelemnek az a megbomlása, amely a millennium óta oly sivárrá és
terméketlenné tette a magyar politikát, benne, a belsőleg fegyelmezett,
higgadt és józan hazafiságú, a nagyszájú kortes-lármát és céda
hazafiaskodást megvető magyarban azt az érzést riasztotta fel, hogy
fajunk az öngyilkos pusztulásnak rohan elébe. S a magyar élet
alakulásának azon a megfigyelő-helyén, ahol mint a statisztikai hivatal
igazgatója állott, talán tapasztalatai is fokozták kétségbeesettségét.
Sajátságos párhuzam: ugyanazokban az években egy másik magyar költő
ajkáról hasonlóan kétségbeesett hangjait hallottuk a magyarság sorsának.
Ez a kétségbeesés más élményekből, más premisszákból s más
élet-ideálokból fakadt fel, de épp oly sötét képeket festett
megdöbbenésünk elé. Ady Endre hazafias költészetére gondolok. Ady kezébe
a kétségbeesés a szenvedélyes harag karikás ostorát adta, amellyel
nekibúsultan csapkodott mindarra, amit romlasztót maga körül látott. A
szelidebb, lemondásra hajló Vargha Gyulában is felgerjed olykor az
átkozódó harag, de az alaphangulat mégis a zokogó bánat nála. A két
ellentétes természetű költő egy pillanatra, egy érzésben találkozik,
aztán a temperamentum különbözőségeivel ismét elválnak.
*
„Azon is töprengtem, hogy megérti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló
közönség azt a költészetet, mely gyökerének minden szálával a multba
fogódzik?“ – mondja Vargha Gyula verseskönyve előszavában. Azt hiszem,
téves premisszákból indúl ki ez a kérdés, amint hogy hitem szerint
mesterségesen, téves föltevések alapján van konstruálva az az ellentét,
amelyet általában föl szoktak tételezni, különösen ama konzervativ
szféra részéről, az új és régibb magyar költészet között. Az állítólagos
kiegyenlíthetetlen ellentétek félreértéseken alapuló volta igen könnyen
kimagyarázható volna, legalább azok között, akiknek mindkét részen
csakugyan az irodalom ügye a fontos, ha ennek az útját nem zárná el
éppen ama részről a gondolattalanok és terrorizálók elvakult lármája, a
sértett érdekek és megsebzett hiúságok dühöngése.
Vargha Gyula költészete még nem tartozik a multba, ahova előszavában
némi csöndes rezignációval sorolja. Az a generáció, amelyhez ő tartozik
s e generáció érzésvilága, életkoncepciója épp úgy hozzátartozik a mai
magyar élethez, mint a fiatalságé. Öregkori költészete pedig éppen
szervi kapcsolatban áll a ma érzésével: nem egy szép költemény termett
benne, melyet bizvást a magáénak vallhatna egy a fiatal nemzedékhez
tartozó költő is. S ha egy gyüjteményben megkapnók tőle szétszórtan
megjelent műfordításait is, különösen a francia költőktől valókat,
melyek a magyar műfordítás remekművei közé tartoznak: akkor pályája
egész értékében állna a mai olvasó előtt is.
Mint dokumentum is, e pálya jelentékeny és jellemző dokumentuma a magyar
társadalom egy fontos rétege lelki és morális alkatának. Az a magyar
hivatalnoki nobilitás, amely a kiegyezés után a régi magyar
köznemességből és a hozzá felszívódott egyéb társadalmi elemekből
alakult s ma is kezében tartja a közhatalom jelentékeny részét, a maga
szellemi és erkölcsi állapotának ideálképét találhatja meg Vargha
költészetében, teljesebben és szemléletesebben, mint bárhol másutt. Ez
az úri magyarság az utolsó évtizedekben aránytalanúl kevesebb részt kért
magának az irodalmi munkából, mint két-három nemzedékkel előbb s
irodalmi fogékonysága is csökkent ahhoz a fejlődéshez képest, amelyen a
közönség más rétegei ez irányban keresztülmentek. Ennek tulajdonítható,
ha Vargha Gyulában sem ismerte fel úgy, ahogy megérdemelte volna, a maga
költőjét. Az az egy-két kritikai visszhang, amely könyve megjelenésekor
éppen azokból a körökből felhangzott, minden egyebet elárult, csak az
igazi benső megértést nem. Ez is egyik lehangoló jele a magyar
konzervatizmus elművészietlenedésének és gondolatbeli
elsekélyesedésének.
(1916.)
A FIATAL ARANY
Hosszan-szélesen elterülő alföldi város. Nagyon tágas főutcáján
kényelmesen, nagy telkeken elterpeszkedő földszintes házak, ki zsuppos,
ki cserepes, – nem néznek ki nyiltan az utcára, a homlokzatuk az utcának
keresztbe van építve, előttük léckerítés, széles kapu a szekerek, külön
kiskapu az emberek számára. A terjedelmes udvar közepén kerekes vagy
gémes kút, oldalt istállók, ólak, kocsiszín, az udvar mögött szérü,
rajta szalmakazal, szénakazal, trágyadomb. Lassú mozgású, kevésbeszédű
férfiak tesznek-vesznek az udvarban és a szérün, az öregebbje többnyire
kövér, nehézkes; a baromfi-ólak körül, a konyhában asszonyok
csattognak-pattognak, csörömpölnek, tereferélnek. Nélkülük majdnem néma
volna az utca, legfeljebb ha egy-egy fiatal legény fütyülése verné fel,
meg a vásott gyerekek csatarája. Az emberek, asszonyok, férfiak, mintha
mind egyformák volnának, egyforma a ruhájuk, akár a nyári hétköznapok
fehérje, akár az ünneplő sötétszinü, akár a téli gubaféle. Uniformisba
öltöztetett világ, még a gyerekek is mintha kisebbített másai volnának
az öregeknek, az öltözetük szabása, anyaga ugyanaz, csak kisebb
mindenük. A fehér és a fekete vagy sötétkék egyformaságába legfeljebb a
fiatal lányok tarka kendője, pruszlikja hoz némi színt, de az is csak
módjával. Egyforma az emberek mozgása, a munkája, a beszédje is.
Ugyanazok az egyszerű gondolatok foglalkoztatják őket, ugyanazokkal a
szavakkal fejezik ki, alig lehet dolog, amiben véleményeltérés támad
közöttük, hacsaknem valami anyagi érdekösszeütközés, szomszédi
perpatvar. Életmódjuk, foglalkozásuk, érdeklődésük szűk köre ugyanaz,
ami apáiké, dédapáiké volt, – a törökök kiverése óta itt nem változott
semmi az emberek belsejében, nem támadt új gondolat, a világnak a
reformációkor kialakult szemlélete változatlan érvényben maradt. Szinte
fölösleges volt itt az embereknek a gondolkodás, hiszen mindent, amin az
embernek gondolkodni kell, készen kaptak az ősök örökségéből. Ujság alig
volt, könyv csak a kevésszámú uraknál ha volt található, az is a mult
századból való nagyobbrészt. A messze világból hír csak elvétve tudott
idehatolni, idegen legfeljebb vásárokkor vetődött a városba, akkor is
vagy az idevalósiakhoz teljesen hasonló falusi fajta, vagy jött-ment
kupec, akivel nem volt érdemes törődni. Idevalósi embernek Debrecen volt
a világ közepe és vége, ennél túl vajmi kevesen jártak életükben. Honnan
jött volna ide nyugtalanító ujság, izgalom, változásra való vágy? Az
emberek jól érezték magukat ebben a kényelmesen egyforma életben, amely
minden igényüket kielégíti s amelyben minden nemzedék híven megismétli,
amit az előttevalók csináltak, mindenki azt érzi az élet egyedülvaló
lehetőségének, ami itt folyik, senkinek eszébe sem jut mást, többet,
jobbat, változatosabbat kívánni. A keleties, lanyha temperamentumnak ez
az életforma felel meg, – az életfilozófia, amely így kialakult és
apákról fiúkra öröklődik, ezer esztendő ősi patináját hordja magán s oly
mélyen beleszívódott a lelkekbe, hogy nincs az az erő, mely kiverje
sarkaiból.
Az egymással való érintkezés is ősi módon megállapított formák között
folyik: hajszálnyi pontosan meg van állapítva a hang, melyen az
egymáshozvalók egymással s a tőlük különbözőkkel beszélnek, a módos
gazdának a hangján, a szóhasználatán, a mozdulatain meg lehet ismerni,
magához hasonlóval beszél-e vagy zsellérrel, avagy béressel,
mesteremberrel-e vagy úrral. Uniformisra van berendezve az életmód is:
mindenki gazdálkodásból él, tehát ugyanabban az időpontban mindenki
nagyjában ugyanazt a dolgot végzi, mindenkinek ugyanaz az érdeke,
ugyanazok az örömei, ugyanazok az életigényei, különbség csak abban van,
hogy az egyik jobban ki tudja elégíteni ez igényeket, a másik kevésbé. A
kulturához való viszonya is nagyjában azonos mindenkinek: némi elemi
iskolai ismeretek meglehetősen általánosak, de ezentúl aztán semmi. Ez
is úgy van, mint a reformáció ideje óta. Művészete nincs e népnek, itt
nem faragnak cifra szép kapukat, mint Erdélyben, nem hímeznek csodálatos
ingvállakat és terítőket az asszonyok, mint Kalotaszegen vagy
Mezőkövesden, nem formálnak agyagból furcsa cserepeket, edényeket,
tarkamintás tálakat, mint az ország más vidékein. Egykét tő egyszerű
virág a ház előtti kiskertben, az eladó leány kedvéért, egy-két busongó
vagy szilaj nóta – a világ szépségéből ennyi ha megvillan az emberek
előtt. Józan, kényelmes, prózai világ ez, – a fantázia lidérctüze
sohasem lobban fel a búzatermő televény felett. A búzán, a tengerin,
lovon, szarvasmarhán jár mindenkinek az esze, nincs kedve elcsavarogni
tudja Isten, miféle idegen tájakra.
Az a kevés számú úrféle, aki a városban él, csak néhány külső vonásban
üt el a jobbmódú gazdáktól. Még vagyonosabbak s ez adja meg nekik a
tekintélyt. Megjárták a debreceni kollégiumot, de nem hoztak haza belőle
szorosabb egységet a világ kulturájával; egy kis, hamar elfelejtett
latinság, egy sereg soha gondolataik rendszerébe bele nem illeszkedő
adat – ennyi a tanultságuk, igazi kultur-ösztön alig ébredezett fel
bennük. Lényegükben ép olyanok, mint a kikből kiemelkedtek, a
földesgazdák. Itt nincs úr és jobbágy, itt mindenki egyforma hajdú,
egyenrangú származás s a vagyon és műveltség dolgában való különbség sem
olyan nagy, hogy az osztályokat élesen elválassza egymástól. Külön áll
mégis a valóban tanult emberek kis csoportja: a tiszteletes, a tanitók,
a város nótáriusai, talán egy-két fiskális és – ha van – az orvos. Ezek
szellemi munkából élnek, tehát más vágású emberek, bár a környezet
asszimiláló hatása megérzik rajtuk, kin erősebben, kin kevésbé. Nagyobb
tekintélye legfeljebb, ha a tiszteletesnek van, annak is csak akkor, ha
arravaló ember, a többivel szemben érzi a nép törzsöke, alkalom adtán
érezteti is, hogy belőle élnek s hogy munkájukat kevésbé fontosnak és
főképen kevésbé lényegbe vágónak tartja, mint a maga szántó-vető
foglalkozását. Testi munkával élő ember sohasem tudja igazán fölérni
ésszel, hogy a szellemi munka is csakugyan munka.
Ebben a levegőben nevelkedett fel Arany János. Ezeket a képeket látta
maga előtt, ezeknek a hatása szívódott be lelkébe s meghatározta azokat
a gyermekkorban szerzett alapfogalmakat, amelyeken aztán az egész életen
át, mint valami pilléreken, nyugszik az embernek az életről és a
világról alkotott képe. A szalontai nádfödeles viskó kiskapujából nézte
a világot nemcsak kis gyermekkorában, hanem később is mindig egy kicsit
s öntudatlanúl mindent azokhoz a mértékekhez s méretekhez formált,
amelyeket akkor alkotott magának.