diszkrét hangon, külsejükben, mozgásukban, beszédjükben egyforma
választékossággal, hatásvadászat nélkül, mégis el nem ejtve semmi
hatást, ami az elmondandó dolgokból magukból jön, egyszerűen és mindig
finoman tudnak elmondani finom és elmés, kellemesen izgató és elegánsan
szomorú történeteket. Effélék lehetnek azok a francia marquisk és
vicomteok, akik finom illatú szivarral a kezükben, kényelmesen elvetve
magukat az angol karosszékben, a párisi nagyúri klúbok megértő
látogatóinak szórakoztatására mindig tudnak elmondani valami diszkrétül
meglepő történetet, – ha ugyan hinni lehet Maupassantnak és más francia
íróknak, akik ezekkel az előkelő clubmanekkel megismertettek minket.
Történeteikben nagy szerepet játszanak a szabad levegőn űzött férfias
testgyakorlatok, a vadászat, lovaglás, mindenféle sport s elbeszélők és
hallgatók mind szakértők bennük; szerepet játszik a galantéria, a
szerelem örök, fájdalmas játéka, az asszonyi nem örök, megoldhatatlan
rejtelmén való elcsodálkozás, egy kis diszkrét romantika is színezi a
történeteket, elmult időknek képei tünnek fel egy-egy pillanatra,
préselt virágok rég elföldelt szerelmeket hívnak vissza az életbe, de
mind e dolgok fölött valami halk, finom és bánatos illat lebeg, valami
csöndes lemondásnak az illata, az emberi dolgok illuzórius voltának az
illata.
Ezt az előkelő attitudeot lehet pózolni is és nem kell éppen messzire
menni, hogy meglássuk, hogy ez a póz mennyire ellenszenves és
kellemetlen. Aki azonban – mint Lovik – nem pózolja, hanem ez az igazi
természete, a természetéből folyó megnyilatkozási formája, amely, mint
mindennemű distinguáltság, rokonszenvet kelt még abban is, akinek
egészen más a természete, az ízlése, a kultúrája. Az attitude uriassága,
ha nem affektált, mindig lelki uriasságot is sejtet. Régi, az idegekbe
edződött és vérré vált kultúrára gondolunk, olyan kultúrára, amely nem a
nyilvánosság számára készült díszruha, hogy tetszés szerint lehetne
levetni és fölvenni, hanem maga a test, amely meghatározza az ember
minden mozdulatát, érzését és gondolatát. Ez a belső kultúra Lovik
minden szaván, minden mondanivalóján megérzik.
Ilyen dispozicióból ritkán fakadnak nagy dolgok, mert semmi sem áll tőle
távolabb, mint az erőszakos, vakmerő újítás és az elviselhetetlenül
súlyos problémákkal való viaskodás. Lovik a kis genre müvésze, a zárt
formájú novelláé, amely kicsiny réseket nyit és azon láttat meg inkább
mély, mint széles perspektívákat az életbe. Mondanivalói is inkább erre
a formára utalják; neki az élet jelenségeinek a hangulata a fődolog, az
a líra, ami a dolgokból és tényekből árad, amely mint valami finom pára
betakarja őket és éppen evvel mutatja meg igazi vonalaikat. Maguk a
történetek igen egyszerűek, csak a rajz pontossága teszi őket meglepőkké
és szimbolikusan jellemzőkké. Minden az előadáson múlik, a stílus finom,
halk muzsikáján, a mondatok ritmusán, amely a dolgok külső megjelenését
csak annyiban érezteti meg, amennyiben a hangulat közlésében szerepe
van: teljesen és tisztán adja ki belső természetüket. A rajz azért
nagyon pontos: nem az aprólékos, minden kicsi részletet egyaránt
konstatáló rajzolásmód pontossága, hanem az egyszerűsített, összefoglaló
vonalaké, amelyek csak azt foglalják magukban, ami jellemző és fontos,
de azt aztán megelevenítő erővel. Lovik egyike a legfinomabb
stilisztáknak: mondatai kristálytisztán peregnek, lágyan és halkan,
csillogva és néha színesen megvillanva, mint a gyöngyszemek. Minden
tudatossága mellett sem látszik meg a kiszámítottság: a stílus, a
mondanivaló formája mintha egyszerre születnék meg a mondanivaló
tartalmával, a gondolat készségesen, magától simul bele a szavakba, nem
maradnak hézagok, nem ejtődnek fölösleges szavak, – Lovik dolgaihoz
igazán nem lehet semmit hozzátenni és nem lehet elvenni belőlük;
organikus egészül tünnek fel a forma és tartalom pontos
összezáródásában.
A szélesebb formának kevésbé mestere. Néhány regénye tele van
finomsággal, különösen előadás dolgában, de hiányzik belőlük a széles
perspektiva és erősebben érzik, mint a novellákban, az író fogékonysága
idegen hatások iránt Egyik regényén (A leányvári boszorkány) kissé
zavaró módon éreztük Mikszáth Kálmán hatását, másokban Herczeg Ferencét.
Ezek a regények is tulajdonképen terjedelmesebb és szélesebb
részletrajzú novellák, de sem társadalmi, sem psychologiai hátterük nem
olyan mély és világító, mint némely novelláé. A nagyvonalú művészet nem
a Lovik genre-e, – finom, érzékeny kezű kis-plasztikus ő, aki az apró
művészi formák nemes és biztos alakításával tud közel jutni a
monumentalitáshoz.
Legkészebbnek, minden tulajdonságában legérettebbnek legutóbb megjelent
könyve[6] mutatja, amely már alig mutat rést, amelyen át útja nyílnék a
változásra változásra, önmaga megújítására.
(1914.)
SEBŐK ZSIGMOND
Sebők Zsigmondot mint Mikszáth tanítványát szokták emlegetni. Az is.
Talán közelebb állt Mikszáthhoz, mint a korából valók bármelyike: egy
ideig mellette ujságíróskodott Szegeden, ahova ő is idegenből került s
érdeklődve, kicsit a Mikszáth szemén át nézte a szegedi nép életét. A
népies iránti érdeklődését megtartotta akkor is, mikor Mikszáth
érdeklődése már más szférák felé fordult s a magyar paraszt rajzának
néhány tipikus vonása, melyet Mikszáth vett először észre s melyet tőle
tanult mindenki, megismerszik Sebők paraszt genre-képein is. Néha
egy-egy fordulat, egy-egy elmés közbevetés is emlékeztet a mai Sebők
írásában a Jó palócok és a kaszát vásárló paraszt – a legszaporább
ivadékú magyar írásmű – szerzőjére. Effélék: „A subás ember átillegett a
téren és eltünt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt
lehetett olvasni: Hitelszövetkezet. – Sejtettem – gondoltam magamban.
Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be.“
Ezt a Mikszáth-hatást azonban, melyen keresztülment csaknem mindenki a
közvetlenül Mikszáth után jött generációból, Sebők teljesen kiforrta,
már csak egy-két olyasféle apró vonás maradt meg belőle emléknek, mint
ahogy kora fiatalkorunkból átjön a férfikorunkba egy-egy diákos
szólásmód, amiről a hozzáértő ráismer, hol jártunk iskolába, még akkor
is, mikor minden iskola porát már réges-rég leráztuk magunkról. Sebőknek
már akkor, fiatal korában is megvolt a saját hangja és mondanivalója s
ma már csak ez hallatszik ki a szavából, tisztán, teljesen egyéni
mivoltában, mindenki más hangjától és mondanivalójától elkülönülten. Ha
azokat a novelláit olvassuk, melyeket Ifjúkor és néhány más elbeszélés
című legújabb könyvében gyűjtött össze, – egy bevégzett, önállóan
kifejlődött és mindenfelől elhatárolt körvonalú írói egyéniség képét
kapjuk.
A magyar tradicióból jött, abból, amely Jókaiból indult ki. Ez a
tradició a három egymás után következő nemzedékben érdekes fejlődésen
ment keresztül: a fonala, mely kezdetben csodálatosan sokrétű, de kissé
egyenetlen szövésű, fokonkint keskenyebb lesz, de egyúttal finomabb
szövésű is. A széles, minden dimenzió felé életkedvtől duzzadtan
kitáruló Jókaira a már jóval szűkebbre foglaló, de finomabb és
érzékenyebb ideg-kultúrájú Mikszáth következik, ő rá pedig a kilencvenes
évek írói, akik a kört még szűkebbre szorítják, de ezen a körön belül
még több kultúrát vesznek fel. Mint mikor a robusztus apáknak egyre
vékonyabb pénzű, de fogékonyabb idegrendszerű ivadékai következnek a
fajok örök degenerálódó processzusának folyamán. A lelkialkat
kisebbszerű lesz és egyúttal komplikáltabb. Jókai gondtalanul optimista
gyermekkacagása Mikszáth férfias, csintalanságában is könnyen
melancholiába vagy iróniába forduló derültségévé érik, ez pedig a Sebők
szomorkás mosolygásává.
A csöndes, halk, elmélázó szomorúság hangja csendül Sebők minden
írásából. Az ő emberei csupa apró, igénytelen emberek, akikkel apró,
igénytelen, mindennapi történetek esnek meg. Öreg parasztasszony, aki
unokája születését jelenteni s egyúttal okulárét venni megy be a városba
s az úton találkozik az öreg paraszttal, aki meg tizenhatéves lánya
halálát indult jelenteni. A hajóállomás szolgája és a kisvárosi rendőr,
akik élő csecsemőt találnak a Dunában, kinyomozzák a lányt, aki
beletette a vízbe a bibliai Mózes késői, de nagyon is korán jött utódját
s aztán ráboríják a fátyolt a dologra, mert hát az apa a polgármester
tulajdon fia. Az elzüllött mérnök, aki favágó lesz és ha ki akarják
emelni züllöttségéből, váltig visszaszökik bele. A szocialista
parasztlegény, aki emésztetlen szocializmusa ürügye alatt szerelmi
bosszúját hűti le… Csupa efféle alakok és történetek. Mind olyanok
azonban, mint a hirtelen, pillanatig tartó villanás az éjszakában, amely
ha csak egy szempillantásra is, megvilágítja az egész tájékot, mintha
hamar becsukódó rés nyilt volna a sötétségbe: az apró alakokon és
történeteken átvillan az élet nagysága, bonyodalmassága és leplek
hullanak le letakart titkokról.
Az egyes és esetleges dolgok mögötti összefüggéseket, mindennek, kicsi
dolognak, nagynak, egyetemességét megmutatni: ez Sebők novelláinak örök
tárgya. Az élet organikus valami, minden parányi részecskéje az egészet
tükrözi, – az az író művészet, a részecskéknek az egészhez való
viszonyát megmutatni vagy legalább megéreztetni. Sebőknél ez nagyon
finom munka: a novella minden szála többféle színt mutat, aszerint
ahogyan nézzük és minden szál számtalan új, még finomabb szálra
bontható. Fölfejteni ezeket a szálakat nagyon kényes, dolog, roppant
finom mikrotom kell hozzá, mert egyetlen rikítóbb vagy a többiből
kifoszló szál sincsen, valamennyi pontosan össze van hangolva, alig
lehet őket széjjelfejteni. Csöndes, szinte észrevétlen szavakban, halk
hangsúlyokban sokszor súlyós dolgok rejlenek, melyeknek súlyossága csak
utólag derül ki. Sebők olvasójának figyelmes, fogékony és kényesen
reagáló olvasónak kell lenni; aki lármás, erőszakos hatásokra van
berendezve, az épen azt ejti el, ami benne lényeg. S aki bármit is
elejt, az többé nem tudja megkapni az egészet, mert a legapróbb vonások
is szorosan összefüggnek, mindnek megvan a maga jellemző szerepe, mindre
szükség van a kép teljességéhez. Még az a körülményesség is, amellyel
néha tulajdonképeni elbeszélni valóját előkészíti, hozzátartozik
komponálása lényegéhez: gondosan, apróra meg kell csinálnia a levegőt,
melyben története lejátszik, mert ez a történet, így; csakis ebben a
levegőben játszhatik le s mert az aprólékos milieu-rajz minden vonása
valamikép belefűződik a tulajdonképeni történet szövetébe vagy pedig a
milieu és a történet összekapcsolódásából kél ki az életnek az a
tanulsága, amelyért az egész megiratott. Ez bizonyos párhuzamosságot hoz
magával: Sebők szeret úgy jellemezni, hogy két egymás mellé állított
alakot ragad meg, akiket egy-két vonás közössége hoz egymáshoz mind
közelebb, hogy aztán a mondani való során mindjobban egymáshoz
füződjenek, vagy két eredetileg egymással csak érintkező történet
fonódik egy közös személy tapasztalatain vagy érzésein át egymásba,
máskor mint kép és ellenkép vannak az alakok és történeteik egymás mellé
állítva. Az első mód érdekes példája az A két piros című novella, az
öreg parasztasszony és parasztember egymás mellett haladó történetével,
mely csak a véletlen találkozás révén fonódik egymásba, mint két külön
szálból összefont fonál: hol az egyik kerül fölülre, hol a másik,
könnyen szét lehet őket bontani, de amíg együtt vannak, egy fonalat
alkotnak. A parallel történetek összefonódása az Ifjúkor című
novella-sorban látható legjobban: itt az író együtt, egyszerre mondja
el, ahogy emlékében összeszervesedett, a maga kamaszkora botorkáló
tapogatózását az előtte nyiladozni kezdő életben, mely meghozza első
szerelmi válságát és öreganyja történetét, akinek lelkén rideg, kemény
kéreggel hegesedett be egy folyton fájó seb, legkedvesebb gyermekének,
fiának nyomorúságos elpusztulása. (Ez a novella-sor, tulajdonképen
koncentrikus perspektivájú képekben egységes novella, körülbelül a
legszélesebben kihangzó és legmélyebb intimitású dolog Sebők minden
írásai között.) A kép és ellenkép konstrukciójára A mennyei orgonabokor
ad legjobb példát: a paraszt kaszt-szellem, kicsinyes vagyoni
különbségek miatt való elkülönülés és engesztelhetetlen irigykedés
csöndes szatirájú képe a gazdag Csabainé és a szegény Csabainé
imakönyvének egyszerű történetében.
A csöndesen folyó, temperált hangon elmondott történetek mögött
szemérmetes líra búvik meg, gondosan rejtőzködve, hogy ha napfényre
kerül, annál erősebben hasson. Az emberek mind kicsiny, tehetetlen
eszközei valami fölöttük álló hatalmas erőnek, nem csinálják, csak
viselik sorsukat és úgy menekülnek tőle, ahogy tudnak, vagy a fásult
beletörődésbe, mint a gályarabok, akikről Mikes Kelemen néhány sorát
megelevenítve szól Sebők, vagy pedig félre állva az útból és
beleroskadva ömmagukba, mint a Baráber. Az író a maga lelki egyensúlya
magasságából nézi őket, bizonyos atyáskodó jóindulattal és részvéttel,
de mindig melankólikusan elboruló szemmel. Minden történeten halk,
rejtett szomorúság lebeg végig s mint levegő veszi körül őket; az író
nem lázad fel semmin, nem háborog, de a szomorúságán és a bágyadt
mosolyán érzik, hogy közösséget tart alakjaival és történeteivel, csak
éppen hogy ő már lelkileg átélte azokat a dolgokat, amelyekben ezek az
alakok most előttünk vergődnek és túl is van már rajtuk. Humora is
olyan, mint a szomorú mosolygás, mint a túlélt és legyőzött bánat. Jó
messze van Mikszáth anekdotázó humorától; nem olyan magával ragadó, de
nagyon intim és személyes. Egy harmóniába jutott jó ember csöndes
beletörődése a világ gyógyíthatlan szomorúságába ez a humor. Néha
derültebben csillog, néha halk, csípősség nélküli szatira futtatja be,
de a mélyén mindíg ott van a melancholikus alaphang.
Jószívű, atyáskodó hajlama tette Sebőköt a gyermekek írójává is. Az a
meghatott szeretet, mellyel egyik-másik novellájában gyermekalakjait
körülveszi, elárulja benne a gyermekek barátját. Lényének gyökeréhez
tartozó szomorúságától csak a gyermekszobában tud teljesen szabadulni.
Itt még hangosan kacagni is tud, bohóskodni, messzire elfeledkezni a
realitások keserűségeitől és fel tudja éleszteni önmagában az évtizedek
súlyos rétegei alá temetett egykori gyermeket. A mi ifjúsági
irodalmunkban, melynek legfőbb baja, hogy mindig felnőttek beszélnek a
gyermekhez, a felnőttek fölényes, igazi naivitás nélküli hangján s ezzel
eltévesztik a gyermek szívéhez vezető útat, – Sebők Zsigmond
mackó-történetei páratlanul állanak friss, igazán naiv vidámságukkal,
bohón csapongó fantasztikumukkal, melynek mindig megmarad valami köze a
realitáshoz és az emberi és az állat-vonásoknak azzal a játszi,
szeszélyes és mélyértelmű összeszövésével, amely Lafontaine
állatmeséinek is a lényegét teszi. S ha a felnőttek között Sebők
megbecsültetése inkább a finomabb lelkek által őszintén érzett,
zajtalan, de megtisztelő renommé, – a gyermekek tetszése annál
hangosabban és édesebben kacagó ünnepléssel veszi körül. Sebők
gyermekkönyvei az utolsó két évtized legnagyobb irodalmi sikerei közé
tartoznak és nem tudom, nem a legkedvesebb és legboldogítóbb sikerek-e
mindazok között, melyeket korunkból bárki elért.
(1914.)
BABITS MIHÁLY
„Kissé szégyenlem, ebben a kinőtt ruhában megjelenni az emberek előtt.
De ime: ha kinőtt is, tiszta ruha és sehol sem foszladozó. És régi napok
illata szívódott szövetébe.“ Ezekkel a szavakkal fejezi be Babits Mihály
azt a néhány sornyi előszót, melyet első könyve, a Levelek Irisz
koszorújából második kiadásának elébe írt.
S ezekben a szavakban, aki ismeri, megtalálja Babits Mihályt.
Szerénységét, amely tulajdonképen szemérmetes, érzékeny önérzet
takarója. Egyszerűségét, melyben csodálatos komplikációk
egyensúlyozódnak ki. Tudatosságát, mellyel önmagát nézi s ugyanazzal a
pillantással mérlegelni tudja a környezetéhez való viszonyát is.
Tömörségét, amellyel éppen csak annyit mond, amennyit mondani akar, de
azt egészen megmondja. Átható intelligenciáját, amely tulajdonképen az
érzés intelligenciája: amit gondol, azt egyúttal érzi is és gondolja is,
amit érez. Kifejező képességét, amely egy halk mozdulattal, egy könnyen
odatűzött képpel meg tudja érzékiteni, amit mondania kell.
Tartózkodását, amely nem egyéb, mint közvetett közlékenység: nem lármás
szavakban, hanem a szavak összerakásának, egymásra következésének,
összehangzásának titkos ritmusaiban árulja el magát.
S akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő
arcképét, minden versében s minden versének minden szakaszában megvan
ennek az arcképnek minden lényeges vonása, mint ahogy a vízcseppben
megvan az egész tenger vizének minden tulajdonsága. Elbújik álarcok
mögé, kölcsönvett hangok mögé – megismerjük. Ha Horatius ritmusaival és
szavaival szól, ha hűvös, objektiv hangon teríti elénk az élet valami
jelenségét, ha életétől látszatra teljesen távolálló dolgok leírásával
bibelődik, – mindig elárulja magát. Néha mint a gyermek, aki nem birja
sokáig a bujócska rejtekezését és odakiált a keresőknek: itt vagyok!
Néha csak a mozdulata árulja el alig észrevehetően, mint ahogy a
mozdulatáról modern ruhában is felismernénk az ókori rómait; néha az
izgatott hang, amelyen közömbös dolgokról szól, figyelmeztet arra, hogy
a közömbös dolgok valami különöset akarnak velünk közölni. De mindíg,
minden versében, tárgyuk, hangjuk, terjedelmük, formájuk, mondanivalójuk
minden rendkívüli változatosságán keresztül folyton érezzük az
összetartozást egy egyetlen egységgel, a költővel magával, sohasem
halványodik el tudatunkban, hogy itt Babits Mihály beszél. Mintha minden
verséből látható sugarak vezetnének az egy focusba, a költő
egyéniségébe. Olyan egyéni, mindenki mástól elkülönített a hangja, hogy
lehetetlen összetéveszteni mással. Mint ahogy ráismerek élő hangjára,
akármit mond és akármilyen hangsúllyal, akármilyen lélekállapotban
mondja, épp így ráismerek: az írott hangjára is. Ez nem olyan gyakori
dolog, mint az ember gondolná. A legtöbb íróra rá lehet ismerni, de ha
pontosan megfigyeljük, hogy miről, hát rendszerint azt találjuk, a
modorosságairól, nem pedig a hangjának egyéni voltáról. Ha az egyéniség
az, ami az embert elkülöníti az egész többi világtól, akkor Babits a
legpregnánsabb, minden egyébtől legjobban körülhatárolt egyéniségek
egyike. Belepillantani az egyéniségnek ebbe a zárt világába azokon a
réseken át, melyeket a versek gondolatai, szavai, ritmusai és rímei
nyitnak, a legérdekesebb élmények közé tartozik. Tudatossá tenni, amit
az ember odabenn látott, szavakba és formulákba fejteni nem könnyű dolog
s nem is szándékom e sorokban, melyek nem akarnak egyebet adni, mint egy
megértő kézszorítást a költőnek azok szemeláttára, akik jóformán egész
fejlődésének rokonszenvező tanúi voltak.
Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust
személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál
értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember
szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi
kiváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és
önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a
világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül,
keresve minden jelenség értelmét és lényegét s minden érzéke minden
pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes
ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és
világrészt, épp úgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és
szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet
összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az
intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia
mélységeibe, a mathematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos
temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba, – ez állítja meg
minden könyv előtt. Tudni mindent: ez is az élet teljességének egyik
eszköze; a tudás is a benne dolgozó kielégíthetetlen világérzés egy
megjelenési formája, ezért vágyik rá, nem azért, hogy mint a tudós, az
ismeretek mennél nagyobb halmazát hordja össze magában s ezáltal új
ismeretekre jusson rá. Kifejezni mindent szintén az élet teljességéhez
tartozik s ez vonzza az íráshoz s ez vonzza vissza mindig a vershez,
mert mégis csak a versben lehet legteljesebben kifejezni az embernek az
élethez és a világhoz való viszonyát, a versben lehet legteljesebben
élni az életet annak, akinek számára az élet a lelki élést jelenti.
Babits, mint minden az ő típusából való ember, teljesen lelki életet él,
a materiális életjelenségek csak formák számára, amelyekbe a lelkiek
beleömlenek. S ehhez a lelki élethez is úgy fordul, mint az élet teljes
átélésének módjához; materiális életünk lehetőségei korlátoltak, a nagy
mindenségnek csak parányi részét tudják magukba foglalni, – a lelki élet
ezzel szemben korlátlan, kiterjeszthető a csillagokig és az alvilágig,
behatol az élet legrejtettebb titkaiba. Mit tudunk fizikailag átélni?
Majdnem semmit ahhoz képest, amit lelkünkkel magunkba tudunk ölelni. A
világtól elzárt fogarasi szoba maga válik az egész világgá a költő
számára, aki a lelkével néz bele az életbe. Még a realitások határánál
sem kell megállni, ezen túl egy másik, még nagyobb és korlátlanabb világ
nyílik számára, a fantasztikum világa, amelynek számára nincs idő és
nincsen tér és amelynek számára csak egy korlát van: a forma, amelybe
ömlik minden, ami költő lelkét érinti. A fantasztikum a nagyon erős
lelki életet élők kiterjeszkedése; aki a fizikai életet éli erősen, az
hozzátapad a valósághoz, legfeljebb ha meg tudja változtatni arányait és
széttágítani formáit, – a lelki életet élő el tud lebbenni a valóságtól,
meg tud szabadulni a nehézkedési erő nyügétől s át tud röppenni a
végtelenségbe, ahol a fantázia éli a maga korlátlan játékát. Valami a
fantasztikumból Babits majd minden munkájában, csaknem minden versében
van, ha több nem, hát egy-egy képben, amely egy pillanatra túl-billen a
reális valóságon, egy élettelen tárgy megelevenítésében, egy irreális
rímben. Kedvelt játéka a szavakkal, némely rímeinek sajátságos, első
pillanatra mesterkéltnek látszó, de finomabb fül számára azonnal
meggyőző összecsendülése, a különös vagy elavult vagy nagyon is újszerű
formákkal való kisérletezés sem merőben filológiai kedvtelés eredménye,
hanem a fantasztikumra való hajlamában gyökerezik. Szójátékai a nyelv
fantasztikumát érintik és technikai kisérletezései a fantasztikumnak a
technikába való bevitelét próbálgatják. A fantasztikum a művészet
metafizikája; ugyanaz a kiváncsiság vezeti Babitsot hozzá, amellyel
időnkint elmerül a filozófia meg a mathematika tanulmányozásába.
Megszabadulás ez neki az élet milliónyi apró realitásának terhétől, mely
éppen az erősen reagáló s belül koncentráltan élő lelkeket azzal
fenyegeti, hogy agyonhalmozza és elfödi előlük önmagukat. Lehetőség
arra, hogy a részleteken túl megtalálja az összefoglaló nagy egész
hatalmas körvonalait.