Egy százféle megkötöttségből hirtelen, egyetlen iramodással kibontakozó
tehetséget látunk regényeiben, amelynek fővonásai már eddig is
ismeretesek voltak, de egész sereg olyan új, meglepő vonás került
hozzájuk, melyekről még az író legjobb ismerőinek is alig lehetett
fogalma. Ez a kibontakozás, eddigi írói valójának ez a
megtöbbszöröződése úgy hat, mint egy nagy fellélegzés: végre rátalált a
módjára, hogy mikép adhassa ki magát egész valójában, egész
sokszínűségében, – megtalálta azt a formát, amelyre rendeltetve van.
Innen regényeinek, különösen az elsőnek, a Szinek és évek címűnek
meglepetésszerű hatása mindenkire, aki Kaffka Margit eddigi munkáit
ismerte. Móricz Zsigmond czikke, melyre a Nyugat olvasói még emlékeznek,
ennek a meglepetésnek a felkiáltása – még pedig sokak meglepetéseé.
Kaffka Margit tehetségének lényege a megfigyelés. A megfigyelés abban
áll, hogy az ember agyveleje állandóan gyűjti magába öntudatosan, de
legtöbbnyire öntudatlanul a látott, átélt, tapasztalt dolgok tömegét,
ezek hosszú ideig elrejtőzve szunnyadnak valahol tudata alatt,
ismeretlen mélységekben, de egyetlen képzettársulás vagy másféle
vegyrokonság nyomására hirtelenül felébrednek és a tudat előterébe
nyomulnak olyanformán, mint ahogy egyetlen elefántcsont-gomb megnyomása
után a mindenfelől összefutó villamosvezetékek mentén egész óriási
rendszere gyullad ki a villamoslámpáknak. A dolog azon múlik, hogy
azoknak az elraktározott életbenyomásoknak van-e elegendő rejtett
energiájuk, amely az adott pillanatban a felszínre lendíti őket, mint
ahogy a nyomással mozgásba jutott áram kilobbantja a lámpák fényeit.
Akiben ezek az áramok erősek, abban könnyen és nagy számban támadnak fel
az elraktározódott képzetek, azt erős megfigyelőnek nevezzük s az
csakugyan élesebb megvilágításban látja a dolgokat, mint más, akinek
emlékképei nehezen vagy egyáltalán nem tudnak a kellő pillanatban
kezeügyébe jutni.
A megfigyelés a művészetben analitikai, apró részletekkel jellemző
módszert jelent s minden irodalmi forma között a regény a leginkább
analitikus természetű, megfigyelésre utalt. A nagy regényírók mindig
nagy megfigyelők is és mindenki, akinek lényege a megfigyelés,
előbb-utóbb a regényre terelődik.
Kaffka Margit regénye – maradjunk egyelőre a Szinek és évek-nél – az
apró megfigyelések rendkívüli tömegéből van összerakva. Az egész
tulajdonképen nem egyéb, mint egyetlen asszony élettörténete, azoknak a
lelki, gazdasági és társadalmi bonyodalmaknak a története, melyekből ez
az asszonyi sors kialakúl s egyúttal története azoknak a rezonanciáknak,
melyeket ezek a bonyodalmak az asszony lelkében keltenek. Minden, ami a
regényben történik, erre az egyetlen asszonyra van vonatkoztatva, az
olvasó mindent ennek az asszonynak a lelkén keresztül lát. Ennek
megfelelően kitünő érzékkel van megválasztva a forma is: az asszony maga
néz vissza, mindenbe beletörődött s mindenből kimaradt öregségében,
életére s úgy mondja el annak eseményeit, ahogy most utólag elfeledett
vagy eddig soha tudatossá nem is vált benyomások nyomán feltámadnak
benne. Eleitől végig az ő szemén keresztül látunk mindent, csak olyat
látunk, amit ő átélt és látott. Ezzel a dolgok maguktól, organikusan
lépnek kapcsolatba vele magával. Ő pedig, a főalak, teljes, minden
oldalról való megvilágítottságában áll előttünk. Nemcsak látjuk és
értjük élete folyását, hanem vele együtt átéljük úgy, ahogy ő is
viszatekintésében újra átéli. A végén aztán az egész történet: az
asszony alakja és sorsa úgy áll előttünk, olyan mindenfelől
megvilágitott teljességben, hogy az egész teljesen az élmény hatásával
van ránk. Ez a teljes megvilágítottság pedig az apró, sokszor egészen
aprólékos részletek roppant tömegéből keletkezik. A regényírónak, hogy
mondanivalóját az olvasó élményévé fokozhassa, részletesebben és
pontosabban kell a dolgokat felmutatnia, mint ahogy az élet a maga
dolgait felmutatja, mert csak ezzel egyenlítheti ki a differenciát a
valóság és a valóság illuziójának hatása között.
Az ilyen részletekben való ábrázolás szükségszerűen magával hozza a
rajznak realisztikus voltát: minden valóságokra bomlik, az egész
történet számtalan apró történetnek eredő vonala s mindig meglátszik
rajta ez az összetevődött volta. Semmi rendkívüli dolog nem történik:
Pórtelky Magda élete egészen közönséges izgalmaknak, beletörődéseknek,
viszontagságoknak, bajoknak a története – ezer meg ezer magyar
kisvárosban élő, a szegényedő és degenerálódó, belsőleg is elgyengült,
társadalmi és erkölcsi tartalékaikat elköltő úri osztályból való magyar
asszonynak a története lehetne. Báli diadalok, egy fellobanó és
félbemaradt szerelmes felhevülés, beletörődés a házasságba egy
kelletlenül fogadott, de aztán könnyen elviselhetővé váló férjjel,
kisvárosi jólét és apró társasági sikerek, bosszantó, dacosan provokált
és mégis rettegett pletykák, hirtelen összeomlás a férj
öngyilkosságával, vergődő, akarat és céltudatosság nélküli, az ötleten
túl alig jutó kisérletek valamiféle exisztencia alapítására, egy
szavakban, hosszú levelekben kimerülő szerelem, menekülés az új
házasságba, amely sívár, ideget ölő, lelket elsilányító civakodásokba
fullad s végül megszelidült, tompa, mindent megértő, semmit sem bánó,
mindent mintegy kívülről, idegenül néző öregség – egy asszony élete.
Igazi szenvedély és akarat nélkül folyt le, nem volt benne küzdelem, nem
volt célja, nem voltak szándékai, sohasem volt benne semmi, amiben az
asszony erősen kiélte volna magát – csak történt vele minden, csak
sodródott mindenben, csak zuhogott le rá, tehetetlenre, minden ami vele
történt.
De épen ezzel a mindennapiasságával válik Magda története szimbólikussá.
Egy asszony-ivadék egész sorsát példázza magában, az anyáink ivadékáét,
az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő,
szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó
asszonyok sokaságáét, akik nemcsak nem tudtak a maguk sorsának uraivá
lenni, hanem eszükbe se jutott, hogy ez lehetséges, akik beleszülettek
az úri cselédsorba, természetesnek, végzetszerűnek érezték, se akaratuk,
se gondolatuk nem volt rá, hogy kiszabaduljanak belőle. Nevelésük nem
szerelte fel őket az életküzdelem semmiféle eszközével, tulajdonképen
nem is állt egyébből, mint bizonyos társadalmi és osztályelfogultságok
átörökítéséből. A maguk helyén, egy, az ő származásuknak megfelelő s
elég szerény anyagi igényeiket kielégítő férj oldalán, szóval egészen
normális körülmények között be tudták tölteni a maguk szűkös, kicsinyes
szerepét, amely nem állt egyébből, mint apró-cseprő háztartási és
gyerektisztogatási gondokból és kicsinyes társasági diadalok utáni
versengésekből. De amint útjuk a normálistól eltért, elvesztettek minden
tájékozást, tehetetlen bárányok módjára hajtották elébe a fejüket
mindennek, ami akárhonnan rájuk jön. Régebbi nemzedékekben, amikor az a
társadalmi osztály, a magyar vármegyei úri rend még szilárdúl állt ősi
vagyonában, hagyományos világnézetében, egységes erkölcsében, az
asszonyi sorsok ilyen kisiklása ritkaságszámba ment. Abban a nemzedékben
azonban, amelybe Pórtelky Magda beleszületett, már minden feloszlott
vagy legalább is ingadozott, a régi gazdasági, erkölcsi és szellemi
kapcsok meglazultak s ennek a feloszlásnak az asszonyok voltak első
áldozatai, mert ami feloszlott és meglazult, az nekik egyetlen
menedékük, fentartó erejük volt – ők az átalakulásban elvesztettek
mindent, amijük anyáiknak még megvolt. A teljes asszonyi
kiszolgáltatottság – ez Pórtelky Magdának a sorsa s ebből ered minden
külső-belső komplikációja. Ennek az átmeneti asszony-tipusnak
átfejlődése egy új, legalább a létfentartásban fegyverzettebb nő-tipussá
már jelezve van a Szinek és évek-ben, Magda leányainak
silhouette-képeiben s ennek mélyebb, differenciáltabb, lelkiebb, de épen
ezért degeneráltabb komplikációiról szól Kaffka Margit másik regénye, a
Mária évei. A gyökér, önmagának ez a tompa, akarattalan, iniciatívára
képtelen átengedése a vak végzetnek, itt is megvan. A Magda életének
erotikátlansága Máriánál már a szerelmi vágyakat a fantáziába szűrő
hisztériává fejlődik s a vak történésből sikoltó tragédia lesz – a két
regény két egymásután következő nemzedék hirtelen átzuhanását jelenti
két ellentétes világba. A régi asszony alól kiszaladt a talaj s az utána
jövő új asszony még nem tudja hova akasztani a gyökerét. A Szinek és
évek a régi asszonyi tipus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei a
még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára
megnyilt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába
rettenő nyugtalan vibrálását. Mind a kettő a mi mai életünkből való, a
két tipus egyes példányai mindennap a szemünk előtt vannak – Kaffka
Margit két regénye a mi átmeneti, a régitől már elszakadt, az újba még
bele nem nőtt magyar életünk fontos és gyökeres jelenségeit példázza a
nőnek az életben elfoglalt helyzete szempontjából. S ebben mind a két
regény megközelíti a regény műformájához kötött és belőle folyó
követelményt, hogy cselekvénye sugarával az életnek egy széles ívet
befoglaló szelvényét világítsa meg.
Az alakok mögött háttérül a magyar kisváros áll, az első regényben
részletesen, az alakok egész sorában megrajzolva, a Mária éveiben csak
néhány vázlatos vonással odavetve. Ezt a levegőt, mely pedig a magyar
életnek legjellemzőbb része, a mai irodalom fedezte fel. Kicsinyességét,
füllesztő voltát, perspektiváinak szükösségét, amely mindent, embereket
és dolgokat eltörpít, gondolattalan ürességét, családi összeszövődéseit,
társadalmi tagozódását a paraszt-néptől fel a vármegye, fel a grófi
kastély uraiig, a Szinek és évek a megfigyelés és a megjelenítés megkapó
erejével mutatja elénk. Az előtérben csak Magda rokonsága áll, megannyi
típus-szerű, mindenütt megtalálható alak, de a háttérben, egyes
alakokban ott vannak az idegen eredetű nyárspolgárság, a cselédnép, a
parasztok képviselői is, – meg vannak a megyei gyülésre, megyebálokra
időnkint beránduló falusi urak alakjai is, – szóval minden, ami egy
vármegyei székvárosnak színét és rajzát adja. Kaffka Margit kitünően ért
az alakok beállításához, egymással kapcsolatba hozatalához, néha egy-két
vonással, néha részletesebb rajzzal, de minden alakot meg tud
eleveníteni. Lehetetlen menekülni attól a gondolattól, hogy itt csupa
látott alakokról van szó és mindig bámuljuk azt az átható tekintetet,
mely mint az üvegen néz keresztül minden emberen és fel tud fedni
mindent, ami bennük van. Ebben a tekintetben nincs még két modern
regény, amely a magyar élet ekkora körét ily mindenfelől való
plasztikusságban tárná fel. Mint társadalom-rajz a Szinek és évek
mindenesetre a legnagyobbszabású magyar regények közé tartozik.
Kaffka Margit látásában van valami objektivítás, amely sokszor szinte a
kegyetlenség és kegyelettelenség hatását teszi. Olyan dolgokat rajzol,
amelyekhez valamikor lelkileg is köze volt, de nagyon messze elszakadt
tőlük, nagyon is magasra fölébük került s úgy néz rájuk, mintha valami
tőle egészen idegen világot nézne. Minden van benne: megértés, elnézés,
megbocsátás; megvan az a megnyugvás is, hogy minden úgy történik, ahogy
történnie kell, csak az elfogultság nincs meg, amely a szeretetből
fakad. A nagyon éles, penetráló intelligencia hűvös fénye ez, amely
pótolja a veleérzést, de csak pótolja és nem feledtetheti el hiányát. Ő
benne is megvan az, ami a Mária évei hősnőjének tragikuma: a mindig
résen álló, önmagát soha egy pillanatra sem felejtő tudatosság. Ez a
különös vonás adja meg sajátságos hideg ragyogását verseinek is,
melyekben mindig lefojtva vagy az öncontrollon átszűrve találjuk az
önkéntelenül feltörő érzést s regényeinek ez adja meg tulajdonképeni
alaphangulatát. Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka
Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó
kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túl vannak, amitől
elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog. A mások dolgán
való megrendülés nem asszonyi kenyér; hiába beszélnek ezer év óta
asszonyi lágyságról, az élet legtöbb dolgában a férfi a lágyabb,
megindulásokra képesebb, impulzivebb, hangulatoknak könnyebben engedő.
Kaffka Margit pillantása az acél hegyességével, de az acél keménységével
is fúródik mindenbe és mindenkibe, – látva a módot, ahogy alakjaival
bánik, mindig az az érzésem van, hogy nem szeretnék a tolla hegyére
kerülni. Regényeinek egész hadseregnyi alakja közt nincs egy sem, akivel
lágyabban bánna el a többinél – legkegyetlenebbül pedig azzal bánik, aki
szemmelláthatólag lelkileg legközelebb áll hozzá: Máriával. Épen ezzel
árulja el azokat a kapcsokat, melyek tőle alakjához vezetnek.
Kegyetlensége nemcsak abban áll, hogy mindent meglát, hanem épen úgy
abban is, hogy mindent szavakba foglal. A szónak talán egy írónál sincs
olyan fontos szerepe, mint éppen ő nála. „A természet legdrágább
ajándéka a szó“ – ilyesformát mond a Szinek és évek-ben s a másik
regényben is ismételten előfordul, egész kis elméletté kiszélesítve ez a
gondolat. Az emberi élet túlnyomó része nem akcióban folyik le, hanem
szavakban s a szó lényegesebb az emberre nézve, mint a tett, – ez az
alapja ennek a gondolatnak. Objektiven nézve teljesen hamis alap, a szó
magában véve nem rejt életet, csakis valami akcióval kapcsolatban válik
élővé; az ember egész életét nem a szavakban öntudatra jutott belső
rúgók irányítják, hanem az öntudatlanok, a szó tudatosságáig sohasem
jutók. A szónak, mint életértéknek ilyen túlbecsülése csakis olyanoknál
lehetséges, akik az életet nem élik, hanem elgondolják, mint a Mária
évei hősnője s a nőknél éppen azért van a szónak nagyobb fontossága,
mint a férfiaknál, mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal
kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát
szavakban pazarolják el fölösleg élet-energiájukat. Kaffka Margit női
mind töredék, csonka életet élnek s náluk csakugyan szavakba foszlik
minden. S éppen ebben a mindent-kimondásban, amely lelküket mintegy
üvegen keresztül láttatja, van meg a kegyetlenség: a minden sugarat
átbocsátó üveg hidegsége.
A szónak ez az uralkodása bélyegzi Kaffka Margit előadása módját. Innen
kifejezésének nagy szóbősége; mindent teljesen, tisztán akar látatni,
semmit sem akar a sejtésre bízni, tehát sok szóra, a jelzők, a mondatok
halmozására van szükség. Novelláiban ez néha modorosságokra vezet,
itt-ott regényeiben is, bár a Szinek és évek ebben a tekintetben is
legérettebb és legtisztább munkája. Itt a nagy szóbőség nagy
feszültséget is jelent s nem esik a tömörség rovására, nem csupán a
mindent kifejezni törekvést árulja el, hanem a mindent kifejezni tudást
is. A Mária évei nyugtalan szóhalmazása ismét más hatást kelt.
Összekapcsolódik az egész regénynek psychologiájával, hiszen itt nem is
történik egyéb, mint hogy Mária beszél – másokkal és magamagával – a
szerelemről és ezekben a beszédekben éli fel minden szerelmi képességét,
úgy hogy mikor tettre kerülne a sor, már nem marad semmije.
Beszédközben gyönyörü szók, szólások, ragyogó ötletek pattannak ki
Kaffka Margit tollából, nyelvének megragadó belső ritmikája van. A mai
magyar stilus legfinomabb művészei között kell őt emlegetni; nyelvi
készsége, anyagbeli bősége, ereje, egyéni zamata, az a simulékonyság,
amellyel a nyelv a mondanivaló tartalmához és hangulatához alkalmazkodni
tud – talán ez a legigazibb művészi vonás Kaffka Margit írásában. S mint
megfigyelésének s általában munkája egész tartalmának, a stilusának is
leginkább jellemzője az átéltség; minden szón, amelyet kimond, az élet
hamva érzik, a kimondó belső életével való kapcsolat s mondatai is
életet kapnak ebből a kapcsolatból. Stílusa roppantul feszült gondolati
életet árul el, mintha csak érintenie kellene az agyát, hogy dúsan
pattanjanak ki belőle a villamos szikrák. Mennyire ki tudja adni ez a
stílus nemcsak a dolgok tartalmát, hanem a hangulatukat is, annak fényes
példái a Színek és évek-ben a nagy tűzvésznek zakatoló rémülettel teli,
borzalomtól és valami szinte gyönyörteljes izgalomtól reszkető s mégis
szűkszavú leírása, vagy az a messziről hangzó melódiához hasonló
gyöngéd, ellágyult hangulat ugyanannak a regénynek talán legszebb és
mindenesetre legmelegebb jelenlétében, mikor az öregedő, fáradt,
elgyötört Magdához betér hajnali muzsikaszóval lánykori szerelmese.
Ennek a képnek szavaiban olyan visszasíró őszi hangulat bujkál, hogy
mindig és mindig elfogódottan gondolunk rá vissza.
*
Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az
író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz
művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes
megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták
az irónő nevet, amely selejtes minőségű és gyanús jóhiszeműségű írással
vált egyértelművé. Kaffka Margitot mindenekfelett írásának
becsületessége emeli ki; ő csak magát adja, a maga különös asszonyi
lényét, amely kissé még nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog
az új gondolatok világában, sokon meglepetten csodálkozik, amit a
messzebb gondolkodási tradiciójú férfiagy már rég magától értetődőnek
tart, sokat újra gondol, ami a férfi számára már régen végig van
gondolva, sok olyan problémával elbajlódik, ami már nem is probléma
többé, sokat vakmerőség számba vesz, amin a férfigondolkodás már régen
túl van. Ép ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránt szinte
gyermekes kiváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát
és frisseségét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött
tudtunk, ő nála új életet kap, mert másféle, másképen működő, asszonyi
agyon szűrődött keresztül. Irása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen
öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszony-generációk hosszú sora
ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel.
Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s
tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében.
Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új,
eddig nem sejtett, de egészen asszonyra való képességek pattannak elő.
Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik,
amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fentartás nélküli testi
odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai
asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az
asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem
egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna hozzá, mintha magától
jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész
világon.
(1913.)
LOVIK KÁROLY
Nemrégiben Lovik Károly egy önéletrajzában melyet a Pesti Futár számára
írt, csöndes iróníával állapítja meg, hogy dolgozik már vagy húsz év
óta, írt novellát, ujságcikket sok százat, adott ki könyvet tíznél
többet és soha a kritika érdemlegesen nem szólt róla, irodalmi társaság
nem vette észre, könyveit alig vette valaki. Szóval mindabból, az író
észre tudja venni, van-e munkájának valami hatása az emberekre,
foglalkoznak-e vele, figyelembe veszik-e a szavát, ő neki nem volt semmi
része. Az a visszhangtalanság, amellyel a magyar iró küzködik s amely
egyik főoka annak, hogy a magyar írás nem tud igazi és benső kapcsolatba
jutni a magyar élettel, az ő esetében a rendesnél is némább volt.
Most azonban, legutóbb, mintha változott volna ez is. Lovik Károlyt
kezdik észrevenni. Itt is, ott is bámuló szavakat hallunk róla, élvezői
támadtak, akik ki is mondják, mennyire élvezik, fiatal írók esküsznek rá
s a fiatal írók értékelését szankcionálja a tartózkodó s olyan írókkal
szemben, akik csak írók és semmi egyebek, rendszerint szigorú
magatartású Budapesti Szemle is, amely szívesen közli novelláit és róla
írta legteljesebben elismerő kritikái egyikét. Az a bizonyos százszavú
visszhang, amelyre az írónak olyan szüksége van, mint a színésznek a
közönség szeretet-nyilvánítására, még mindig csak kevés szavú, de ma
Lovik Károly sem szólhat olyan teljes visszhangtalanságról, mint még
néhány hónappal ezelőtt.
Aki ismeri Loviknak a kilencvenes évek közepe táján kezdődő írói
munkásságát, az kissé meg is lepődhetik, hogy mért csak most kezdik
észrevenni s mért veszik most észre, ha eddig nem vették. Nem látni
rajta a tehetség váratlan kiterjeszkedését, sem hirtelen felszökkenését,
új dolgai csak annyiban különbek a régieknél, amennyiben teljesebb
zamatú a télire eltett alma a fáról most leszedettnél: megférfiasodott,
kitelt a szava, biztosabb és nyugodtabb lett a keze és végkép
meghatározódtak a lelki perspektivái. Azért ugyanaz a szó, ugyanaz a kéz
és ugyanazok a perspektivák. Az egyes munkák közt semmi lényeges
színvonalbeli különbség. Az író nem változott, csak úgy látszik, a
beállítása változott és úgylátszik olvasói egy részének ízlése
változott. Az író nem tett egy lépést sem az emberek felé, akiknek
novelláit, regényeit írja, – megvárta, hogy ezek jőjjenek hozzzá.
Ez az úrias tartózkodás, az emberek véleményével való udvarias
nemtörődés a legjellemzőbb vonása Loviknak írásának is. Mikor az ő
munkáit olvassuk, – s ha az új könyve elébe tett jegyzék minden munkáját
felsorolja, akkor e sorok írója annak idején, megjelenésükkor
valamennyit olvasta – mindig ilyenformán marad meg bennük az író képe.
Egy hűvösen, előkelően tartózkodó ember, aki sokat ad a társadalmi
formák, a külső megjelenés korrektségére, gondosan ügyel arra, hogy
egy-egy kelleténél szenvedélyesebb gesztus, hangosabb szó, erőszakosabb
fordulat meg ne zavarja ezt a korrektséget s aki férfiúi
szemérmetességgel és úri self-controllal csak éppen annyit mutat meg
önmagából, belsejéből, kicsi és nagy lelki ügyeiből, amennyi
elkerülhetetlenül szükséges. Írtózik a feltünéstől, mint valami
közönséges dologtól, az eredetiség pózaitól s inkább eltűri, hogy mások
hatása alatt állónak látszassék, semhogy túlságosan hangsúlyozza saját
különállását. S éppen ezzel éri el, hogy mégis külön áll: nem megy
semmihez igen közel, nem bocsát semmit igen közel magához, nem olvad
bele teljesen semmibe, mindig ura marad önmagának és mondanivalójának.
Mégis mindig elárulja magát, bár semmit nem mond ki közvetlenül,
mindent, csak úgy éreztet, legnagyobb felindulásait közvetetten közli
velünk a hangjának modulációival, egy-egy önkéntelen, diszkrét, de
eláruló mozdulattal, egy-egy hirtelen és mindenbe bevilágító
hangsúllyal. Elegáns tartózkodása folytonos küzdelemben van az ember
természetes közlékenységével, hűvössége palástja alól nagy érzékenység
melegszik ki és biztosan, másíthatatlan zártsággal, szűkszavúan
odavetett formáin mindig érzik a kéz ideges remegése. Írói intelligencia
fékezi beszédét, ezzel tud fölébe emelkedni a „dolgok könnyei“-nek és a
maga könnyeinek, de ez alól a fölény alól valami megbékélt szomorúság
fojtott sóhajai szállnak fel. E kettőnek elegyedéséből lesz az irónia.