magyar népélet rajzához hozott, épen az, hogy nála jelenik meg először a
falu társadalma a maga egész rétegezettségében. Az ő szemében – ez a
legjobban Sárarany regényében látható – a falu egy teljes zárt
társadalmi egység, melyben benne vannak a nagy társadalmi szerkezet
összes rétegei, a legalsóbb proletárságtól fel a
paraszt-arisztokráciáig, – a Sári biró kedélyes cselekvénye mögött pedig
ezeknek a rétegeknek a falu közdolgai körüli súrlódása terül el komoly
háttérül. Félig ehhez a parasztosztályhoz tartozik, féllábbal kinn van
belőle, a falu osztálytalanja, a tanitó, aki bejáratos a falusi
honorácior-osztályba, de együtt mulat a módosabb parasztgazdákkal is és
mindenütt ő az utolsó, mert mindenütt a legszegényebb és egyképen függő
helyzetben van mindegyik osztálytól. A parasztság és az intelligencia,
amely papokból, jegyzőkből és közepes birtokosokból áll, egymástól
messze elkülönítve él. Jellemző, hogy a Sárarany regényben a tanító az
egyetlen kaputos ember (a grófokat nem számítva, mert azok külön lapra
tartoznak), viszont a Galamb papné és Árvalányok kis regényekben,
amelyek a kálvinista papok élete körül forognak, csak egészen mellékesen
játszik szerepet paraszt. Ez a kálvinista papság is egészen máskép tűnik
fel, mint ahogy megszoktuk az irodalomban látni. Eddigelé Baksay Sándor
volt a magyar falusi kálvinista papság legnagyobb hatású rajzolója, de ő
nála teljesen idealizálva, optimista szemüvegen nézve jelenik meg a pap,
legfeljebb a szerető humor enyhíti beállításának kenetességét. Móricznál
mindnyájunkkal egyforma szenvedélyekkel felruházott, egyforma bűnökben
fetrengő, az élet kicsinyes gondjaival küzködő ember a pap is, akinek a
papság csak ép olyan munka, olyan routine, mint a hivatalnoknak a
hivatal s foglalkozásának természete, amely alapjában véve mindig
vallásos érzésekből megszállott lelket kívánna meg, csak modorosságok
alakjában nyilatkozik meg rajta.
A falu Móricznál nem a csöndes, idillikus nyugalom tanyája, hanem
fülledt, nehéz, fojtó levegőjű, mindenfelől ezer korláttal
körüldeszkázott börtön, amely nyomasztólag hat minden egyéni
nyilvánulásra, amelyben befelé emésztődve évődnek, elrejtekezve s a
válságok pillanataiban annál brutálisabban kitörve az emberi
szenvedélyek. Móricz minden regényében, de legtöbb novellájában is sűrű,
villamossággal telített a levegő s ez a megsűrűdöttség csak nagy
robbanások alakjában tud könnyíteni magán. Milyen más képet kapunk tőle
a faluról, mint a gyönyörködő Jókaitól, a mulatságot szerető Mikszáthtól
és az idillizáló Gárdonyitól! Neki más a szempontja, a benne élt,
gyökereit még ma is benne érző, de szellemileg és erkölcsileg belőle
kiemelkedett ember szólal meg, amint a város magasabb kulturájú,
szabadabb levegőjű, szélesebb mozgási körű életéből visszatekint az
elhagyott faluba, mint egy olyan fázisába az életnek, melynek hatását
még érzi magán, de már tulfejlődött rajta. Mennyire tipikusan mai magyar
dolog ez!
Móricz falu-rajza több oldalú, teljesebb, a dolgok gyökereit és
árnyalatait jobban felmutató, mint akármelyik elődjéé. Neki legerősebb
tulajdonsága a szemlélet elevensége, amely mindent egyszerre, egész
teljességében tud meglátni és plasztikailag megrajzolni s ez érvényesül
a falu rajzában is. A nagy realisták módján, rendkivül objektiven lát s
objektivitását csak egy indulai elem szinezi meg: a felháborodás,
melyben moralista szelleme nyilatkozik. Ez a morális felháborodás
legvilágosabban erotikus részleteiben érezhető; az erotikum nála mindig
végzetes, tragikus, fekete lánggal lobogó, az embernek a érzékiségével
vívott örök harca ég benne. Munkáinak ez az eleme találkozott legtöbb
ellenmondással. A magyar irodalom eddig nagyon szemérmetes irodalom
volt; a nyilt erotikát félénken kerülte, a paraszterotika brutális
őszintesége, durvasága, érintetlensége a kulturától, mely az uraknál a
szerelmi ügyeket a pikantéria gáláns fátyolával vonja be, sokakban
kényelmetlen érzést támasztott. A magyar intelligencia különösen van a
paraszttal: a valóságban nem törődik, rendszerint rossz viszonyban van
vele, nem érti, ha lehet, elnyomja, mindenesetre elhanyagolja, az
irodalomban aztán idealizálja, megdicsőiti s ebben az idealizálásban
valami hazafias dolgot lát. Móricz azonban máskép bánik vele: cseppet
sem idealizálja, összes hibáival, bűneivel mutatja be, de érti, átérzi
és törődik vele, megértő szemmel kiséri el élete legkisebb zúgába, az
idősebb, jobb és kulturában különb testvér haragjával korbácsolja
bűneiben s a testvér együttérző szeretetével öleli magához
szenvedéseiben. Ez általában a magyar társadalom minden rétegéhez való
viszonya: mindenütt családtagnak érzi magát köztük s érzi a családtagok
közösség-érzetét, de érzi azt a jogát is, hogy megmondja nyiltan,
brutálisan a maga véleményét.
Minden előtte járt írónknál a paraszt mint egyszerű, néhány elemien
tipikus vonásból összetevődött, kevés komplikációjú lény jelenik meg.
Móricz megmutatja, hogy a paraszt is ép olyan sokrétű, komplikált, az
érzés, az indulat, a szenvedély, az érdek végtelen sokféle árnyalatából
összetevődő lény, mint minden ember s ép oly hullámzó, viharos,
válságoktól gyötört, hevülésektől felmagasztalt belső életet él. Egész
irodalmunkban, Kemény Zsigmond óta, alig találunk olyan komplikált,
annyi sokféle szálra felbontható regény-alakot, mint a Sárarany Túri
Danija. A lelki komplikációknak, az ember belső életének ez a gazdagabb
rajza az, ami Móriczot az irodalom modern áramlatához köti. Az emberrajz
nála is, mint minden modernnek nevezett irónál, a pszichológiai
komplikációk rajza.
A másik vonás, ami legközvetlenebbül köti a magyar irodalom legifjabb
nemzedékéhez: az elégedetlenség szelleme, amely tisztán láttatja vele a
magyar élet minden baját, elmaradottságát, bűnét. Innen a dacos vonás
benne, a haragos igazmondás, az öklével az asztalra csapó felháborodás.
Minden nagyobb munkája egy-egy indulatos tiltakozás a magyar élet valami
jelensége ellen. A maga módja szerint ő is forradalmi szellem – nem
politikai forradalmár, mint Ady, inkább morális forradalmárnak lehetne
mondani. Minden irónk közt ő mondja a leglesujtóbb kritikát a mai magyar
társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, még pedig épen azokon
a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség
illuzióival vettünk körül.
V.
Nem mi vetjük fel itt először a kérdést: mi az, ami mint közös vonás
összeköti és egységbe foglalja az egész új irodalmi nemzedéket. Nem
vagyok barátja a szellemi élet mozgalmaiban a jelenségek túlságos egy
pontra centralizálásának, de annyit meg kell engedni, hogy bizonyos
közös vonásokat már csak az egyazon generációból valóság is megállapít.
Esztétikai egységbe szorítani annyi és oly különböző egyéniséget,
akiknek mindegyike önálló művészi jelenség, bizonyára hiábavaló
kisérletezés volna, csak szaporitanók vele azoknak a túl-elasztikus
fogalmaknak a számát, amelyek csak a dolgok tisztázódásának
megnehezitésére valók. A lelki motivumoknak bizonyos közössége azonban
meg szokott lenni az egy ivadékból való szellemekben.
Ez a közös vonás a mi legfiatalabb irodalmunkban: az intellektuális
nyugtalanság szelleme, amely míg egyfelől a lelki motivumok
kimélyitésére, erősebb és hevesebb átélésre sarkal, másfelől fokozza a
lelki érzékenységet, az egész lelki életet árnyalatokban gazdagabbá,
erősebb hullámzásúvá teszi. Ebből származik az elégedetlenség szelleme
is, amely az embereket eltölti, a tiltakozás a meglevő és megvolt ellen,
amely az újnak, az eddig még nem próbáltnak keresésére vezet. Olyan
világézetet teremt ez a lelki állapot, amelyben nem maradnak helyükön az
eddigi értékek, új értékek alakulnak és régiek szűnnek meg. A formákban
is innen az újnak keresése, a kisérletezés szelleme, amely
legtipikusabban e nemzedéknek Ady és Móricz mellett legkiválóbb
tehetségén, Babits Mihályon figyelhető meg. S ez fűzi az egész irodalmi
mozgalmat legszorosabban a mai politikai progressziv mozgalmakhoz: ennek
is, annak is az a törekvése, hogy megküzdjön a régivel, a tradiciókban
megcsontosodottal, hogy megteremthesse az újat. Mindegyik mozgalom a
maga külön területén dolgozik, de kiegésziti egymást, az egyiknek
terjedése a másiknak is sietteti diadalát. Mind a kettő a magyar
lelkeknek egyazon pszichológiai állapotából fakad s egy tőről
metszettségük, ha néha a területek egymástól távoleső volta miatt
elhomályosodik is, a legfontosabb pontokon mindig nyilvánvaló annak
számára, aki a dolgokat figyelmesen és magasabb szempontokból szemléli.
(1912.)
GYULAI PÁL POSTHUMUS KÖNYVE
Az a Gyulai Pál, akit mi ismertünk, a kilencvenes évek Gyulaija, egy
bájos, peckes öreg úr, aki mint egy darab történelem járt közöttünk,
történelmi nagy idők szemtanuja és részese, történelmi emberek barátja s
küzdőtársa, egy hátrahagyott emléke a multnak, amely nagy volt, szép
volt, dicső volt és – mult volt. Ami eszmét nem nagyon gazdag, de
erőteljes agya termett, az már nem volt új számunkra, az előttünk járt
nemzedék köztudatként hagyta ránk; amiért valaha küzdött, az már ki volt
küzdve és nemcsak Gyulaié volt, hanem az egész nemzeté, mindenkié. Már a
gimnáziumból úgy jöttünk, hogy tudtuk mindazt, ami Gyulai tudásában
lényeges volt, persze mi úgy tudtuk, hogy tankönyveink, tanáraink készen
adták át nekünk, ő pedig úgy tudta, hogy egy életen át verekedett
érette. Az egyetemen, az Akadémiában, a Kisfaludy-társaságban, ha
előadást tartott, vagy jobban mondva felolvasott, akár előre tudhattuk,
mit fog mondani s vajmi ritkán is mondott már olyat, amit valamelyik
régi munkájában megírva ne találtunk volna. Nekünk ő már történeti alak
volt, csak testileg a jelenhez tartozó, lelkileg egy régebbi generáció
maradéka, akinek a jelennel vajmi kevés kapcsolata van. Az új idők új
nemzedékét nem értette, nem is igen akarta érteni, nem volt épen
ellensége, csak kívülről, kissé csodálkozva, kissé bosszankodva nézte,
lelkileg egészen idegen volt tőle. Szellemileg, akkor még, nem volt
megcsökkenve, az értékeset még az új dolgokon is meg tudta látni, de
fejlődésében már régen megállott, különben sem elasztikus gondolkodása
már nemcsak átalakulni, de bővülni sem tudott. Az ő gondolatainak
világa, egész gondolkodásának köre és jelleme már kész volt a hatvanas
években, azóta nem termett benne semmi új s a haladó életkor csak egyre
kiszélesítette az űrt, amely közte és a felnövekvő új generációk között
meredezett. Negyven évvel élte túl az utolsó alakító benyomást, melyet
az élettől, az irodalomtól és a tudománytól kapott, negyven éven át csak
állott az idő sodrában, engedte magán keresztülfolyni hullámait.
Hatással nem voltak rá, mint ahogy nincsenek hatással az ablaküvegre,
melyen átömlenek, az egymásután kelő napok sugarai. Aközött a Gyulai
között, aki a Vörösmarty életrajzát írta és aközött a Gyulai között,
akivel a milennium ideje táján az egyetemen vitatkoztunk, nincs semmi
különbség, legfeljebb némi quantitativ különbség, amely az öregségből
magából folyt.
Példátlanul egységes lélek volt, hullámzás, átalakulások, belső válságok
és ellenmondások nélküli ember. A tizenkilencedik századi ember
szkepsziséből nem volt benne egy szikra sem, nem volt tehetsége a
kételkedésre, amit egyszer kigondolt és igaznak ismert, az többé nem
lehetett előtte vita tárgya. Valamit átgondolni annyit jelentett, mint
örökre elintézni, úgy hogy többet ne is kelljen, ne is lehessen róla
gondolkodni. Nemcsak a tartalma nem változott nála az egyszer elgondolt
gondolatnak, hanem a színe, a formája, a hangulata sem, mert nála a
szín, forma és hangulat is szervesen hozzá tartozott a gondolathoz s
csak ezzel együtt tudott változni. Ez a szilárd egységesség, amely
egyúttal fejlődésre való képtelenséget is jelent, volt az ő lényének
alapvonása s ez határozta meg az élettel és az irodalommal szemben való
helyzetét is.
Nem tartozott a nagy megértők közé, akik bele tudják magukat élni
mindenbe, ami elébük kerül, a dolgokat minden oldalukról és minden
vonatkozásukban meg akarják érteni és hozzá tudnak alakulni mindenhez,
amit átélnek vagy olvasnak. Mindig ő maga volt, semmihez és senkihez nem
hasonuló. A költőkből csak annyit tudott magába fölvenni, amennyi vele
vegyileg rokon volt, tulajdonkép csak önmagát olvasta ki mindenből,
Vörösmartyból csak annyit látott meg, amennyi ő benne Vörösmartyval
rokon volt. Az igazi Vörösmarty tízszerte gazdagabb és sokfélébb, mint
az ő Vörösmartyja, ezt most kezdjük csak igazán észrevenni, amikor
mindjobban szabadulunk Gyulai rendkívül szuggesztiv egyéniségének
szuggesztiója alól. Petőfit ő méltatta legelőször értékéhez méltóan, de
csak az eszthetikai értékeket tudta benne méltatni, egyéniségét, amely
övétől lényegesen különböző volt, soha nem tudta egészen megérteni, sőt
igazán rokonszenvezni sem tudott vele. Arany a legjobb barátja volt, az
az ember, aki érzelmileg és szellemileg a legnagyobb hatással volt rá,
de Arany tépelődése, önmagával való küzködése, kételyektől és a belső
válságoktól szaggatott lelke legfeljebb baráti szánalmat keltett benne;
hogy Arany lényének ez volt a lényege, költői alkotásának igazi
meghatározója, az talán az eszébe sem jutott.
Sajátságosan egocentrikus lélek volt, aki sohasem tudott kihelyezkedni
magából, semmit tudott a saját szempontjából nézni, hanem mindent csak a
maga egyéni szempontjából. A világ örökös, hullámzó változásaiban
egyetlen fix pontja volt: önmaga, minden más a világon csak ehhez a fix
ponthoz viszonyítva létezett.
Mindezért az ő egész gondolkodásában és kivált kritikájában nem a
megértésen van a hangsúly, hanem az értékelésen. Megállapitott magában
bizonyos erkölcsi és eszthetikai értékeket, amelyek tulajdonképen az ő
emberi jellemének és írói gyakorlatának érték-fogalmakká való
átfogalmazásai voltak s ezekhez mért mindent. Ami ezeknek megfelelt, azt
elfogadta, ami velük ellentétben állott, azt elvetette. Értékei tehát
teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és
hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, megvolt az általános érvényük
is. Komolyság, emelkedett erkölcs, szilárd lelki és szellemi egyensúly,
erős művészi ösztön, föltétlen emberi és művészi becsületesség, bizonyos
merev, de nem inhumánus puritánság, eleven szimmetria-érzék, szinte
csalhatatlan stílus-érzék, jóravaló polgári realitás, ezek voltak az ő
fő qualitásai s ezeket kereste másokban is. Ami ezeken belül esett, azt
meg tudta érteni és szeretni tudta. Ezek velejükben klasszikai, még
pontosabban római qualitások s az ő kritikai felfogása alapjában véve
egy sajátságos, magyar talajba oltott klasszicizmus, a római kultúra
emlőin nevelkedett generációk izlésének leszűrődése. Ami a költészetben
a klasszicizmussal ellentétben álló: a misztikus elmélyedés, a
fantasztikus szertelenség, a vergődő meghasonlottság, kínzó kételkedés,
az aszimmetria szépségei, a forradalmi szellem, a szabálytalanság heves
lendületű tobzódása, az Gyulaitól annyira idegen volt, mintha egy más
glóbuszról való volna. Heinét szerette, élvezte, lírájára – miután hamar
levetkezte Petőfi hatását – Heine volt a legnagyobb hatással, de csak
elmésségét, metszően éles elméjét, mély hangulatait értette és érezte
át, meghasonlása, iróniája, önkínzása előtt idegenül állott. Ugyanígy
állott Vörösmartyval és Petőfivel szemben s általában minden költővel
szemben.
Azért tudta annyira megőrizni mindenkivel szemben a maga önállóságát.
Nem is tud nem önálló lenni az olyan ember, mint ő, az olyan kerek,
mindenfelől erős korlátokkal körülhatárolt egyéniség, mert nem tud semmi
másba átolvadni, nem tud semmi máshoz hozzáhasonúlni, minden
centrifugális erőt kiközönbösít magából, csak a centripetális erőket
engedi hatni magára. Ez az önállósága idővel az elszigeteltség egy
nemévé alakult, élete utolsó szakában úgyszólván egymaga képviselte az
ellenzéket az egész új irodalmi fejlődéssel, az izlések, a tendenciák és
a művészi formák egész átalakúlt világával szemben. Hogy ez
elszigeteltségében is rendkívüli hatása volt, az nem mindig azt jelenti,
hogy igaza volt, hanem sok esetben abból magyarázható, hogy vele szemben
nem állott a másik, többségben levő párton egyetlen hozzá fogható
nagyobb szabású egyéniség, a fejlődés ügye többnyire gyenge kezekbe volt
letéve s az az új ízlés, amely őt ellenmondásra sarkalta, nem tudott
olyan remekművekben nyilvánulni, amelyeket cáfolatára lehetett volna
felmutatni.
Méltó ellenfele csak az egy Jókai volt. Egész kritikai pályáján, melynek
első felét közhelyeslés kisérte, mert ismert vagy legalább sejtett
nemzeti értékeket mutatott fel – Petőfit, Vörösmartyt, Katonát stb. – a
legnagyobb ellentmondást Jókaira alkalmazott kritikája támasztotta.
Jókairól való ítéletét együtt kapjuk 1861 és 1903 közt írt bírálatainak
most megjelent gyüjteményében.[5] Három cikk szól itt Jókairól, az 1869,
1873. és 1875. évekből s még egy-két más cikkben is vannak rá
hivatkozások vagy alluziók. Könnyű volna belőlük egy kis Jókai-essayt, a
nagy regényíró összefoglaló képét összeállítani, úgy ahogy ez a kép
Gyulaiban tükröződött. S amit ez az essay mondana, annak tartalmával
többnyire egyetértenénk mi is, akiket már nem téveszt meg a kortársi
viszony, akik a mult perspektivájában látjuk Jókait. És mégis, az a
Jókai, aki bennünk ma él, más, mint akit Gyulai megrajzolt. Ha még
annyira igaz is ennek a rajznak minden vonása, az egész kép lényegesen
máskép alakul, mert az egyik vonáson túlerős, a másikon túlgyönge a
hangsúly. Gyulai kitünően meglátta Jókainak fogyatkozásait és erényeit
egyaránt, de nem tudta megérteni Jókai egyéniségét. Másfajta volt, mint
ő, tehát tőle idegen. Még rokonszenvezni sem tudott vele, kritikáján
mindig keresztülérzik valami akaratlan ingerültség, amelyet a kritikusi
tárgyilagosság csak elleplezni tud, elhallgattatni nem.
Jókai a modern író tipusának első kifejezett jelentkezése irodalmunkban.
Regényíró, akinek munkássága átvetette a magyar irodalmi termés
súlypontját a versről a prózai elbeszélésre. Az irodalom nemcsak
művészete, áhítatos áldozásának tárgya, hanem kenyéradója is, ebből s
csak ebből akar élni, sőt jól akar belőle élni. Ez magával hozza a
közönséggel való kontaktus keresését, a népszerűség fontosságát, a
tömeges, tehát gyors és kevéssé megfontolt termelést, munkája sikerének
azokra a tulajdonságokra való támaszkodását, amelyek könnyen, bármikor a
kezeügyében vannak s elhanyagolását oly posztulátumoknak, amelyek a
könnyű, gyors és népszerű munkának akadályára szolgálnak. Főgondja az
olvasó szórakoztatása s ezért nincs szüksége elmélyedésre, sem a
szerkesztés zárt, mindenfelől teljes harmóniával ható művészetére, elég
neki a kellemes, hol vidám, hol megható előadás, az olvasó fantáziájának
lángra gyujtása s azok a fogások, amelyek a könnyen szuggerálható
tömegben hamar felkeltik az illúziókat. Amit adni akar, az alig több az
úgynevezett „unterhaltungslektür“-nél s valóban Jókai ennek a sokat
becsmérelt, de nélkülözhetetlen és soha ki nem irható irodalmi fajtának
egyik legkiválóbb képviselője a tizenkilencedik század egész
irodalmában. A világfelfogás szinvonala dolgában nem több, nem is akar
több lenni átlagos olvasójánál, csak írói tehetségével emelkedik ki
belőle.
Gyulaiban az írónak egészen más ideálja élt. Már maga az is, hogy valaki
anyagi eisztenciáját teljesen az irodalomra alapítja, visszás volt neki.
Ő olyasforma világi pályát tartott méltónak az íróhoz, amilyen az övé
vagy az Arany Jánosé: egy, ha nem is fényes, de tisztes megélhetést
nyujtó közhivatal, mely bizonyos társadalmi dekórumot is ad s amely
mellett mintegy az áhitat óráiban, a közönség kegyétől függetlenül,
legfeljebb a kevés kiválasztottak helyeslésére támaszkodva lehet
dolgozni az irodalomért. Az ő erősen kifejlett morális hajlama valami
immoralitást látott abban, hogy az író anyagilag és társadalmilag is
függővé tegye magát az olvasók tömegeitől. Álláspontjában volt valami
abból a régi felfogásból, amely a költőben valami az emberi
gyarlóságoktól menteset, erkölcsileg is példaadót, igazi vatest akar
látni. Az írók társadalmának mintegy kötelességeül érezte, hogy
olyasféle társadalmi disztinkcióra törekedjék, mint amilyent a köztudat
a bírák vagy a papok magasabb tesületeinek tulajdonít. Valahogy az írói
gentlemanlikebe ütközőnek érezte a szabad író helyzetét, aki függ a
kiadótól, az olvasóktól, a közízléstől s nagyon kevés dolgot tudott
kevésbé megérteni, mint a bohémeséget. Polgárias józansága előtt
érthetetlen volt, hogy valaki, aki egy egész ország közfigyelmének
tárgya, ne úgy rendezze be életét, hogy annak minden részlete
köztiszteletet kelthessen. Bizonyos, hogyha a magyar író tipusa a
fejlődés során a Gyulai ideálja szerint alakul, az írók társadalmi
kasztja ma sokkal előkelőbb, tiszteltebb és dekórumban gazdagabb sorban
állna társadalmunk hierarchiájában, csak az a baj, hogy a Gyulai ideálja
ellenkezik az író psychológiai tipusával és azzal a szereppel, melyet az
író a társadalmi fejlődés rendje szerint mindenütt a világon betölt. S
ha az írók társadalmi megbecsülésének talán nem használt, az irodalomnak
mindenesetre használt az író tipusának az a modern kifejlődése, melyet
Gyulaival szemben Jókai képviselt, mert jelentékenyen kitágította az
irodalmi alkotás lehetőségeinek körét, nem szorította az írókat egy
bizonyos magasabb társadalmi osztályba, hogy éppen csak annak
világnézetét és ízlését fejezzék ki, hanem kívül emelte az összes
társadalmi osztályokon s ezzel lehetővé tette, hogy az egész társadalom
tükröződjék bennük, minden osztályával és minden árnyalatával.
Jókai zsurnaliszta is volt és pedig született
zsurnaliszta-temperamentum, akiben elsőül jelentkezik kifejezetten az
irodalomnak a zsurnalizmussal való kapcsolata, sőt bizonyos tekintetben
tőle való függése. Gyulai világnézetéből kifolyólag ellensége volt a
zsurnalizmus modern formájának. Ő a hirlapíró foglalkozást is irodalmi
mértékekkel mérte – abból a nemzedékből való volt, melyben a lapok
ujdondásza is irodalmi ambicióval írta a naphíreket. Egész életében
harcban állott a sajtóval – soha nem tudta megérteni a szemeláttára
kifejlődő modern hirlapírást, amely az értesülés gyorsaságára, a
percipiális friss impulzivitására, a közönség pillanatnyi
szükségleteinek kielégítésére van alapítva s ezeknek érdekében háttérbe
juttatja a tájékozódás alaposságát, az ítélet megfontoltságát, a
közönség pedagogikus kezelését. Jókai impulziv, kissé könnyelmű és
hangulatoknak készségesen engedő szelleme kiélezetten mutatta Gyulainak
a modern zsurnaliszta fogyatékosságait, sőt megmutatta ezeknek az
irodalmi termelés területébe való behatolását is – ez is nyomós ok volt,
amiért túlélesen látta és fejtette ki Jókai hibáit s nem birta eléggé
méltányolni nagyszerű művészi tulajdonságait. Féltette hatásától az
irodalmat, ellenszenvvel nézte benne a zsurnaliszta-szellemnek irodalmi
térfoglalását, mely csakugyan, ha bizonyos hasznokkal járt is, sokkal
többet ártott s mely alól csak ma kezdi nagy nehezen függetleníteni
magát az irodalom, – amely azonban az irodalmi fejlődésnek szükségszerű,
kimaradhatatlan következménye volt.
Gyulai nem szerette a genialitást, már t. i. abban az értelemben, ahogy
ő ezt a szót használni szokta. Nagy tehetség szertelenséggel,
egyenetlenséggel párosulva, a genienek bizonyos középszerűségekkel való
elegyedése, a fellobbanások és ellankadások közti váltakozás, egészben
véve tökéletlen művek, melyek egyes vonásaikban vagy részleteikben
nagyszerűek, másokban viszont eltörpülők – ezt nevezte ő genialitásnak.
Ő a részletek szépségét csak a szép egészben tudta igazán élvezni,
sohasem nézte a dolgokat részleteikben, csak egészükben. Jókaiban pedig
óriási tökéletességek, nagy, gyakran szinte naiv tökéletlenségekkel
járnak együtt s Gyulai, aki egyáltalán nem volt az eszthetikai
megbocsátások embere, nem tudta úgy élvezni Jókai regényeinek
szépségeit, hogy tökéletlenségeik ne lettek volna folyton a tudatában.