bizonyára ekkor érezte meg költői programmját. Ekkori lelkiállapotát
fejezi ki Uj versek című könyve, az a könyv, amellyel úgyszólván
egyszerre, merész rohammal tört be az irodalomba.
Ennek a könyvnek hatását e sorok írója alighanem tipikusan élte át
önmagán. Véletlen körülmények folytán ekkor találkozott először Ady
nevével úgy, hogy zsámolnia kellett vele. Az első, felületes benyomás
nyugtalanító, zavarba ejtő és ellenmondásokat provokáló volt, de a költő
már ekkor megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul
ingerelték a továbbfoglalkozásra. Az egész annyira új volt, annyira
szokatlan, annyira ellenkezett mindazzal, amire az eddigi magyar
tradició rátanította az embert, de viszont annyira tele volt hangokkal,
sejtelmekkel, hogy az idegenkedő, szinte megdöbbent érzés maga izgatta
az olvasót önmaga ellen a mélyebb, behatóbb elmerülésre.
Petőfi és Arany óta megszoktuk az első pillanatra fülbemászó, erősebb
gondolkodás kényszere nélkül primaer módon érthető beszédet, amely nem
bíz semmit az olvasóra, mindent megmond közvetlenül a mondanivaló és a
szó pontos összezáródásával. A szimbolikus kifejezésmód, a hirtelen és
merész gondolatátvitelekkel, széles ívű ugrásokkal való beszéd, a lírai
benyomásnak impresszionista modorú visszaadása, amelyben a mondanivaló
nem tett meg előbb hosszú utat a gondolkodáson keresztül, hanem abban az
első formájában lép ki, amelyben a tudat felszinére jutott – teljesen
idegen volt annak számára, aki a magyar versen nevelkedett fel s
homályosaknak tüntette fel Ady verseit, az érthetetlenség mindenütt
felhangzó vádját vonta fejére. Pedig csak annyi igaz, hogy rá kellett
jönni olvasásuk módjára, meg kellett ismerni a költő egészen egyéni
eszejárását, kissé bele kellett élni magunkat a költő differenciáltabb,
többféle elemből összetevődött s épen ezért bensőbb foglalkozást,
közvetlenebb veleélést megkívánó lelkiállapotába. Minden költő és minden
vers csak arra hathat a maga teljességében, akiben megvannak, legalább
csirák alakjában, azok a lelki elemek, melyeknek a költő, a vers a
kifejeződése s egy kicsit Ady Endrévé kell válni annak, aki Ady Endrét
teljesen érteni akarja. Ez természetesen csak behatóbb, előzetes
elfogultság nélküli és szeretetteljes foglalkozás mellett volt
lehetséges.
Uj, idegenszerű és mégis közelebbi ismeretségre ingerlő volt Ady
verseinek tartalma is. Egy szenvedéllyel teli szerelem, amely nem a
hagyományos trubadúr-szerelem, a szeretett nőnek minden szépséggel és
erénnyel való felruházása, merőben érzéki szépségeken elvakuló
megmámorosodás, hanem a szerelemnek az az eredeti, ősi, a
kultúr-tradicióktól eltakart, a tudatból visszafojtott, de tudattalanul
is mindig érvényesülő formája: az örök, keserű, harc a nővel, a nemek
nagy, jóvátehetetlen meghasonlása, amely száraz ajkú epedéssel sóvárogja
az egyesülést, az eggyé válást, időnkint elpihen az érzéki mámor
tobzódásaiban, hogy a beteltség sivár pillanataival ismét kiújuljon. A
férfi-ember lázadozása a nő ellen, akit egészen, fentartás nélkül, külön
lényét megsemmisítve vágyik magáévá tenni s aki mindig megmarad
különállónak, idegennek, megfoghatatlannak. Gyönyörök, melyekben még
bennük vonaglanak az imént elmult kínok és bennük remegnek az előre
sejtett új szenvedések, láncot csörgető lázadozások, melyek zokogó, lágy
bánatokba omlanak, keserűséggel teljes, indulatos kitörések, melyek
alázatos önmegadásokban olvadnak fel. Bűntudat, mely megkeseríti a
gyönyörök óráit, nekibúsult dac, a mely anyaszült meztelenségében tárja
fel önmagát, a minden szerelem természetes végcélja, a gyermek utáni
epekedés, mely nem tud beletörődni a meddőség gondolatába. Petőfi
hamvasan fiatalos, szinte kisdiákos szerelmi lobogása, Arany tartózkodó,
hallgatag szemérmetessége után ez a szerelem szinte visszásnak tűnt fel:
az új, mai ember szerelme volt.
Ugyanígy álltak akkor szemben az Uj versek könyvének másik
főmotivumával, hazafias költészetével szemben. Akkor hazafiatalannak, a
magyar önérzet provokálónak mondták ezeket a verseket, mert nem értették
meg, hogy elkeseredett kitörései, kemény, fájó ostorcsapásai a magyar
faj és a magyar föld végzetes, eredendő szeretetéből fakadnak, hogy
szegénységünk, elmaradottságunk, bűneink csak abban tudnak ilyen lázadó
haragot felriasztani, aki szenvedélyes szeretetében minden kincscsel,
minden haladással, minden erénynyel felruházottnak szeretné látni
szeretete tárgyát. Nem értették meg, hogy a káromló szavak egy
türelmetlen, nagyokat akaró fiatal nemzedék heves elégedetlenségét
szólaltatják meg, amely másnak, különbnek, fejlettebbnek, az emberi lét
csúcspontja felé haladónak akarja látni apái Magyarországát, amely
dolgozni akar ezen a felmagasztaláson, de nem találja meg hozzá az
eszközöket, amely szűknek találja a magyar glóbusz korlátait és
nekikeseredett fejével döngeti őket keserves fájdalmak közt. A hang, a
mozdulat, a szavak lázadás voltak, nem a magyar faj ellen, hanem a
magyar közállapotok ellen. Akik erre a lázadásra tüzet kiáltottak, azok
elfogultságukban nem vették észre, mennyi sok van ebben az ősi kuruc
virtusból. Az eddigi magyar hazafias költészet – legnagyobb költőinké is
– a magyar nehéz sorsán való elegikus elbúsongás, a régi vitézi dicsőség
képein való mélázás, a nemzeti önérzetet buzditó s – az epigonok ajkán –
a nemzeti hiúságot csiklandozó politikai költészet volt: Ady félreverte
a harangokat, tüzet kiáltott, hogy a rémülettől ismerjünk magunkra. Akik
ellene támadtak, jól vették észre forradalmi voltát, mert költészete
annak a lelkiállapotnak volt a kifejezése, mely akkor a magyar
intelligens ifjúság önállóbban gondolkodó részét addig nem képzelt
számmal vitte a politikai, társadalmi és tudományos radikálizmus vagy a
szocializmus táborába, annak a politikai konjunktúrának volt a művészi
megfelelője, mely úgyszólván máról-holnapra a nemzeti élet előterébe
juttatta a radikális jelszavakat s két élesen szembeálló ellenséges
táborra osztotta egész társadalmunkat; a régi állapotok fentartására
törekvőket s azokat, akik a mai Magyarország politikai és társadalmi
erőviszonyainak felforgatásából akarták felidézni az új Magyarországot.
Innen magyarázható az a nálunk irodalmi dolgokban példátlan ostrom, mely
Ady költészete ellen indult, irodalmi jelszavakkal politikai cézatokat
takarva s amelynek legfőbb, csaknem egyedüli eredménye az lett, hogy
Adynak csak annál jobban megnövekedett a súlya s csak annál jobban
felélénkült az iránta való érdeklődés.
Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden
nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlátokat nem tűrő, az egész lelket
gyökerében megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé. Minden poharat
fenékig kiinni, minden gyönyört, minden ragyogást kiélvezni, minden
lehetőségét az életnek kimeríteni: ez az epekedés hajtja és tartja
feszültségben egész lényét, ez nem engedi megpihenni sehol, ez kergeti
mindenütt a szertelen végletek felé. A szerelem minden kéjét és kínját,
a gazdagság minden káprázatát kívánja, minden, ami ebben akadályozza,
tűrhetetlen nyüg és bilincs. Az emberi élet egyik fő rugóját, az aranyat
azért kívánja a szegénység, az anyagi korlátozottság elkeseredésével.
Azért hirdet forradalmat, mert teljes, gyökeres változást kíván, amely
lehetségessé tegye a ma lehetetlent, mert az új, a változás hordja
magában minden teljesülés illuzióit. S későbbi korának a misztikushoz
közeledő elborongása, harangkongásra emlékeztető esenkedése Isten, a
vallásban való megbékélés, a halál szükségszerűségébe való belenyugvás
után, velejében ennek az életvágynak a reakciója. És ugyanilyen reakciót
jelentenek a pihegő elfáradás bánattal és megbánással telt pillanatai
is, amikor a lélek megereszti húrjait, fatalista megadással engedi
átzuhogni magán az élet hullámait, mintegy kikapcsolva magát mindenből.
A halál rokona, máig is legszebb verseinek egyike s egyáltalán a
legszebb magyar versek egyike, érezteti legjobban, hogy itt egy két nagy
csata közben aléltan pihenő lélek halk könnyei peregnek.
A zaj, melyet Ady első könyve támasztott, még nagyobb lett a másodiknak,
a Vér és Arany-nak megjelenésekor. Ekkor vált Ady Magyarország legtöbbet
emlegetett embereinek egyikévé, akivel többet foglalkoztak, mint a
legtöbbet szereplő politikussal. Petőfi óta nem volt erre eset
Magyarországon s talán Petőfivel sem foglalkoztak annyit, mert neki nem
volt számottevő ellenzéke. Alig volt ujságolvasó ember, aki állást ne
foglalt volna vele szemben, újságok és folyóiratok cikkeinek özöne
vitatkozott vele, támadta, védte; irodalmi társaságok ülései
visszhangzottak ki nem mondott, de ott érzett nevétől, kávéházi
asztaltársaságok, úri szalónok irodalmi viták csatatereivé váltak s aki
csak valamennyire exponálta magát mellette, minden lépésével olyanokba
botlott, akik állásfoglalását számonkérték tőle. Körülötte valóságos kis
felekezet keletkezett híveiből, akiknek kitartását csak fokozta a
mindenfelől felhangzó ellenzés. Csupán irodalmi okokból nem is lehetne
ezt az izgalmat megmagyarázni, de Ady verseit szeretni és dícsérni
többé-kevésbbé politikai és társadalmi szinvallást is jelentett.
Mindenki érezte, öntudatosan vagy öntudatlanul, hogy Ady költészete is
egyike az ütközőpontoknak azokban a hadműveletekben, amelyek még ma is
folynak s előreláthatóan a mi nemzedékünk egész életét befogják tölteni.
Azokkal az argumentum-fegyverekkel, melyeket ekkor Adyval szemban
felhasználtak s amelyeket néha használnak még ma is, kár volna bővebben
foglalkozni, csaknem valamennyire rácáfolt a közbeeső néhány évnyi rövid
idő. Csak egyre akarok itt közbevetőleg kitérni: a nemzetietlenség
vádjára. Ady külföldi hatásoktól elbüvölve, külföldi példaképeket
utánozva megbontja a magyar hagyomány folytonosságát, költészete nem a
magyar lélekből fakad, idegen talajban gyökeredzik, tehát veszélyezteti
irodalmunk végső célját, mely nem lehet más, mint a magyar faji karakter
művészi kifejezésére való törekvés. Körülbelül így lehet megfogalmazni
ezt a vádat.
Ami a külföldi hatásokat illeti, bizonyára Adyra sem voltak bizonyos
külföldi példák hatás nélkül. De akik benne nem akarnak vagy nem tudnak
mást látni, mint Baudelaire vagy Paul Verlaine s általában a modern
francia, úgynevezett dekadens költők utánzóját, azok csak azt árulják
el, hogy ezeket a költőket nem ismerik eléggé. Paul Verlaine, Baudelaire
is, talán egy-két más francia költő is volt Adyra bizonyos hatással;
kizsendített lelkében bizonyos csirákat, amelyek öntudatlanul lappangtak
benne, felbátorított benne bizonyos olyan elemeket, melyek e nélkül a
bátorítás nélkül nem, vagy csak félénkebben, teljesség nélkül mertek
volna megszólalni, figyelmeztette olyan dolgokra, amelyek szintén
tárgyai lehetnek a művészi megalakításnak, holott az eddigi magyar
tradicióban nem volt rájuk példa, megerősíthette önmagába és
mondanivalóiba vetett bizalmát, amelynek volt oka elcsüggedni az itthoni
általános, eleinte majdnem egyhangú meg nem értéstől. Magyar költőnek,
akit kulturánk viszonylagos kicsinyessége és önállótlansága, a
lehetőségek korlátoltsága, a közönség közömbössége, az igazán
kongeniális megértők csekély száma mindig nyomaszt, ha újra és nagyra
tör, – mindig szüksége van a külföldi példáknak ilyen bátoritására.
Ennél több hatásról azonban Adynál nem lehet szólni, s alig hiszem, hogy
bármi részletes filológiai vizsgálat is ki tudna ennél többet mutatni.
A jóhiszeműeket itt az ejtette kétségbe, hogy Ady formában és
tartalomban annyi újat hozott, hogy csak újságánál fogva is
természetszerűen idedegenszerűnek kellett feltünnie. Csak a közelebbi
vizsgálat és bensőbb elmerülés érteti meg, hogy lénye és költészete
teljesen a magyar földből, a mai magyar életből nőtt ki. Egész lénye azt
a sajátságos, egyedül csak a mai Magyarországban feltalálható kavargást
mutatja, amelyben heves konvulziók között szerves egységbe igyekszik
összeállni az ázsiai örökségből magával hozott, eredeti faji elem a
nyugat kulturájának legfrissebb és legújabb elemeivel. Mintegy a
magyarság ősi alapvonásait foghatjuk meg benne rudimentumaiban: az Ázsia
síkjairól hozott duhaj harckeverő kedvet, az életerő heves, nagy
fellobbanásai és a mélázó, hamar kifáradó elbúsongás közti folytonos
ide-oda lengést, a szilaj nekibúsulást s a nagy kimerűléseket; a
fatalisztikus hangulatokba való ellankadást és a bárminemű fegyelem
fékét csak haraggal tűrő fakciózus szellemet. Csak a felületig hatol,
aki nem hallja ki például Ady politikai költészetéből az eb ura fakó
távoli hangjait.
Egész költészete a magyar föld és a magyar élet képeitől van átitatva. A
hepehupás vén Szilágyság, a magyar Alföld és a magyar kisvárosok képei
adják meg minden szemléletének gyökereit; ha figyelmesen vizsgáljuk az
egyes képei mögött meghúzódó szemléleti emléket – nagyon kevés költőnek
képes beszéde áll ennyire tisztán saját szemléleti emlékekből és
élményekből, mint az övé – csaknem mindig teljesen eredeti magyar
jelenségekre bukkanunk. Ezekben a képekben ütköznek ki leginkább a
magyar faluban töltött gyermekkor benyomásai, mint ahogy általában a
lelkünk öntudatlan kincstárába alámerült gyermekkori benyomások szoktak
egész életük folyamán, élénk lelki élmények alkalmából, magunk se tudjuk
hogyan, magunk se tudjuk honnan, felmerülni. Ezt részletesen kimutatni
és illusztrálni nem engedi e kísérlet tere és célja, – de elvégre az
ehhez szükséges megfigyeléseket minden jóindulatu és vájtabb fülü olvasó
megteheti. Még Ady sokat hánytorgatott Páris-imádata, mely néhány
rendkívül szép költeményét inspirálta, – még az is épen magyarságát
bizonyítja. Ugy, ahogy Ady belemámorosodott Párisba, semmiféle nemzet
fia nem mámorosodhatik bele, csak a Magyarországból – és pedig nem
Budapestről, hanem egyenesen Nagyváradról – odavetődött magyar fiú, aki
ott megtalálja mindazt, aminek idehaza legnyomasztóbban érezte hiányát:
a nagy, beláthatatlanul széles arányokat, a szinte korlátlan
lehetőségeket, egy hatalmas kulturának valóságos életté válását, a
művészet, fényűzés, a gazdagság káprázatos képeit, azt a teljes
szabadságot, melyet az élet kicsiny és nagy dolgaiban egy akkora és ily
szabad szellemü város nyújt. Ady Páris-imádatának, mely költészete első
korszakának egyik érdekes vonása, mert az egész mai intelligens
fiatalság Párisba vágyását juttatja költői kifejezésre, alaphangja
tulajdonképen mindig a magyar szegénység és kicsiség miatti fájdalom.
Amit ő Párisban érzett, az hasonlít ahhoz, amit Bessenyei érzett
Bécsben.
Leginkább azonban azt bélyegezték idegenszerűnek, ami benne úgynevezett
dekadencia. Ennek a magyar tradicióban alig volt előzménye, annyi igaz.
A régebbi idők egyszerűbb, patriarchálisabb, raffináltság nélküli
életében nem fejlődhetett ki az a szóval alig kifejezhető nagyon finom
árnyalatokba szétfoszló, örök meghasonlás bélyegével bélyegzett, beteges
érzékenység kínjaiban fetrengő, örökös nyugtalan izgalomban, a fantázia
lidérces játékaival élő neuraszthéniás lelkiállapot, amelyet ezzel a
szóval szoktak jelölni. De ez is csak történeti fejlemény. Ha eddig nem
volt meg, ezután már meglesz, mert a mai generációban jutott a magyar
lelki fejlődés addig a pontig, ahol szükségszerűen jelentkeznie kell.
Budapest ma tele van rusztikusabb apák olyan fiaival, akiknek lelkében
már benne van ez a meghasonlás s ha az apák nem értik meg fiaikat,
bízvást gondolhatunk arra, hogy beléjük ütött ezekbe a fiúkba is a
kornak ez a szellemi járványa. Ady dekadenciája nem egy a magyar életben
nem létező, külföldről mesterségesen beplántált elemet foglal magyar
versekbe, hanem megszólaltatja a fiatal magyar lelkek egy részének egy
olyan újonfejlődött elemét, amelyről csak hittük, hogy nincs, mert addig
senki nem szólaltatta meg.
Különben is Paul Verlainetől sok mindenfélét lehet tanulni, csak épen
dekadenciát nem, mert a dekadencia nem valami megtanúlható dolog, hanem
lelki állapot, amely vagy kifejlődik valakiben, vagy nem, az illető
akaratától nincs semmiféle függésben. S hogy mennyire egy generáció
közös lelki állapotát fejezte ki Ady, leginkább az mutatja meg, hogy a
vele egyidőben vagy közvetlenül ő utána kifejlődött fiatal költők –
köztük nem egy kiváló tehetség – mind osztoztak vele a dekadencia s
ezzel a külföldieskedés vádjában.
Ezeknek a fiatal költőknek egy része Ady hatása alatt fejlődött,
egy-kettő köztük talán nála nélkül is azzá tudott volna lenni, ami – de
valamennyinek ő nyitott kaput s az egész generáció csak azon a résen
nyomult ki a nyilvánoságra, amelyet ő vágott a megcsontosodott
hagyományokon, a lelkekbe belenevelt elfogultságokon, az ellenfelek
ellenállásán és a közönség közömbösségén át. Minden új dolog
ellenállással találkozik, kell előbb jönnie egy első, elhatározó
ténynek, amely elsőül töri át ezt az ellenállást, megingatja az illető
dolog elfogadhatatlanságában való hitet – a többi aztán könnyen megy.
Minálunk, ahol csak kicsiny és hivatalosan nem hitelesített súlyú
csoport, nem pedig egy nagy és széles társadalmi réteg azoknak a serege,
akik az új dolgoknak pilótái szoktak lenni a mozdulatlan nagy tömegekkel
szemben, épen a mai időben, mikor minden tényező, amely a közhatalom
bármekkora részét is gyakorolja, a konzervativ világnézethez
csatlakozik, csak annál erősebb ez az ellenállás az új dolgok ellen.
Emellett irodalmi viszonyaink kicsinyessége, az érvényesülésre nyíló tér
szűk volta s a nyilvánosság kapuinál őrt állóknak a nagy tömeg izlésétől
való bátortalan függése csak még jobban nehezítette a fiatalok
érintkezésbe jutását a közönséggel.
Éppen ez az utóbbi körülmény vetette fel szükségét egy olyan folyóirat
indításának, amely maga köré gyűjtse a nyilvánosságra törekvő, elfojtott
új tehetségeket s szerve legyen az új irodalom s a közönség közti
közvetítésnek. Erre a célra indult meg épen az Ady s az új irodalom
körüli leghevesebb harcok idején a Nyugat. Nyiltan, mint az új irodalom
zászlaját bontották ki s Ady mellett odacsoportosult melléje az ifjúság
csaknem minden komolyabb és számottevő tehetsége. Nem volna helyénvaló
itt e folyóirat eddigi pályájának kritikai történetét adni, csak egy
pontra kell figyelmeztetni, amely elmélkedésembe, mint főfontosságú
dolog, belekívánkozik. A Nyugat nem megkötött irodalmi programm alapján
indult, hanem a szabadság és tehetség jelszavával, amennyire én tudom és
látom a dolgokat, sohasem bizonyos meghatározott esztétikai tételek vagy
dogmák szerint válogatta közleményeit, hanem kész harcteréül kinálkozott
minden valóban értékes tehetségnek. A legkülönbözőbb esztétetikai
programmú írók egyesültek benne. S ez volt a szerencséje, épen a
szólásszabadságnak ezzel a szellemével vált egy szellemi
felszabadulásnak eszközévé, amelynek értékét nem szabad alábecsülni.
Általa jutott nyilvánosságra egy sereg kiváló tehetség, amely az akkori
viszonyok nyomása alatt csak sokkal nehezebben, sokára, talán későn is
jutott volna a nyilvánosság elé. Nálunk az író csakis a lapok hasábjain
keresztül juthat a nyilvánosság elé s mindenki tudja, mily ritkaság,
hogy figyelmet tudjon kelteni egy könyv, melynek szerzője nem vált előbb
a lapok útján ismeretessé. A lapok pedig, melyeket csak a legritkábban
irányítanak tisztán irodalmi szempontok, a fiatal tehetségek java része
előtt el voltak zárva vagy a legjobb esetben is csak kelletlenül és
veszedelmes engedmények és megalkuvások árán nyíltak ki. A hírlap
természeténél fogva fél az újszerű dolgokkal való kisérletezéstől s csak
olyan új dolgokat fogad el, melyeknek a nagyközönségre való hatása már
előbb ki volt próbálva. A Nyugat megnyílt mindenki számára, akiben
tehetséget látott. Még olyan, a nagy nyilvánosság előtt már pozicióval
biró egyéniségek is, mint Ady és még néhányan a Nyugat régibb emberei
közül, élvezték hasznát a folyírat e szabad szellemének, mely egyedül
csak a művészi szinvonal korlátját emelte az író és a nyilvánosság közé.
Az időpont szerencsés volt. Szerkesztőségek homályba vesző asztalai
mögül, vidéki középiskolák tanári szobáiból, az egyetemek padjairól
csoportosan jöttek figyelemreméltó tehetségek, hogy a Nyugat üsse őket
az irodalom lovagjaivá. Néhányan közülük ma már – alig pár év mulva –
fiatal irodalmunk büszkeségei, nagy irodalmi sikereknek győztesei.
Mint Ady a lirába, legtöbb új és értékes elemet hozott közülük a
regénybe és novellába Móricz Zsigmond.
VI.
Nem felel meg célomnak, hogy akár Adynak, akár Móricznak, akár az egész
irodalmi mozgalomnak kimerítő kritikai és esztétikai jellemrajzát adjam,
csak mai társadalmi mozgalmainkkal való kapcsolataikra, a magyar életbe
nyúló gyökereikre akarok e fejtegetésben rámutatni. Móricz Zsigmondra
vonatkozólag még ebben a tekintetben is utalhatok róla irt kis
tanulmányomra,[4] amelynek gondolatait talán fölösleges volna itt ujra
elmondani.
Móricz Zsigmond is abból az országrészből jött, ahonnan Ady, de már oly
vidékről, melynek ethnográfiai helyzete teljesen megállapodott, talán
egy évezred óta változatlan, amelyben egymás mellett tiszta magyar faluk
sorakoznak. Ő is egy társadalmi helyzetében meg nem állapodott, mobilis
rétegéből jött a vidéki magyarságnak. Hasonló körülmények között élte át
ő is a tanuló évek idejét, szintén kálvinista jellegű levegőben. Némely
egyezések mellett azonban másfajta anyag, mint lirikus kortársa.
Súlyosabb, energikusabb, kevésbbé hajlékony természet, – Ady élénken
kidomborodó asszonyos vonásaival szemben a férfi-tipushoz áll közelebb.
Képzőművészeti analogiával élve az inkább festői jellegű Adyval szemben
plasztikai jellegű egyéniség, egész természete inkább a formára irányul,
mint a színre. Megfigyelő és itélő, az eleven látás adományával és a
morális felháborodásra való hajlammal. Jobban tapad a valósághoz, röghöz
kötöttebb s közelebb áll a magyar tradicióhoz. (Ő az egyedüli az uj irók
közt, akit nem ért a nemzetietlenség vádja.) Egész írói egyénisége
realisztikus s az erő irányában koncentrálódik. A lirikus Ady mellett az
epikai jellemet testesiti meg.
Mint a magyar népélet irodalmi ábrázolója jelent meg és általában ma is
a legtöbben annak látják, holott az ő látóköre nem ér véget a népnél,
hanem magába foglalja a vidéki magyarság egész testét. Az Alföld fia,
azoké a vidékeké, ahol nem váltak olyan élesen külön az egyes társadalmi
osztályok, az intelligencia nagyrészt a megvagyonosodott parasztságból
sarjadt ki és még érezteti életmódjával, világfelfogásával ezeket a
gyökereit, a parasztság pedig egész nagy vidékeken sohasem volt
tulajdonképeni jobbágyi sorban s csak a vagyon és a tanultság különbsége
által érzi magát elválasztottnak az uraktól. A parasztság rétege alatt
azonban ott van a falusi proletárság, a zsellérek, a szegény
mesteremberek elkeseredett, irigykedő, nyomorgó rétege.