hangulataitól irányított finom készülék, amely reagál a közönség köréből
jövő nyomás minden változására. Neki életeleme volt a népszerűség, ettől
kapott minden impulzust munkájához. Gyulai ebben valami jellembeli
fogyatkozást érzett, férfiatlan hajhászását a népszerűségnek – ő a férfi
és különösen az író elsőrendű kötelességének tartotta, hogy justus ac
tenax legyen, tudjon szembeszállni a közvéleménnyel az igazságért,
amelynek az ő szemében csak egy arca volt. Szemmellátható, hogy
eszthetikai ellenvéleményein kívül Jókaival szemben őt bizonyos erkölcsi
antagonizmus is tüzelte. A népszerűség különben is mindig gyanús volt
neki, szatírát is írt ellene. Disputáló, ellentmondani szerető ember
volt, akit sokszor ellentmondásra csábított már az is, hogy valami
népszerű, a tömegek tetszésének megfelelő s aki gyönyörködni tudott a
maga népszerűtlenségében. Amit mi már csak mint öreguras zsörtölődést
láttunk benne, az java erejében kemény, harcias szellem volt. Ezért
Jókai népszerűsége már magában is bántotta és arra vezette, hogy
ellentmondjon neki.
Sokféle emberi, eszthetikai és társadalmi incompatibilitás magyarázza
meg Jókaival szemben elfoglalt álláspontját, de egyúttal figyelmeztet
arra is, hogy az a kép, melyet Jókairól rajzol, ha nagy részben megfelel
is a valóságnak, sok tekintetben korrektúrára szorul s irodalmunk
legnagyobb igazságtalanságainak egyike volna, ha legnagyobb regényírónk
képe teljesen úgy menne át a hagyományba, ahogy Gyulai megrajzolta.
Gyulai nem tartozott a sok szempontú írók közé. Azok a szempontok,
amelyekből Jókaival szemben való állásfoglalását igyekeztem
megmagyarázni, magyarázatát adják egyúttal más írókkal és irodalmi
jelenségekkel szemben elfoglalt állásának is. Kritikaiból, de még inkább
a Budapesti Szemle szelleméből, míg e folyóiratot ő szerkesztette,
tudjuk, hogy egyálatlán ellenzéki állásban volt az egész körülötte folyó
és fejlődő irodalommal. Vajda Jánosra nem volt egyetlen elismerő szava,
Rákosi Jenővel, Dóczy Lajossal folytonos harcban állott, Kiss József
ellen munkatársai kíméletlen polémiát folytattak, Mikszáthról egyetlen
egyszer írt, akkor is egyik legkevésbbé jelentékeny művéről, melyet
azonban alkalmasnak talált arra, hogy bizonyos fogyatkozásait – melyek
mintegy Jókai hasonló fogyatkozásainak továbbfejlesztései – pellengérre
állítsa. Az ő kritikáinak gyüjteménye számra is nagyon kevés –
negyvenkét évi időközben harminckilenc cikk s ezek között is néhány
teljesen jelentéktelen felszólalás jelentéktelen ügyben és
lexicon-cikkszerű vázlatos életrajza Arany Jánosnak – s egyáltalán nem
adja semmiféle képét irodalmunk 1861–1903 közé eső fejlődésének. A kor
legnevezetesebb jelenségeiről sohasem írt, aki jelentékenyebb írót
megkritizált, rendszerint kevésbbé fontos és jellemző műveikkkel
foglalkozott. Hogy az akkori irodalmi közvéleményre mégis nagy hatása
volt, az elsősorban személyiségének hatásából magyarázható: nézetei –
mert azért mindig figyelte az irodalmi jelenségeket s egész élete végső
szakáig tájékozva volt mindenről – megíratlanul is elterjedtek mintegy
szájhagyomány útján s ha nem hatottak is alakítólag az irodalmi
termelésre, ha az írók úgy írtak az ő dacára is, ahogy írniok adatott,
az irodalomról való közvélemény alakulására mindig nagy hatással volt.
Kritikánk nagy részben az ő szempontjai szerint igazodott, az akadémiai
kritika voltaképen csak az ő kritikájának visszhangja volt, a
középiskola, az egyetemről a tanári székekbe került tanítványai révén
úgyszólván a maga egészében vette át az ő érték-ítéleteit irodalmunkra
vonatkozóan.
Az a kritika, melyet ő űzött, lényegében véve ellenőrző, polemikus
kritika volt, nem az értékek felkutatása, megmagyarázása és
elfogadtatása, hanem a hibák, fogyatkozások, az irodalomra esetleg
ártalmas tulajdonságok kimutatása. A valóságos értéket fel tudta ismerni
még a lényével ellentétes írókban is, de kritikájában mindíg túlnyomó
helyet foglal el a nyesegető munka, az íróval való vitatkozás olyan
dolgokról, melyeket a műben helytelennek tartott.
Mint a fajtájabeli erős, zárt karakterű emberek, mindvégig megmaradt a
maga nemzedéke s a maga írói köre ideáljai mellett s ezért nem tudott az
előtte felnövekvő új nemzedékek új törekvéseiért fölmelegedni. Egyes
jelenségeket, egyes írókat, egyes műveket tudott méltányolni, de az
egész fiatal irodalmi élet, amely lábánál felzsendült, mindíg kissé
idegenszerű maradt előtte. Fiatalkorából nagy szellemekkel, Petőfivel,
Vörösmartyval, Arannyal, Kemény Zsigmonddal, Eötvössel való társalkodás
emlékeit hozta magával, lelke a fiatalabb kortárs tiszteletével vagy az
egykorú jóbarát s azonos világszemléletű pályatárs benső érzéseivel
fűződött hozzájuk. Értük tudott lelkesedni, róluk szeretettel,
melegséggel, bámulattal tudott szólni. Az utána jövő nemzedékek nem
vezettek elé hasonló nagyságokat s ezért a valóságnál is törpébbeknek
tünhettek fel szemében, másféle ideáljaik, másféle törekvéseik, másféle
izlésük idegenek voltak a számára. Ami jót elismert bennük, azt
megdicsérte, de alapjában véve mindig a zsörtölődő, öregségére pedánssá
vált öreg úr attitudejében állott előttük. A lelki kontaktust mindinkább
elvesztette velük. Hatása, mely egykor közvetlen és eleven volt, mind
közvetettebbé vált s az az irodalom, amely a század fordulója táján
zsendült fel, már nem is az ő ellenére, hanem ő nélküle fejlődött ki.
(1913.)
VAJDA JÁNOS
Vajda Jánossal egyetlen egyszer találkoztam életemben. 1894 őszén, mint
akkoriban Budapestre került egyetemi hallgató, véletlenül ismeretségbe
jutottam Nagy Miklóssal, a Vasárnapi Ujság akkori szerkesztőjével,
akinek lapjában még vidéki diákkoromban néhány apró munkám jelent meg. Ő
meghítt magához s mikor sok, hosszas habozás után elszántam magamat és
meglátogattam, egy erősen ősz, császárszakállas, szikár, csontos
férfival találtam a szobájában. Vajda János volt.
Akkor állott oly gyöngén sikerült jubileuma előtt s a jubileumra készülő
öreg írók rendszerint igen udvariasak szoktak lenni a fiatal írók iránt.
Vajda is tőle telhetőleg kedves igyekezett lenni. Rám mosolygott – a
mosolygásában volt valami a buldogg vicsorításából. Mondott néhány
udvarias szót s én éreztem, hogy nem is gondol arra, amit mond. Ezzel
alaposan zavarba hozott, könnyen zavarba jövő, mértéktelenül félénk
fiatalembert. Még aznap este találkoztam vele az utcán s a módból, ahogy
köszöntésemet fogadta, láttam, hogy nem ismer meg. Sok mindenféle
anekdotát hallottam morcosságáról, hát nem is köszöntem neki többet,
pedig még három évig, amig élt, igen gyakran láttam az utcán sétálni,
mindig morózus arccal, mindig kemény, feszes lépésekkel és mindig
egyedül.
Legjobban a tekintetére emlékszem. Ugy nézett rám, mintha üvegből
volnék, mintha keresztülnézne rajtam, valami messze, mögöttem levő
dologra. A befelé fordult tekintet ez: olyan embernek a nézése, aki
egész életében nem látott az emberekből, a világból semmit – a látási
benyomás nem hatolt bele a lelkébe. Munkáinak olvasása, régi embereknek
róla való beszéde alapján ez a magába forduló nézése egész lényének,
pályájának, alkotása módjának szimbólumává lett gondolatomban.
Az ember a megfigyelése által jut leginkább bizonyos viszonyba a
világgal. A megfigyelt dolgok sok millió részletéből részben
öntudatlanul, részben tudatosan alkotom meg magamnak a világ képét,
értékelem a magam haszna vagy kára szempontjából az élet jelenségeit s
meghatározom a magam álláspontját mindezekkel szemben. A megfigyelés
segítségével értem meg az engem körülvevő dolgok mindenféle
kapcsolatait, a nyilvánosakat és a rejtetteket egyaránt. S a megfigyelés
vezet rá leginkább a minden ismeretek leghasznosabbikára: az
emberismeretre s az emberekkel való bánni tudásra. A nagy
karriercsinálók, a szerencsések rendszerint kitűnő megfigyelők. Ők azok,
akik fel tudják találni magukat az élet minden helyzetében s ösztönné
vált érzékkel tudnak megragadni minden alkalmat, amely kedvez nekik.
Vajda nem tartozott ezek közé a szerencsések közé. Ő sohasem tudta magát
beletalálni semmiféle helyzetbe, még hetven éves korában sem értett meg
semmit a körülötte zajló életből; a külső világ képeiből csak az
általánosságok ragadtak meg a figyelmében, nem értette meg az embereket
– köztük legkevésbbé önmagát. Azt mondják, akik érintkeztek vele, hogy
öreg korában is úgy gondolkozott a világ dolgairól, mint egy gyermek.
Korlátoltnak, félszegnek, sőt együgyűnek tünt fel ő, a kultureszmékért
lelkesedő, nyelveket tudó, olvasott, művelt ember. A műveltség nála merő
nyersanyag maradt, csupa absztrakció, mert megfigyelés híján nem tudott
annyi élettapasztalatra szert tenni, hogy ismereteit életbenyomásaival
világnézetté forrassza össze. Erre vallanak kisérletei a politika terén:
ifjabbkori politikai röpirataival mindig az ellenkezőjét mondotta annak,
amit abban a pillanatban a politikai okosság tanácsolt – akkor
hangoztatta a kiegyezés szükségességét, mikor ez a nemzet hangulata
szerint hazaárulás számba ment és akkor támadt ellene a kiegyezésnek,
mikor az egész ország a kiegyezés örömmámorában úszott. Mind a két
esetben pórul járt, mert nem tudott számolni azzal, hogy minden
politizálásnak a pillanatnyilag adott helyzetekből és hangulatokból kell
kiindulni. Nem volt világos tudata arról, hogy mi megy végbe körülötte a
világban, nem megfigyelt, tapasztalati tényeken alapuló meggondolások
vezették, hanem teljesen magában, absztrakt módon elgondolt, merőben
önkényes szempontok. A megfigyelés csaknem teljes hiánya látszik meg
elbeszélő versein, amelyekben irreális emberek irreális viszonyokba
kerülnek egymással és irreális dolgokat cselekszenek. Lírájából sem
alakul ki a világnak semmiféle határozott képe, alaktalan általánosságok
közt zajlanak belső viharai, nincs egy kép, egy mozdulat, amely átvezető
kapocs volna a valósághoz, alig van szál, amely érzéseit hozzáfűzné a
többi emberek érzéseihez, az emberiség érzéseinek egyeteméhez. Egy kopár
és lakatlan szigeten élő ember gondolkodása és költészte ez, nem egy
társadalomban, emberek közt élő emberé.
Ilyen lelki alkat mellett természetes, hogy Vajda sohasem tudta
megérteni az embereket. A maga tapasztalatlanságával nem tudta
elsajátítani még azokat a mindennapos társadalmi formákat sem, amelyek
az emberekkel való érintkezés elengedhetetlen feltételei. Csak kétféle
modort ismert: vagy érdesen visszautasító volt vagy édeskésen alázatos.
Leginkább azért is idegenedett el az emberektől, mert nem tudta a velük
való érintkezés módját, nem tudta magát megértetni velük s állandóan
félreértette őket. Csekély, sokszor igazán semmi okokból összeveszett
legjobb jóakaróival, kész volt gyanúval kísérni legjobb indulatú
tényeiket, de viszont kész prédája volt a hízelgésnek. Igy aztán korán
elvadult az emberektől, de nem a maga akarata szerint, hanem
kényszerűségből, átoknak, a gonoszság üldözésének érezve
egyedülvalóságát s folyton kikívánkozva belőle az emberek közé, a
világba, mely – úgy érezte – adósa neki s amelytől joga volna behajtani
az adósságát. Sokat emlegetett embergyűlölete tulajdonképpen nem egyéb,
mint az embereket nem ismerő, a világi dolgokban járatlan, félszeg
embernek mindenben sérelmet kereső résenállása. Olyasfélekép járt az
emberek közt, mint az ügyetlen, szögletes modorú szegény diák, aki
hirtelen fényes társaságba csöppen s úgy érzi, mintha itt mindenki
rosszindulattal volna iránta s mindenki csak őt nevetné ki. Az élet
legcsekélyebb apró kényelmetlenségeit vagy kellemetlenségeit személyes
sérelemnek tekintette és mértéktelen haraggal viszonozta. Képes volt
valakit gazembernek tartani egy szóért, amely rosszúl esett neki.
Egyáltalán csak kétféle embert ismert: feneketlen sötétlelkű gazembert
és angyalt. Az utóbbiak persze nagyon kevesen voltak s csak ideig-óráig
voltak azok. Az emberek aztán nem tudták, hogy bánjanak vele s mivel
akárhogy bántak vele, mindig csak keserűség lett a vége – csakhamar
visszahúzódtak tőle vagy nem is mertek közeledni hozzá. Magányossága ily
módon kettős kényszerűségből fakadt s természetesen annál rosszabbul
esett neki, annál jobban haragudott az emberekre, mennél jobban
elriasztotta őket magától.
Hogy állítólagos embergyűlölete mennyire nem volt belső meggyőződés,
hanem külső kényszerűség, saját megférhetetlen természetének folyománya,
arra több illusztráló példát találunk a róla szóló följegyzésekben.
Endrődi Sándor idézi egy szavát, amelyet akkor mondott előtte, midőn
jubileumakor átadta neki az írók üdvözletét tartalmazó iratot:
– Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harminc év
óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világon, hogy itt mindenki
gazember. Nem volt igazam…
Lehet-e igazi embergyűlölő az, akit kiforgat harminc évig táplált
embergyűlöletéből egy olyan semmiség, egy rosszul sikerült jubileum
roncsa? Akkor, amikor még az aktualitás élénkségével volt emlékezetben
Jókai jubileumának világraszóló fényessége és Gyulai jubileumának meleg
bensősége, az ő jubileuma mindössze egy néhány száz ember által aláírt
üdvözlő iratban fejeződött ki. És az ünneplésnek ily kicsiny, semmis
jele is könnyekig és a megengesztelődésig fel tudta olvasztani
embergyűlöletét. Nem volt ő embergyűlölő, csak nem értette, vakon nézte
az embereket, szerette volna magához édesgetni őket, de nem tudta a
módját. Ezen elkeseredve, az embereken kereste az önmagával való
számadását. E miatti keserűsége tört ki szeszélyességeiben, melyekből
ugyan nem hitte volna senki, hogy egy nevezetes költővel állt szemben.
Mindent és mindenkit végletekben látott. Az apjában, a szegény
jobbágyból lett erdészben egy Napoleon nagyrahivatottságát látta, Petőfi
annyira elkápráztatta, hogy emiatt nem tudott vele közelebbi viszonyba
jutni. Viszont – ami hallatlan dolog a világon – az anyjában sohasem
látott egyebet, csak a tudatlan, faragatlan parasztasszonyt. Kortársai
legnagyobb részét megvetésre méltó hitványnak tartotta. Ember- és
világismeret híján csupa elfogultságon keresztül látott mindent s
elfogultságait a teljesen indokolatlan rokonszenv vagy ellenszenv
szinezte fényesre vagy pokoli sötétre.
Az évek folyamán aztán mind jobban és jobban elidegenedett az
emberektől, az egész élettől, mind jobban behúzódott önmagába, saját
keserű, tehetetlen gondolataiba. Igy lett ő, aki sokféle jel
tanúbizonysága szerint társaságos, vidám életre érezte magát
születettnek, a nagyváros remetéje, aki évtizedeken át élte
eseménytelen, üres életét egy kis, szegényes földszintes udvari
lakásban, amely egész világa volt. Korával együtt fejlődött betegsége,
amely úgylátszik alapjában véve neuraszthénikus hypochondria volt s ez
is fokozta kedélyének elkeseredettségét. Ha aztán véletlen, vagy
kényszerűség mégis kivitte az emberek közé, folyton résen álló
apprehenzivitásával csak újabb sérelmeket hozott haza. Nehéz természetű,
tüskés különcködő lett az élet minden java, jólét, társaság, úri mód,
népszerűség, hirnév után áhítozó emberből, kiben a magány, a folytonos
önmagával foglalkozás, a kapcsolatok és érdekek nélküli, napról-napra
való élet mind jobban elhomályosította azt a kevés alkalmazkodó
képességet is, ami eredetileg volt benne.
A dolgok reális megfigyelésére való képtelenség és a beteges érzékenység
az a két határpont, amellyel psychológiai képét meg lehet jelölni. A
központban aztán a tehetetlenség, az erős, elszánt akaratra, céltudatos
cselekvésre való képtelenség áll, amely ama két tényezővel szorosan
kapcsolatos. Soha életében nem tudta magát következetes, valami
meghatározott cél felé törekvő cselekedetre elszánni, mindíg passziv
maradt, hagyta az eseményeket lefolyni kedvük szerint, mintha rá nem is
tartoznának, mintha csak kivülről nézné őket. Ebből az akaratlanságból
származik szkepszise. Nem volt benne igazi hit. Már egész fiatal korában
is ilyen passziv szkeptikus volt. A forró márciusi napokban, a
Pillwaxban, mikor az egész ifjuság lángban volt, heves gesztusokkal,
lelkes szónoklatokkal volt tele a kávéház s a forradalom illúziója
részegített meg mindenkit: a fiatal Vajda vállát vonogatva
billiárdozott, míg a többiek lelkesedve szónokoltak az asztalok tetején.
A szabadságharcban honvéd volt, de hit és lelkesedés nélkül, – maga
mondja – csak azért, mert mit szólnának a többiek, ha ő otthon maradna?
Egész életében ilyen volt: kételkedve nézte a fejleményeket, az élet
lehetőségeit, soha nem nyúlt feléjük. Ez a szkpszise volt az oka, hogy
mindíg kívül állott az időn, sohasem volt kontaktusban vele, mintha más
korból, sőt egész más világrészből csöppent volna bele. Volt érzéke az
aktualitás iránt, megvolt benne a jó újságíró néhány igen fontos
tulajdonsága, kellő vezetés mellett igen jóravaló ujságirómunkát is
tudott végezni. De lélekkel belemerülni a világ sodrába nem tudott s
ezért mindíg kimaradt mindenből. A béna akaratú szkeptikus mindig akkor
szólalt meg benne, mikor ösztönszerű, önfeledt cselekvésre lett volna
szükség. Amit aztán tett is, ferdén tette, nem a maga idejében és nem a
maga módján.
Helyzetét az irodalmi életben is ez határozta meg. Nem lehet mondani,
hogy pályája kezdete ne lett volna biztató. A forradalom előtt mindjárt
abba a társaságba – a Petőfi körébe – jutott bele, amely az akkori
irodalomban hangadó volt s amelynek kezében volt a jövő minden igérete.
Az ötvenes évek zajos, de szegényes vásárjában rögtön feltünt a
Petőfieskedőknél komolyabb törekvésével, nagyobb ambiciójával és
szélesebb lendületével. De mert lelkével nem élt benne korának sodrában,
nem bírt az akkori irodalmi és ízlésirányzatok egyikével sem
összekapcsolódni. Akkor vívta meg a maga diadalmas harcát az
Arany-Gyulai iskola s ő nem tudott sem az iskolához csatlakozni, sem
vele szemben pártot ütni. Hozzá vonzotta volna magasabb irodalmi
kulturára s nemesebb művészi célokra törő iránya, de elidegenítette tőle
egész szelleme, amely semmitől, sem állott távolabb, mint Aranyéknak a
népiest tovább fejlesztő tősgyökerességétől. Maga is érezte, a benne, ha
fejletlenül is, meglevő aktualitás-érzékkel, hogy a kor divatja, a siker
ezen az oldalon van, meg is próbált úszni az árral, de efféle kisérletei
bizonyítják legjobban, mennyire idegen a lelkétől az a hang, melyen
szólani próbál. Néhány Petőfi modorában játszinak, egyszerűnek, naivnak
lenni akaró lirai verse csak a hozzá nem illő pózban való esetlenségét
mutatja, az Ábel és Aranká-ban és többi verses meséjében, melyek a János
vitéz-zel és talán a Toldi-val is versenyre akartak volna kelni,
nyomról-nyomra elárulja, hogy valójától idegen területen kisérletez.
Hasztalan próbálta magát hozzákapcsolni Petőfihez, ő a Vörösmarty
romantikájának volt az utódja, olyan korban, mely szintén romantikát
akart, de egészen másfélét. Az ő korának ízlése a romantikának a
realisztikus felé való elhajlása s ő épen a realisztikussal ellenkező
irányba, az absztrakt és a szimbolisztikus irányába fejlesztette a
Vörösmarty romantikáját. Mint Ignotus találóan mondja róla, az utolsó
romantikus és az első modern. Ez annyit jelent, hogy máshova tartozott,
mint ahol élt, félig a multhoz tartozott, félig a jövőhöz és
egyáltalában nem a jelenhez. Ez volt főoka a népszerűtlenségének, mert
népszerűvé az irodalomban csak az válhatik, ami a maga korának, a
jelennek levegőjéből való, azoknak a szellemi és erkölcsi tényezőknek
valamelyikéből ered, melyek a jelen szellemét és izlését meghatározzák.
Abban a korban, mikor a nemzet tömegeire, egész egyetemére való hatás
volt mindenben az uralkodó jelszó, ő a tömegtől való elzárkózás
arisztokratikus hangját szólaltatja meg s beleburkolózik a zord fenség
palástjába. Nála sokkal nagyobb szellem sem tudta volna ily módon a
hatást kierőszakolni, – ő a maga egyenetlenségével, nagy tulajdonságok
mellett is kirívó tökéletlenségeivel egészen idegen maradt a maga
korában. Nem volt az irodalmi fejlődés tényezője, tagja a közös
középpont körül keringő s egymással folytonos vonzásban levő csillagok
egy rendszerének, hanem – hogy egy versének allegóriáját idézzem –
egyenes pályán, egyedül végighaladó üstökös volt, amely ismeretlen
messzeségekből jött és ismeretlen messzeségekben tünt el.
Ilyen lelki dispoziciókból, a világban és az irodalomban elfoglalt ilyen
helyzetből miféle költészet keletkezhetik?
Első sorban nyilvánvaló hogy csakis líra keletkezhetik. Az olyan állandó
ingerültségben élő, szüntelen izgatottsággal fűtött lélek, mint a Vajdáé
volt, teljesen képtelen önmagának objektiv formákban való kialakítására
s ezt mutatják Vajdának elbeszélői kísérletei is. Valamennyi mélyen
alatta áll költészete általános színvonalának. Az Ábel és Aranka, mint
már mondottuk, nem különben a Béla királyfi és a Törzsök Jankó
középszerűen sikerült utánzatok, melyeknek utánzat volta annál kirívóbb,
mert szerzője nem tudja a maga igazi mivoltát eléggé elrejteni, a
naivnak látszani akaró hangba minduntalan belevegyül a maga minden
naivitástól mérföldre messze eső igazi hangjával. A Találkozások annak a
sikernek a visszhangja, melyet az Anyégin keltett nálunk a Bérczy-féle
fordításban, csak épen a Puskin világfiassága és mindenekfelett elragadó
szeretetreméltósága hiányzik belőle. Az önkritika s az önismeret
csodálatra méltó hiányára vall, hogy Vajda épen Puskinnal próbált
versenyre kelni. Itt is az ő élhetetlensége nyilvánul. Észrevette, hogy
most (1877-ben) sikert lehetne aratni egy Anyégin-stilusú verses
novellával, de annyi öntudatosság már nem volt benne, hogy felismerje,
mennyire alkalmatlan épen ő arra, hogy ezt a sikert learathassa. Nem is
egyéb az ő elbeszélése, mint egy külső és belső valószínűtlenségekkel
terhelt, nehézkesen és erőltetetten elméskedő történet, ép oly nyomós
bizonyítéka szerzője járatlanságának a világ dolgaiban, mint az önmaga
határai felől való tájékozatlanságának. Legjelentékenyebb még az Alfréd
regénye. Ez is Byron és Hugo Viktor utánzat, tele színfalhasogató,
szertelen romantikával, de itt a hang, az egész stílus jobban talál a
költő egyéniségéhez és valami heves, izgatott líra vibrál a hangos
bombasztok mögött, amely elárulja, hogy a költemény mégis csak valami
átélés eredménye. Érezzük, hogy nem csupán az írói becsvágy szüleménye,
hanem ott áll mögötte a költő maga is a maga zaklatott, szertelen,
önmagában szétszaggatódó lelkével. A Gina iránti szerelem egész életre
szóló, tátongó sebe vonaglik a költemény páthosza mögött.
Vajda lírája, – hogy az ő szótárából vett szavakkal fejezzem ki magamat
– cikázó villámokkal terhes, sötét felhőktől övezett havas hegycsúcs,
melyen sívár szenvedélyek süvöltő förgetegei szágúldoznak, amelyen virág
nem nő, csak kopár sziklák, tátongó hasadékok ásítoznak. A felhőkben
fekete fényben villan meg néha-néha a villám, a vakító hómezők
el-elborulnak, sötét árnyékokban. Minduntalan attól kell tartanunk,
elveszítjük az útat, amely elérhetetlen csúcsok felé vezet. Néha kigyúl
fölötte a napfény és ilyenkor csodálatos, kápráztató hideg ragyogású
színek tünnek fel, hogy mindjárt beleolvadjanak az általános zord
hangulatba.