mellett lényeges ellentéteket mutat. Arany az alföldi magyar paraszt
nehézkes, meggondolt, óvatos, félénk, szenvedélyt magába fojtó, minden
hevesebb rázkódtatástól és zajosabb gesztustól visszariadó, szemérmetes
temperamentumát hozta magával. Jókaiban a lateiner-pályákra szorult,
földnélküli, kisvárosi életet élő kisnemesség nyugtalanabb,
szélsőségekre inkább hajló, korlátokba nehezebben beilleszkedő,
mobilisabb, a felszínen hevesebb hullámzást mutató, de kevésbé mély
természete testesült meg. Amaz mélyebb, súlyosabb, arisztokratikusabb és
az abszolút művészihez közelebb jutó: ez fürgébb, könnyedebb, modernebb
és népszerűbb, a tömeghez közelebb álló. Arany arra hivatott, hogy a
keveseknek, a kiváló szellemeknek, a művészi élvezőknek, a férfiaknak
költője legyen; Jókai a nemzet nagy sokaságának s különösen a nőknek és
az ifjúságnak a költője. Arany a maga belső forrongásait és évődéseit
magába fojtja, csak akkor hozza ismét napvilágra művészi formában, ha
már objektivizáltan, a személyi kapcsolatok elhomályosulásával tudnak
előtörni. A maga személyiségének teljességével sohasem áll az olvasó
elé. Jókaiban ebből a férfias, visszahúzódó szemérmetességből nincs
semmi, ő mindig egész személyiségével áll a közönség előtt, ön-kontrol
nélkül s szabadjára ereszti egész lényét. Arany jobban megközelíti,
emberi és költői valójával az igazi férfi ideális tipusát, Jókai
nőiesebb, szeszélyesebb, több benne a geniális vonás. (Ezért néztek rá
olyan egész-férfi szellemek, mint Gyulai, visszatetszéssel.)
Két ilyen ellentétesen különböző egyéniségnek a nemzethez, az olvasó
közönséghez való viszonya is különböző kellett, hogy legyen. Az
abszolutizmus idején és utána a kiegyezésben Arany már temperamentumánál
fogva is teljesen és fentartás nélkül ahhoz a politikai irányhoz
csatlakozott, amelynek Deák Ferenc a képviselője s ezzel társadalmilag
is a magyarságnak ahhoz a rétegéhez, amely Deák poltikájának diadalával
az uralomra jutott. Annak a rétegnek volt a költője, amely
tagadhatatlanul a magyar intelligencia legműveltebb, legkomolyabb és
legtöbb veszteni valót féltő rétege volt s amely alkatnál és érdekeinél
fogva egyaránt a konszolidált állami és társadalmi rend híveinek élén
haladt. Jókai, a szabadságharci reminiszcenciák, a szabadságharc előtti
nemzeti ellenzéki szellem és az abszolutizmus alatti ellenállás
szellemének legnagyobb hatású élesztője, a Deákkal szemben ellenzéki
Tisza Kálmán pártjához csatlakozott, amely akkor az ellenzéki
kuructradiciók képviselője volt. Jókai ennek a tradiciónak a szellemét
akkor sem tudta teljesen elrejteni, mikor Tisza kormányra jutásával a
hatalom közelébe jutott; az egyes nyilatkozataiban túl-aulikus költő
regényeiben minduntalan átüt a népszerű kuruc-szellem.
Abból a körből, melyhez Arany csatlakozott, alakult ki a magyar
hivatalnoki arisztokrácia. Arany maga sem bízta anyagi exisztenciáját
tollára, egyéniségének nem is lett volna való az írásból élő modern
literátor küzködő, a közönséggel kötött kompromisszumok közt hányódó
élete. Elvonult az akdémiai főtitkárság szerény, de dekórumot adó
menedékébe. Jókai, bár élvezte a hatalomhoz tartozás előnyeit is,
mindvégig a tollából élő író maradt, ami a lassabban, több műgonddal és
a tömegtől független művészettel dolgozó Arannyal újabb ellentétbe
juttatta: akaratlanul is a népszerűség keresésére, a tömeg-ízléshez
közeledésre és túlfokozott produkcióra utalta. Míg Arany munkája a
species aeternitatis jegyét viseli magán, Jókaién megérzik, hogy első
sorban az egykorúak, a napi fogyasztás számára készült. Aranynál az
irodalom minden zsurnaliszta-íz nélkül jelentkezik, Jókainál a
zsurnaliszta-író modern tipusa már csaknem egész teljességében valósult
meg. Kettőjük közül tagadhatatlanul Jókai a modernebb, a tizenkilencedik
századi irodalmi élethez közelebb álló jelenség s részben ezért is volt
a külföldön nagyobb hatása, mint a röghöz kötöttebb Aranynak.
Két ily különböző egyéniség természetesen két különböző iskolában
folytatódott.
Az Arany-iskola inkább a kritikusok iskolája volt, akik Gyulai Pál
vezérlete alatt az Arany nevével jelzett magaslat szempontjából
igyekeztek áttekinteni irodalmi multunkat, megvetni az Arany-kultusz
kritikai alapjait, a hivatalos kulturális szervezetek: a középiskola, az
egyetem, az Akadémia stb. révén belevinni ezt az Arany-kultuszt a nemzet
mennél szélesebb rétegeibe. Csak ennyiben lehet beszélni
Arany-iskoláról, mert Aranyból kiinduló költői fejlődés alig volt, alig
is lehetett, hiszen Arany a fejlődésnek bizonyos irányban tetőpontját
jelentette s a további fejlődésnek más pontról kellett kiindulni.
Nyomában már csak epigonok jöhettek.
Jókaiból már inkább indult közvetlen fejlődés: az ő nyomába lépő
generáció kezén, Mikszáthtól a kilencvenes évek íróin, Bródy Sándoron,
Gárdonyin, Herczeg Ferencen át egész Móricz Zsigmondig a magyar regény
és novella fejlődése alig képzelhető nála nélkül, nem véve ki még a tőle
leginkább független írókat sem, mint Petelei és Ambrus Zoltán. Hogy az
irodalmi fejlődés súlypontja a versről átment a regényre és a novellára,
az a társadalmi viszonyok hatása mellett első sorban Jókai hatásának
tulajdonítható. Ő, aki – mint mondani szokták – egymaga egész
regény-irodalmat jelentett, megnyitotta a közönséghez vezető utat
általában a regényirodalom számára.
A napi sajtó fejlődése, mely a nyolcvanas évek folyamán kezdett feljutni
a régibb idők vidékies kicsinyességéből a nyugat-európai nemzetek
sajtójának szinvonalára, magával hozta, hogy a Jókai-féle író tipusa
fejlődött tovább minálunk is: az az író, aki elsősorban a
sajtófogyasztás számára dolgozik, munkája minéműségében számol a sajtó
kívánalmaival, mert anyagi exisztenciáját elsősorban tollára alapítja s
az ehhez való eszközöket a sajtó tudja legbővebben megadni. A korszak
tipikus írója már nem az, aki közhivatalból él s csak az ótium óráit
fordítja írói munkára, hanem az, aki az irodalomból akar megélni s
legfeljebb, ha az írói mesterségével leginkább rokon ujságírásra adja
magát. Míg az Arany kultusza körül csoportosuló úgynevezett hivatalos
irodalom képviselői a hivatalos kultura intézményeit szállották meg s
főleg az iskola útján akarták a maguk felfogását, a sajtó körüli
irodalommal szemben ellenséges vagy a legjobb esetben is tartózkodó
kritikájukat érvényesíteni: addig a másik irodalmi csoport, mely
külsőleg is mindig tüntetőleg vezéréül emelte pajzsra Jókait, a sajtó
elevenebb, fürgébb, a közönséggel szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban
élő szervezetét használta fel a maga népszerűsítésére. Az előbbi
csoportnak főgondja a tradicionális irodalmi kincs megóvása és elevenen
tartása volt, az utóbbié az új irányba való továbbfejlődés, az
olvasóközönség igényeinek változásával való együtthaladás.
Ennek a generációnak irodalmi törekvéseivel esik egy időbe a magyar
városi élet kifejlődése és a nem-magyar eredetű városi lakosság óriási
tömegeinek nyelvben is megmagyarosodása. Ez utóbbi fontos históriai
fejleménynek egyik jellemző tünete épen az, hogy míg az előbbi korok
írói csaknem kizárólag a tősgyökeres magyarságból származtak: a
nyolcvanas-kilencvenes éveknek épen legkiválóbb írói javarészben olyan
német vagy németül beszélő zsidó családok ivadékai, melyek vagy
egyenesen az ő személyükben vagy apáik-nagyapáik személyében
csatlakoztak a magyarsághoz.
A magyar kulturális törekvések súlypontja ezzel az átalakulással
teljesen áthelyezkedett. Míg régebbi kulturális törekvéseink csaknem
kizárólag a falun vagy falusias jellegű kis városokban élő törzsökös
magyar nemességre s a nép intelligensebb elemeire támaszkodtak s azokra
is igyekeztek hatni, addig az újabb törekvések már elsősorban a városi
lakossággal számoltak, már csak azért is, mert a városok népe minden
kulturális produkciónak készségesebb, közvetlenebb és szaporább
fogyasztója s minden kulturális haladás a városi lakosság révén szürődik
át a faluba. Míg még Arany János a régi magyar társadalom számára írt,
maga is az alföldi falu letörölhetetlen bélyegével bélyegzett természet
volt s hosszas fővárosi élete során is lelkileg mindvégig a falu
érzésvilágában élt – az újabb generáció már csak kedves ifjúkori emlékek
alakjában hozta magával a falut s lelkében, gondolkodásában, izlésében
hozzásimult a városhoz.
A magyar életnek s az író társadalmi helyzetének ez az átalakulása
szükségképen megérzett az irodalmon is. A kultura általános fejlődése,
az egyre szorosabbá váló közgazdasági kapcsolatok s a nagyra növekedett
sajtó közvetítése egyre szorosabb közösségbe juttatta a magyarságnak
legalább mozgékonyabb, frissebb, minden hatásra fogékonyabb részét a
nyugati nemzetek szellemi áramlataival. Mintha Dévénynél új kapu nyílt
volna, melyen egyre erősebben áramlottak be a nyugati légáramlatok,
amelyek természetszerűen a kulturának legérzékenyebb szervét, az
irodalmat érték legelőbb. Hozzá még Európa irodalma is heves
forrongásban volt: ekkor vívta meg harcait, egyelőre teljes diadallal a
francia naturalizmus, ekkor nyomultak be ellenállhatatlan erővel Európa
tudatába a nagy orosz írók, ekkor lépett be a skandináv irodalmi szellem
is a népek közösségébe s főleg Ibsennel átalakítólag hatott a dráma
formájára és a színpad egész művészetére. Ezek a hatások, melyek
többé-kevésbé megérződnek minden európai nép irodalmán s például a német
irodalmat, mondhatni, kiforgatták sarkaiból, mélyreható hatással voltak
a magyar irodalomra is. Az egész irodalmi termelés, az irodalmi
törekvések célja és stílusa teljesen megváltozott.
Míg a régebbi irodalmi fejlődés súlya első sorban a versre esett, ennek
az újabb irodalomnak legfőbb erőfeszítése a magyar regény és a magyar
dráma megteremtése lett. Jókai és a külföldi irodalmak példáján
bebizonyult, hogy a regénnyel és drámával lehet legjobban közel jutni a
közönséghez, e két tér művelése kínálja a legtöbb erkölcsi és anyagi
sikert, tehát a tehetségek java erre vetette magát. A vers irodalmi
luxus-cikké vált a regény és színmű, mint életszükséglet mellett. A kor
realizmusával, mely teljes szakításra törekedett a romantika
páthoszával, széles színkezelésével és heves, nagy vonalaival, uralomra
jutott az irodalomban a magánélet kisebb körű, de társadalmilag és
pszichológialag kimélyített problemáinak rajza. Még Jókainál a regénynek
majd mindíg van valami közéleti háttere, amely még a közelmúltból vagy a
jelenből merített regényeit is a Walter Scott-i értelemben vett
történeti regény tipusához közelíti, még Arany költészete fővonalaiban
históriai és hazafias költészet: a nyolcvanas évektől fogva a regényből
mindjobban kimarad a közéleti háttér, a históriai és politikai probléma
s mindjobban az egyszerű ember életének, társadalmi és erkölcsi
állapotának rajzára esik a súly, a líra pedig mindjobban egyéni lírává
lesz, mindjobban kimarad belőle a hazafias páthosz, a politikai hatásra
való törekvés.
Emelett épen a líra a nyolcvanas években Arany Jánossal szemben új
utakat keres. Az ő útjain még magasabbra jutni nem lehetett, tehát, hogy
valami újat nyujthasson, szembehelyezkedett vele. Kiss József még
megpróbálja – több külső, mint belső sikerrel – folytatni Arany
ballada-költészetét, újszerű tárgyakkal, formában közvetlenebbül
közeledve a székely népballadához, de a többiek még ezt a laza
kapcsolatot is elszakítják. Arany epikájával és ódai-elégiai,
objektívebb lírájával szemben az egyéni érzelmeket festő tiszta,
dalszerű lírát kapják fel, a nemzeti röghöz tapadó Arannyal ellentétben
a modern európaira vetik a hangsúlyt. Arany szentenciózus komolyságával,
nyelvbeli plaszticitásával, zárt formáival, specifikus magyar
verstechnikájával ellentétben a könnyed hajlékonyságot, a
fordulatosságot és színt, a szabadabb formákat, a jambust fejlesztik.
Ezt az ellentétet érezte meg Arany, mikor kiadta a kozmopolita költészet
jelszavát s ez az ellentét magyarázza meg, hogy Arany iskolája meg
tudott békülni a kor regény- és drámaíróival, versköltőivel szemben
azonban mindíg ellenséges állásban maradt. S tehette ezt annál inkább,
mert a kornak nem volt igazi, döntő erejű költője.
A kilencvenes évek eleje élénk mozgalmat jelent ebben a fejlődésben. Egy
sereg új tehetség nyomult be majdnem egyidejüleg az irodalomba s a
nyolcvanas évek kiválóbb tehetségei is mintha hirtelen új fejlődésbe
lendültek volna. Mikszáth ekkor tért át az anekdotikus, rövid lélekzetű
rajzról a szélesebb medrű novellára és regényre. Ambrus Zoltán ekkor
kezdte meg a Midász királlyal regényeinek sorozatát, Kiss József, aki
eddig első sorban mint balladaköltő kereste a kissé theatrális hatásokat
s a lírában csak ritkán jutott túl a heinei visszhangoknál, öntudatára
ébredt a saját lírai hangjának. Az ekkor fellépő Herczeg Ferenc a
mindjobban városiasodó gentry rajzával igyekezett népszerű, új elemeket
keresni, Gárdonyi Géza új szinben állította be a paraszt és a falusi
apró fél-intelligencia életét, Szabolcska Mihály új formában próbálta
felújítani a Petőfi-féle hazafias dalt és népéleti genreképet, Kóbor
Tamás a naturalista moralizáló pesszimizmust szólaltatta meg, Heltai
Jenő a francia chanson és a heinei hatás szintéziséül a könnyed iróniát
hozta magával, Ignotusban a modern dekadencia előhangjai pendültek meg s
benne egyúttal gondolatokban gazdag polemikusára és apologétájára talált
az új irány. A magyar irodalom, amely eddig meglehetősen egyszinű volt,
egyszerre változatossá, sokhúrúvá vált, olyan hangok szólaltak meg
benne, ha egyelőre halkan és bátortalanul is, amelyeknek a tradicióban
alig vagy egyáltalában nem volt előzményük. Mint a társadalomban és
politikában, az irodalomban is mindjobban érzett a magyar élet
elvárosiasodásának és ebből folyó differenciálódásának hatása. Előre
jelentette magát egy új generáció, amely majd máskép fog gondolkozni,
máskép érezni és más nyelven szólni, mint apái. Egyelőre gyöngén és
félhangon jelentette magát, de az érzékenyebb fülűek megérezték
jövetelét, a konzervatívek, a tradicióhoz ragaszkodók tiltó szóval
igyekeztek megállítani útjában, az újnak befogadására készebbek
reménnyel néztek elébe.
A még gyönge újító mozgalmat egy pillanatra megállította útjában a
millennium. A magyar társadalom, melynek zöme, hangadó tömege még mint
kortárs, mint szemtanú élte át a dolgok nagy változását a kiegyezéstől
akkorig, amely napról-napra látta a politikai, gazdasági és szellemi
kultúra hatalmas fellendülését s amely egy diadalmasan megvívott
harcnak, az egyházpolitikai harcnak még friss emlékeivel ment a nemzeti
ünnepre – készségesen engedte át magát a nemzeti dicsőség mámorának, az
önmagával való hazafiúi mgelégedésnek és szorosabban csatlakozott a
tradiciókhoz, melyeknek ünnepét ülte. A magyar társadalom akkori rendje,
a melyben úgy ahogy egyensúlyba jutottak az összes erők, a
szabadelvűpárti uralom, amely históriai cégér alatt tulajdonképen a maga
diadalünnepét ülte a millenniumban, beláthatatlan időkig
megszilárdultnak látszott az ünnepi illuziókkal teli világításban. Az
emberek, amint visszatekintettek a multra, beleszédültek a nemzeti
dicsőség, a magyar hatalom, a magyar államalkotó képesség mindeneken
diadalmaskodó erejének kábulatába – a nemzeti hiúság orgiája
elhallgattatott minden kritikát, minden elégedetlenséget.
Az irodalom is úgyszólván egyhangúlag az ünneplés szolgálatába állott,
ami egyúttal azt is jelentette, hogy az uralkodó rétegekhez csatlakozott
s azoknak gondolatvilágát igyekezett tükrözni, izlését eletalálni. Ujra
feltámadt a történeti témák és hangulatok kultusza még a lírában is,
Endrődi Sándor kurucnótáival s az ál-kuruc verseknek ezek nyomában
felburjánzó áradatával; és újra felhangzott a hazafias ünnepi ódák
harangszava.
Társadalom, irodalom, politika olyan egységesnek látszott, mint talán
soha s az illuzióktól fátyolozott szemek előtt ez az egység állandónak,
nemzedékekre kihatónak tűnt fel. Pedig már akkor érezni lehetett azt a
földalatti rezgést, amely alig néhány évvel később teljesen kiforgatta
ezt a békességet a nemzeti élet egész vonalán. Már ekkor megmutatkoztak
a régi szabadelvű uralom s általában az egész magyar parlamenti rend
épületének repedései, amelyek csakhamar másfél évtizedre megbontották az
egésznek normális funkcióját s a nagyon előrelátók már akkor kezdték
sejteni, hogy közeledik a gyökeres politikai reform kora, az a harc,
amelyben új egyensúlyi helyzetre fognak törekedni az ellentétes
társadalmi erők s amely a parlament teljes átalakításának, az általános
választói jognak a jelszava körül fog forogni. Emlékezhetünk rá, a
millenium körüli időben hangzottak fel először komolyabb és
nyomatékosabb hangok az általános választói jogról s ezeknek csak annál
nagyobb sulyt adott az, hogy a munkásság egyelőre még mint parlamenti
politikán kívüli, de politikai célokra szervezkedett organizmus, a
kilencvenes évek közepe táján kezdte hathatósabban megmutatni, hogy van
és követeli részét a dolgok intézéséből. Ez a feltörekvő elem mindjárt
kezdettől fogva a választójog jelszavát tette politikai akciója
középpontjába.
Az iskolából ekkor sereglett elő egy új ifjúság, amely már az új magyar
élet levegőjében serdült fel, amelynek lelkében már nem éltek a
személyes tapasztalat élénkségével a szabadságharc és az abszolútizmus
emlékei, amely már készen kapta azt, ami apái idejében nyomról-nyomra,
évről-évre fejlődött. Ez az ifjúság egyszerre mindent egészen máskép
látott, mint apái, akik összehasonlították a negyven év előtti
állapotokat, melyeket még szemükkel láttak, a maiakkal és büszkeséggel
teltek el a nagy fejlődés láttára, mindent az önelégültségnek ebből a
szempontjából értékeltek. Ez az ifjúság már magukban nézte a magyar
állapotokat és nem talált bennük akkora okot az elégedettségre.
Észrevette a hatalmas hézagokat, a hiányosságokat, a külső haladás
vékony rétege alatt meghúzúdó nagy elmaradottságot, a gazdasági javak, a
politikai hatalom, a társadalmi erők elosztásának nagy
igazságtalanságait, egész kultúránk felszines, látszatokra berendezett
voltát, az alsóbb társadalmi rétegek kulturális gondozásának teljes
hiányát, mindazt a sok bajt és fogyatékosságot, amely a magyar életet és
a magyar képességet megbénítja, nyomasztó voltával összezsugorítja. Ez
az ifjuság, faluról a városokba került s a városi élethez csak
félig-meddig asszimilálódott apáknak már a városi életben nevelkedett,
városi idegrendszerű ivadéka, nevelkedéséből magával hozta a
nyugtalanságra való nagyobb fogékonyságot, a kritikai hajlamot, a
nehezebben kielégíthető igényeket. A külföldi viszonyoknak mindjobban
terjedő ismerete minduntalan összehasonlításra csábított s ez az
összehasonlítás csak annál élesebbnek tüntette fel bajainkat. Az egyre
fokozódó politikai zavarok, melyekben közvetett úton, de
félreismerhetetlenül a nép tömegeinek a létező állapotokkal való
elégedetlensége nyilvánult s amelyek a huszadik század egész eddig
lefolyt részében folytonos lázbetegségben tartották a közéletet – csak
megerősítették az ifjúságot a maga elégedetlenségében. Az apák egyszer
csak azon vették észre magukat, hogy nem értik meg a fiaikat, azok nem
értik meg őket, a két egymásra következő nemzedék között olyan szakadék
támadt, amely elkeseredéssel töltötte el az egyik felet is, a másikat
is. Az apák, akik mint az apák mindig, a saját ideáljaiknak
továbbfolytatását szerették volna látni fiaikban, haraggal nézték, hogy
a fiúk új, előttük érthetetlen, szemükben veszedelmeseknek látszó
ideálok után futnak. A fogalmak, a törekvések, az erkölcsi, társadalmi
és szellemi értékek új értékelést kaptak az ifjúság gondolatvilágában.
Két világnézet került összeütközésbe ebben a két generációban s ez az
összeütközés minden téren mozgást, hullámzást, harcot támasztott. Minket
ebben a pillanatban az irodalmi harctér érdekel.
II.
A nyugtalanság már forrott az elmékben, itt-ott hangot is kapott, de
arra a hangra, mely öntudatra keltette a még csak félöntudatosan,
félénken lappangó gondolatokat, amely felébresztette a neki megfelelő
visszhangot, mely úgy hatott, mint az első ágyulövés a háborúban, a
huszadik század kezdő éveiben még várni kellett. Még valahol a vidék
homályában kereste nagy belső nyugtalanságok között önmagát az, aki majd
megindítja és felszinre hozza a titokban erjedő folyamatot, aki utat fog
törni, amelyen az új nemzedék irodalmilag is kifejezheti magát. Egyelőre
csak azt lehetett látni, hogy szokatlanul nagy csapata jön egyszerre,
nem tudni honnan, a kiforratlan, de új mondanivalójú, dadogva, de
érdekesen megszólaló tehetséges fiatalembereknek, akik türelmetlenkedve,
hangosan követelik a maguk érvényesülési jogát, elkeseredve, de
hasztalanul döngetik azokat a gátakat, amelyek a fiatalember előtt
nálunk erősebben, mint bárhol másutt, eltorlaszolják az utat, kivált ha
új dolgokkal jön. Aztán jött Ady Endre.
Az ősi, tiszta magyarságból jött, de arról a vidékről, ahol a népek
keveredése, a magyarságnak a románsággal való folytonos érintkezése s az
ezzel járó folytonos erozió-folyamat sohasem engedi pontosan
megállapodni az etnográfiai határokat, ahol sohasem szűnik meg, fojtva,
magában évődik s csak néha lobban fel a népek örök nyugtalansága. Abból
a társadalmi osztályból jött, amelynek helye a magyar társadalomban
sohasem volt állandóan megállapítva, amely folytonosan ide-oda libegett
az uralkodó úri osztály és a parasztság közt, szerencse vagy tehetség
hirtelen felvihette az ország nagy urai közé, balszerencse
lesülyeszthette a bocskoros, paraszti életmódba. Ez a réteg, a falusi
kisnemesség adta mindig az orzágnak nyugtalan elemeit, mert küzködő,
sivár, mindenfelől megkötött helyzetében, ősiségénél, féltékenyen őrzött
faji tisztaságánál fogva minden jóra jogot tartva, de minden jóból
kizárva, csak jobbat várhatott a dolgok minden változásától. Aki erről a
vidékről és ebből a rétegből jön, ha eszes és tehetséges, mindig van
benne valami nyugtalanság. (Ennek az eredetnek a nyomait filologiai
pontossággal kimutathatnók Ady Endre költészetében.)
Ady Endre pályájának kezdete tipikus a vidéki származású intelligens
magyar fiatalember pályájára. Félreeső faluban töltött gyermekkor,
kisvárosi gimnáziumokban töltött diákság után, amely kevés, de mély
benyomással tölti meg a lelkét, abban a korban kerül igazi városba,
amikor az ember leginkább fogékony minden hirtelen átzökkenésre, a
világról való fogalmainak egyik napról a másikra való átmenet nélküli
felforgatására. Adyt is megrészegítette a városi élet a maga
összehasonlíthatatlanul szélesebbkörű lehetőségeivel, nyugtalanabb,
mozgékonyabb szellemével, benyomásainak gazdagságával, egész életének
magasabb szinvonalával. Az új élet, melyet kezdett, gyors fejlésbe hozta
lelkének minden öntudatlan csiráját, a végsőkig felizgatta eredendő
nyugtalanságát, amit még fokozott az is, hogy azért a gyermekkor erős
benyomásai is, mint egy legalsó, legmélyebb sedimentum-réteg megmaradtak
benne, az új rétegektől csak betakarva, de el nem fojtva. Újságíró lett,
vagyis olyan pályára került, amely nem hozza magával az egy bizonyos,
meghatározott nagy társadalmi osztályhoz való csatlakozás kényszerét,
nem burkolja be egyéniségét valamely osztály világnézetével,
elfogultságaival, erköcsével, hanem engedi, mint mindeneken kívül állót,
élni a maga életét, a maga egyéni kifejlődését. Az újságírói foglalkozás
a maga változatosságával és sokféleségével fogékonnyá tesz az élet és az
ismeretek minden oldalának azonnali és könnyű percipiálására és szabad,
önálló, könyvtudás ballasztjától félénkké nem vált áttekintésére.
Nagyjában ezek az előzmények, melyekből Ady kiindult. Visszhangtalanul
elhangzott első kisérletek után, talán szívében egy kis
elkedvetlenedéssel is Nagyváradról, ahol újságírói és írói kezdő-éveit
töltötte, Budapest megkerülésével egyenesen Párisba került. Ez az utazás
meg az első nagy szerelmi szenvedély nyitotta meg benne teljesen a
költészet forrását, amely addig fiatalos tétovázással, a pályakezdés
nehézségeinek nyomása alatt lefojtva, bizonyára nehéz küzdelmek között
kereste a maga útját kifelé.