akarva szimbolumává válik lelkemben a Móricz Zsigmond dolgozása
módjának. Mintha egy nagy búzatábla volna előtte és azt kellene
learatnia: úgy gyürkőzik neki témájának, azzal az elszánással, hogy ki
kell facsarnia magából, ami erő csak van benne és mintha valami belső
láz hajtaná mind előbbre, gabona-tábláról gabona-táblára,
jelenetről-jelenetre, mind beljebb, az emberi lelkeknek külső kérgén át
a gyökerükig. S mikor készen van a mű, úgy hat, mint egyetlen hatalmas
nekifeszülés eredménye, amelybe bele van fojtva mind az az izgalom, az a
lázas, mohó energia, amely az íróban dolgozott munkája közben. Ez az író
nem veszi könnyedén a dolgát, általában nem vesz könnyedén semmit a
világon, nem tud közönbös maradni, nyugodtan, izgalom nélkül jeleneteket
fűzni, alakokat összekeverni, mesét szőni, – kavarogva forr benne a sok
szemlélet, kép, gondolat, hangulat, ami egy mű nyers anyagát teszi, s ez
az erjedő massza minden pillanatban azon van, hogy szétveti a hordót,
amelybe bele akarják szorítani. Móricz minden regénye heves belső
konvulziókból alakult ki s alig birom elképzelni, hogy valamennyi, de
különösen a legerősebb feszültségü Sárarany ne jelentene számára egy
nagy belső rázkódást. Bizonyos mértékig az olvasóra nézve is elvesztik
az olvasmány hatását s élményekké válnak, intenzivebben átélt, lényünket
jobban felrázó élménnyé, mint életünk akárhány eseménye. Az íróra magára
nézve elképzelhetetlen, hogy ne valóságos, pozitiv események legyenek,
életének legalább oly fontos mozzanatai, mint akár egy szerelem, egy
gyermek születése vagy halála, vagy akármi más legfontosabb dolog. A
regények minden részlete tele van élet-izgalommal, amely ott vibrál a
sorok között, fölöttük, alattuk s ez az izgalom átszuggerálódik az
olvasóra, szorosan, csaknem egységbe kapcsolja össze a könyvvel és az
íróval s teljesen eltűnik a dolognak irodalmi olvasmány természete: az
az érzés kél, hogy itt valósággal történik valami, amiben cselekvő
részesek vagyunk, mi is, az író is. Egy darab forró, vonagló életbe
kerültünk bele s nem birunk közönbös, szórakozást kereső szemlélők,
páholy-publikum maradni, átugrunk azon a keskeny korláton, melyet a
könyv betű és papiros mivolta szab meg s beállunk a porondra, az
események közé. Szép-e a történet, rokonszenvesek-e a szereplők,
láthatók-e a lélektani motivumok – és minden más megszokott kritikai
kérdés s kategória érvényét és értelmét veszti. Az író nem behálózni,
megvesztegetni akar az írói tehetség mesterfogásaival, hanem birokra kél
velünk, lenyügözi gondolatunkat és visz magával a maga világába.
Van Móricz Zsigmondnak egy nagyon jellemző mozdulata, melyet bizonyára
jól ismer mindenki, aki őt ismeri. Kerek fejét kissé előre szegi, a
szemét valami komor, dacos sötétség árnyékolja be s a homloka a szeme
közt ráncokba húzódik össze. Olyankor látni ezt rajta, mikor valami
szöget üt a fejébe, gondolkodóba ejti, amikor kivülről, beszélgetés vagy
valami esemény révén valami izgató anyag kerül a gondolkodásába. Mondom,
jellemző reá ez az arckifejezés; elárulja, hogy az izgató gondolat
legelőször is elkomorítja nyugodt állapotában nyilt és derült lényét. Ez
a sötét, komor alaptónus jellemzi a munkáját is. Nem derült író, aki a
maga belső harmóniájának derült képeit vetíti ki magából, hanem a maga
lelkével és az élet jelenségeivel harcbaszálló, dacos bajvívó, nyers,
darabos, kiméletlen, néha durva is, haragos indulat forr a lelke alján.
Minden erőfeszítése egy-egy nekibúsulás, – ez a legspecifikusabban
magyar vonás benne; a nekibúsulás fogalma a magyar lélekben, a magyar
életben termett, más nyelvben nincs is szó rá.
Mikor Túri Dani a buzaaratás közben fürjfészekre akad, izgalmas munkája
közben is megsajnálja a boldogtalan kis családot, gondosan körülkaszálja
a szent helyet, hogy valami kárt ne tegyen bennük. Ehhez a rendkívül
finom érzéssel meglátott mozdulathoz hasonlít, mikor Móricz Zsigmond
története folyamán valami szelídebb, kedvesebb alakhoz vagy jelenethez
ér. Körülkaszálja a szent helyet, ahol ilyenek is vannak és azután megy
tovább a maga zordabb útjaira. Az ilyen enyhe helyek azonban ritkák; a
regény folyton növekvő izgalommal megy jelentről jelentre, a levegő
mindjobban megfűlik és mind jobban megtelik villamossággal. A
Sárarany-ban ez a feszültség egy rettentő robbanással, szinte már az
irodalmi lehetőség korlátait is szétvetve, sül ki. A Galamb papné-ban az
utolsó pillanatban egy biztosító szelep nyílik ki. Az Isten háta
mögött-ben önmagukban torpadnak össze a történet folyamán
összesűrűsödött gőzök.
Mindegyikben azonban már a kiindúló pontban be vannak fűtve a szereplők
s a fűtő anyagoknak nagy halmaza gyűlik össze körülök, amely rendre
beledobálódik az izzó kohóba. Nagy indulatok dolgoznak a lelkekben,
nagyon is szűk lehetőségek vasabroncsaival befogva s ezeknek az
abroncsoknak feszegetésében morzsolódik el az életük. Túri Daniban egy
óriási, országra szóló dolgokra hivatott egyéniség szorul a szűkös
paraszti élet határai közé s rettenetes tettereje önemésztő vívódásokban
őrlődik s hitvány szerelmekben ég ki. Az óriási temperamentum nem talál
teret a maga számára, hát az asszonyokkal marcangoltatja szét és falatja
föl magát. A Galamb papné házaspárját a falusi élet eseménytelen, ólmos
egyhangusága hajszolja egymásra s a folytonos súrlódásban összegyűlt és
kiéleződő ingerültségek, melyek sehol másutt nem találnak enyhítő
kifolyást, keserű marakodásban emésztik fel a szerelmet, mely összehozta
őket. Az Isten háta mögött tanítónéjában a heves, mohó életvágy áporodik
férfivadító érzékiséggé a kisvárosi szegénység testi és szellemi
sivárságában. A környezet mindenütt úgy nehezedik az emberekre, mint az
ólmos levegő, lefojtja, összenyomorítja, békóba veri őket és éppen azt
fordítja visszájára bennük, amit a természet nagy dolgokra hivatott
erényül oltott beléjük. Mindegyikre mint valami fátum nehezedik az a
levegő, amelyet magukba szívnak – ők maguk nem is tudják, pedig az
sodorja őket a tragédia felé. Az ember csak forog, mint a bika a
porondon, mindjobban nekivadulva támad a korlátoknak, míg aztán
összetöri magát. A vége: rettentő, katasztrófális falnak-menés, vagy
sivár magábaroskadás.
Móricz Zsigmond nem nézi az amoralitás irónikus belenyugvásával az
embernek ezt a vívódását az élet lehetőségeivel. Morális lélek s ezért
haragos, indulattól remegő felháborodással szemléli a harcot. A
közönséges ember beleszületett az élet viszonyaiba, öntudatlanúl vagy
legjobb esetben fél-öntudattal él bennük, észre sem veszi őket. Móricz
Zsigmond úgy áll velük szemben, tompulatlan látással, megszokottságoktól
el nem fogúlt, friss ítélettel, mintha most került volna közéjük
először, nem tud beléjük nyugodni; fellázad ellenük. Csupa jobb sorsra
hivatott embert lát maga körül és haragban borúl el a szeme, hogy miért
nem érhetik el ezt a jobb sorsot. Innen az a haragos indulat, mely néha
– főleg a Sárarany néhány helyére gondolok – olyan jeleneteket rajzoltat
vele, amelyek úgy hatnak, mint egy dühös káromkodás. Brutálisak, durvák,
de nagy és nemes harag enyhül meg bennük.
*
Három regényben három különböző körét rajzolja a magyar életnek Móricz
Zsigmond: a Sárarany-ban a parasztvilágot, A galamb papné-ban a falusi
lateiner-osztályt és Az Isten háta mögött-ben a kisvárosi
hivatalnok-nyárspolgárságot. Mind a három osztály rajzolásával
megpróbálkozott csaknem minden magyar regényíró Jókai óta. Bizonyos
hagyomány is fűződött rajzolásukhoz s két-három nemzedék tudatában az
életnek ezek a körei alakultak a specifikus magyar genre
megtestesítőivé. A régebbi nemzedéknél ez érthető is volt: apáink és
nagyapáink magyar nemzete csakugyan falun és falusias kisvárosban lakó
nemzet volt, amely joggal tekinthette idegen ízűnek az akkor még csaknem
teljesen német városi polgárságot. Részben a rousseaui reminiscentiákon
táplálkozó mult század közepi liberalizmus világfelfogásából kifolyólag,
részben pedig amiatt a nemzeti nimbusz miatt, mely körülvette, ennek a
falusi milieunek a rajza idealizáltan stilizált lett. Azok az írók, akik
a faluból kerültek a városba s csak átvedlettek, nem hasonultak át
teljesen városi emberekké, az elmult dolgokra való visszaemlékezés
szépítő üvegén át néztek a rég elhagyott falura, amelyben gyermekkorukat
töltötték s amelybe mindig vissza-visszavágyódtak. Ezért a falusi életet
emlékezetük olyasformán idealizálta, mint ahogy gyermekkorunknak
szenvedéseire is úgy tekintünk vissza, mintha csupa édesség lett volna
mind. Ezenkívül ennek a kornak az írói csaknem mind a falusi birtokos
nemesség vagy az ezzel egyforma életet élő falusi intelligencia ivadékai
voltak, akik gyermekkorukban a falusi életnek inkább csak a
kellemességeit élvezték, akik a paraszt-élettel nem életközösségből,
hanem úgyszólván csak látásból, csak bizonyos alkalmi nyilvánulásaiban,
nem pedig egész bensőségében ismerkedtek meg. Mindezekből a lélektani és
társadalmi hatásokból alakult ki a régebbi magyar irodalom hagyományos
paraszt-képe, amely – egy nemrég még közkeletű és közérvényű fordulattal
szólva – ünnepi ruhájában ábrázolta a parasztot, azokban a
tulajdonságaiban, melyeket a nem közüle valókkal, nála különbekkel
szemben kifelé fordít. A falusi élet egyszerűbb, tehát tisztább és
nemesebb, mint a városi; a falusi ember is egyszerűbb, tisztább és
nemesebb, mint a városi. Ez a gondolat volt a régebbi magyar
paraszt-képnek alapszíne s ezt szentesítette a közönség is, mert
megfelelt saját emlékeinek, tehát valószínűnek találta. A mai nemzedék
már máskép látja; megérzi, hogy ennek a paraszt-képnek bizonyos exotikum
jellege van, kívülről van nézve és külső rétegeiben van ábrázolva.
Közben az élet mind komplikáltabbá vált sodrában maga a paraszt s élete
is átalakult; a mai magyar paraszt minden konzervatizmusa mellett is
igen lényeges dolgokban más életet él, mint az ötven év előtti.
Ez az átalakult paraszt-kép a maga teljességében először Móricz
Zsigmondnál jelentkezik. Ő abból az oszályból való, amely még csak egy,
legfeljebb két generáció óta rajzott ki a parasztságból, még erős
gyökerekkel van hozzánőve. A falu és a falusi kisváros neveltje, még
rajta a falusi por: de lelkileg már elszakadt a falutól, életét nem
látja a minden lehetséges életek legboldogabbikának és legszebbikének.
Egy előretörő, az élettel kemény harcot vívó fajtának az ivadéka, aki
már atavisztikusan is az idegeiben hordja és a maga tapasztalatán is
megismerte a falusi szegény ember életének keservességét, nélkülözéseit,
folyton a szűkkörű lehetőségek korlátaiba ütköző küzködését, testet
elgyötrő, lelket tompító verejtékezését. Ő tehát a lelkében más képét
hozta a falunak, mint a birtokos urak, papok és más urak fiai s ezek az
emlékek fanyarabb ízű, kevésbé idillikus hangulatot vegyítenek gyermek-
s ifjúkori visszaemlékezéseibe. Szereti a falut, szenvedélyesen
érdeklődik iránta, jobban, pontosabban, többoldalúan ismeri, mint
legtöbb elődje az irodalomban, de nem vágyik vissza bele s úgy tudja
nézni, minden idealizálás nélkül, amilyen a valóságban. Látja – mennyire
látja! – a szépségeit, a nagyszerű, érdekes vonásait (olyan nagyméretü
paraszt-alakot, mint Túri Dani, soha nem látott egyetlen magyar író
sem), de látja bűneit, csúnyaságait és kicsinyességeit is, amelyek a
verejtékkel trágyázott, szegénységgel, tudatlansággal, tehetetlenséggel
vert falusi földből zsendültek ki.
Ez a lélektani magyarázata annak, amit úgy hányt a szemére egyik kitünő
kritikusa, hogy egyetlen írónk sem szerette a parasztot oly kevéssé,
mint ő. A tévedés itt abban áll, hogy az elfogulatlanságot
szeretetlenségnek minősíti, holott Móricz Zsigmondnak minden a faluról
rajzolt képén megérzik a szeretet, de nem az elfogult, dédelgető
szeretet, hanem a haragos, keserű felháborodás a parasztember sorsán,
azon a jellemképen, melyet ez a sors kifejlesztett benne s amellyel épen
legjobb tulajdonságait fordította visszájára. Mennyi szépséget, hősi,
nagyszerű vonást tud belerajzolni Túri Dani grandiózus alakjába, mennyi
gyöngédséggel, megértéssel tudja rajtakapni természete egy-egy nemesebb
megindulásán s mennyire meg tudja magyarázni bűneit is!
Hogy régebbi íróink mennyire kívülről nézték a parasztságot, legjobban
az mutatja, hogy az egészet egyetlen egységnek látták és nem vették
észre szociális tagoltságát, amely egy falu népét, mint önmagában teljes
társadalmi alakulatot mutatja meg. Móricz Zsigmondnál a falu népében
megvannak kicsinyített arányokban a nagy társadalom összes osztályai: a
néhány nagy gazdából alakuló, a maga különb voltát erős gőggel érző és
különállását életmódjában, szokásaiban, társadalmi és házassági
kapcsolataiban gondosan megóvó arisztokrácia, az ehhez szívesen
kapaszkodó középrend meg a parasztból lett és félig paraszti életet élő,
de a maga különállására büszke iparosság és ezek alatt a proletáriátus,
a szegénység: a zsellérek, munkások, cselédek elnyomott hada. Mindezek
felett pedig mint külön réteg, a javarészben a parasztságból kivált,
rangban, műveltségben fölötte álló, de tőle függő műveltek osztálya, a
papok és a tanítók. Ezek adják ki a falu népének képét, mert a többi úri
nép, a kisebb földesurak, szolgabírák már csak lazább kapcsolatokkal
függenek össze a falu tulajdonképeni életével s tőle elkülönítve élik a
maguk külön, zárt területen lefolyó életét. Ez a megfigyelés is képet ad
arról, hogy mennyire bensőbben és pontosabban látja Móricz Zsigmond a
falu életét: a maga egész valószerű voltában látja, mint önmagában zárt
társadalmi alakulatot, amely más, vele egyező, tőle csak negyedórányi
távolságokra eső faluktól jóformán teljesen elzárva, magamagában él,
mintha valami rejtelmes centripetális erő húzná össze a népét, hogy ki
se tudjon mozdulni a maga telkei körén túl. A magyar faluknak erre az
elkülönözöttségére Móricz Zsigmond mutatott rá egyik Nyugatbeli
cikkében, az Ököritóról szólóban s erre jellemző az is, hogy a
Sárarany-ban, amelyben megtalálhatni a falusi élet minden lényeges
mozzanatát, egyetlen egy eset sincs arra, hogy valamelyik falusi
embernek valami más falubelihez csak valami köze volna is. Mintha az az
egy falu egymaga volna a világon.
És mennyire ismeri Móricz Zsigmond a maga faluját! Olyan
paraszt-interieuröket még senki sem rajzolt irodalmunkban; a ház, a
környéke, a szobái, berendezésük, használatuk módja; ahogy a paraszt
öltözik és vetkőzik, alszik és ébred, étkezik és iszik; minden
mozdulata, minden szokása, amelyet munkája, lakásának minéműsége,
ruhájának szabása, étele és itala határoz meg – a mezei munka a maga
egyszerű sokféleségével, mindenféle fogásaival, a hozzátartozó
tudnivalókkal – mindez és sok más megelevenedik a lelkében és
megelevenedik az írásában, mert a legapróbb részletekig kiterjedő
pontossággal és hűséggel van megfigyelve s e közül az ezernyi részlet
közül mindig rendelkezésére áll éppen az, amely a pillanatnyilag adott
képhez szükséges. Ez a realisztikus megfigyelés és emlékezet adománya.
Ezért teszik képei a szemmel látott dolgok hatását. Nekem a Sárarany
olvasásakor sokszor volt az a benyomásom, hogy Móricz Zsigmond nemcsak
elképzeli, hanem a szó szoros értelmében szemmel látja, nem
viziószerűen, hanem testileg, a valóságos látás realitásával, alakjait,
amint mozognak, dolgoznak, évődnek, civakodnak, – szóval, amint élnek. S
ugyanilyen a dialógusa is: néha valóságos hallási benyomásokat kelt,
mintha fonográffal volna felfogva. Ez a teljes realitás magyarázza meg
nála a parasztbeszéd trágárságait is. Aki élt falun, az tudja, hogy a
parasztok beszédjében, ha teljesen maguk közt vannak, csak úgy röpköd a
trágár szó, amely a folytonos használattól már elvesztette eredeti aljas
ízét és bizonyos gondolatok és indulatok sztereotíppé merevedett
kifejezésévé vált. S a paraszt-életnek leplezetlenebb, illendőségi
formáktól kevésbbé korlátozott mivolta magyarázza meg Móricz Zsigmond
erotikus képeinek meztelenségét. Az a nagy szerep, melyet az erotika
játszik munkáiban, bizonyára más, mélyebb, egész egyénisége energiájával
kapcsolatos tényezőkből magyarázódik, – a képeket azonban, melyeket a
Sárarany s némely novella erotikus részleteiben rajzol, a
paraszt-életnek a stilusa határozza meg. Egész másképen, rejtettebben
nyilvánul az az erotika, amelynek egy különös és psychológiailag is igen
érdekes faja a Galamb papné cselekményének alapja s amely Az Isten háta
mögött tanítónéját emészti izzadt gerjedelmeiben. Ugyanilyen
realisztikus megfigyelés eredménye a kisvárosról rajzolt kép Az Isten
háta mögött-ben. A különbség csak az, hogy míg a falu Móricz Zsigmondnak
minden szépségével és minden bűnével együtt kedves, a kisvárost nem
szereti, alig lát benne szépséget, sőt még enyhítő körülményei is alig
vannak számára. Amúgy is hajlandósága van a sötéten látásra s az a mód,
ahogy a kisvárost nézi, még sötétebbé teszi látását. Az Isten háta
mögött-ben egész más a hangulat, mint a Sárarany-ban: a komor, sötét
hangba bizonyos ingerült bosszúság, sőt megvetés is vegyül. A kisvárosi
ember, aki a regényben felvonul, mind silány, kicsinyes alak, egyetlen
vígasztaló vonás nélkül; még a regény központjában álló tanítónét is
csak a belőle öntudatlanul kiáradó heves érzékiség emeli fölébe
környezetének. A nagyvárosból odakerült albíró, aki némely helyen, úgy
látszik, az író nézeteinek tolmácsa, szóval is kifejezi a lenézést, mely
a kisvárost sújtja. Apró, kopott, úriasságot színlelő, alapjában rongyos
és ízlés nélkül épült házak, elhanyagolt, rosszul kövezett, tisztátalan
utcák, poros akácfák, legyektől hemzsegő, szennyes fehér terítékű söröző
korcsma-szoba, olcsó bútorraktárakból összehordott szobák, mindezekben
lélek, minden nemesebb rezdülés nélkül élő, kicsinyes, apró bűnökkel
terhelt, pletykázó, félművelt, borissza emberek. Akiben közülök még él
valami máshonnan hozott ösztöne valami jobb, szebb és szinesebb életnek,
az is felőrlődik ebben a lelketlenül, ritmus nélkül zakatoló malomban.
Valóban, minden ez országban lehetséges helyek között a legutolsó az
olyan kisváros, amilyet ez a regény rajzol: egyesíti magában a falusi
élet minden kicsinyességét és egyhanguságát a városi élet mindenféle
bűnével és szennyével, anélkül, hogy akár a falu, akár a város kellemes
oldalaiból bármi is megvolna benne. De bizonyára nemcsak ez az oka
annak, hogy Az Isten háta mögött városa, Ilosva olyan sivár, örömtelen
fészek. Móricz Zsigmond azok közül való, – s ez ma már egész nemzedék –
akik a faluról a kisvároson át jöttek Budapestre s életük benne
eltöltött idejében folyton kikívánkoztak belőle, hol vissza a faluba,
hol előre a nagyvárosba, tehát rosszul érezték benne magukat, nem bírtak
benne megmelegedni. Az átmeneti állomás sorsa éri a kisvárost:
kellemetlenségei fokozottabban érződnek, örömei elrejtőznek. Talán
személyes kellemetlen emlékek is szították Móricz Zsigmondban ezt az
ellenszenv-érzést; azok az idők, melyeket kisvárosokban töltött,
bizonyára életének keservesebb, örömtelenebb időszakai közé tartoznak.
Hogy például iskolai éveire nem sok örömmel és szeretettel gondol
vissza, azt nyilvánvalóan látni abból a képből, melyet az ilosvai
iskoláról ad. A vidéki protestáns középiskolák élete tipikusan egyforma.
A regény iskolai jeleneteiben én is, aki szintén ilyen iskolában
tanultam, pontosan ráismerek a magam diákéletének emlékeire. Töltöttem
én is zajos estéket olyan füsttől, kályhagőztől vastag levegőjü
diákszobában, mint a Móricz Zsigmond diákjai, én is úgy beszéltem
tanáraimról, úgy készülődtem az érettségire s állottam én is vacogó
fogakkal, csukladozó térddel, konok, sápadt félelemmel a vallató tanár
előtt. Láttam s a magam bőrén tapasztaltam én is a rosszindulatnak, a
gyermeklélekről fogalommal sem bíró korlátoltságnak, a
lelkiismeretlenségnek kiáltó példáit. De én bennem, ha az iskolára
visszaemlékezem, nem ébred Móricz Zsigmond haragja, nem lázad semmi
indulat: inkább komikus színben látom a visszaemlékezésen keresztül
mindezt és végeredményben megmozdul bennem az a szeretet és gyöngédség,
amellyel gondolatom bevon mindent, ami szomorú és kínlódó gyermek- és
fiatalkoromhoz tartozik. Nyilván temperamentum és világlátás dolga ez a
különbség kettőnk között. Móricz Zsigmond minden dolgába beleviszi erős
indulatát, bizonyára belevitte annak idején gyermekül és ifjan, az
iskolába is és haragosan harapdálta a pedagógia láncait, melyek alól én,
aki az egész dolgot elég közömbösen vettem s csak annyi fontosságot
engedtem neki életemben, amennyit muszáj volt, könnyebben kisiklottam.
*
Ebből a hézagos és igen fontos pontokat szándékosan mellőző vázlatból is
bizonyára kiviláglik, milyen természetű az a regény, melyet Móricz
Zsigmond a maga felfogásával, a maga motivumaiból csinál. A magyar
regény, mely Eötvössel, Jósikával és Kemény Zsigmonddal előbb fejlődött
ki, mint a novella, Jókai óta egészen elnovellásodott. Jókai volt az
utolsó magyar regényíró, ha a regényt nem tekintjük egyszerűen
hosszabbra részletezett, több alakot mozgósító, epizódokkal tarkított
novellának, amilyen a Mikszáth regénye, hanem a sokrétűséget, a
monumentális felé hajlást, a szélesebb kört befoglaló világképet s a
nagyvonalú, epikai ábrázolási módot tekintjük a regény és novella közti
elválasztó sajátságoknak. Herczeg Ferenc tett ebben a formában egy
kisérletet A pogányok-kal, de az expoziciója szélesebb, regény-szerű
alépítményére csak novellává szűkülő szerkezetet tudott felépíteni.
Gárdonyi kisérletei a történeti regény felélesztésére szintén
beleszaladnak a novella stílusába. Az egy Ambrus Zoltán jutott egészen
közel az igazi regénystílushoz, a psychológiai elmélyítésben keresve a
nagyobb vonalak hatását; ebben a tekintetben egyedül áll, talán éppen az
uralkodó divattól való különválása miatt sem méltányolták eléggé a maga
generációjában. Az ő regénye a Jókaiétól is egészen különválik s inkább
a Kemény Zsigmond tradicióját fűzi tovább.
A tulajdonképeni társadalmi regényre, amely a nemzet társadalmának
valamely szélesebb területét fogja össze egy képpé, Jókai óta az első
igazi példákat Móricz Zsigmond adta. Az ő regényeiben, de különösen a
Sárarany-ban, valóban egy széles, lendülettel teljes nagy vonalakkal
megrajzolt társadalmi képet kapunk, nagy szenvedelmeknek rajzával s egy
nagyszabású egyéniségnek részletesen kidolgozott képével, aki körül a
megfelelő távlatba helyezett mellékalakok nagy tömege forog.
A mai fiatal generációt talán az különbözteti el legjobban az
előttevalótól, hogy amíg ez mindenben elaprózta magát, amaz próbál
visszatérni a nagy stílushoz. Ezt látjuk Ady lírájában, amely ha
egészében nézem, a grandiózus voltával ragad meg, ez teszi Móricz
Zsigmond regényeit a mai irodalmi törekvések legjellemzőbb képviselőivé.
(1911.)
AZ ÚJ MAGYAR IRODALOM, ADY ENDRE és MÓRICZ ZSIGMOND[3]
Beállni még el sem mult idők történetírójának? Tudományos
objektivitással írni ma arról, amiben tegnap még kombattáns volt az
ember s még ma is folyton résen kell, hogy legyen, mert a harc csak
elpihent, de még nem szűnt meg, az egyik részen még nincs meg a teljes
győzelem, a másikon még nem akarnak tudni a meggyőzetésről?
Miért ne kísérelnők meg? Irodalmi dolgokban objektivitásról beszélni
úgyis illuzió, sohasem fogunk eljutni a Taine ideáljáig, hogy egy
irodalmi jelenséget olyan szenvedélytelenül, a magunk egyéniségének,
hangulatának olyan teljes kikapcsolásával vizsgálhassunk, mint ahogy a
botanikus vizsgálja a virágot, letépegetve szirmait, porzóit,
bibeszárait. Irodalmi műnél úgyis mindig az egésznek harmonikus formája,
a színek összekapcsolódása és a hangulat a fődolog, szóval az, amit a
szenvedélytelen botanikus teljesen kihagy vizsgálata köréből, mert nem a
tudományos vizsgálat, hanem a művészi megérzés dolga. Az irodalommal és
az íróval szemben nem adatokon fordul meg az állásfoglalásunk, hanem egy
viszonyon, az olvasónak viszonyán az íróhoz.
Mégis, próbáljunk meg higgadtan, harci él és polemikus szándék nélkül
visszanézni arra a nálunk példátlanul élénk és nagy zajt keltett
irodalmi mozgalomra, amelyet a mai fiatal generáció fellépése támasztott
és amely olyan hullámokat vert fel, amilyeneket alig átott a magyar
irodalmi glóbus a negyvenes évek óta.
I.
A mult század második felének magyar irodalma két nagy egyéniség
ellenállhatatlan hatása alatt állott. Az egyik, Arany János, a versre
nyomta rá a maga bélyegét; a másik, Jókai, a regényre. Mind a kettő
úgyszólván teljesen a maga számára abszorbeálta a maga területén a
közfigyelmet; nem állván velük szemben más, csak megközelítően is
egyenrangú vetélytársak, kisebb jelentőségü kortársaik csak a tanítvány
másodrangú szerepében érvényesülhettek, vagy ellenkező esetben
meghallgatatlanul hangzottak el s a kellő visszhang, a közízléssel való
kontaktus hiánya miatt nem is tudtak, mint Vajda János, teljesen,
egésszé kifejlődni.