távolságból visszatekintve, Heltai Jenő szokatlan hatásának titka. Benne
szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise. Nyomai ennek
megvoltak már a nyolcvanas évek egyik-másik költőjénél, leginkább talán
Reviczkynél, de egyiknél sem olyan kifejeződött, tipikus formában.
Könnyen elérhető, könnyelmű, máról-holnapra való szerelmek, mindenre
hamar reagáló érzelmesség, melynek hangját letompítja a városi élet
szükségszerűen halkabb, diszkrétebb tónusa s amely könnyűvérű, keserűség
nélküli cinizmusba burkolózik, a routineos könnyedség a szóban s a
mozdulatban, irtózás minden nehézkességtől és nagyképűségtől, a dolgok
finomabb, differenciáltabb árnyalatai iránti fogékonyság s ebből
folyólag a beszédben odavetett célzásokkal, alig észrevehető
fordulatokkal való jellemzés, a külső formában könnyed biztonság és
zökkenéseket nem ismerő simaság, mindez egyenesen városi termék, csupa
olyan vonás, amely a városi embert elkülönbözteti a nehézkesebb,
vaskosabb, súlyosabb falusitól. S ebből a dispositióból olyan virágok
fakadnak, mint a Heltai Jenő versei: könnyedek, mint a csipke,
játékosak, az érzés puhaságát iróniával leplezők, minden pózolást a
pongyolaságig kerülők, parodisztikus hajlamúak, árnyalásban gazdagabbak,
mint színben, tartózkodók és elegánsak, elmések és kissé felületesek. A
világfi, a gamin, a diák, a trubadur keveredik bennük össze, azok az
elemek, amelyekből a tipikus városi fiatalember alakul.
A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a
nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag
szentimentálizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg,
hanem fiatalos életvágytól mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel
szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az
emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a
nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinót tesz. Annak az
embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol
szégyenszámba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a
hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltünés nélkül szól, az elmés
beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltünő
eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája
minden inkább, mint feltünően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű,
kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a
mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával
hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a
verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell
higyje, hogy Heltai meleg, lágy tenor hangon, kissé halkan, erős
akcentusok nélkül inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az,
ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas
közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a
szeretetreméltóság, leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok
közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra:
az okosságra és a jóságra.
Valamikor laza erkölcscsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett
komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar
hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről
s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plató iskolája szerintiek.
Kedves, csinos, ledér és hűtlen kis grizettek hamis, mosolygós arca
kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos
érzékiséggel. Ez nálunk szokatlan hang volt s mert a falusi életet élő
magyarságnál ez a grizettkultusz ismeretlen volt, megérzett rajta, hogy
a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párisias grizetté.
(Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai
novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés,
megérzett rajta a pillanat frissesége s megérzett a fiatalság életvágya
és pezsgő vérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről
van itt szó, hanem a fiatal vér bohó fellobbanásairól, amelynek hevesek
a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy
sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még
hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A
fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet
gyökereit jobba megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az
igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját
érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez épen az ő okossága: ő sohasem merül
el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát s mintha
maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásán. Ez a forrása
iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső
meghasonlásnak, mely később, majd tíz-tizenöt év mulva uralkodó vonása
lesz az új magyar lírának.
Szerelem és halál, ez a két motivuma van ennek a lírának. Majdnem oly
gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss
leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi
szerelmeskedésének vidám motivumaiba, nem fél tőle, kissé tiszteletlen
vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem
csak hangulat, épen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a
fiatalságból fakad: a fiatalember sokat foglalkozik a halállal, de épen
mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a
legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan
messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat
vele. „Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a
kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál.“ Igen, eljön, de
mikor lesz ez? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élni
valóm van még, annyira az életé vagyok – sipkát teszek a zord kaszás
fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű hangulatomhoz
közelebbálló.
De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is és
egyszerre megszólal benne egy új húr: a melanchólia, a fiatalság
elmulásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb
és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat,
elmult érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös
szele s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó
fejét. Olyan ez a melanchólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még
megvan a nyár mele és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig
észrevehető hüvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek
a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi, friss
hangot, a régi, vidám ritmusokat, de a hangja tompábbá és mélyebbé
válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak
utána, ami elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai
tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb
ércet.
Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy anak idején
olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok,
melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek
a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom, fonyadt ízét érezzük a
verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott
meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már
rég túl vagyunk; ma önmagunktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata
által hatnak ezek a versek. Ugy vagyunk velük, mint bizonyára a költő
maga is: eltünt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat,
melyek vággyal, melanchóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk
őket.
PETŐFI NAPJAI.[2]
Egy kis vidéki város. Polgársága, német, rác és görög kereskedők, apró
iparűzők csöndesen tengeti életét, nem törődve, csak a maga mindennapi
nyárspolgári gondjaival, amelyek között egy történelmi esemény
szenzációjával hat egy-egy országos vásár, világra szóló probléma egy
kis utca kikövezése. Apró kurtakocsmákban, egy-két füstös kávéházban
hallgatagon pipázgató vagy semmiségeken veszekedő filiszterek. Az ódon,
egyemeletes házak szobáiban, az ablakoknál polgárlányok varrogatnak s
szemérmesen, tükörből nézik az utcán járó-kelőket, a csoszogó öregeket,
kosaras cselédlányokat, kardcsörtető jurátusokat. Az asszonyok a
konyhában szidják a cselédet vagy az udvaron teregetik a fehérneműt.
Banális, üres, egyhangú kis város, amilyen ezer van mindenfelé, amerre
német polgárok házakat építettek és körülvették magukat nagy, otromba
kövekből összerótt falakkal. Mintha megálltak volna az összes órák;
évtized számra semmi változás, a fiúk abban a szobában születnek és
halnak meg, a melyben az öregapáik születtek és meghaltak, a lányok alig
hogy kijöttek mirtuskoszorúval a fejükön a dunaparti
plébánia-templomból, pár év mulva olyanok már, mintha a saját maguk
anyái volnának és a saját maguk apáihoz mentek volna nőül. Mintha itten
soha többé nem akarna lenni változás, harc, forrongás, fejlődés, új
dolgok jövetele, – élet. Egy nagy népfajnak elszakadt töredéke: elvágva
a maga törzsétől, hogy ne kaphasson tőle többé megifjító friss nedveket,
önmagából pedig nem tudva tápláló új gyökereket verni a földbe. Egy
város, amelynek csak hétköznapjai vannak, nincsenek ünnepei, amelynek
nincs lelke, mert nicsen kultúrája, amely néma, mert nincsen irodalma,
sem művészete. Német szinháza halvány visszhangja a bécsinek, egy-két
tengődő újságjának semmi szinvonala, tudománya egy-két jóravaló orvos
vagy tanár dilettantizmusa, sehol semmi nyoma az önálló, élő, a fejlődés
csiráival tele szellemi életnek. Ebből a városból nem lesz soha semmi,
vagy ha lesz valami, az el fogja söpörni ezt a várost, mert nem belőle
magából sarjadzik ki, hanem úgy plántálódik bele kívülről, tőle idegen
talajból, akarata nélkül, anélkül, hogy csak észre is venné.
Pest a negyvenes évek elején. Ebben a lomha tömegben feltünik egy pár
különös ember. Egészen mások, mint a benszülött lakosság, nem elegyednek
össze vele, csak élnek közte, idegenül, csak annyira törődve vele,
amennyire éppen muszáj. Komolyképű magyar urak: itt telelő falusi
birtokos nemesek, vármegyei urak, lassú járású táblabírák, fiskálisok,
jómódú, emberséges gombkötők, asztalosok, csizmadiák és egyéb
mesteremberek, duhaj jurátusok, diákok. Idegenek, furcsák, de érdekesek
a német polgárok szemében; legtöbbjüknek nemesi címere, úri módja vagy
hivatala tekintélyt parancsol, faluról hozott büszkeségük, amellyel rá
lenéznek, tiszteletet szerez nekik a tekintélyeket szívesen tisztelő
pugrisság előtt. Megadatik nekik minden tisztesség, a melyet az ország
fölött uralkodó fajta megkívánhat. Csak a jurátusok ne kötnének bele
minduntalan a mesterlegényekbe és ne pislognának rájuk olyan szíves
szemmel a lányok az ablakból, mikor sarkantyújuk végig peng a csöndes
utcán! Alig pár száz ember ez az egész magyarság – és ez fogja
szétrobbantani a város másfélszáz éves rendjét, fel fogja verni a
nemzedékek óta megülepedett, poros csöndet, széttöri az ódon
városfalakat s a mintegy álmukból ébredő és még káprázó szemeknek
kilátást nyit a hatvani kapuból az Alföld felé, egész az erdélyi
Kárpátokig, a rozoga hajóhíd és a budai Várhegy fölött egész Bécsig.
Ennek a pár száz magyarnak lelkében ködös álomképen, alaktalanúl, de már
lassankint bontakozva, majd hirtelenül kibontakozva Budapest forrong,
egy főváros, az ország közéletének lüktető középpontja, egy a maga
útjait kereső, kínosan vergődő, hirtelen fellendülő kultúra székhelye,
milliónyi embertömegekből kiváló tehetségek, szellemi erőfeszítések,
energiák gyűjtőmedencéje.
Annak a néhány könyvolvasó, papirosfogyasztó és vitatkozó magyarnak az
elméjében már élnek a gyors léptekkel közeledő új kor eszméi, amikor a
német polgárok, a város tulajdonképeni lakosai nem is sejtik még, hogy
ha ők nem tettek egyebet, mint ismételték apáik életét, a fiaik már nem
folytatják őket, egészen más életet fognak, egészen más környezetben
élni, s az ő csöndes, nyugalmas, kérődző életük örökre el fog tünni e
föld színéről. Széchenyi már kiadta jelszavait, a pozsonyi
országgyűlésen már két évtizede viaskodott az ellenzék, Kossuth már
feltünt, de ezt Pesten csak az a kis magyar csapat figyelte izgatottan,
a benszülött polgárok még mindig úgy nézték az országgyűlés, az országos
politika eseményeit, ahogy évszázadok óta mindig nézte a magyarországi
városok német polgársága: mint valami tőle messzeeső, az ő életét nem
érintő, rá nézve közömbös színjátékot. Pest nem volt még színhelye a
politikának, amely Pozsonyban székelt, az országgyűlésen.
De székhelye volt már az irodalomnak vagy három évtized óta. Ide
gyülekezett, vagy ide törekedett, aki magyar író volt, vagy az akart
lenni. Itt volt az Akadémia, itt voltak a kiadók, a lapok, itt volt
egyedül lehetséges, hogy legalább néhány ember úgy, ahogy, meg tudjon
élni az írás mesterségéből. Ez is csak kicsinyes kezdete volt az
irodalmi életnek; egy-két tengődő napilap, két-három civakodó vidékies
divatlap, egy ideig a Bajza–Vörösmarty–Toldy triász areopag-tekintélyű
Athenaeuma. Az a tizenöt-húsz fiatal ember, aki akkor a lapok körüli
irodalmat jelentette, szorosan egymás mellett élt, tudott egymásról
mindent, belelátott egymás zsebébe, akarva-akaratlan folyton egymásba
botlott. Hát persze, sok volt köztük a civakodás, az irigykedés. Az
öregedő Vörösmarty, a szókimondó Bajza kívül állottak ezen a körön, az ő
tekintélyük, koruk, a közélet előkelőségeivel való összeköttetésük nem
engedte, hogy belekeveredjenek ebbe a kicsinyes, marakodó életbe; ők
jelentették egy pár tollforgató birtokos úrral, Fáy Andrással, Szemere
Pállal s a többiekkel együtt az irodalmi élet arisztokráciáját. A többi,
a lármás had, csupa közepes tehetségű és készültségű, fiatal és szegény
emberből állott; egy Magyarországon még akkor egészen új társadalmi
típus jelent meg bennük először: az újságíró.
Ebben az életben jelenik meg egyszerre Petőfi. Koplalásban gyakorlott,
kopott vándorszínész, a modora szögletes, a viselkedése faragatlan, de
rajta van már a disztinkció: az Athenaeum avatta költővé, Vörösmarty
állt be tehetsége első hírnökének. Föllépése nem arra való, hogy
megkedveltesse az emberekkel; érzékeny, sértődő, indulatos, gőgös, egész
személyét a nyilvánosság elé hajító fiatalember, aki barátságát úgy
osztogatja, mint valami fejedelmi kegyet s aki egy ferde tekintetért
mindjárt összevész mindenkivel. Az „úri tempót“ nem érti, tehát megveti.
De a versei tetszenek a közönségnek; a szerkesztők hamar észreveszik ezt
és kapnak rajtuk. 1844 január 11-én már megjelenik az első kritika is a
Garay János Regélő-jében s ezt mondja: „A lyrai pályán valamennyi
felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelkedő Petőfi Sándor. Az ő
költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélységben és
világosságban egyaránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó
humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi
fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá
minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s
érzésekért.“
A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét
s hosszas hányódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes
exisztenciához is jut, mint Vahot Imre Pesti Divatlap-jának
segédszerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen
lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett
még személyes szereplésével is folytonosan élesztette az érdeklődést
maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a
legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi
abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt
magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvánosságot; azért rajongott a
színészségért is, mert ez adja meg a nyilvános szereplés legtágabb és
legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye,
egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a
szinész személye exponálva van a szinpadon. Az önbizalmának nem voltak
korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött eszébe skrupulus, hogy amit
tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő
türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon
biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak
minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga.
Kivált ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás
módja.
Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés, a hirlapi konkurrencia
zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt a éhes világát, amely az
akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük
toppant vándorszinész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt
irígységgel nézték a Pesti Divatlap kitünően bevált új akvizicióját.
Megjelent a Versek első könyve, – zajos, nagy siker. Csakhamar rá a
Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött rá az első rosszmájú
kritika a pozsonyi Hirnök-ben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a
semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság
valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán
ötvenféle változatban, únos-úntig kiabáltak bele a költő és közönség
fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell
róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajúl, bordalait, melyek a
borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond
hiányából folyik. Több-kevesebb változatossággal mind csak ezt mondja,
hol nyilt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatu oktatást
affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez
áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést
a költő egyéniségéről vagy költői természetéről. Ha Petőfi nem lett
volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna
csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a
divatlapok kritikusait. A haragot ellene szította a Pesti Divatlap
azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga
költőjét és rendre közölte azokat a többnyire elég silány versezeteket,
melyek szerzői fellengző módon dicsőitették Petőfit. Alig volt száma az
akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy
döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat, hogy a
lapok számról-számra kölcsönösen lebirálgatták egymás közleményeit s
mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig
volt alkalom egy tüskét szúrni bele.
Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és
oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele
s szereplésével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami
az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről
van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőitőinek épp oly kevéssé volt
fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló
jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy
géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és
fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs
Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető,
irodalmi szinvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az
Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a
magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén
olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem
érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika
már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki
anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit
Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette
volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltünően
öltözködő, kávéházba járó, ujságcsináló fiatalember a legnagyobb és
legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az
ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal,
meghatározza azt a módot, ahogyan súlyát a kortársak mérik. Még az
irodalomtól távol élők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv
nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával,
– nekik nem kellett röstelkedni, hogy kortársak, tehát önmaguk fölébe is
emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küzködő költőt. Az
előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az
úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke
szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó
osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a „népies“,
„népköltő“ jelzőket, melyek nem voltak ugyan megróvás-értelmüek, de
mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabb rendüt
fejezett ki.
Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll
elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségü idő alatt
végigcsinálja egy zajos politikai pálya fázisait: jön 1848 március 15-e,
a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a
királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig loyális magyarok közt.
„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence
voltam… néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek“ –
írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré,
csak éppen, hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az
események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányítottak
többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes
kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán – s egyszerre elhallgatnak a
kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól
róla, 1849 augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadság-ban jelent meg, egy
rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: „koszorús
népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett“. A
szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne
tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos
tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk
maig nincs, alaptalan mende-mondának hisszük és valljuk azon hírt“.
(1911.)
MÓRICZ ZSIGMOND
Olvasókönyvi közhellyé vált az aratás, mint a magyar paraszt legnagyobb
munkabeli erőfeszítése, mikor néhány napra a munkában központosul az
egész élet, a munka láza feszíti meg az egész idegrendszert, minden izom
kiadja teljesen, ami erő csak van benne s a mező, a levegő is fülledtté
izzik a munka gőzétől. Szent extázis tölt el minden élőt és élettelent,
mint egy munka-ünnep ujjongó, lihegő orgiáján s a primitiv népdal a
munka zsolozsmájává válik. Móricz Zsigmond is írt le egy ilyen aratási
jelenetet a Sárarany néhány lapján.