haladni szépségben a költőt, prózájával a verset. A tartalom
elhanyagolását látta benne a forma kedvéért, – pusztán csak azért, mert
ez a forma művészi volt. Tehát Gyulainak meg kellett védenie művészi
próza jogát a tudós vaskalappal szemben, pontosan megállapítani a prózai
és költői nyelv közti különbséget s a művészi forma jogosultságának
határait a tudományos tárgyalásban. S erről szóló tanulmányában szinte
önvallomáskép hat, s mikor a kétféle kritikusokat jellemzi: a könnyed,
felszínesen csevegőket s a komoly – vagy ahogy ő mondja – epés és
unalmas kritikusokat. Az utóbbiakról szólva egy-két vonás leszámításával
pontos képét adja a saját munkája irányának. „Előttük határozott eszmény
lebeg s élesen körvonalozott elvekből indultak ki. Következetesek a
kegyetlenségig, erélyesek az üldözésig s kiméletlenebbek, mint maguk
hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a
középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak.
Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva
hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a
koszorut… Megengednek maguknak némi tisztességes személyeskedést s nem
veszik rossz néven, ha velük hasonlóképen bánnak. Nem keresik a közönség
kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak rá s kelletlenül is
tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök
tisztán történeti alapon nyugszik… Mozgékonyságuk kevés, kedélyük nem
épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen
szeretetreméltó emberek s ezt maguk annyira tudják, hogy épen törekednek
reá… Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik
előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére
nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz
irányt s előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és
megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom
méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget… Az irodalmi korszakokat
rendszeresen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része,
melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul
hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékül… Hangulatjuk nem
változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a
lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős
szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek
szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. És
mondhatni, belső szenvedélyességük csak akkor mutatkozik külsőleg is,
mikor vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán
kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is.
Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká,
merevekké vagy vezeti rögeszmék és különcségekre. Kedvenc költőiket, kik
rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok
iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig
látják meg árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget
is kétségbe hozzák… Polemiáik néha gyülöletesek, s erős harcoló
tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti
őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor eltelve
keserűséggel, örömest fordúlnak a múlthoz, hol eszményeiket
feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak
irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi
fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit
tehetnek.“
Mit írjunk, jellemzőt, Gyulai Pálról, mikor ő már 1855-ben így
jellemezte önmagát?
(1909.)
MIKSZÁTH KÁLMÁN
I.
Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát
még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni
világban cserepedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból
valók, szelleme ennek a kornak lelkéből lelkezett. Ez a korszak még
majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi
világunkba, a magyar közélet vezető pozicióiban levők még ennek
szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.
Ez a nevezetes nemzedék hajtotta végre a modern Magyarország
kialakulását, eltakarította a régi rendi állam romjait s ami alapfalak
ebből maradtak, azokra új állami és társadalmi szerkezetet épített.
Parlamenti életet teremtett, állandó szervezetű pártokkal, az
esetről-esetre alakult csoportokra oszló rendi országgyűlés helyébe.
Városi intelligenciát fejlesztett, amely háromféle elemből alakult: a
nagyobbára német eredetű, de hamar magyarosodó régi városi polgárságból,
a falusi nemességnek abból a részéből, mely nem tudván hozzá idomulni az
új gazdasági rendhez, ősi vagyonát elvesztette s az állami hivatalokba
huzódott, végül az erősen szaporodó zsidóságból, mely felszabadulva a
régebbi idők nyomása alól, hamarosan magához ragadta a kereskedelem és
ipar legtöbb területét s ifiabb nemzedékével erős teret foglalt az
intellektuális pályák nagy részében is. Ez a nemzedék csinálta végig a
régi patriarkális gazdálkodási módból a modern gazdálkodási módba való
átmenetet, amely sok régi exisztenciát tönkre tett, de talán még több
újat teremtett. Ez látta kialakulni a mai értelemben vett ipari
munkásosztályt, amely hova-tovább mind fontosabb tényezője lett az egész
nemzeti életnek. Azok az intézmények, melyek szellemi életünknek
alapjai, e nemzedék kezén alakultak azzá, amiknek ma találjuk. E
nemzedék teremtette meg a közlekedés mai eszközeit s ezzel utat nyitott
a nyugati gazdasági és szellemi áramlatok egész tömegének, amelyek
hirtelen, úgyszólván előkészület nélkül törtek be és egy sereg
ellentétes erő folytonos játékává tették az egész társadalom életét. S e
nemzedék fejlesztette ki a modern élet legsajátszerübb és legjellemzőbb
jelenségét: a sajtót.
Jelleme, világfelfogása e nemzedéknek sok lényeges ponton elütő a
maitól. A politikában higgadt liberalizmus, nem olyan merev, mint a
negyvenes évek docrinaireié, nem is aggressziv radikalizmusra hajló, de
becsületes és őszinte. Jóhiszemű, de nem elég erélyes visszahatás azzal
a szalmalángos nacionalizmussal szemben, amely a forradalomból
táplálkozott s az abszolutizmus politikai elnyomásában nevelkedett
türelmetlenné. A parlamentárizmusban az angol minták kultusza: Fox,
Pitt, Palmerston, Gladstone e kor magyarjainak politikai példaképei,
Macaulay a történetírójuk. A társadalmi életben is bizonyos jóindulatú
liberalizmus, amely készséggel fogadja be a régi nemességből alakult
vezetőosztályba a polgárság gazdagabb és képzettebb elemeit, föltéve,
hogy igyekeznek tőlük telhetőleg hozzá alkalmazkodni. A tudományos
életben a német iskola túlsúlyra jutása, amely mellett francia és angol
hatások legfeljebb egyes egyéniségekben érvényesülnek s a régebbi
generáció egyes önmagukból s a régi magyar iskola hagyományaiból kinőtt
jellemzetes alakjai, mint pl. Gyulai Pál, Kerkápoly Károly, Kovács
József, a sebész, mindjobban elszigetelődnek. Az irodalomban Arany és
Jókai uralkodó hatása; Arany mellett azonban folyton él és hat Petőfi
szelleme, míg Jókai egyedül uralkodik a regényben, fejlődését a
fordulatos, ötletekben gazdag mese és a társadalmi élet eleven rajzának
irányába vezeti, a jellemrajz elmélyedésének háttérbe szorításával. A
szinházban eredeti magyar repertoire teremtésre való erőfeszítések s a
népszínmű népszerűsége.
Vázlatosan odavetve, ezek azok a fő jellemvonások, melyek meghatározzák
annak a nemzedéknek a jellemét, amely a hetvenes és nyolcvanas években
lépett be a magyar világba s amelynek egyik legkiválóbb és legjellemzőbb
képviselője ma közöttünk Mikszáth Kálmán. Ő is az abszolutizmus idejében
töltött gyermekkor után, a kiegyezés korának szellemétől nyerte az ifjú
kornak azokat a benyomásait, melyek az egész életre, de kivált az író
jellemének kialakulására a legfontosabbak. A kis nemesség köréből,
faluról indult el, hogy aztán egész életét nagyvárosban élje, anélkül,
hogy a nagyvárosi élet természetéhez teljesen hozzá tudna alakulni.
Átmeneti ember a falusi nemes úr és a városi intellektuális között:
minden szép emléke, szeretete, vágya a falu felé húzza, de a falun élni
aligha tudna már. A falu nyugodt, kontempláló, passzivitásra hajló
temperamentumát nem bírja levetkőzni, de a körülötte zajló városi élet
akarata ellenére is fokozott tevékenységre szorítja. Az urbánus
társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a
politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház,
képzőművészet, zene nem izgatja, csak épen hogy tudomásul veszi.
Olvasmánya nem sok: az angol humoristák és történetírók, leginkább
Macaulay és Carlyle érdeklik, annak idején úgylátszik érdekelték az
oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá
hatása. Szereti a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt
s bámulatos érzéke van minden iránt, ami jellemző és tősgyökeres. Nagyon
kifejlett a családi érzéke; azok közül való, akik odahaza élnek, minden
más helyre csak járnak. Szereti a politikát, de nem becsüli túlságos
sokra, inkább az érdekességét látja, mint a komolyságát, – hajlandó
mulatságos játéknak nézni, mint valami óriási arányú kártya-parthiet.
Nagy gyermekek komolykodó szórakozása, akik azt hiszik, ők forgatják az
idő kerekét, pedig az forgatja őket. Ragaszkodik parlamenti tagságához,
de politikai ambiciója nincs, nem kíván részt az ország ügyeinek
intézéséből; mintha csak azért ülne a parlamentben, hogy közelebbről
láthassa a benne folyó játékot. Párthoz, vezető államférfiakhoz való
ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányítja, mint a politikai
elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. A képzelhető
legjobb nézőközönség, mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy
kicsit felülről néz, különösen pedig az embereket. Talán csak Jókai és
Tisza Kálmán azok, akiket kortársai közül önmaga fölébe emelt, önmaga
mellé is keveseket, a többit mind önmaga alatt látja. Szereti a vidám
beszélgetést; nem azt a társalgást, amelyben az egyik beszélő inspirálja
a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem a
tréfálkozást, az adomázást, amelynek az a lényege, hogy mindig egy
beszél s a többi halgatja. A természetből csak a gyermekkorában
megszokott lombos nógrádi tájak vannak rá mély hatással; bár sokat járt
az Adria mellé s a stájer hegyekbe, kevés képet találni írásaiban,
melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus és irónikus, a lelkesedés
elragadtatását nem ismeri, mindig ura marad önmagának. De azért nem
sivár, mert van benne hit és melegség, csak nem mindig szereti elárulni;
nem is lágyul el máskor, csak amikor az ifjúságáról meg a családjáról
beszél. Nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van
lírája, csak nagyon jól elrejti. Önmagában befejezett, kerek egyéniség,
nincs egyetlen olyan pontja sem, amelyen beleolvadna valami másba, rajta
kívül állóba. Viszont beleolvaszt magába mindent, ami kívülről éri. A
köznapi szó is úgy hangzik ajkán, mintha az ő legsajátabb tulajdona
volna. Ez nagyon fontos tulajdonsága, mert ezen alapszik stíljének
legjellemzetesebb vonása: a közvetlenség ép úgy, mint okosságán és
rendkívüli, a mi irodalmunkban társtalanul álló megirigyelő képességén a
humora.
II.
Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán
alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne,
de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a
fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele
szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem
elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy
mindennapos élete szinhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla.
Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már
megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak
színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek
határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből
táplálkozik aztán az író egész pályáján. Fejlődhetik, bővülhet, a
világfelfogása átalakúlhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de
ezek is hozzásímunak ifjúkori képeihez.
Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte,
serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok
nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt
egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még
gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát
töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalistikai
jellegű dolgokat, – még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is
alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a
parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt
példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsupfödeles
parasztházak körül jár mindig legszívesebben.
Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjukori benyomások hogy
rakódtak le rétegenkint az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd
mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a
történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra.
Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint
amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt,
hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken,
megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő
szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történtekben a
gyermeki perspektíva nyomait, mint a hogy a fotografált képet átfestik
akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.
Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal,
szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik
semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik,
megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják
magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri
emberek. Uri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük:
felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a
helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg
paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el,
hogy ő más valami, mint ők és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán
falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz
észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes
viszonyává. Ha ellenben elszakad a parasztélettől s városba kerül, egész
életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember
is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.
Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót
parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való
visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha
szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket,
történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen
szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu
közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak,
furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük,
hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a
cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti
padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket
most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül
csillogni, elmond.
Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről
nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban
felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt
rajzolja a paraszt életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap
délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám
mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek
meghánya-vetése, a kovács-műhely pletykái – ezekben s effélékben
alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzol parasztokat, akkor a
munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák,
dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomoruságos, egyhangú
életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén
át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem
veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek,
aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az
író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.
Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire
különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi
parasztoktól vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a
felnőtt ember attitudejében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a
pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb
körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása
domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúr-rajzok, nincs meg bennük a
tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az
összehasonlítás magyarázza meg a legvilágosabban azt, amit a gyermeki
szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi
parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A
palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes
különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.
Senki egész irodalmunkban a parasztot jobban megeleveníteni nem tudta,
mint ő. De rajzai nem intímek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy
mindennap, sok ember szemeláttára viselkedik, sohsem úgy, ahogy
önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapúlnak, nem
együttélésen: az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó
megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az
előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is él a parasztéletben.
Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a
megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős,
derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne,
mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A keményfejű, ravasz,
mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal
szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az
ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg együgyű
ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás.
Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel
különb, imponálóbb a magyar! A két emberfajnak sarkalatos
temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban,
amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép
fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki,
még ma is érezzük bennük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a
szklabonyai kis fiú érzett.
A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára
következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki
annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori
szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi
kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és
alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú,
libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen
átlibbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi
állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei
ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé
szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári
gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat
Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a
faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak,
nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is
legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a
dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet
valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik épen
furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s
később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc
évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él
egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős
érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak
tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még
húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes
alakokkal, – nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol,
mindúntalan ilyennek rajzolja. Rendszerint tanúlt, tehetséges, de
fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz
méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak,
de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, épen
azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek
legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a
diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg
az áhitatnak egy nemével látták bennünk a tudomány embereit s
egyiküknek-másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a
maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van;
mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi
élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak
nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.
Ugyanabból a korból valóknak látszanak – mindig a szemléletnek azt a
módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben
elárulja magát, – a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Azon a
vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány
kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemesi, vagy fél-úri sorba került
paraszt család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság
és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen
gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is.
Mikszáth maga is ebből a körből emelkedett ki, – sokszor rajzol róla
egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza,
a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból
vette, a melyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni.
Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek
humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta gyermekkorából;
apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik
minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is,
idegenek, nem közülök valók közt kimélettel beszélnek róla, mert egy
közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai
meglátszanak az apró gentry rajzain is, – megrajzolja furcsaságaikat,
humorizál róluk, de sohasem bánik el velük kegyetlenül, mint például
néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök,
önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy
vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori
emlékek alapján készültek: újra meg újra feltünnek bennük az apró gentry
lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyuladozó
képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek
a leányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.