vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete
pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor
maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi
osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán,
hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor
Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a
nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal
számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.
Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője
irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen
negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből
az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjéből élnek. Ő tehát azt
a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll,
történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények
megakotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói
világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet
rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai
hatalomról, de a valóságban foytonos erőfeszítéseket tesz megtartására,
amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre
modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az
átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot
feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett
vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol
tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat,
akiket kénytelen mégis befogadni.
Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is
magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bármennyire látta a gentrynek
azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el
kellett pusztúlni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi
magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor
büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok
vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka
szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, – de ez a luxus
s ez a munka nélküli jól élés régi tradiciók alapján mintegy
természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden
változás első sorban a gyöngébb exisztenciákat sodorja el s a gentry
rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek
pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket,
hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend
előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az
utóbbi tényezőjének tulajdonította s ezt a hitet nagyrészben elfogadta a
közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel,
sajnálkozással és elnézéssel nézte a gentry pusztulását s ez tükröződik
Mikszáth régebbi gentry-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás
humorának hangulata, szatira alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még
ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres
szatirájában a sárosi gentryt, ott is csak a másokra ártatlan, önámító
nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet
mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.
Újabb időben úgylátszik tovább fejlődött az író kritikája, újabb
gentry-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen
hatalmas persziflázsát adja a vármegyei gentrynek. A családi politika,
mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé
teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden
erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza,
a komoly közdolgoknak léha játékká sülyesztése, a közhatalomnak
magáncélokra való felhasználása, – ezek azok a vonások, amelyek a Noszty
fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tünnek elénk. Az a
hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána
magát a Tóth Mari hozományának, – tükröt tart a vármegye urai elé.
Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg
bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl,
az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a
vármegyei urakat, hogy tipust akart rajzolni, nem torzképet. S a kép
csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság,
becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott
iparost.
Semmivel sem jár jobban a gentrynél a mágnás, sőt még rosszabbúl: ha
sorra vennők Mikszáth nem nagyszámu mágnás-alakjait, keveset találunk
köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett
mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis
hozzájuk fordul, a szatirikus szemével látja őket s ebben a szatirában
több a keserűség, mint a gentryről szólókban. A gentry akármennyire léha
is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint
kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a
mágnásokat.
III.
Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja
annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan
eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az
elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél
ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet épen ezért erősen ingerlő
remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és
a maga kifejező eszközeivel kiséri a történet folyamát. Mintha nem is
volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól
elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a
mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a
legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű
egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.
Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén és
plaszticitásán kívül főleg a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha
minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van
– hogy úgy mondjam – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad
csupán bizonyos képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek
a képzeteknek és fogalmaknak a hangulatát s a beszélő személlyel való
titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll mindig az ember is, aki
kimondta: azáltal, hogy hallom, bizonyos viszonyba kerülök ezzel az
emberrel. Az élőszó hallásakor ez mindig így van, írott szó csak akkor
idézi elő ezt a hatást, amikor nagyon közvetlen. A száraz, élettelen
stíl csak fogalmakat közöl velem, a közvetlen stíl ezenfelül megrezdít
lelkemben bizonyos húrokat, úgy hogy nem maradhatok közömbös, vagy
rokonszenvet, vagy ellenszenvet kell éreznem. Ezt a személyes
kapcsolatot teremti meg Mikszáth maga és olvasója közt s ez nagyon
lényeges tényezője hatásának. Ha a hangját rokonszenvesnek találom,
akkor meg vagyok fogva, az illuziómnak föl van szántva a talaja.
A mese is mintha önkéntelenül buggyana ki lelkéből, mint a földből a
forrás vize. Semmi csináltságot nem érzek, aminek papiros íze volna, az
apparátus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttem.
A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb
mederben, nagyokat kanyarog, itt-ott kis tóvá szélesedik, hogy ismét
tovább menjen és képzeletemet viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz
a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba
olvadnak, nem látok köztük hézagokat, nem válnak el egymástól, – mintha
egyetlen jelenet volna az egész. Sehol semmi célzatosság, észre sem
veszem, hogy az elbeszélő bizonyos célokra tekint, bonyodalmat akar
bogozni, ismét kibogozni, nem látok egyebet, minthogy valami történetet
akar elmondani, amely megtörtént, itt folyik le a szemem előtt. Amint
beleolvasom magamat a történetbe, csakhamar eltünik szemem elől az író
is, csak a történetet látom magam előtt, minden közvetítő nélkül.
Érdeklődésem mindig élénk, kellemes, jóleső marad, sohasem csigázódik
feszültté, nem kelt bennem nyugtalanító izgalmat. Mintha maga a
szemmellátható élet állna szolgálatomra, hogy mulattasson, hogy érdekes
látványokat vonultasson el szemem előtt.
A közvetlenség az, ha egy szóra magamtól egész közel tudok férni az író
mondanivalójához, anélkül, hogy akár az író folytonos magyarázó
közvetítésére, akár a magam gondolkodásának, figyelmének megfeszítésére
volna szükség. Az író csak megcsiklandozza képzeletemet úgy, hogy ez
magától mozgásba jusson és vele menjen, ahova ő akarja, anélkül, hogy
észrevenné, hogy vezetik. Ez a teljes illuzió, amely nem oszlik el, amig
a történet véget nem ér. Ezzel aztán el is van végezve minden, a
történetre szívesen emlékszem mindig, de gondolkodóba nem esem rajta,
nem keltett fel bennem kérdéseket, melyekre magamnak kellene felelnem.
Az író elvégzett mindent azzal, hogy elmondta a történetet, én is
elvégeztem mindent azzal, hogy elolvastam. A mese nála önmagáért van,
hogy mese legyen, érdekes legyen, szép legyen. Utólag észrevehetem az
író apparátusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, amelyen a mese
láthatalan kerekei forognak, onnan is elakarított egy sziklát, melyen
illuzióm megbotlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukció volt,
amit magától való folyamatnak gondoltam. Olvasás közben ebből nem vettem
észre semmit. Nem hallottam a gépezet zörgését, nem láttam a vetítő
lámpa fényét, – azt hittem, élet van előttem. Ha utólag rájövök, hogy
csak mozgó fénykép volt? Nem baj, akkor már nem törődöm vele. Az
élvezetem mégis csak megvolt, a történet mégis csak úgy marad az
emlékezetemben, mint valami élmény.
A meséknek szövevénye rendkívül egyszerű. Egy cselszövény, egy titok,
amelynek nyitját keresik, egy ötlet, amely fordulatra hoz mindent –
rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnék az író
szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb meg újabb
érdekes dolgokra irányozza a figyelmemet, minden jelenet magában
érdekel, amíg olvasom és minden jelenet mintha csak arra való volna,
hogy megvesse az utána következő érdekességének az alapját.
Jókai is a mesemondás művésze volt, de az ő meséi annyira felizgatják a
kiváncsiságunkat s annyi túlerős, hatásra számított dologgal
narkotizálják ítélőképességünket, hogy végére jutva és visszanézve a
történetre, néha valami kellemetlen, szinte szégyenkező érzést érzünk.
Mintha az író rászedett volna, az orrunknál fogva vezetett volna.
Mikszáthnál ez a kellemetlen érzés soha sincs meg, nemcsak mert nem
csigáz fel annyira, nem hozza ellenünk mozgásba a hatáskeresés annyi
mindenféle eszközét, hanem azért is, mert nála a masinéria nem annyira
fődolog, mint Jókainál, csak arra való, hogy összetartsa a mesét; ha
kiküszöböljük is, az egész mégis érdekes marad, nem foszlik annyira
semmivé. A futórózsa felfut a drótra, betakarja egészen, úgy hogy a
szemem észre se veszi, de ha kihúzom belőle a drótszálakat, azért mégis
csak rózsa marad, egyes virágai, dús lombozata tetszik a szememnek. Ha
egy-egy ág kinyúlik is, azon sem akadok fenn, annál szebb az egésznek az
alakzata.
Mikszáth kompozíciójának épen az adja meg a művészi közvetlenséget, hogy
nem látszik kiszámítottnak; mintha önmagától, kitüzött cél nélkül folyna
a mese, az epizódok kiszélesednek, – más író nem merné őket annyira
kiszélesíteni, mert kiesnének az egészből, kuszálttá tennék. Nála ez a
kuszáltság nincs meg; mire az epizód visszatér a mese folyamába,
kiderül, hogy egy sereg szál volt benne, amelyek hozzácsatolják az
egészhez, amelyek miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjék. Van arra is
eset, hogy maga a történet kanyarodik el eredeti irányából, mégsem árad
ki medréből, oda ér, ahova kellett, csak épen valami megkerülni való
akadály vetődött az útjába. Az olvasó különben is mindebből nem vesz
észre semmit, velemegy a mesével, nem érzi kanyarulatait, olyasformán
van vele, mint a léghajós, aki vele röpül a széllel, tehát nem veszi
észre, hogy szél fúj. Aki részese valami érdekes eseménynek, nem gondol
sem előre, sem hátra, belemerül teljesen. Ugyanúgy van Mikszáth
olvasója: mindig csak azt az eseményt, jelenetet, fordulatot nézi, amely
épen a szeme előtt van és vele megy át a következőre. A jelen érzése
tölt el egészen. Egy Jókai-regény közepe táján már folyton izgat a vágy:
hogy fog kibonyolódni a mese, mi lesz a szereplők sorsa, nem bírom
megállni, hogy bele ne kukkantsak az utolsó fejezetbe. Mikszáthnál ez a
kiváncsiság, – amely különben teljesen művészet-ellenes is – nem kél
fel. Ez a jelenérzés maga az élet: amikor igazán él az ember, mindig a
pillanatban él, a múltba vissza és a jelenbe előre csak az elmélkedés
óráiban gondolunk, amikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért olyan
elevenek a Mikszáth történetei. Ezt az elevenséget leginkább
közvetlenségük adja meg, amely annyira közel visz hozzájuk, hogy szinte
passziv szereplőivé válunk annak, a mi szemünk előtt lefolyik. Drámában
ezt a hatást könnyebb elérni, mert ott csakugyan a szemem előtt folyik
le minden, illuziómat a látási képzetek, tehát a gondolkodás számára
legközvetlenebb képzetek támogatják. A regényben sokkal nehezebb és ép
ezért ritkább, mert külön kell fölkelteni a látási illuziót, amely a
szinpadról magától adódik.
Ehhez az kell, hogy az írónak magának plasztikus legyen a látása. Iró
nem is lehet el enélkül, de akkora fejlettségben, mint Mikszáthnál, a
legnagyobb regényírókban is ritkán van meg. Dickensben megvan, a
franciák közül talán egyben sincs meg, a mieink közül Aranyban volt meg.
Gondoljunk a Toldi első részének arra a jelenetére, mikor az öreg Bence
nézi, hogy falatozik a fiatal Toldi. Az egész alak megelevenedik
előttünk, látjuk testének mozdulatát, kitátott szemét, arcának ráncait,
a levegőbe bele csámcsogó száját. Igy elevenedik meg Mikszáthnál minden,
nemcsak az alakok, hanem a tájak, az élettelen tárgyak, az események is.
Egy szempillantás alatt meglátok, észreveszek mindent, semmit sem kell
találgatnom, sehova sem kell még egyszer néznem, minden meg van
világítva, minden a szemembe szökken magától, a megelevenítés erejénél
fogva. Ez igazi epikus tulajdonság, megvan már Homérosznál is. Epikus,
Mikszáthoz fogható, nincs is ma egész Európában, amint hogy a mai regény
mindinkább távolodik az epikától.
Talán sikerült ezzel a sok szóval megértetnem, hogy Mikszáth legelőször
mindig a szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el
képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ő maga is
írás közben a szemével látja a történetet, az alakok mozgását, olyan
erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a
világra, ahol az ő kedvéért, az ő mulatságára mozog minden.
Mondom: valami karzatról, – mert Mikszáth mindig felülről néz. Azért tud
egyszerre olyan nagy területeket befoglalni a pillantásával; ha benne
volna az eseményben, vagy mellette, vagy alatta, akkor csak azt látná,
ami feléje van fordulva, ami épen körülötte van. Jókainál rendszerint
így is van, rendszerint csak azt látja, amiről épen szó van, azt az
alakot, aki épen beszél vagy tesz valamit, a többi elvész szeme elől
vagy legalább is elmosódik. Mikszáthnál folyton, mindig látom az egész
jelenetet, az összes jelenlevőket, a szinhelyet, a változásokat,
melyeket a beszéd vagy az esemény a többieken, a passzív szereplőkön
előidéz. Ezt azzal éri el Mikszáth, hogy részint nagyon elevenen
belevéste a tudatomba a jelenet összes körülményeit, részint éreztetni
tudja a beszélő hangján, mozdulatain, egész magatartásán azokat a
változásokat, melyeken az esemény közben az egész jelenet keresztül
ment.
Felülről nézi az embereket, még pedig bizonyos távolságból. Nagyon éles
szemnek, mint az övé, ez hasznára válik, mert mindig azokat a vonásokat
látja, amelyek pillanatnyilag fontosak, amelyekkel az illető alak részt
vesz az épen most folyó dolgokban; elmarad a többi vonásoknak zavaró
hatása. Amint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott
körülményei közt, eltünnek az előbbiek és helyükbe lépnek azok, amelyek
épen kellenek. Igy játszanak előttem az alak jellemvonásai: mindegyik az
élet, az akció pillanatában, amikor az illető lényének központjában
vannak, amikor a legfontosabbak rá nézve. Ezért jól, pontosan meglátom
őket s rajtuk keresztül jól, pontosan meglátom az embert. Ezzel
elevenedik meg előttem. Ugy láttam, ahogy az életben is látni szoktam az
embereket.
Ugy is lépnek elém a Mikszáth emberei, ahogy a valóságban szoktak. Jön
egy ember. Megpillantom. Meglátok az arcából annyit, amennyit egy
szempillantás alatt meg tudok látni: a legfeltünőbb vonásokat, amelyek
legjobban megkülönböztetik a többiektől. Aztán megszólal. Hallom a
hangját. Megértem a szavait. Ezekből megismerem, okos ember-e vagy
bolond, temperamentumos-e vagy lagymatag. Tovább beszélek vele,
különböző viszonylatokban látom – fokról-fokra megismerem és megértem
egész egyéniségét. Igy ismerkedem meg Mikszáth alakjaival is: megmutatja
őket nekem, nem magyarázgatja. Elvonultatja előttem és én a magam
szemével látom. Ez a Mikszáth ember-rajzának elevensége.
Az ő embereit sokkal jobban látom, mint a valóságban közelembe kerülő
embereket, mert az ő megfigyelésének segítségével látom, amely sokkal
élesebb és főleg elevenebb, mint az enyém. A szeme úgy van alkotva, hogy
nem kerüli el semmi, sem a lényeges, sem a lényegtelen és tudja mindig,
hogy az egyes vonások hogy módosulnak, miféle viszonyba kerülnek
egymással a különböző életjelenségek hatása alatt.
Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, amikor csak önmagával áll
szemben, a maga érzéseivel. S akkor is, ha ez előfordul, az illető
gondolatban együtt van másokkal, velük foglalkozik. Mikszáth emberei
nincsenek környezetüktől absztrahálva, mindig másokkal való viszonyukban
tűnnek elénk. Ez is az élet színét fokozza. A legritkább embernek volt
alkalma olyankor látni valakit, mikor élete egy fordulóján egyedül van
és elmélyed önmagába. Ha ilyet rajzol az író, felötölhetik a kérdés:
honnan tudja, hogy így viselkedett? Csak a psychológus eszközeivel
érhette utól. Mikszáth nem psychológus, nem a lelket boncolja és
mutogatja, hanem az embert úgy, amint bizonyos adott fizikai vagy lelki
hatások alatt viselkedik. Ezért nem látok bele olyan mélyen az ő
embereibe, mint pl. Kemény Zsigmondéiba; nem a bennük lezajló lelki
folyamatokat látom, hanem csak ezeknek külső nyilvánulásait. Ez a
mélység rovására esik, de viszont az elevenséget fokozza, mert az
életben sem szoktunk mélyebben belenézni az emberekbe.
Az emberrajznak ez a módja egyenesen a mesék természetéből folyik. Az ő
emberei sohasem jutnak olyan helyzetekbe, hogy kitárják lelkük
legbensőbb tartalmát, nagy, heves megrázkódások nem vetik bennük
felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Nem
marcangolják belsejüket nagy szenvedélyek, amelyek magukba roskasztanák
őket. Kicsiny köznapi emberek mind, akik kicsiny, köznapi harcokat
küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek
a kicsiny köznapi dolgok fontosak és jelentősek, mert az életükre
tartoznak.
Az az ellentét, amely a kicsiny ember kicsiny dolgai és a fontosság
között van, amellyel nézik és csinálják őket, adja a humor egyik legfőbb
elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy egész vármegye urai minden
eszüket, ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy egy szolgabíró
számára megkaparintsanak egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon
fordul meg, vajjon megkerül-e egy esernyőnyél, amelybe egy hóbortos
ember belerejtette a pénzét? Mikszáth emberei majd mindig ilyen
bonyodalmakba keverednek s ilyenkor magából a történetből fejlődik ki a
humor. Még ahol tragikai is a történet: például a Beszterce ostromában,
ott is ez látjuk. Pográc gróf élete fogytáig élhetett volna a középkori
váruraság illuziójában, ha nem hozza hirtelen éritkezésbe a való élettel
egy kicsiny esemény: a cirkuszi nő megszökése.
Ilyen apróságok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig nagy, a
lelket összerázó külső vagy belső események. Általában ő, mert messziről
és felülről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket.
Olyasformán van velük, mint az óriás gyermek a német versben a
szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézi őket, játszik velük,
mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: ahogy az
embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s rávesz minket is, hogy
mulassunk rajtuk. Érdeklik, szereti nézni, amint tesznek-vesznek, de nem
veszi őket nagyon komolyan. Nem szereti őket, nem is haragszik rájuk,
csak élvezete telik bennük. Nagy gyermekek játéka: ez az emberi élet.
Ahogy a gyermek katonásdit játszik és csakugyan katonának képzeli magát,
úgy játszanak a nagy emberek a pénzzel, a hiúsággal, a szerelemmel, az
egész életükkel. Mindenük illuzió, ők maguk komolyan veszik, aki
kivülről nézi őket – az iró – mosolyog rajta. Megfeszítik erejüket,
vesződnek, küzködnek, cselt szőnek, szeretkeznek – mind csak játék, nem
kell megijedni tőle. Közbe szenvednek is, ekkor megindul rajtuk kissé az
író; a szenvedés mégis komolyabb dolog, – de tragikusan nem kell venni
ezt se. Az emberi élet illuzóris volta van mindenütt Mikszáth történetei
és emberei mögött. S ahogy ezt megláttatja velünk, ebből fakad a humoros
hatás.
Ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, akiknek az élete egy
hazugságon alapul, úgy hogy rájuk nézve ez a hazugság válik subjectiv
igazsággá. A gazdatiszt, aki tolvajnak hazudja magát, hogy így legalább
valamit megmentsen a vagyonból a tönkrejutott grófi család gyermekeinek.
A gróf, aki szuggerálja magának, hogy a középkorban él, kastélya
megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabíró, aki az
önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler
gróf, akit Dőryék egy galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk
férjének. A sárosi gavallérok, akik önmaguknak és egymásnak hazudnak a
kölcsönkért jóléttel és talmi pompával, holott valamennyien tudják
valamennyiükről, hogy áll a szénája. Amikor a hazugság így az ember
életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal az
igazság és hazugság, a valóság és fantazma között, ami rendkívüli módon
fokozza az egész élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az
egész életet. Ha ennyire valósággá tud válni az, ami a képzelet
szüleménye, nemcsak a képzelet szüleménye-e az is, amit valóságnak
tudunk? S nem mulatságos-e mindig, ha képzelődésük képeit valóságnak
veszik azok, akik bennük élnek?
Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívül ötletesség. Tele van
ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni
és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze
tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja
választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok
között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála.
Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egy
ötlet alapjára van felépítve, mint valami kacsalábon forgó várkastély.
Ezért szereti a furcsa embereket, a bogarasokat, a különcöket. Minden
különcség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van
különc, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb
elbeszélését, a Beszterce ostromát a különcség e kedvelésének
köszönhetjük. Viszont ötletre van alapítva ennek ellenképe, az Uj
Zrinyiász. Abban egy mai ember van rajzolva, aki a benne érlelődő téboly
hatása alatt a középkorba képzeli vissza magát, ebben egy középkori
ember kerül a mi mai életünkbe, – mind a kettőben két egymástól
különböző kor van összeházasítva.