MAGYAR ÍRÓK
IRODALMI ARCKÉPEK ÉS TOLLRAJZOK
IRTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1919
A NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA
TARTALOM
Előszó 3
A két Vörösmarty 9
A fiatal Gyulai 19
Mikszáth Kálmán 30
Petelei István 55
Heltai Jenő 63
Petőfi napjai 69
Móricz Zsigmond 77
Az uj magyar irodalom. Ady Endre és Móricz Zsigmond 89
Gyulai Pál posthumus könyve 119
Vajda János 130
Eötvös. Gondolatok egy tanulmányhoz 156
Kaffka Margit 164
Lovik Károly 175
Sebők Zsigmond 180
Babits Mihály 186
Baksay Sándor 194
Bárd Miklós 200
Vargha Gyula 212
A fiatal Arany 226
Biró Miklós könyvnyomdája Budapest IX., Ráday-utca 26.
ELŐSZÓ
E kötetben összegyüjtött munkáim nem azzal a szándékkal írattak, hogy
valamikor könyvben összeállítva is kiadom őket. Folyóirat-cikkeknek
készültek annak idején, egy-kettő kivételével mind valami alkalomra; egy
könyv vagy könyvgyűjtemény megjelenése, egy író jubileuma, halála, vagy
más módon aktuálissá válása volt az ok, néha ürügy, amelyért az illető
cikkeket megirtam.
Ezért nem könnyen szántam rá magamat e könyv összeállítására és
kiadására. Mindig arra gondoltam, hogy talán mégis megjön a lehetősége
előbb-utóbb annak, hogy megírjam azt a fiatalkorom óta tervezett
könyvet, amely tervénél, céljánál és stíljénél fogva igazán könyv lesz s
összefoglalóan fogja tárgyalni a magyar irodalom újabb és legújabb
jelenségeit, azoknak a multtal való kapcsolatát s a magyar élet újabb
fejleményeihez való viszonyát. Fájdalom, mind jobban rá kellett jönnöm,
hogy amint az idő múlik, mind messzebb esem a terv megvalósításának
lehetőségétől, az okok, amelyek miatt a könyv megírását évről-évre el
kellett halasztanom, inkább szaporodnak, mint szűnnek. Hogy tehát az a
tendencia, amelyet irodalmi munkásságom velejének tekintek, némi
nyomatékot kapjon, hogy az a mód, ahogyan a magyar irodalom jelenségeit
nézem, erősebb megvilágításba jusson s esetleg kritikai diskusszió
tárgyává tétessék – bár erre irodalmi kritikánk mai viszonyai között
ugyancsak kevés a kilátás – mégis rászántam magamat elszórva megjelent
cikkeim összegyűjtésére.
Azt a célt, amely felé az irodalomról s speciálisan a magyar irodalomról
való gondolataim haladnak, azt hiszem, könnyen fel fogja ismerni e könyv
minden figyelmes olvasója. Én az irodalmat nem birom úgy nézni, mint
ahogy kritikusaink nagy része szokta: egyes írók vagy írói csoportok
önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotásai
konglomerátumának, sem valami külsőlegesen, logikailag megkonstruált s
hivatalosan fémjelzett tantételekhez való alkalmazkodásnak vagy velük
szemben való pártütésnek, még kevésbbé minden egyébtől független art
pour l’art játéknak. Az irodalom organikus valami, a nemzet életének
olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság s ezért minden
irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei
valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási
formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése nézetem szerint előbbrevaló
és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és
terméketlen mércsikélése. Azt hiszem, jobban meg tudom állapítani
valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a
szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki
állapotával összefűzik, mintha még oly éleselméjűen boncolgatom is jó és
rossz tulajdonságait. Megértetni az írót és művészt – ez a kritika igazi
feladata s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a
kritikus, megvan az érték-ítélet is. Végeredményben mégis csak az adja
meg valamely irodalmi jelenség értékét, hogy mennyi benne az
élettartalom.
Másik irányadó szempontom az írói egyéniség, és műve közötti kapcsolat
felkutatására való törekvés. Megkeresni a mű mögött világító emberi
egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan
ezek az élmények irodalommá válnak – ez talán a legérdekesebb és
legizgatóbb feladat, melyre a kritikus vállalkozhatik. Az írói egyéniség
kérdése az irodalom centrális problémája. Teljesen harmadrendű dolog
valamely irodalmi mű hibáinak vagy jelességeinek fejtegetése amögött a
kérdés mögött: milyen fajsúlyú s milyen lelki berendezésű egyéniség
keres a műben nyilvánulási formát s miképen találja meg. Az irodalom
psychológiai gyökerű valami és psychológiai introspectió útján érthető
meg – ezt nálunk erősen hangsúlyozni kell azokkal a bizonyos körökben
még mindig erősen uralkodó tendenciákkal szemben, amelyek az irodalmat
logikai kategóriákkal, nem az irodalomnak magának természeéből, hanem
eszthetikai dogmákból, morális, politikai vagy másféle előítéletekből,
sokszor egyszerűen egyéni önkényből eredő mértékekkel akarják mérni.
Minden irodalmi mű, amennyiben csakugyan az, valami psychológiai
kényszer eredménye s a kritikus dolga megvizsgálni azokat a tényezőket,
amelyekből ez a kényszer előállott.
Nem azért hangsúlyozom itt e két szempontot, mintha ezzel valami különös
eredetiséget akarnék a magam számára megállapítani. Az irodalmi
fejtegetés rég általános érvényűvé vált szempontjai ezek, de a nálunk ma
szokásos kritikai gyakorlatban igen gyakran elhomályosíttatnak s
konvencionális szólamokkal, megmerevedett kategóriákkal
helyettesíttetnek. Ép azokon a helyeken, ahol nálunk jóformán egyedül
gyakorolnak komoly számbavételre igényt tartó kritikát, minduntalan
találkozunk e szempontok elevenségének elhalványodásával, a kritika és a
való élet közötti kapcsolat ellazulásával s az írói egyéniségnek, annak
a különleges psychológiai és társadalmi alkatnak, amelyet az alkotó író
jelent, teljes félreértésével. S találkozunk azzal a különös
jelenséggel, hogy a régmulttal és multtal szemben helyesen alkalmazzák e
szempontokat, mihelyt azonban a jelen irodalmáról van szó, több-kevésbé
megfeledkeznek róluk. Fontosnak tartom tehát, hogy a kritika ez alapvető
szempontjaira itt is rámutassak.
Volt még egy harmadik szempontom is, amely inkább publicisztikai
jellegű. Irodalmunk az utóbbi évtizedben sajátságos harc színhelye volt.
Egy új irodalmi irány, vagy jobban mondva a fiatal irók egy csoportja
nyomult be az irodalmi életbe, amely nagyrészben új mondanivalókat
igyekezett közölni új formákban s másféle koncepciókat hozott magával az
irodalom feladatairól és lehetőségeiről, az élethez és különösen a
magyar élethez való viszonyáról. Fellépése és szereplése nagy
ellenmondásokat támasztott, heves, inkább zajos, mint tartalmas vitákra
szolgált alkalmul. Egyidőre egymással mereven szemben álló két párta
szakadt irodalmunk s ezt a szakadékot az ilyen vitákból rendszerint
kialakuló személyi ellentéek még jobban kiszélesítették. Én előttem
kezdettől fogva tisztán állott s ma tisztábban áll, mint valaha, hogy ez
a harc teljesen céltalan és fölösleges, jelszavai inkább képzelődésből
és előitéletekből erednek, mint valódi meggondolásból. Az új irány
teljes joggal kereste a maga érvényesűlését, aminthogy életben,
irodalomban egyaránt teljes joga van mindenkinek a maga belső törvényei
szerint érvényesűlni, ha megvan benne az erre való képesség. Soha nem
bírtam osztozni abban az aggodalomban, hogy bármi újság lerombolhat a
meglevőből bármit, ami értékes, mert az energia megmaradása nemcsak a
természetnek törvénye, hanem a szellemi életnek is. Ady lírája
rendkívüli értékének felismerése pl. sohasem akadályozott meg abban,
hogy Aranyt épp oly mélyen élvezzem, mint azelőtt s aki ilyesformát
állít, az előttem abba a gyanúba esik, hogy egyáltalán nem tudja a
költészetet élvezni. Mint minden organikus, élő jelenség, az irodalom is
folytonos megújhodásra törekszik, gazdagodása, erőteljesebbé válása
éppen abban nyilvánul, hogy folyton új meg új elemeket vesz fel magába.
Mindenben, ami új, immanensen megvannak a réginek eredményei épp úgy,
mint ahogy minden meglévőben megvannak az eljövendőnek csirái. Ebben az
értelemben nem képzelhető el a hagyománynyal való szakítás sem, csak
néha mélyebben rejlik s nehezebben felfejthető a hagyományossal való
kapcsolat, néha már felületes szemléletre is szembetűnik.
Az új irodalommal szemben, melynek értékét és fontosságát irodalmunk
fejlődésére nézve igen nagynak tartom, izgatott a feladat, hogy
megkeressem benne a már megvolttal, a hagyományossal s a magyar élet
újabb fejleményeivel való kapcsokat, viszont a multban és félmultban
erősen érdekeltek azok a csirák, amelyek a ma törekvéseire utalnak. Azt
reméltem ez irányú vizsgálódásaimtól, hogy sikerül velük hozzájárulnom
az irodalmi életünkben beállott szakadék kiegyenlítéséhez s annak a
megismerésnek propagálásához, hogy némi jóakarattal könnyen meg lehetne
építeni a megértés hídját a régibb és az új nemzedék között.
Ebbeli munkásságomnak csak egy része található meg e könyvben, mert nagy
része azokban a névtelenül írt rövid kritikai cikkekben van letéve,
melyekkel a Vasárnapi Ujság irodalmi rovatában irodalmunk újabb
jelenségeit több mint tíz éven át figyelemmel kísértem. Ugy érzem, az
idő mindinkább igazolja álláspontomat, nem egy annak idején többfelől
ellentmondással fogadott megállapításom ma már csaknem általános
érvényűvé vált s az új nemzedék munkájának értékéről való
meggyőződöttség napról-napra szélesebb tért foglal el az írók és a
közönség körében egyaránt. A Vasárnapi Ujság-ban megjelent kis cikkeim
sokkal inkább alkalomhoz kötöttek, semhogy bármit is fölvehettem volna
belőlük e könyvbe, de szükségét érzem, hogy utaljak rájuk e helyen, azok
kedvéért, akik törekvéseimet a maguk egészében kívánják megérteni.
Hogy egyáltalán rászántam magamat e könyv összeállítására és kiadására:
azért a felelősség egy részét a Nyugat kiadóira kell hárítanom, akiknek
sürgetése nélkül ez a könyv, most legalább, aligha jött volna létre. De
másfelől is oly gyakran és oly sokfelől láttam jeleit annak, hogy
írásaim az olvasók részéről figyelemmel találkoztak, hogy végre magamnak
is el kellett hinnem, hogy van bennük egy s más, ami megérdemli a
folyóiratok régi évfolyamaiból való exhumálást. A kritikai munka oly
parlag nálunk, hogy minden becsületes igyekezetnek megvan e téren a maga
értéke, legalább annyi, hogy felkelti a figyelmet az irodalmi
tevékenységnek ez iránt a köre iránt. A mienknél szerencsésebb helyzetű
nagy irodalmakban épen a folytonos és buzgó kritikai tevékenység az, ami
legjobban fentartja a kapcsolatokat az irodalom és az olvasó közönség
éliteje között, elevenné konszerválja a mult irodalomi értékeit, segíti
létrejönni és érvényesülni az új értékeket. Ilyen értelemben vett
kritikai irodalom fejlesztésében közreműködni az én törekvésem.
A KÉT VÖRÖSMARTY
Az egyik Vörösmarty, akit Gyulai Pál közvetítésével ismerünk. Kedves,
rokonszenves magyar úr, arcán, alakján, viseletén, beszédén a dunántúli
magyar falu bélyege. Életmódja egyszerű: kicsi örömök és kicsi izgalmak.
Nagy szenvedélyek sohasem rázzák, vágya nem terjed túl lehetőségei
körén. Aszony az életében alig szerepel. Egy ifjúkori szerelem, a mely a
maga mindennapi egyszerűségében, könnyű lemondásában inkább költői
motivum, mint igazi szenvedély, egy elkésett, komoly, nyugodt vonzalom,
mely boldog házassággal végződik. Igazán, a világ egyetlen irodalmában
sem éltek a költők olyan igénytelen életet szerelem dolgában, mint a
miénkben. Talán csak az egy Balassa Bálint, akinél a szerelem, az
érzékiség az élet forgató tengelye, még a Petőfi szilaj szerelmei is
inkább a költészetben voltak szilajok, nem a valóságban. Vörösmartynak
még költészetében sincs nyoma a szerelemmel való izgalmasabb
foglalkozásnak, az asszony neki nem probléma, amellyel szemben mindennap
újra állást kell foglalni, csak az élet egy szükséges és épen nem
kellemetlen járuléka, amelyből szép, bánatos vagy víg, de mindig jól
egyensúlyozott verseket lehet csinálni.
A haza, az már fontos dolog, sorsával szenvedélyesen foglalkozni méltó
kötelessége minden igaz magyar embernek. A költő első sorban hazafi, fő
gondja vezetni, eszmével és érzéssel eltölteni azt a harcot, amelyet a
nemzetiség fentartásáért folytat a magyar. Akkor még nem vált nagyhangú
politikusok magántulajdonává a hazafiság, nem is prostituálták még
annyira magán-, párt- és osztályérdekek takarójává. Ha Vörösmarty
kiejtette a haza nevét, emfázisa őszinte volt, a belülről kitörő érzés
tette hangját ünnepélyessé. A hazafiság eszméjének tartalmát a Széchenyi
programmja adta: a haladás minden téren, első sorban pedig a szellemi és
anyagi művelődés terén. Némi konzervatizmus a formákban, progresszivitás
a lényegben. A fejlődést a szabadság irányában lehet csak elképzelni.
Komolyan, férfi lélekkel kell dolgozni, mert egy nemzedék alatt kell
helyrehozni azt, amit más népeknél a nemzedékek egész sora végzett.
Nincs osztályérdek, magánérdek, csak nemzeti érdek van s ennek
szolgálatában minden magyar ember egyenlő. Vörösmarty a nemzeti
kaszinóban a magyar nemes ember szerény tisztességtudásával állott
szemben a mágnásokkal; a grófi gazdatiszt fia sem meg nem alázkodott
előttük, sem nem kapaszkodott közéjük. Este aztán a Csigában
elborozgatott a becsületes szabó- és asztalos-mesterekkel, leereszkedés,
gőgös pajtáskodás nélkül. Nem bánta, ha megszólták is érte; mert
megszólták, hiszen akkor még a mainál is erősebben benne volt az
emberekben a feudális osztályokra tagoltság tudata. Este csak kell egyet
borozni magyar embernek, de a nagy urak ehhez nem értenek (ma is úgy
van: Magyarországon mindenki kvaterkázik, csak a mágnás meg a zsidó nem
tud hozzá), aztán meg hisz azért alakult a Nemzeti Kör, hogy ott egyek
legyenek a hazafiságban s a polgár-erényben a honoratior urak meg a
mesteremberek. Vörösmarty nem volt ostentativ, programmszerű demokrata,
a mágnást nem gyűlölte, mint Petőfi, gazdagságát, előjogait tisztelettel
elismerte, mint meglévő tényt, nem is háborgott ellene. Az egyszerű
emberek társaságát sem elvi megfontolásból kereste, hanem mert jól
érezte magát benne. Közte meg a jobbmódú pesti mesterember között csak
kultúrabeli különbség volt, életmódja, az élettel szemben való igényei
dolgában körülbelül egy volt velük. Demokráciájának lényege a szolgaság
– a más és a maga szolgaságának – gyűlölete volt. Ez legjobban egy
levélben nyilvánúl, melyet öcscséhez intézett. Az öcscse azzal a
gondolattal foglalkozott, hogy beáll valami urasághoz komornyik-félének.
Ő erre erélyesen, szinte haragosan tudatja vele rosszalását s röviden,
pregnánsan, rá nézve jellemzően fejti ki a függetlenség értékét az
életben, szemben a szolgaszerep adta viszonylagos jóléttel.
Egész világfelfogását bizonyos józan egyensúly jellemzi. Vallja a
francia forradalom alapelveit, de forradalmi szinezet nélkül. A magyar
nemzet függetlenségeért lelkesül, de még a 48 mámora sem ragadja
magával, óvatos higgadtsággal áll elébe. Sarkalja a nemzetet haladásra,
de ostor nélkül. A jövőbe néz, de ugyanekkor a multba is bele tud
merülni. Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor; az
egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. Élet- és
világismerete aránylag kevés, nem látott és tapasztalt annyit, mint
Kisfaludy Károly, nem olvasott és tudott annyit, mint Eötvös József. Az
ország határán túl nem jutott soha; magában az országban sem járt
annyit, mint Petőfi. Shakespearebe mélyen beleélte magát, de hogy rajta,
a latin költőkön s a korabeli francia és német romantikán kívül más is
hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma.
Az akkori magyar műveltség szinvonalán állott, csak tehetségben volt
fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála pl. Byron
világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a
levegőben volt.
Mértéktartás jellemzi különben egész költészetét, személyiségéhez való
viszonyában. Közte és költeménye között mindig van bizonyos távolság,
nem merül el egész lényével a költészetben. Egy kicsit pózban áll
mindig, akkor is, amikor a legközvetlenebbül dalol. A hangja
többé-kevésbbé rhetorikai jellegű, akár Laurához ír, akár a hazáról,
akár Árpádot énekli, akár szinpadi hőseit szólaltatja meg. Mintha írás
közben mindig az a tudat feszélyezné, hogy a nyilvánosság előtt áll, egy
egész ország figyel rá, tehát vigyázni kell a hangjára, tartására,
mozdulataira. Az egész régi magyar kultura a rhetorikában központosult,
politikánk Mohács óta inkább politikai szónoklás volt, mint politikai
aktivitás s ez átragadt minden más térre. A Vörösmarty korában ez
fokozottan úgy volt: a közélet tartalmát a Nyugatról betódult új eszmék,
új törekvések és vágyak megvitatása adta, ez pedig sok szónoklással
járt. Az akkori hirlapi cikkek – a Kossuthéi is – inkább szónoki, mint
publicisztikai művek; Széchenyi is, bármily vulkanikus közvetlenséggel
szaggatta ki magából az eszméket, mindig parlamenti debatter marad írott
munkáiban. Az akkori költeményekben is mindig egyúttal egy kicsit szónok
a költő. S Vörösmarty, akinél jobban senki sem élt benne az akkori
Magyarországban, nem maradhatott mentesítve ettől az általános
járványtól.
Ezért érezzük legközvetlenebbnek, a tárggyal leginkább összesimúlónak a
hangját ott, ahol a tárgyból magából foly annak rhetorikai kifejezése.
Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól
idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állott a költő és a vers
között is. Érezzük, hogy a költő moderálta magát, a nyilvánosság
folytonos tudata szerint temperálta érzését, csak annyit adott magából
az olvasónak, amenyit adni a maga lelke legbelsőbb titkaiból komoly
férfiúhoz illik. Ez lehet szemérmetesség, becses és szép emberi
tulajdonság, de nem kiegészítő része az igazi lírai költő ideális
képének. Vörösmarty néha tud művészien, fesztelen, majdnem közvetlen
hangon beszélni a szerelemről, de a szívét egészen ki nem teríti soha
elénk. Az önfeledtségig sohasem izgul fel.
Igy áll aztán elő az a különös dolog, hogy a tárgyánál fogva objektívebb
hazafias költészetben szubjektivebbnek mutatkozik. Itt az a rhetorikai
elem, amely költészetének egyik fő jellemvonása, nem ellenkezik a tárgy
természetével. A hazát szeretni, a hazának szenvedélyes szerelmet
fogadni, az érte való búnak vagy örömnek magát teljesen átadni, dísze a
legkomolyabb férfiúnak is. Ebben nem kell röstelkedő tartózkodás. A
normális szempontból nézve, a férfi, aki egy nő iránti szerelmében
megtépi köntösét és fenhangon jajgat, mindig egy kissé furcsa látvány.
De a hazafi, aki önfeledten zengi nemzete dicsőségét vagy homlokát
döngetve siratja pusztulását, mindig csak tiszteletet kelthet. Csak
őszinte legyen ez a hazafi-érzés. Pedig Vörösmartynál lehetetlen nem
érezni az őszinteségét. Legszebb hazafias elégiáinak egyikében, a Zalán
futása bevezetésében például a multra való visszaemlékezés olyan
kürtszó-páthoszszal van versbe foglalva, hogy okvetlen megérezzük,
minden rhetorikán keresztül: a költő csakugyan mélyen meg volt indulva.
S a magyar ember históriai hazafiságát csakis az igaz érzés divinációja
tudta úgy összefoglalni egy ódában, mint a Szózat. Ebben benne van a
magyar bánat, amely mint sok évszázadi életküzdelem maradványa szűrődött
bele az agyakba, amelyben igazán egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy
halált; benne van az örökös bizonytalanság a jövőre nézve; a nagyszerű
halál örökös ottléte a lehetőségek sorában s ezek a szomorú, nyomasztó
gondolatok mégis felolvadnak a lelkesedésben, amely ellenállhatatlanul
ragad magával… Mégse véletlen, hogy a Szózat lett a magyarság nemzeti
éneke, mert a magyar hazafias érzést a maga összes elemeivel, a magyar
földből és történetből kinőtt jellemének teljességében így nem foglalja
ösze semmiféle más költői mű. Még teljesen szónokias formája is
szükséges ahhoz, hogy azzá legyen, ami. A Szózat marad Vörösmarty
pályájának legnagyobb dicsősége, ezzel vált históriai tényezővé. Ebben a
költeményben Vörösmarty elérte a legnagyobbat, amit elérhetett:
öntudatra hozta s formába alakította, ami az emberek millióinak lelkében
öntudatlanul és formátlanul élt. Csak így érthető, hogy szinte magától
vált általánosan elfogadott nemzeti énekké, nem valami meghatározott
eseményhez való fűződésénél fogva, nem is valami kicsinált mozgalom
eredményekép, hanem fokozatosan, a maga belső erejénél fogva.
Azért Vörösmarty, mint hazafias költemények költője is megőríz mindig
bizonyos higgadtságot. Nem hiába Deák Ferenc a legjobb barátja,
temperamentumban leginkább vele rokon s a hazáról való gondolatokban
vele találkozik legközelebbről. A Petőfi extatikus lelkesedését nem
ismeri, ő egyáltalán nem képes kikelni magából. Petőfiben elemi érzések
dolgoznak a máguk spontaneitásában, Vörösmartyban az elemi érzést okos
higgadtság szabályozza.
Azért nem hideg, csak tartózkodó. Meleg, mert őszinte és a szíve tele
van – ha nem is szenvedéllyel – érzéssel. Nem vates, akit samanisztikus
önkívületbe sodor az érzés; mindig ura magának, de temperamentuma
korlátain belül szabadon engedi játszani magában az érzés hullámait. S
ami benne tartózkodás és ünnepélyesség, az nem eltökélés dolga, hanem
lényének tartozéka. Nem is tudna más lenni, mint amilyen. A normális
ember életét éli és költészetében is megmarad a normális határokon
belül. Tudatossága nem az őszinteségét korlátozza, csak a
közvetlenségét. S ahol nem feszélyezi a tartózkodás, ott közvetlen is
tud lenni. A Csongor és Tünde, talán legszebb lírai költeménye egyes
helyein diadalt ül az ifjúi szerelem, olyan meleg hullámokkal ringatózik
az érzés, mint egyetlen olyan költeményében sem, amelyben egyenesen a
maga személyével áll elénk. Ugyanezzel a melegséggel énekli Szép Ilonka
gyöngéd, finom lemondását; ebben a költeményben van megirva az ő női
ideálja, amely különben koráé is volt: a mély, örök, de teljesen passzív
érzés, a szerelemben való teljes felolvadás, a szerelemért való küzdés
képessége nélkül. Meg tudott érteni más nőt is: a Csongor és Tünde
Ledérjében ő írta meg irodalmunkban először a bukott nő érzékiségből,
szentimentálizmusból, könnyelműségből és rosszaságból összeszőtt lelki
képét. Szeretni a Szép Ilonkát szerette: ez az alak, kevésbbé finoman
rajzolva, minduntalan megjelen epikai műveiben s a drámákban is…
Ez az egyik Vörösmarty, az egységes, nyugodt életű férfiú, a nemzet
költője a negyvenes évek értelmében. Költő, aki politikai szerepet visz,
mert abban a korban s utána is még jó soká a magyar költészet, valamint
az egész kultúra politikai cél szolgálatában áll. A magyar nem
jobblétéért, nem is hatalma kiterjesztéseért küzdött, hanem puszta
életéért, fenmaradásáért s az önfentartási ösztön szolgálatába hajtotta
élete minden funkcióját. Ezért a magyar költészet sokkal inkább
politikai költészet, mint akármely más népé. Vörösmartynak a mult nem
csupán művészi alakítás anyaga: a hazafiság ösztönzője, az önbizalom
fentartója; a Zalán futását azért írta, hogy figyelmeztesse nemzetét
arra a kötelességére, hogy amit ősei oly nagy harccal szereztek meg,
neki minden áron meg kell tartani. De ép azért, mert költészete
politikai jellegű volt, amint betöltötte politikai hivatását, történeti
jellegűvé lett. Ez a Vörösmarty ma már az irodalomtörténeté és az
irodalom finom lélekkel és tudással fölfegyverzett értőié, a közönség
egyeteméhez nem szól többé, csak egyes költeményeivel. Könnyen össze
lehetne számlálni, hány költeménye él ma is igazi, a könyvből kiemelkedő
életet s ezek jóformán mind – leszámítva a Szózatot, – a nem hazafiasok
közül valók. S az irodalom fejlődésének csak mint a nyelv művészete
tényezője ma is még, tartalmával nem hat többé a változott idők
változott irodalmára.
*
A másik Vörösmarty nagyon kevés verset írt, mindössze hármat és egy
töredéket. A 48 utáni Vörösmarty hazajött a bujdosásból, nagyobb
bántódása nem esett, de belsőleg össze volt törve. Ami lelkének
központja volt, egyedüli szenvedélye, reménye és szerelme, mindene:
elveszett. Annyira össze volt forrva a 30-as és 40-es évek
törekvéseivel, annyi reményt keltett benne annak a húsz évnek biztató
fejlődése, hogy mind ennek összeomlása összeomlasztotta őt is. Ime,
hazafisága, politizálása csakugyan nem volt külsőség, hanem lényének
gyökerébe beivódott, vérévé vált lényeg.
Soha nem lett többé ember belőle. Csak vegetált, próbálta elfoglalni
magát gazdasággal, irodalmi munkával (a Lear királyt fordította),
elvonult falura, Baracskára, aztán Nyékre, hozzá hasonló szomoru magyar
urakkal borozgatott és szidta a Bach-kormányt. Ha néha felvetődött
Pestre, régi barátai társaságába, megdöbbenést keltett szomoru
külsejével, gondatlan öltözetével, beesett, sápad arcával, tétova
tekintetével, közönbösségével. Csak akkor lobbant föl, ha a
Bach-rendszerről esett szó, haragosan tört ki ellene, de mindjárt
elfáradt, elaludt a társaságban, ott ültő helyében. Hova lett a régi
harmonikus élet? A bizakodás, a tisztes, higgadt magatartás, a lelki
egyensúly? Vörösmarty is a 48 vértanúi közül való, csak épen nem
egyszerre halt meg hóhér kezétől, hanem lassan, napról-napra halt meg,
darabonkint.
Van egy költeménye ebből az időből, az Előszó. Ennek a hatása egyenesen
borzalmas, ha mint a költő akkori lelki állapotának tükrét tekintjük.
Akármennyire rá akarjuk húzni a romantika uniformisát fantasztikus
képeire: Vörösmarty azelőtt is romantikus volt, de ez az egeket csapkodó
hang nem a 40-es évek Vörösmartyjáé. Aki ezt a verset irta, az egy
meghasonlott lélek, egy beteg képzelet, amely már-már közel jár a téboly
mesgyéihez. Ahogy a nagy nemzeti pusztulást symbolumokba foglalja, az
már nem is fantasztikum, hanem rettentő rémlátomány. S a végén olyan
elkeseredett, visszás szarkazmus van, olyan provokálása mindennek, amire
valaha valamit tartott, olyan kolerikus kitörése a végtelen kínlódásnak,
hogy az egész költemény úgy hangzik ki, mint egy rekedt süvöltés.
Vörösmarty, aki ki van kelve magából, akinek a végső kín feszítése alatt
rikácsolásba fulladt a hangja, aki ököllel döngeti az eget! Ez az új
Vörösmarty, a leromlott Magyarország lelkileg leromlott embere, az
árbocavesztett hajójának kezeit tördelő utasa.
Ez az Előszó a Vén cigány előszava. Még egyszer fellobant a költő lelke.
Egy pillanat reménykedése újra fölélesztette. Csak egy reménye volt
akkor a magyarnak: történik Európában valami, valami nagy felfordulás,
ami maga alá teperi Ausztriát s megnyitja a magyar koporsókat egy új
feltámadásra. Vörösmarty is ebben lángolt fel a krimi háború hírének
hallatára. Ha most az általános európai kavarodásba belekeveredik
Ausztria, ha megverik s állandó meggyöngítésére elválasztják tőle vagy
legalább függetlenné teszik Magyarországot? Aki magában nem bízhatik
többé, az tud bizakodni az effélékben is.
Ebből az eszmekörből kelt a Vén cigány. De új hangon van írva, nem a
Szózat költőjének hangján. A reménykedés az alaphangja, de a hátterében
ott van a tegnapi elkeseredett reménytelenség. A költő lázban ég,
izgatottan, tétovázva beszél, a gondolat és a szó nem simul össze oly
pontosan, mint valaha, a régi egészséggel és hittel együtt oda van a
régi biztonság és higgadtság is. A szenvedély lett úrrá a költő fölött,
mámorossá teszi, beleviszi a pusztulás képeinek rajzába s folyton a
végletekben csapong. A szavak minduntalan el akarnak szakadni a
gondolattól, eltávolodnak tőle, meg visszaesnek bele, a symbolumok
idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből, minduntalan
az olvasónak kell kiegészíteni a hangulat továbbrezgetésével, amit a
szavak félbehagynak. Nincs semmi rhetorika, a költő nem áll tetszetős
pózban; úgy, ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől
petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll elénk. Homályos, egy szál
faggyúgyertyával világított, alacsony falusi szobában, kupa bor előtt,
hol kezébe rejtve arcát, hol a haját borzolva ül egy elkeseredett,
idegbeteg magyar. Körülötte romlás, a megsemmisülés riasztó árnyéka,
szeme előtt szörnyű látományok, benne égő, vergődő, testet ölteni nem
tudó kínok, amelyek belefúrnak az agyba, szívják a csontból a velőt,
tépdesik a májat. És a bús magyar hörögve, elcsukló hangon mondja
kínjait és egyszerre rácsap ököllel az asztalra: lesz még egyszer ünnep
a világon! Ezt kell mondania, különben megfullad. Az életösztön szól
abból a felkiáltásból.
Vörösmarty egyetlen költeményének sincs meg az a suggestiv ereje, mint
ennek. Mintha nem is költői alkotás volna, hanem élő valami, megfog,
belénk markol, lenyügöz. A költő nem áll rajta kívül, fölötte, nem
vezeti higgadt, tudatos művészettel vonalait, nem osztja harmonikus
foltokba képeit, hanem csak úgy nyersen, ahogy lelkéből kifakadt, veti
elénk s vele elénk veti egész lelkét. Semmi tartózkodás, semmi
szépítgetés. Minek is az, amikor minden mindegy, amikor az ember
leszerelve minden küzdő erejét, a távolba néző tekintettel, mereven
várja az ünnepet, hogy legyen még egyszer a világon.
A Vén cigány a maga közvetlenségével és Vörösmarty egyébkori
technikájától teljesen elütő formáival ma a költő leginkább élő műve.
Ezzel Vörösmarty átnyúlik a ma költészetébe. Ma leginkább s legelső
sorban közvetlenséget keresünk a költőben és szeretjük, ha húrokat üt
meg lelkünkben, inkább jelezve, mint végigjátszva a melódiát s ránk
hagyva, hogy egészítsük ki, amit ő nem pengetett végig. Mi nem látunk
benne dagályt, mint látott Gyulai, ha nem világlik is ki mindig egy
szempillantásra a szavakból, hogy mi élt s tört kifejeződésre a költő
lelkében. Nem lehet dagály ott, ahol igaz érzés közvetlenül szól a
versből s ebben a versben benne van a lehanyatló Vörösmarty egész
szegény, beteg, elkínzott szíve.
S ha az ifju magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely
tradiciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a
csatlakozó pont a Vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője
marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty
áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől
szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnkint görcsösen
föllobbanó lelkünkre.
(1907.)
A FIATAL GYULAI[1]
Furcsa, nem furcsa, – csakugyan igaz, az öreg Gyulai is volt valamikor
fiatal. A szakálla fekete, mint a szén, a járása kopogós, kemény és
szapora, a szeme még elevenebben csillogó, mint amilyennek mi ismertük.
A hangja sem volt olyan tompa, frissen pattogott, férfias érc volt
benne. Fejét erősen szegte válla közé, – aki ránézett, láthatta, hogy ez
a fiatal ember nem puha, nem hajlékony, nem sokat töpreng önmaga és
eszméi fölött, hanem amibe belekapaszkodott, azt meg is fogja erősen és
nincs az a hatalom, amely eltérítse tőle.
Akkortájban jött Erdélyből Pestre, a nagy országos összeomlás után.
Fojtott, nehéz, bágyadt levegőbe jutott az erdélyi bércek friss, szeles
légköréből, – rögtön hozzálátott a szellőztetéshez, a romok közti
rendcsináláshoz. Felül jóindulatú, de kicsit megmerevedett maradiságot
látott, a negyvennyolc előtti tekintélyek, Toldy Ferenccel élükön a
harmincas évek ízlését, avatag romantikáját, Biedermayeres finomkadását
siratták vissza. Irodalmunk fénykora 1830-ban lezáródott, – vallotta az
öreg Toldy. Lent, a lapok körül kialakult bohème-irodalomban a fiatalok
már tudták, hogy Petőfi az uralkodó csillag, ő rája esküdtek, de
mindennapos szentségtöréseket követtek el rajta éretlen utánzásukkal,
amely a nagy költőnek épen kevésbé jeles tulajdonságait kapta ki, azokat
utánozta az éretlenségig s az ő nevével leplezgette fölszines
kulturátlanságát. Volt egy Petőfi-iskola, amely vásári zsivajával épen
azt takarta el a közönség elől, ami Petőfiben a lényeg s azt mutogatta
genialitásnak, ami benne éretlenség, modorosság és affektálás.
A fiatal Gyulainak szíve szerint való becsvágya bizonyára nem az volt,
hogy a kritikai rendcsinálásra adja magát. Ő költő és talán novella-író
akart lenni első sorban. S ez könnyebb is lett volna neki, mert szelid
verseivel és gondosan esztergályozott novelláival bizonyára nem
keveredett volna annyi harcba s az akkori elég szűkös termésben könnyen
az első helyek egyikét vívhatta volna ki alkotó tehetségével. De
dolgozott benne a harcra termett katona vére, nem tudta közömbös
türelemmel nézni sem azt az üres zsibongást, sem azt a copfos
maradiságot, amely az irodalmi berkeket meglehetősen kellemetlen
tartózkodási helylyé tette. A született kritikus azt súgta neki: ezt nem
szabad tűrnöd, itt szét kell ütnöd, mert addig nem lehet nyugodt
alkotás, amíg a zaj el nem ül s amíg ezeket a fülledt szobákat ki nem
szellőztetjük. S ő, ha egyszer valamiről azt gondolta, kötelessége
megtenni, – hát meg is tette, habozás, félelem, diplomatizálás nélkül.
Fölvette tehát a harcot és pedig két fronton egyszerre. Egyfelől ki
kellett küzdenie Petőfi és Arany elsőségét a régebbiek, még Vörösmarty
fölött is Toldyékkal szemben, másrészt ellene kellett szegülnie az
értelmetlen Petőfi-utánzásnak. Mondhatnók úgy, hogy meg kellett oldania
a Petőfi-problemát, az akkori magyar irodalom központi problemáját. Mert
neki az a természete, hogy ha egy dologra ráadja magát, nem sokat
settenkedik körülötte, hanem megragadja a velejét. Első nagyobb kritikai
tanulmánya tehát Petőfiről szólott: „Petőfi Sándor és a lyrai költészet“
(1854) ez a címe. Az első komoly kísérlet Petőfi jelentőségének pontos
eszthetikai megállapítására, formájára életrajzi essay, de voltaképen
polemikus irat. Azokat a szempontokat világítja meg, amelyekből nézve
leginkább kiviláglik Petőfi nagysága, de egyúttal hivatlan utánzóinak
éretlensége is. Ezek a maguk képére akarták alakítani a világ egyik
leglelkiismeretesebb, mesterségét legjobban tisztelő költőjét; borzas,
tanulatlan, bursikóz, felületes vadócot csináltak belőle, hogy
borzasságuk, tanulatlanságuk, bursikózságuk és fölületességük a
genialitás glóriáját kapja tőle. Gyulai rámutatott arra, hogy Petőfin a
geniális könnyelműség, az éretlenkedő nagyzolás csak kívülről magára
szedett szenvelgés volt, a fiatalság titánkodása, amely mély érzést,
rendkívüli művészi becsületességet, komoly tanulmányra való
hajlandóságot takart. Fiatal volt, kiforratlan s állítólagos követői
épen csak a kiforratlanságát utánozták – a fiatalság nélkül. Gyulai nem
hallgatja el Petőfi hibáit, nem akar belőle minden áron
operette-tenoristát csinálni, mint az újabb Petőfi-biografusok;
embernek, emberileg nézi. De arra mindig rámutat, hogy a nem egészen
kifogástalan külső alatt mily nemes szív, mily intelligens fogékonyság
és milyen előkelő művészi becsvágy lakott. S amíg erről beszél, szeme a
papir fölött az utánzók hadára tekint, éles, kissé gúnyos kifejezéssel.
Nem mondja ki, de még ma, ötven egynéhány év mulva is érezzük, hogy a
hangsúly nekik szól. Mikor állítólagos formabeli pongyolaságáról,
őszinteségéről, komoly tanulmányairól ír, akkor még szóval sem említi
őket, de mikor egyéni voltát, a népieshez való viszonyát fejtegeti,
akkor már nem állhatja meg, hogy bele ne vágja sarlóját az utánzók
gizgazába.
Csodaszámba mehet az, hogy milyen elfogulatlansággal, milyen zavartalan
tiszta látással tudja megítélni Gyulai már akkor, letünése után alig öt
évvel Petőfit. Míg Toldynak akkor még sejtelme sem volt róla, micsoda
tünemény vonult el pár év előtt az irodalomra lelki szeretettel
függesztett, de nem nagyon éles tekintetű szeme előtt, míg az akkori
fiatalok, Gyulai kortársai, csak a bálványt látták Petőfiben, Gyulaiban
már akkor olyan kép alakult ki róla, amely nagyjában-egészében ma is
fennáll s igazabb, hívebb és reálisabb, mint mindazok a képek, melyeket
mások, akik már negyven-ötven év távlatából nézhették, rajzoltak róla.
Vörösmarty életrajzán, nem tehetünk róla, megérezzük egy kis, talán
öntudatlan, kegyeletes retouche nyomait, a Petőfi-arcképben ennek
árnyéka is alig van. Talán a polemikus célzat szorította erre a teljesen
elfogulatlan nézésre. Vagy talán ezt a pontos boncolást, amely élesen
elválasztja a gyöngeségeket az erősségektől, Gyulainak, a kritikusnak
Gyulai, a költő sugallta, aki azzal akart szabadulni Petőfi
ellenállhatatlan hatásától, hogy teljesen öntudatossá teszi magában a
nagy előd szellemét?
Egy dolog már akkor is feltünik, mint Gyulainak egyik legrokonszenvesebb
vonása: a kultura lovagjának szegődik, hévvel, erővel vallja a művészi
komolyság és művészi lelkiismeretesség igéit, hittel hirdeti, hogy a
költőnek nem okvetlenül, sőt nem is szabad a természet vadvirágjának
lennie, tanulnia is kell egyet-mást. Ennek a tanulmánynak három forrása
van: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Ezt egy
kis keserüséggel is fejtegeti. „Nem gúny-e – teszi hozzá a végén, – hogy
nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?“ S nem ezerszeres gúny-e, hogy
ez a vitatkozás még ma, ötven év mulva sem vesztette el teljesen
aktualitását? Legélesebbé akkor válik a hangja, mikor az ötvenes évek
lirikusainak kulturátlanságát tépdesi. Már akkor ki van benne alakulva
az az ideál, amelyet a magyar irodalom elé tűzött: a magyar nemzet
egyéniségét európai színvonalon művészileg kialakító irodalom. A mai
napig is ez maradt legfőbb kritériuma minden magyar irodalmi műnek az ő
szemében.
Általában egész kritikai pályájának mozgató elvei már ekkor
megállapodtak benne. Felfogása a későbbi évek nyugodt alkotó munkájában
bővült és mélyült, de nem változott. Az ő agyveleje az új benyomásokat
fölveszi, de magához alakítja; nem alakul át szerintük, a régieket soha
el nem engedi. Gyulai nem ismer kételyeket, ha egyszer valamiről
meggyőződést formált magának, ellenérvek nincsenek rá nézve. Egy-ember,
nem vitázik önmagával, nem gondolkodik párbeszédekben, amelyek egyszerre
mutatják a dolgok másik oldalát is. Bizonyos lenézéssel is szól az
effélékről, férfiatlannak tartja a meggyőződés ingadozását, az
elvtelenség pedig felháboritja. Emlékszem egy egyetemi órájára, vagy
tizenkét évvel ezelőtt. Szemere Pálról szólt. „Mindig a fiatal írók
pártján volt – mondta bizonyos kicsinyléssel a hangjában. – Épen úgy,
mint Jókai.“
Az ő kritikai felfogása Shakespeare s a francia romantikus iskola
alapján fejlődött ki s abban is állapodott meg. Sohasem érezte annak
szükségét, hogy átértékelje a maga értékeit, ugyanazok a dolgok ugyanazt
a benyomást keltették fel benne egy emberöltő mulva is. Sokszor a
szavairól is ráismerünk az ötvenes évek Gyulaijában a mostani Gyulaira.
Gondolkodásának ez az ereje a gyöngesége, mert ettől kapta merevségét,
mindinkább orthodoxszá váló dogmatizmusát. Az ő kritikai felfogása
velejében a negyvenes-ötvenes évek levegőjéből szűrődött le s ezért van
az, hogy amíg majdnem csalhatatlanul biztos, ha ennek a kornak
jelenségeiről van szó, jelentékeny távlati tévedéseket mutat később,
amikor ugyanezen az alapon akarja az újabb irodalmi jelenségeket
mérlegelni.
Sarkalatos elve az ő kritikájának az, hogy az irodalmi művet csak mint
egészet tudja nézni. „Én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár
mint ember, akár mint műértő, – mondja ő maga. – Engem valamely műben
pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott s
a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent“…
Bizonyára igaza van, – de nem lehet-e arra is eset, hogy pl. egy
elhibázott kompozicióért kárpótol az egyes részek lángoló szépsége? Ő a
tartalom és a forma teljes összhangját kívánja meg s amit legjobban tud
megbecsülni, az a kompozició tökéletes harmóniája. Lehet, hogy ebben
némi célzatosság is van, mert irodalmunkban épen a komponálás tudománya
volt mindig a legritkább erény. Gyulai pedig a legritkább esetben beszél
bizonyos tudatosan kihegyezett, vagy szándékosan elrejtett célzatosság
nélkül. Ha lelkesen dicsér vagy erősen elítél valamit, a finom szem
meglátja rajta, hogy egy-egy erényt azért dicsér olyan nagyon, mert
nálunk ritka, egy-egy hiba ellen azért kel ki olyan hevesen, mert nálunk
gyakori.
Ez a szomjazás az egész mű tökéletességére, a komponálás művészetének ez
a megbecsülése vonzotta legelsőbben Arany Jánoshoz. Mikor először szól
róla, 1855-ben, a „Szépirodalmi Szemle“ című hosszu cikksorozatban,
amelyben legrészletesebben foglalta össze az ötvenes évek irodalmi
termeléséről való nézeteit, – mindjárt a szeretet olyan hangján említi,
hogy maga is szükségét érzi, hogy állást foglaljon a személyeskedés
vádjával szemben. S épen Aranynyal kapcsolatban tisztázza felfogását
Toldyékkal szemben, megállapítva, mennyire elfogult Toldynak az a
nézete, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart s azóta csak
epigonok vannak. Ekkor mondja azt, amit mi hangoztatunk a mai irodalmi
vitában:
„Ők mindketten (Toldy és Greguss Ágost) annyira belemerültek a multba,
hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos
eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet
jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a
régibb irókat érdemük szerint ítélnék meg s ferde divatnak hódolnának,
ha az újabb íróban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például
ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt olyan lyrai költeményeket, mint
Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a
versenyt a régiekkel, Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel és
művészettel írt regényeink s talán a Faludiénál mutathatunk fel
szabatosabb prózát is.“…
Bizonyos vakságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek és örökké élnek. Ma
is emlékszem egy különben igen derék és okos irodalom-tanár barátom
elképedt arcára, amikor évek előtt egy hosszas vita végén azt mondtam
neki, hogy Mikszáth Kálmánt különb regényírónak tartom, mint Jósikát s
Ambrus Zoltánt, mint Fáy Andrást. Derék barátom, azt hiszem, azóta is
álmélkodik kritikátlanságomon. Az épen most folyó inkább zajos, mint
tartalmas vitában vajjon nem az a szellem vezet-e az egyik oldalon,
amely miatt Gyulai Toldyt már 1855-ben ostromolta? Nem látjuk-e azt a
csökönyös multbanézést, amely sehogy sem tudja elgondolni, hogy ami ma
folyik az irodalomban, az épen úgy irodalom-történet, mint ami nyolcvan
év előtt volt s azért, hogy valaki ma a kenyérért keservesen küzködő
újságíró vagy véglegesítésre váró vidéki gimnáziumi tanár, esetleg
valamikor nevezetes alakja lehet az irodalom-történetnek. Nem hallunk-e
napról-napra olyan általános véleményeket mai irodalmunkról, amelyek azt
a hitet kelthetnék, hogy a magyar szellem produktiv képessége
husz-huszonöt év óta megállott s legfeljebb azok értek ezalatt valamit,
akiknek sikerült idejekorán meghalni? S nincsenek-e ma, az irodalom
tekintélyes állásaiban lévők között elegen olyanok, akik „annyira rabjai
bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő
élet jelenségei ezt igénylik?“
*
Ezt a hosszabbacska kitérést Gyulaitól tanultam, mert az ő fiatalkori
kritikái tele vannak ilyen általános kitérésekkel elvi jelentőségű
kérdésekre, aktuális mozzanatokra. Ezek a munkái még nem haladnak olyan
biztosan egy egyenes úton, mint a későbbiek, nyilván nem azért, mintha
ekkor még nem tartotta volna szükségesnek az egységes kompoziciót, hanem
azért, mert ezek a kritikai dolgozatok tulajdonkép lapokban részletekben
közölt cikkek összefoglalásai s ez a lazább forma természeténél fogva
megbír egy kis csapongást.
Aranyról szólva folytatja azt, amit Petőfi-tanúlmányával megkezdett. A
népies-nemzeti költészet elsőbbségéért küzd s amint kimutatta Petőfi
fölényét a lirában, ép úgy igyekszik megállapítani – Toldi estéjéről
szólva – Arany fölényét az epikában. S amit erre vonatkozólag mond, az
ma is az irodalomtörténet álláspontja, – az utána jöttek bővítgették,
néha egy kicsit higítottak is rajta, de módosítani nem tudták. S ebben
van Gyulai kritikai föllépésének irodalomtörténeti jelentősége. Ezzel
vált irodalmunk nagy értékelőjévé, aki kritikailag feldolgozta azt a
nyers anyagot, amelyet Toldy Ferenc lelkesedése és szorgalma
öszehordott. Ő állította irodalmunk csúcspontjára Petőfit és Aranyt,
hogy azután mindig az ő szinvonalukról nézzük a multnak fölfelé haladó
vonalát s várva-várjuk azt a jövőt, amikor ez a vonal még magasabbra fog
emelkedni. S ebben van egyúttal kulcsa annak az álláspontnak is, melyet
Gyulai későbbi kritikájában a mindenkori irodalommal szemben elfoglalt.
Petőfi és Arany magasságából nézte a körüle hulámzó, hol tespedő, hol
fölcsapzó irodalmi életet, – nem csoda, ha sokszorosan kisebbnek és
jelentéktelenebbnek látta, mint amilyen.
Ez a vonása az ötvenéves években írt kritikáiban is feltünik. Tompát még
csak elismeri, bár szó sincs róla, hogy olyan magasra, egyenesen Petőfi
és Arany mellé állítaná, mint a későbbi kritika egy része. De már pl.
Tóth Kálmánban alig tud valamit fölfedezni egy-két csinosabb részen,
sikerült strófán kívül. Kritikusra vigasztaló látni, hogy igenis lehet
kortársról irodalomtörténeti érvényű ítéletet mondani, – csak az
ítéletmondó képességein múlik a dolog. Az ötvenes évekbeli Gyulai
ítéletei az ötvenes évek költőire ugyanazok, amelyeket mi alkotnánk
róluk, ha irodalomtörténeti távlatból nézzük őket. (Nem bizonyos tehát,
hogy a mi ítéletünket a mai irodalomról egy későbbi irodalomtörténeti
kritika teljesen el fogja söpörni.)
Ezekben a kritikai dolgozatokban látjuk Gyulait, mint a magyar irodalom
másik, még nyomósabb tényezőjét: mint a magyar prózai stil
megteremtőjét. Még nem egészen kész ekkor a prózája – megvan már benne
az egyszerű erő, a kifejezés plasztikai készsége, a hang variáló
képessége a nyugodt fejtegetéstől a pattogó zsörtölődésen és bosszankodó
gúnyon át a nemes páthoszig, de itt-ott még érzik rajta némi feszesség
és keresés. Nem olyan biztos erővel kapcsolódik a szó a gondolattal s
nem olyan közvetlenül árad, mint később, Vörösmarty életrajzában vagy az
Aranyról írt emlékbeszédben. De már művészi próza, amely nemcsak a
mondanivaló súlyával hat, hanem az elmondás formájával is. S ha
összehasonlítjuk legjelesebb kortársai, Toldy, Erdélyi János prózájával,
akkor látjuk, hogy az elsőnek színtelensége, a másiknak nehézkes
homályossága mellett mekkora haladás a művészi próza felé a Gyulai
stílje. A magyar líra nyelvét Petőfi csinálta meg, az epikáét Arany, a
regényét Jókai. Az utolsó bilincset Gyulai törte le a magyar irodalmi
nyelvről, ő szabadította fel az értekező prózát könnyű, hajlékony és
mégis súlyos és komoly megszólalásra. S keletkezhetnek új stilusok,
bővülhet, gazdagodhatik, differenciálódhatik prózánk még annyira,
Gyulaitól független soha többé nem lehet, mert belőle indult ki. A
kritikus, az eszthétikus, a történetíró, a publicista ő előtte nem
tudott több-kevesebb dadogás nélkül szólani, ő megoldotta nyelvünket. A
Gyulai utáni nemzedék már mind az ő tanítványa, ad valamit a magáéból,
külföldi példákból is ahhoz, amit tőle kapott, de a fődolgot tőle
tanulta. Ez pedig nemcsak irodalmi, hanem társadalmi esemény is, mert az
értekező próza hat legjobban az élő társalgó nyelvre s ha a magyar ember
intelligens dolgokról világosan tud beszélni vagy tisztességesen
megfogalmazott levelet írni, abban is megvan Gyulainak a maga része.