Az Altai gleccsereiből eredő két folyó, a Katun és a Bija, itt egyesül
és az Ob folyamot alkotja. Bijszk körülbelül ötezer lakósú tipikus
szibíriai város, nagyon festőin épült a rohanó, hideg, szmaragdzöld vízű
Bija folyó mellett, amely sziklás, erdővel sűrűn benőtt partok közt
vergődik előre.
Bijszkből kiruccantam a Tom mellett levő Kusznecsk városba, amely akkor
Istentől elrugaszkodott fészek volt, de rengeteg szénkoksz- és nagyfokú
vasérctelepek fölfedezése nagy ipari vidék központjává tette. A
szovjetkormány uralomrajutása előtt itt nagy kohászati és vegyi
intézmények építésébe fogtak, amelyek idővel bizonyára bő forrásai
lesznek Szibíria e része gazdagságának. Néhány szén- és ércpróbát
elhoztam magammal Zaleski professzor számára. A város szomszédságában
néhány kevéssé kiadós aranybányát látogattam meg.
Bijszkbe visszatérvén, tudtomra adták, hogy a professzort távirat üzleti
ügyben Barnaulba szólította. Távollétét arra használtam föl, hogy még
néhány kirándulást tegyek az Altaiba. Lovat béreltem, jól fölszereltem
magamat vadászatra és a Katun jobb partja mentén délnek lovagoltam.
Festői hegyvidéken és fenyőerdőkön át vitt az utam, amely hideg tajtékzó
hegyi vizeket keresztezett. Az erdők pompásak voltak; fű vagy cserjefa
nem volt bennük, csak óriási magasságú, sűrűn álló fenyőfák, amelyeknek
a szélben csöndesen hajladozó csúcsai mintha mindig valami titkot súgtak
volna.
Ebédre egy kis faluba tértem be, ahol a felnőttek közül senkisem volt
otthon; mindannyian a mezőn foglalatoskodtak. A falu egyetlen utcáján
csak kutyák és gyermekek zajongtak. Az egyik házban végre fölfedeztem
egy vén süket asszonyt, akinek jelekkel tudtára adtam, hogy enni
szeretnék valamit. Ezt felelte:
– Nincs se kenyér, se tej, mert a gazda elzárta az éléskamrát; de halat
süthetnék.
– Nagyszerű – válaszoltam – süssél hát halat!
– Péter, Péter! – kiáltotta az ablakon kihajolva – gyere ide. Vendég
érkezett. Eredj, fogj néhány halat!
– Micsoda – kiáltottam a fülébe tiltakozásomat – még csak most fogjátok
a halat? Hiszen amíg elkészül, éhen halok.
– Dehogyis, uram, rögtön itt lesz az – felelte az öreg asszony és
hozzáfogott a pecsenyesütő serpenyő tisztogatásához.
A fiú, aki körülbelül tíz éves lehetett, a pajtából rövid botra kötözött
hosszúkás kosarat hozott elő és elindult.
– Várj egy pillanatig – kiáltottam – veled megyek.
A fiú kicsi, de mély patakhoz vezetett és ott fölkeresett egy
mesterséges vízesést, amely mély lyukat vájt a sziklás fenékbe. Ahogyan
a kanalat teszi az ember az edénybe, a fiú éppen úgy merítette bele a
kosarat a lyukba és keresztülhúzta rajta. Most láttam csak, hogy az öreg
asszonynak igaza volt. Öt darab meglehetősen nagy khairuszt vagy ázsiai
pisztrángot fogtunk és néhány perc múlva akkora készletünk volt,
amekkora elegendő még egy annyira éhes utasnak is, aminő én voltam.
Félórával később már el is fogyasztottam az ízletes zsákmányt és
áldottam a gondviselést, mert Ázsia vizeiben éhes utasok számára ilyen
mindig rendelkezésre álló és pompás étel van.
Amikor a Katun mentén folytattam az utamat, az este egy kis faluban
lepett meg, amelyben nem volt több tizenöt háznál. Kiszemeltem az
egyiket, amely valamivel tisztábbnak látszott a többinél és szállást
kértem.
– Kérem, tessék bejönni – mondta a háziúr, egy komoly külsejű öreg
paraszt. – Társaságot is talál, mert éppen most érkezett meg Ongudaiból
egy hölgy, aki úton van.
Lovamat bekötötte az istállóba, míg én bőrzsákommal bementem a szobába,
ahol az olajlámpa világánál egy feketébe öltözött fiatal asszonyt
pillantottam meg, akinek nagy sötét szeme és intelligens, de szomorú
arca volt. Amikor meghajoltam előtte, meglehetősen visszautasító
pillantást vetett reám és köszönésem viszonzásául alighogy a fejével
biccentett. Mialatt a háziakkal a vacsoránál ültünk, vele beszélgettem
és megtudtam, hogy egy mérnök felesége és hogy Ongudaiba érkezett, amely
Nyugatszibíria lakóitól sűrűn fölkeresett gyógyhely az Altai-hegységben.
Meglepett, hogy ebben a faluban találkozom vele, egy alig járt úton, de
erre nézve nem kérdezősködtem, mert ez nem tartozott reám.
Éppen elkészültünk a vacsorával, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és
egy magas, szikár férfi lépett be. Különös tüzes szeme volt és hosszú,
fekete haja, amelybe már sok ősz szál keveredett, leomlott a vállára.
Szerzetesi ruha volt rajta. Nyakán vastag ezüst láncon nagy ezüst
kereszt függött.
Keresztet vetett és anélkül, hogy bárki is egy szót szólt volna, leült
az asztalhoz. A parasztok tisztelettel és figyelemmel nézték az új
vendéget. Egyenesen, szótlanul és mozdulatlanul ült. Titokban
megfigyeltem és észrevettem, hogy az asszony, amikor szomorú, szinte
tragikus szeme a szerzetes tekintetével találkozott, hirtelen elpirult
és utána láthatóan elsápadt. És sovány ujjának ideges rángatódzása
elárulta a fölindultságot, amely keresztüljárta. A szerzetes is úgy
egymásra szorította összekulcsolt ujjait, hogy keze egészen foltosnak
látszott.
Valami készülődött ebben a helyiségben és ebben az elhagyott faluban, de
micsoda? Írói ösztönöm arra kényszerített, hogy a talány megfejtése
végett itt maradjak.
A szerzetes megivott egy pohár teát, fölkelt, a jelenlevőket mind
megáldotta és némiképpen súlytalanul, de mégis sokat jelentően ezt
mondta:
– Holnap vasárnap van. Én végzem az istentiszteletet.
Még egy éles és átható tekintetet vetett az idegen nőre, aki mélyen
lehorgasztotta a fejét, azután kezét áldásra emelte, az egész társaság
felé futólagosan keresztet vetett, kiment és gondosan becsukta maga
mögött az ajtót.
Sokáig csönd volt a szobában.
Alaposan megfigyeltem az asztalnál ülőket és föltevéseim szerint minden
arcot vizsgálgattam.
– Borzasztó ez a szerzetes – mondta végül mély sóhajjal a háziúr.
– Bizony – kontrázott két egyszerű parasztasszony – borzasztó!
– Szent ember – vetette ellen meleg és váratlanul erős hangon az
ismeretlen asszony. – Ez a szerzetes nagy igazságokat mond. És ha
borzasztóak is, a bűneink nem százszor borzasztóbbak-e? És annál többet
szenved érettünk ő, a szent.
Mialatt így belemelegedett, figyelmemet fölkeltette az egyik ablak, ahol
véletlenül egy árnyat láttam föltünni, amely azonnal ismét eltünt. Egy
pillanat múlva megint láthatóvá lett és azután egy halvány arcot
pillantottam meg aggódó szemmel.
– A lovam után kell néznem – mondám és kimentem.
Gyorsan a ház szögletéhez osontam és amikor körülkémlelődtem, egy jól
öltözött embert vettem észre, aki megfeledkezve az egész világról,
benézett az ablakon. Most már biztosra vettem, hogy valami komoly dolog
volt készülőben ebben a félreeső erdei zugban.
Visszamentem a házba és éjjeli nyugalomra tértem. A vékony válaszfalon
át sokáig hallottam a szomorú arcú asszony sírását és imádkozását, míg
végre Istenhez, a béke és életerő adományozójához intézett hő és
szenvedélyes imádkozásának mormogása elaltatott.
Reggel, amikor fölébredtem, kis tejet ittam, azzal az ürüggyel, hogy
vadászni akarok, fogtam a fegyveremet és kimentem. A hegylejtőn bokrok
közt elrejtőztem és vártam. Nemsokára néhány férfi és asszony jött ki a
házakból. Jámborul keresztet vetettek és az erdőbe vívő mellékútra
tértek. Az ismeretlen nő nemsokára ugyanabban az irányban követte őket.
Amikor már jó darab útat megtettek, észrevétlenül követtem őket.
Körülbelül két mértföldet tettem meg, amikor a cserjésben zörgést és
lépések zaját hallottam. Fölemeltem a fegyveremet.
– Ne lőjjön – szólalt meg egy tiszta és művelt hang és a cserjésből
előbukkant az az ember, akit a múlt éjjel az ablakon láttam a szobába
kémkedni. Mindjárt megismertem a ruhájáról és ápolt kis szakálláról.
Amikor kérdőleg ránéztem, megértett és kétségbeesett kézmozdulattal ezt
susogta:
– Semmit sem mondhatok, semmit sem, nem merek mondani… De tudom, hogy
nagy szerencsétlenség fog történni.
Láttam, mennyire kétségbeesett és megrémült és éreztem, hogy nincs jogom
a firtatásra. Cigarettával kínáltam és közömbösen megkérdeztem:
– Hová visz ez az út?
– Egy kis szkeethez (szektakápolna), ahol ma istentisztelet van.
– Köszönöm, Isten önnel – feleltem és az úton tovább indultam, míg ő
nekivágott a bokroknak.
Időközben az erdő ijesztően és fenyegetődzően hallatni kezdte a szavát.
A szél meghajlította és ráncigálta a fák csúcsát. A sötét égen át óriási
sötétszürke felhő, a vihar hírnöke, vitorlázott. Előtte fehér, ronggyá
tépett, alakjukat egyre változtató fürtös felhők rohantak. Valahol a
bokrok közt karvaly kiáltozott, míg az erdő fölött borzalmas károgással
varjúsereg keringett.
Az út, amely eddig az erdőben kígyózott, most kivitt belőle és pedig egy
tágas, bokrokkal és nádassal benőtt mocsárterületre, ahol a puha talaj
engedett a lábam alatt és besüppedt úgy, hogy a legközelebb levő bokrok
minden lépésemre megremegtek és meghajoltak. Észrevettem, hogy az út
alatt mély, csúszós pocsolya van.
Még csaknem egy órahosszáig mentem tovább. Akkor széles erdei rétre
jutottam, amelyet komor fák körítettek. A rét másik végén
nyírfagerendákból összeácsolt kis kápolnát láttam, amelyet feketére
festett az idő és kereszttel ellátott kis kupola magaslott föléje.
Amikor odaérkeztem, éppen egy másik faluból jött néhány paraszt lépett
be a kápolnába és velük bementem én is. A belseje sötét volt, szűk és a
körülbelül ötven főnyi község zsúfolásig megtöltötte. A legsötétebb
sarokban kerestem magamnak helyet és körülnéztem. Az egyetlen kis
ablaknál közönséges deszkaasztal állott vaskereszttel és bibliával. A
bal sarokban a portól megfeketedett Krisztus-kép függött, előtte
függőlámpásban két satnya viaszgyertya lobogott szomorúan. Aszerint,
amint a kis lángnyelvek lelapultak vagy fölemelkedtek, árnyék vagy fény
surrant át a szomorú és aggódó arcú, töviskoszorúzta Megváltó képén.
Időről-időre mintha életre kelt volna a szeme és szenvedést meg
könyörületet mutató szája mintha mosolygott volna. A parasztok
tiszteletteljes félelemmel néztek föl az Istenfia arcára, amely szinte
élt. Térdre hullottak, keresztet vetettek és homlokukkal a földet
érintették.
Az asztal előtt, mintha kőből lett volna kifaragva, mozdulatlanul állott
a szerzetes alakja. Sápadtan, égő szemmel mereven kinézett az ablakon és
vékony ajka valamit suttogott. Az asztaltól nem messze az idegen nőt
láttam térdelni; tekintetét a földre irányítva áhítatos imádkozásba
látszott elmerülni.
A szerzetes hirtelen mozdulattal megfordult a közönség felé, tűzben égő
szeme végigcsillogott az embereken és hangos szóval, amely mindenkit
lenyügözött, ezt hirdette:
– Lelki szememmel látom az Istent, e világ és lelkünk megteremtőjét
látom közeledni, Istent, minden szerencse és minden gazdagság
ajándékozóját, Istent, az emberi bűnök bíráját. Imádkozzatok és kérjétek
egész lelketekkel, szívetek egész hevével, hogy testi alakban szálljon
le hozzánk, mutassa meg magát nekünk és bennünket, bűnösöket méltasson
jelenlétére.
E szavak után csaknem földig hajolt és kezét kinyújtva, olyan
testtartással, amely könyörgést és töredelmességet fejezett ki,
végigment a község közepén, ahol utat nyitottak neki. Ahol elment, ott
térdre hullottak az emberek és forró imádságot kezdtek suttogni; földre
hajtott fejjel hiszterikus félelemmel és lelkiismereti mardosással
sóhajtoztak. Kívülről behallatszott a szerzetes imája.
– Urunk, te könyörületes! Urunk, te a mi bíránk és nagy uralkodó! Jőjj a
templomodba, ahol ha beléptél a házadba, nyájad teljesíteni fogja
akaratodat!
A gyülekezet várakozásteljes borzongásban megmerevedett és visszafojtott
lélekzettel térden maradt. Mintha felelet lenne a szerzetes imádságára,
behallatszott az erdő nyugtalanító zúgása, az erdőé, amelyet a kezdődő
vihar korbácsolt végig. Távoli haragos mennydörgés bömbölt és behatolt a
kápolnába.
– Itt vannak szolgáid és rabszolgáid, ó Uram – hallottam a szerzetes
közeledő hangját. Hogy a megfertőzött földet tisztára mossák, készek
vérüket áldozni a világ bűneiért.
A szél megint erőre kapott és behozta a haragos vihar szavát.
Egy pillanattal később láttam, hogy a szerzetes visszajön a kápolnába.
Térden csúszott hátrafelé, arcával csaknem a földet érintette és
kinyújtott kezével mintha valami láthatatlan alakot kísért volna.
Senkisem mert odapillantani, amikor a kápolna ajtaján bejött, mindenkit
hatalmas, vallási borzongás tartott lenyügözve. Odapillantottam a
szerzetesre és láttam, hogy senkisem volt előtte. Tudtam jól, hogy a
szél, a menydörgés és a vihar zúgása az erdőben véletlenül felelt a
lázas szemű szerzetes szavaira, de mégis éreztem, hogy az én szívemet is
borzongás fogta el és hogy agyam nem tudott hidegen és logikusan
gondolkodni.
Azt az asszonyt kerestem. Még mindig térdelt, de szemét fölemelte a
Krisztus-kép felé. Tágra nyitott, könnyel, reménnyel és várakozással
teli szeméből oly erős hit sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mintha a
legkorábbi keresztény időkben, valami Nero vagy Kaligula korabeli, római
katakombába kerültem volna vissza azok közé az emberek közé, akik holnap
vadállatoknak vagy kegyetlen afrikai rabszolgáknak kiszolgáltatva az
arénában fognak térdelni.
Gondolataimat megszakította a szerzetes, aki talpra ugrott és óriásként
állt előttünk. Azután karjának kétségbeesést kifejező mozdulatával
megint leroskadt a földre. Ismét fölállott, az asztalhoz futott, majd
újra az ajtóhoz. Végre rekedt hangon kiáltotta:
– Te elmégy?… Nyájadat a bűn és gonosztett zsákmányául engeded? Ne hagyj
el, te nagy, könyörületes Isten! Fogadd el áldozatunkat!
Még egyszer a földre vetette magát, hogy rögtön újra fölkeljen. Megint a
kápolna közepére jött és lélekzetfogyott, rekedt hangon sürgetően és
parancsolóan kiáltotta:
– Isten népe, elhagy bennünket! A teremtő és király elhagy bennünket!… A
földön ismét gonosztett, bűn és rémület fog uralkodni! Véretekkel
kérjétek őt, hogy jőjjön! Vérrel!… Gyorsan!… Gyorsan!…
A szerzetes szava a lelkek legmélyére hatolt, izgatott, megölte az
akaratot, parancsolt és végül sziszegésbe átmenve, megismételte:
– Gyorsan!… Gyorsan!…
Nyögés, zokogás és mély sóhajtozás töltötte be az alacsony, fojtott
levegőjű helyiséget. Az egyik sarokban mozgolódás támadt. A tolakodó
tömeg utat adott egy fiatal, szélesvállú parasztnak, aki reszketve az
oltárhoz ment és egyre ezt ismételgette:
– Én… én… én…
Most olyasvalami történt, amire egyáltalán nem voltam elkészülve. A
paraszt vadászkést vett elő és átvágott gégével a földre zuhant.
A szerzetes kiegyenesedve ott állott a haldokló mellett és ijesztő
hangon kiáltotta:
– Hulljatok arcra… arcotokra… Ő jön… ő, a nagy isteni megkönyörülő. Az
Úr, aki a világ bűneiért kegyesen fogadta ezt a vért!
Ebben a pillanatban, éppen amikor mindannyian földre hullottak, vakító
fény kápráztatta el a szememet és irtózatos nagy dörgés rázta meg a
földet. Mintha a kápolnát a levegőbe röpítették volna; a menyezetről por
hullott alá és a kis ablak ezer darabra tört.
A halálra rémült parasztok reszketve feküdtek a földön és nem mertek
fölpillantani, mert attól féltek, hogy meglátják Isten arcát és még
egyszer meghallják rettenetes hangját. Szentül hitték, hogy az a
véletlen villámcsapás, amely a kápolnát érte, igazán Isten hangja volt
és nem jutott eszükbe, hogy a szerzetes kihasználta ezt a közönséges
természeti jelentőséget, mert az ő öngyilkos-propagandájának érdekében
így akart túlizgatott lelkükre hatni. Kezüket arcukba temetve feküdtek
és nem vették észre, hogy az istentisztelet áldozata örökre néma volt.
Az első, aki magához tért, az idegen asszony volt. Rémülettel meredt a
szeme a fiatal öngyilkosra, azután összefogta a ruháját, hogy bele ne
érjen a vértócsába és az összekuporgó parasztok közt óvatosan az ajtóig
ment. Ott azután fejét halvány kezei közé szorítva és összefüggéstelen
szavakat dadogva, a borzalomtól kergetve futni kezdett.
A szerzetes, amikor meglátta az asszony menekülését, a földön fekvő
parasztokon át kíméletlenül az ajtóhoz futott és utólérte a menekülőt.
Mint a villám künn termettem a kápolnából és még éppen megláthattam,
hogy az asszonyt megragadta, átölelte és száját, szemét, nyakát
csókjával borította. Erejének minden megfeszítésével és kétségbeesett
kiáltással kibontakozott a karjából, ellökte magától és elrohant az erdő
felé. Nyomában a szerzetes.
Utána futottam, hogy megvédjem az asszonyt. Mikor benn voltam az
erdőben, magam előtt rohanni láttam valakit a bokrok közt, de nem
ismertem föl, hogy ki volt. Az út egyik kanyarulatánál a szerzetest
láttam a lápra futni, hogy elvágja az asszony menekülésének útját.
Egyszerre csak azt hallottam, hogy különös módon megváltozott hangon,
amelyből aggodalom és rémület csengett ki, ezt kiáltotta:
– Ó… Ó! Segítség!
Már majdnem eljutottam arra a helyre, ahonnan a szerzetes kiáltása
hallatszott, amikor hirtelen lövés dördült el. Mivel minden lépésemkor
belesüppedtem a láptalajba, csak nagynehezen haladtam előre a bokrok
közt, míg végre az ijedtségtől megdermedve, megállottam.
Világoszöld mohával födött kis erdei tisztás terült el előttem. A mocsár
már annyira magába szívta a szerzetest, hogy a fölszínén csak halvány
arca látszott tágranyílt merev szemmel, amely mintha kegyelemért
könyörgött volna és a lövéstől szétzúzott véres koponyával. A következő
pillanatban eltünt a borzalmas arc is és a helyén csak feketevízű kis
pocsolya maradt, amelynek tetején néhány hólyag bugyborékolt.
A cserjésben ott állott az az ember, akit tegnap este az ablaknál láttam
és akivel ma az erdőben találkoztam. Fegyver volt a kezében és tele
gyűlölettel nézte a mocsár zöld, alattomos szőnyegén a fekete vízfoltot.
Föltekintett és szemeink találkoztak. Halk, reszkető hangon ezt mondta:
– A büntetés rettenetes volt és szigorú, emberkéztől kellett meghalnia.
Gondolatokba mélyedve és érzelmeink fogságában sokáig hallgattunk.
Világos volt előttem, hogy ez a félőrült szerzetes, a szörnyű
öngyilkos-szekta prófétája megérdemelte a halált; megérdemelte ő, a
fölbujtó, aki a hívők vérét kívánta, hogy lemossák vele a világ bűneit,
ő, üldözője a csöndes, szomorú asszonynak, akit a szerzetes misztikus
ereje és szónoki képessége rabszolganővé tett. De még némi kétség
kínzott. Hosszú hallgatás után megkérdeztem:
– Miért tette ezt?
– Annak az asszonynak a férje vagyok – volt a kétségbeesett válasz.
Az erdő megborzongott. Megérteni véltem az egész természetfeszültséget,
azt a feszültséget, amely az erdőben és a zöld moszattal és
vízinövényekkel födött mélység bokrai közt rejtőzködött. Egy kis madár
szomorúan csicsergett, egy holló kiáltott, ropogott egy fa, amelyet
kettétört a vihar és a mocsár hirtelen vad és kegyetlen diadal hangján
szólalt meg. Gondolatok rohantak át az agyamon; egy elhatározás kezdett
ébredezni, nőtt és megérett.
Ránéztem a halvány emberre, akinek szemében még ott szikrázott a
gyűlölet és ezt mondtam:
– Vadászni voltam. Senkivel sem találkoztam és semmit nem láttam.
– Köszönöm – hangzott utánam melegen és meghatva, csaknem suttogva.
Amikor az erdei úton hazatértem, lehullottak az első esőcsöppek.
Ugyanaznap elhagytam a falut, amely Kolesznikoffnak, a vérszomjas,
valamelyik kolostorból megszökött szektaszerzetesnek a hazája volt.
Mögöttem maradt az idegen nő és a férje, a még mindég gyűlöletet lihegő
bosszúálló. Nem gondoltam hogy ezzel a két emberrel valahol másutt újra
találkozom.
Mikor a falu utolsó kerítését is elhagytam, az erdőből és a lápból
miriád szellemhang hatolt felém, amely újra és újra ezt nyögte:
– Ó… ó…!
Ez azonban csak e szerencsétlen nap eseményeinek és benyomásainak
viszhangja volt.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Medvevadászat és saman átok.
Az ebben a faluban lezajlott események után a Katun partja mentén
folytattam az utamat. Szomorú voltam; mindenféle kérdés és bizonytalan
érzés kínozott.
Semmi sem tudta ezt elűzni és semmi sem tudott nekem örömet szerezni,
pedig az idő gyönyörű, a természet körülöttem dús, az erdős és hegyes
tájék pompás volt. Egész nap semmit nem ettem és napnyugtakor Ongudaiba
érkeztem. Ez egy festői városka a folyó jobb partján. Közelében
sziklalépcsőkön átfutó, a nagy Altai főláncának örök hóvidékéről jövő
sok haragos hegyi folyó ömlik a Katunba. Amikor a városba érkeztem, a
nap már aludni tért. Előttem déli irányban a hosszan elnyúló, hóval
födött hegyláncból kiágaskodott a nap utolsó sugarának rózsaszínű
fényében izzó Byelukha-csúcs.
Ongudaiban nagy volt a zaj és nagy az élénkség. Az emberek mind az utcán
voltak, hogy a meleg alkonyati órákban megcsodálják a nap lenyugvását és
esti díszében a festői Altai királynőjét, a Byelukhát.
Itt barnauli barátaimmal találkoztam és náluk töltöttem az éjjelt.
Másnap reggel X. mérnök érkezett meg a feleségével, akinek a háza
közvetetlenül a barátaim háza mellett volt. Még aznap összeismerkedtem
velük és kiderítettem, hogy az a pár senki más, mint annak a tragédiának
életben maradt két személye, amely azon az erdőn és mocsáron áthaladó
úton játszódott le és akiknek rettenetes lelki harcát és még
rettenetesebb katasztrófáját – Istenen és a természeten kívül – csak én
láttam.
Ongudaiban három napig maradtam és ezt az időt Volszki mérnökkel és egy
bennszülött tatárral vadászaton töltöttem el.
A városka közelében hirtelen emelkednek magasra a hegyek. Sok kedves
alpesi rét van köztük, ahol gyakran találkozik az ember szarvassal és
esküdt ellenségével, a medvével. A hegyláncok egyikének megmászása után
ilyen rétre jutottunk, amelyet magas, kövér fű borított. Volszki
messzilátójával végigvizsgálta a környéket és nemsokára odaintett engem
magához. Odaérkezvén, nekem adta át a messzilátót azzal, hogy figyeljem
meg az óriási rét déli határán levő havasi gyopár bokrozatot. Örömömben
csaknem fölkiáltottam, mert ott hatalmas agancsú pompás szarvast
pillantottam meg, amely a sűrű fűben nyugodtan legelészett. Egy másik a
közelében feküdt, egy harmadiknak pedig az agancsa látszott ki a bokrok
közül. Mivel a szarvasok körülbelül negyedfél kilométernyire voltak
tőlünk, ha némi biztossággal akartunk rájuk lőni, közelebb kellett
lopódzkodnunk. Most kezdődött a vadászat nehezebb része, mert egy
magasabban levő fennsíkra kellett fölmásznunk, ott a fedezéket nyújtó
bokrokhoz kellett lopakodnunk és azután sűrű füvön és cserjésen kellett
átvergődnünk, miközben arcunkat és kezünket veszettül összekarmoltuk és
összetéptük a ruhánkat. De a belopás sikerült: az állatok legcsekélyebb
nyugtalankodást sem mutattak. Nagyon a javunkra szolgált az, hogy a szél
az állatok felől fújt felénk. Meglehetősen ki voltunk merülve és nem egy
karcolástól véreztünk, amikor áldozataink lőtávolságába érkeztünk és
náluk már csak húsz-harminc méterrel voltunk magasabban. Megegyeztünk,
hogy mindenikünk melyiket veszi célba, a bokrokon föltámasztottuk
fegyvereinket és egyszerre lőttünk. Diadalmasan fölkiáltottunk: golyóink
találtak, mindhárom állat elterült a földön. De egyikük egy pillanat
mulva eltünt a bokorból; a bokrok mozgása elárulta az útját; világosan
látni lehetett, hogy az állat olyan súlyos sebet kapott, amely nem
engedte meg, hogy fölálljon, tehát csúsznia-másznia kellett.
Tüskén-bokron keresztül a zsákmányunkhoz rohantunk. Két állat kimúlt, a
harmadikat nem láttuk sehol. De szétdúlt bokrok és a letépett fű egész
határozottan megmutatta az útat, amelyen a szarvas végigvonszolta magát.
Sőt jelentékeny vérnyomot is láttunk a fűben, de egyszerre minden nyom
eltünt. Meglepetve tekintettünk körül és a tatár ezt kérdezte:
– Ugyan mi történhetett? Hiszen nem párologhatott el!
Ekkor Volszki, aki tovább kutatott, fölkiáltott:
– Oda nézzetek, oda, a túlsó lejtőre!